motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2014. december 21., vasárnap

Mitérsz?

Mitérsz?


Bálint bácsi szokásos napi sétáját végezte falujának főutcáján, és ahogy a hosszú utca végéhez ért, egy szöveget látott kiírva az utolsó ház ablakában: puli kiskutyák előjegyezhetők. Gondolta magában, úgysem volt még kutyája, hát éppen itt az ideje, hogy szerezzen magának egyet. Bement a házba, ahol Babi néni szorgoskodott, tett-vett, végezte a napi teendőket. Hamar megegyeztek abban, hogy amint megszületnek a kiskutyák, és elválaszthatóak lesznek, Bálint bácsi elvisz egyet közülük. Babi néni azonban kikötötte, hogy csak abban az esetben viheti el a kiskutyát, ha élete végéig gondoskodik róla, és nem dobja el magától, mint valami értéktelen rongyot. Mert ha lelketlen lenne hozzá, akkor bejelenti az Állatfelügyelőségnek, amely már abban az időben is működött és felügyelte a település állattartását, hogy az mennyiben felel meg az előírt normáknak.

A megbeszélt időpontban Bálint bácsi meg is jelent Babi néninél, hogy elvigye az általa előjegyzett kiskutyát. És mivel több kiskutya is született az alomban, Bálint bácsinak volt lehetősége kiválasztani a neki legjobban tetszőt. Miközben mustrálgatta a kiskutyákat, eszébe jutott, hogy ha éppen nem lesz otthon, a kiskutya egymagában unatkozni fog, gondolt hát egy nagyot, és úgy döntött, nem egy kiskutyát visz magával, hanem kettőt. Babi néni beleegyezett a dologba, de lelkére kötötte Bálint bácsinak, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, és becsülettel viselje gondját a kutyusoknak, hogy szó ne érje a házat, és jól menjen a soruk. Bálint bácsi fogadkozott, hogy nem lesz semmi gond, ő jó gazdája lesz a két apró szőrgomolyagnak. Ahogy döntött úgy is cselekedett, elvitte magával a kutyusokat, és jó félóra múlva meg is érkezett az utca másik végére, ahol lakott. Ott már elő volt készítve a kutyaház kint az udvaron, ahol kedvükre játszhattak reggeltől estig, mondhatni arany életük volt. Bálint bácsi idővel azonban egyre több időt töltött az ismerőseivel, akikkel összejárt kártyázni, és pár üveg jó bor mellett kibeszélni a napi történések eseményeit. Olyankor teljesen elfelejtkezett a kiskutyákról, akik egy idő után az éhségtől hangos sírásba kezdtek. Ahogy teltek a napok és a hetek, a szomszédok egyre gyakoribb keserves vonyításra lettek figyelmesek, míg végül megelégelték a dolgot, és megüzenték Babi néninek, hogy miket tapasztaltak a kutyák körül. Babi néni akkor megkereste Bálint bácsit, hogy emlékeztesse az ígéretére, amit a kutyákkal kapcsolatban mondott, hogy becsületesen fog bánni velük, és semmiben nem lesz hiányuk. Bálint bácsi meg is ígérte újra, hogy ezentúl más lesz, és elnézést kért a mulasztásért.

Újabb hetek teltek el, eleinte jól ment minden, majd megint ugyanúgy elfeledkezett róluk, és étlen-szomjan magukra hagyta őket. Amikor Babi néninek mindez a tudomására jutott, elment az Állatfelügyelőségre, és bejelentette a dolgot. Az Állatfelügyelőségtől kiküldtek egy aktivistát, aki több alkalommal kint járt a helyszínen, és meggyőződött a bejelentés valódiságáról. Akkor hoztak egy döntést, miszerint Bálint bácsitól elveszik a két kiskutyát /akik addigra már hat hónaposak lettek/, továbbá arra kötelezik Bálint bácsit, hogy az állatoknak addig kell havi 1 zsák száraz kutyatápot biztosítania, amíg azoknak nem lesz új gazdájuk, aki gondjukat viseli. Elvégre kifejezetten az ő kérésére lett a két kiskutya neki átadva, és ő azokért felelősséget vállalt. Bálint bácsi ezért roppant megharagudott Babi nénire, hogy így kitoltak vele, kénytelen-kellett beletörődve, és magában duzzogva ment haza. Így a két kutya - amelyeket ő nevezett el Mitérsz-nek és Mardel-nek -, visszakerült Babi nénihez, és ott is maradtak vagy másfél éven keresztül. Akkor jelentkezett valaki a szomszéd településről, hogy ő elvinné a két kutyát a tanyájára, ahol el lehetnek szabadon és mehetnek amerre nekik jól esik. Így történt, hogy a kutyák másfél éves korukra elkerültek abból a faluból és egy jó darabig nem is mutatkoztak.

Telt-múlt az idő, egyszer csak Bálint bácsi azt vette észre, hogy két kutya megjelent a háza portáján, nyilván hátul jöttek be a kert felől, ahol nem volt kerítés, hanem a határ és távolabb egy erdő. Rögtön megismerte a volt két kutyáját, és azok is őt. Mindketten nagy lelkesen csaholásztak és a farkukat csóválták. Bálint bácsinak a szemében valamiféle fény csillant, de magának is titkolta a rejtett örömét, hogy viszontláthatta két valahai kutyáját. Gondolta, ha már jöttek maguktól, hát maradjanak ameddig akarnak, nem zavarja el őket. Azok bizonyos időközönként újra és újra megjelentek, és nagy csaholással jelezték mindig az érkezésüket. Úgy viselkedtek, mintha ráismertek volna apró kölyök koruk helyszínére, ahol valamikor igen fiatal korukban felhőtlenül játszadoztak. Bálint bácsi azonban észrevette, hogy a fiatalabb kutya nem úgy viselkedik vele szemben, mint a másik, néha minden ok nélkül hirtelen szembe fordult vele, a farkát felcsapta, és a fogait kivillantotta. Sőt még morgott is rá. Bálint bácsinak volt egy hozzá hasonló korú felesége, Bálint néni, aki meg is jegyezte, hogy ez a kutya néha bizony félelemkeltően viselkedik velük szemben, jó lesz vele vigyázni. Ezt a kutyát hívták Mardelnek, viszont Mitérsz teljesen másként viselkedett, mindig a farkát csóválta, és odadörgölődzött Bálint bácsihoz, jelezve neki, hogy mennyire szeret ott lenni a közelében. A két kutya természete teljesen ellentétes volt, és ez a viselkedésükön meg is látszott. Mardel egyre ritkábban jött, és akkor is gorombán viselkedett, úgyannyira, hogy Bálint bácsiék már-már féltek tőle, hogy megharapja őket. Egyszer aztán úgy döntöttek, kitiltják Mardelt a portájukról, hogy nyugodtan tölthessék a napjaikat, és ne kelljen tartaniuk tőle. Amikor legközelebb a tiszteletét tette, és fenemód vicsorított rájuk, Bálint bácsi hangos kiabalással elkergette azzal a felszólítással, hogy többet ne merészeljen eljönni, mert nem kívánatos vendég az ő portájukon. És mintha Mardel megértette volna a figyelmeztetést, többet nem is mutatkozott azon a vidéken. Viszont Mitérsz továbbra szorgalmasan látogatta őket, immár egymagában.

Teltek múltak a hónapok, az évek, a valamikori kiskutyából kifejlett kutya lett, sűrű fekete, göndör szőrrel, nagy barna szemekkel. Amikor két-három naponta megjelent Bálint bácsiék portáján, leheveredett a bejárati ajtó elé, az arra járókat megugatta, mintha ő oda tartozna, és neki a kötelessége volna a házat védeni az arra járó idegenektől. Amikor ezt Bálint bácsi észrevette, megdicsérte és megsimogatta, mondván: - mégiscsak jó kutya vagy te! Olyankor Mitérsz nagyon boldog volt és örömében körbe-körbe futkosott az udvaron. Bálint bácsiék nem győztek nevetni rajta, és úgy érezték, ez a kutya a jelenlétével örömet lop öreg napjaikba. Különösen akkor lepődtek meg, amikor egyszer Mitérsz a szájában egy kifejlett fácánnal állított be. Kint fogta jövet a mezőn, és letette a küszöbre. Bálint bácsi csak hüledezett, és vitte be a már erősen betegeskedő feleségének, hogy megmutassa, a kutya mit hozott nekik. És ezt a sikeres eredményű vadászatot többször is megismételte az évek alatt. Egy idő múlva Bálint bácsi rá is kérdezett: - csak nem loptad a madarat? De Mitérsz csak imbolygatta fekete pamacsos fejét, így jelezve, hogy szó sem lehet róla, ő bizony ezt a mezőn fogta, és elhozta, mert a természetéhez tartozott, hogy így fejezze ki a hűségét.

Eltelt vagy jó tíz év így, kutya rendszeresen ellátogatott hozzájuk, reggel jött és estig maradt, majd két-három nap elteltével újra megjelent. Ahogy idősödött, egyre többet pihent a küszöbön, a szőre is több helyen fehér lett, különösen a szája és a szeme körül, a szőre pedig megritkult. Amikor hidegre fordult az idő, sokszor remegés futott át rajta, olyankor beengedték a házba, hogy a szőnyegen melegedjen. De ahogy eljött az este, Mitérsz odament az ajtóhoz, jelezve, hogy neki mennie kell. És ez a szokás alakult ki nála, amikor megjelent, estig maradt és akkor elment. Bálint bácsi tudta, hogy csak vendég nála a kutya, bár olyan, mintha az övé lenne, de mégsem. És ezen nem is akart változtatni.

Sajnos Bálint bácsi felesége nagyon beteg lett, egyszer csak kórházba került és meghalt. Akkor Bálint bácsi nagyon szomorú lett és egyre többet búslakodott, hogy ez a dolog bekövetkezett. Mintha ezt Mitérsz megérezte volna, egyik alkalommal, amikor este lett, nem ment az ajtóhoz, hanem ott maradt fekve a küszöbön. Akkor Bálint bácsi mogorván rászólt, hogy mire vár? - Azt gondolod tán, hogy szükségem van rád? No menj csak szépen haza! Elvégre te Babi néni kutyája vagy, vagy mit tudom én kié? - És kitessékelte a házból. Mitérsz szemében nagy szomorúság árnyéke jelent meg, hiszen ő ártatlan kutyaésszel és kutyaszívvel úgy gondolta, ő már valójában Bálint bácsihoz tartozik, még ha nincs is ott állandóan, de úgy jön ide, mintha haza jönne. Nagy kelletlen kilépett hát a résre nyitott ajtón, és eltűnt a sötét éjszakában.


Amikor legközelebb újra eljött, ott találta a portán Bálint bácsi egyik ismerősét, aki az ő régi barátjának a fia volt. Ez az ember alacsonyra nőtt, akár egy törpe, és volt egy kutyája, akit úgy hívtak, hogy Lompos. Ez a kutya állandóan ott lebzselt a konyhában Bálint bácsi lába körül, és azt leste, mikor kap egy jó falatot tőle. Ha véletlenül Mitérsz lábasában maradt valami étel, azt rögtön fölfalta. Ha meg eleget evett, akkor szuszogva lekuporodott és meg se mozdult. A törpe már korábban is volt Bálint bácsinál, és tudta, hogy ez az öreg kutya ide jár a portára jó tíz éve, sőt azt is tudta, hogy a kutya első hónapjait itt a portán töltötte, mikor elkerült innen, majd újra megjelent. Tudomásul vette, hogy az öregnek van ez a kutyája, amely valamikor itt töltötte életének első hónapjait, és kényszerű okok miatt került el innét. 

Bálint bácsi egyik alkalommal félrehívta a törpét és azt mondta neki, hogy mivel elég idős már, szeretne végrendeletet hagyni, és őt bízza meg azzal, hogy az abban foglaltakat váltsa valóra. Ebben a végrendeletben az volt, hogy a törpére hagyja a házát és minden ingóságát, és külön megemlítette Lompost, hogy arról ne felejtsen el gondoskodni élete végéig. Ami pedig Mitérszt illeti, neki azt szánta, hogyha eljön az idő, még egyszer utoljára adjanak neki bőségesen ételt, azután tiltsák ki a házból és az egész portáról, hiszen az valójában nem az ő kutyája. Különben is, sosem őrizte a házat, csak jött-ment mint egy csavargó. Nem beszélve róla, hogy annak idején rengeteg zsák kutyatápot ki kellett fizetni miatta, amit az a búbánatos Babi néni varrt anno a nyakába. Akire ő emiatt már nagyon régóta haragszik. Sőt még egy másik kutya miatt is, amely őt majdnem megharapta. Úgy hogy ha eljön az idő, ezt a kutyát neki el kell intéznie, ki kell tiltania a portáról. A törpe ezt meg is ígérte, sőt még egy szerződést is kötöttek, ne hogy valaki a Bálint bácsinak ezt a végakaratát kritizálni merné.

Hogyhogy nem, az öreg Mitérsz kutya túlélte a gazdáját, és immár 14 évesen még mindig el-járogatott a Bálint bácsi házához, gondolván, megjelenik Bálint bácsi és beengedi a házba, mint régen. De azt vette észre, hogy az udvar hátul be van kerítve, és nem tud bemenni. Többször is körbe járta a házat, de nem talált sehol egy kis rést sem, ahol bemehetett volna. Akkor lefeküdt a kertkapunál az utca kövezetre és várta Bálint bácsit, aki persze már sosem jött ki többet. Amikor több napon át ott ücsörgött, elment és újra visszajött, egyszer csak az egyik szomszédasszony észrevette, és szólt a törpének, hogy itt ez az öreg kutya a kapuban. Mire a törpe kijött, és mondta az asszonynak, hogy mi van. Ez meg ez van a végrendeletben, úgy hogy a kutyának itten semmi keresnivalója nincsen. Erre a szomszédasszony megjegyezte, hogy ez a kutya már egyszer egészen kicsi korában elkerült innen, mert nem gondozták megfelelően, és pontosan ő szólt a Babi néninek, hogy éhesen-szomjasan nyüszítenek a kiskutyák. Akkor a törpe bement a házba majd kihozott egy teli fándli kutyatápot és kiöntötte az útra a kutya elé. - Na ez a tied! - felszólítással, ez van megírva a végrendeletben. Annak én eleget tettem, úgy hogy más nem tartozik rám! Ezzel sarkon fordult és bement a házba, amelyet az öreg rá hagyott és Lomposra, aki bent heverészett a meleg lakásban.

Az asszony látta a kutyát, és a mérhetetlen fájdalmat a szemében, és arra gondolt, hogy ez egy hűséges és jó kutyája volt a gazdájának. És egyáltalán nem érdemelte meg ezt a sorsot. De hát ő nem tehet semmit, neki is megvan a saját kutyája, akiről gondoskodik. Egy darabig még nézte a kutyát, ahogy az lehorgasztott fejjel állt szótlanul és nézett maga elé, lefelé a földre, Az asszony várt még pár pillanatig, és egyre jobban érezte, hogy köszörül valami a torkában, úgy hogy jobb lesz, ha hazamegy. Lassan megfordult és az esti szürkületben elindult haza felé.

Mitérsznek akkor úgy tetszett, mintha hallaná egykori gazdájának hívó hangját, amikor még olyan kicsi volt, hogy szinte alig látott ki a fűből. Amikor még együtt loholtak Mardellal ugyanezen a portán, a kerítésen belül, a labda után, amit a gazdájuk dobott oda nekik, hogy kergessék. Amikor még úgy gondolták, hogy ők mindig itt lesznek, itt fognak felnőni és itt élik le rövid kutya életüket. Úgy gondolták, hogy biztonságban vannak, mert szeretik őket, és a gazda szeretete minden rossztól megvédi őket. És az is mintha átvillant volna a kicsi kutya agyán, hogy végül is része volt ebben a szeretetben, hiszen évekig járt ide, és mindig úgy jött, mintha haza jönne, mert ő ide tartozik, hiszen őt a gazdája akarta, hogy legyen, és hogy ő itt legyen. Mert neki ez az otthona. Mert őt itt mindig haza várják, ha elkóborolna. Amint így morfondírozott magában, egyszerre csak kigyúltak az utcai lámpák, és eszébe jutott, hogy egyszer már gyerekkutyaként ugyanitt állt, akkor is este volt és akkor is sötét. És Bálint bácsi nem volt sehol.

Egy darabig még álldogált a sötét árnyék és a fakó fénysugár homályos keverékében, azután apró léptekkel elindult a kókadtan lógó lámpák alatt valamerre, valahová, ahová enyhén remegő lábai viszik. Megnyúlt, töpörödött alakja egyre jobban beleolvadt a burjánzóan terjedő este sötétjébe, ahogy haladt előre, már szinte vánszorogva. Anélkül, hogy tudta volna, de a lábai remegéséből érezte, hogy utoljára jár itt, és végleg itt hagy mindent, ami egy kutyaszívnek a boldogságot jelenti. Semmi többet. Simogatást és kedves, hívogató szót. A gazdi mosolygó arcát. Amelybe olyan jó bizalommal beletekinteni, amelyen olyan jó a tekintetnek megnyugodni. És amely Gazdiból csak egy van! Ezek az érzések kavarogtak Mitérsz fejében, az este hátán pedig egyre csak ereszkedett le a közelgő éjszaka koromszagú sötétje, amelyben még pár pillanatig kivehető volt valami földön tétován araszoló állat sziluettje, hogy aztán teljesen elnyelje azt, vágyaival, érzéseivel, a semmibe röppenő illúzióival együtt.

* * *

Az igaz törődik háziállatának lelkével,
az istentelenek szíve pedig kegyetlen.”
(Példabeszédek 12:10)




Nincsenek megjegyzések: