A Titanic tragédiája
A Titanic nem csupán egy luxushajó volt, hanem az emberi gőg, a technológiai mindenhatóság és a földi gazdagság abszolút emlékműve. Építői és utasai elhitték, hogy a rendszer sérthetetlen – elhangzott a mondat: „Még maga Isten sem tudná elsüllyeszteni”. Emiatt a vakhit miatt a vezetés szándékosan figyelmen kívül hagyta a jéghegyekről szóló vészjelzéseket, a hídőröknek nem biztosítottak távcsövet, a hajótársaság pedig nem rakott elég mentőcsónakot a fedélzetre. Amikor a láthatatlan jéghegy léket vágott a hajótesten, az első órában az utasok még viccelődtek a jéggel, a zenekar hangos muzsikával nyomta el a süllyedés hangjait, az elit pedig megpróbálta megvásárolni a saját túlélését. Végül a technológiai büszkeség alig három óra alatt, több mint 1500 emberrel együtt süllyedt el a fagyos sötétségben.
Kép forrása: Wikimedia Commons / CC0
Tények, melyek segítik a tájékozódást
1. Vak hit a hajó elpusztíthatatlanságában (A jéghegy előtt)
A tragédia előtti napokban és órákban a beszélgetések központi témája a luxus és a Titanic technológiai fölénye volt.
„Még maga Isten sem tudná elsüllyeszteni ezt a hajót” – Ez a mondat (vagy ennek variációi) több utastól és a legénység tagjaitól is elhangzott.
A sebességrekord hajszolása: Bruce Ismay, a Fehér Csillag Vonal (White Star Line) igazgatója és Edward Smith kapitány között állítólagos egyeztetések zajlottak arról, hogy a tervezettnél korábban érkezzenek New Yorkba, hogy a sajtó szenzációként tálalhassa az utat. Emiatt hagyták figyelmen kívül a jégjelentéseket.
2. A figyelmeztetések semmibe vétele
Az ütközés estéjén a rádiószobában zajló feszült szópárbeszéd közvetlenül hozzájárult a katasztrófához.
A közeli SS Californian hajó rádiósa megpróbálta figyelmeztetni a Titanicot, hogy hatalmas jégmező blokkolja az utat.
Jack Phillips, a Titanic fáradt rádiósa így vágott vissza: „Fogd be! Fogd be! Keményen dolgozom, és az itteni [utasok] üzeneteit küldöm!” (A Titanic rádiósa ekkor épp a gazdag utasok privát táviratait továbbította a szárazföldre). A Californian rádiósa ezután kikapcsolta a készülékét és lefeküdt aludni – így nem hallották meg a Titanic későbbi vészjelzéseit.
3. Az ütközés utáni teljes tagadás
Amikor a hajó megállt, az első órában az utasok és a legénység tagjai között folyó beszélgetések a helyzet teljes elbagatellizálásáról szóltak.
„Csak súroltunk egy jéghegyet, semmi komoly” – terjedt el a kabinokban. Sokan viccelődtek, a fedélzetre hullott jégdarabokkal futballoztak, vagy az italukba tették hűsítőnek.
A biztonság hamis illúziója: Amikor a tisztek elkezdték a mentőcsónakokba parancsolni az embereket, sokan nem akartak beszállni. Azt mondták: „Miért hagynánk el ezt a meleg, kivilágított, hatalmas hajót egy apró, sötét mentőcsónakért a fagyos óceán közepén?” Ezért indultak el az első csónakok félig üresen.
4. A társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenség
A fedélzet különböző szintjein teljesen más beszélgetések zajlottak, ami meghatározta a túlélési esélyeket is.
Az első osztályon a tisztek udvariasan, diszkréten kérték az utasokat, hogy vegyék fel a mentőmellényt, nehogy pánikot keltsenek.
A harmadosztályon (a hajó gyomrában) a bezárt rácsok mögött az utasok és a stewardok között feszült viták és könyörgések zajlottak. A nyelvi akadályok (sok bevándorló nem beszélt angolul) és a zárt ajtók miatt a lent lévők sokáig azt sem tudták, mi történik fent.
5. Az utolsó, legendássá vált mondatok
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég mentőcsónak, a párbeszédek hangneme drámaian megváltozott. Itt már a méltóság és az áldozathozatal dominált.
Benjamin Guggenheim milliárdos és inasa átöltöztek a legszebb szmokingjukba, és ezt mondták: „A legszebb ruhánkat vettük fel, és készen állunk arra, hogy úriemberként süllyedjünk el.” Lemondtak a helyükről a nők és gyerekek javára.
Isidor és Ida Straus (a Macy’s áruház tulajdonosai): A feleség megtagadta, hogy beszálljon a csónakba a férje nélkül. „Sok éven át éltünk együtt. Ahova te mész, oda megyek én is” – mondta, és kézen fogva visszaültek a fedélzeti székekre.
A zenekar tagjai: Wallace Hartley zenekarvezető és társai az utolsó pillanatig játszottak, hogy megnyugtassák az embereket. Utolsó szavaik egymáshoz és a közönséghez a zene hangjai voltak (a legenda szerint a „Közelebb hozzád, Istenem” című himnusz).
A Titanic fedélzetén zajló beszélgetések tehát nemcsak üres csevegések voltak, hanem magukban hordozták a tragédiához vezető hibákat (gőg, figyelmetlenség) és az emberi nagyság legszebb példáit is.
A filmen túlnövő valóság
James Cameron 1997-es Titanic filmje valóban hollywoodi dramaturgiával, sokszor giccsesen vagy felnagyítva tálalta ezeket a jeleneteket. Azonban a filmben elhangzó legfontosabb mondatok nem a forgatókönyvírók kitalációi, hanem valós, dokumentált történelmi forrásokon alapulnak.
A filmkészítők a katasztrófát túlélő utasok és a legénység tagjainak hivatalos bírósági vallomásaiból, valamint a sajtónak adott korabeli interjúiból vették át ezeket a párbeszédeket.
A valóságban a kapcsolatuk a következő volt:
Mi az, ami bizonyítottan elhangzott (Valóság)?
Benjamin Guggenheim szmokingos jelenete: James Etches és John Johnson kabinstewardok túlélték a katasztrófát, és a bíróság előtt, majd a sajtónak is eskü alatt vallották, hogy Guggenheim visszatért a kabinjába átöltözni. A stewardnak átadott üzenete szó szerint fennmaradt a The New York Times korabeli számaiban: „Mondja meg a feleségemnek, hogy a végsőkig tisztességesen játszottam a játékot, és egyetlen nő sem maradt a fedélzeten azért, mert Ben Guggenheim gyáva volt”. - https://www.nytimes.com/1912/04/20/archives/guggenheim-dying-sent-wife-message-tried-to-do-his-duty-he-asked.html
Isidor és Ida Straus története: Miután az idős házaspár hölgy tagja megtagadta a beszállást a 8-as számú mentőcsónakba, a jelenetet a csónakban ülő több túlélő is hallotta és később jegyzőkönyvbe mondta.
A rádiósok vitája: Jack Phillips és Harold Bride rádiósok naplói és vallomásai dokumentálják az SS Californian hajóval való éles szóváltást. A „Fogd be!” felkiáltást maga a túlélő másodrádiós, Bride erősítette meg a vizsgálóbizottságnak.
Mi az, ami hollywoodi túlzás vagy fikció (Film)?
A harmadosztályú utasok bezárása: A film egyik legdrámaibb jelenete, amikor a szegényebb utasokat fegyveres őrök rácsok mögé zárják. A történelmi vizsgálóbizottsági jelentések szerint ilyen parancs soha nem hangzott el. A harmadosztály lakói a labirintusszerű folyosók, a nyelvi akadályok és a tisztek fejetlensége miatt ragadtak lent, nem azért, mert szándékosan lakat alatt tartották őket.
A zenekar utolsó dala: Bár a zenészek valóban az utolsó pillanatig játszottak a fedélzeten, hogy eltereljék a figyelmet a pánikról, a túlélők ellentmondásosan emlékeztek vissza az utolsó számra. Sokan vallották a Nearer, My God, to Thee (Közelebb hozzád, Istenem) című himnuszt, de mások szerint egy korabeli könnyed popsláger, az Autumn szólt utoljára.
A kapitány utolsó percei: A filmben Edward Smith kapitány bezárkózik a kormányállásba és ott várja meg a víztömeget. A valóságban senki sem látta pontosan, hogyan halt meg; egyes szemtanúk szerint a vízbe ugrott, mások szerint a parancsnoki hídon érte a vég.
A film tehát a valós, jegyzőkönyvezett emberi drámákat használta fel, de kiszínezte őket, hogy egy háromórás romantikus blockbustert építsen köréjük.
Íme, az amerikai vagy a brit vizsgálóbizottság eredeti, digitalizált jegyzőkönyvei arról, hogy pontosan mit mondtak a szemtanúk a tragédia éjszakájáról. Íme három valódi, rövid mondat a hivatalos vizsgálati jegyzőkönyvekből:
Harold Bride (másodrádiós) a kapitány utolsó szavairól a legénységhez:
„Fiúk, megtettétek a kötelességeteket. Többet nem tehettek. Menjetek, most már mindenki magáért felel.”
Charles Lightoller (másodtiszt) az első mentőcsónak leengedéséről:
„Csak nőket és gyerekeket engedtem be. Az emberek szó nélkül engedelmeskedtek. Nem volt pánik.”
Elizabeth Shutes (első osztályú utas) a vízben lévők hangjáról a csónakból hallva:
„A sötétből felhangzó segélykiáltások olyanok voltak, mintha több ezer ember egyszerre sikoltott volna.”
Edward Smith kapitány utolsó szavai a legénységhez
A valóság: A kapitány szavait James McGough (első osztályú utas) és más túlélő tisztek vallomása rögzítette. Nem egyetlen teátrális beszéd volt, hanem a süllyedés végén, az elöntött fedélzeten kiadott parancs.
A pontos angol jegyzőkönyvi szöveg: „Well boys, do your best for the women and children, and look out for yourselves.”
Magyarul: „Nos fiúk, tegyétek meg a tőletek telhetőt a nőkért és a gyermekekért, és vigyázzatok magatokra.”
Charles Lightoller másodtiszt a nők és gyermekek elhelyezéséről
A valóság: Lightoller a brit és az amerikai vizsgálóbizottság előtt is hosszan tanúskodott. A filmben látottakkal ellentétben nem egy monológban beszélt erről, hanem a kérdezőbiztosok faggatására felelt a 2443–2445-ös kérdéseknél.
A pontos angol jegyzőkönyvi szöveg: „I allowed no men in the boats on my side... The women and children were given the preference in all cases.”
Magyarul: „Az én oldalamon nem engedtem férfiakat a csónakokba... Minden esetben a nők és a gyermekek élveztek elsőbbséget.” (Lightoller annyira szigorúan vette a parancsot, hogy inkább félig üresen engedte le a csónakokat, ha nem volt a közelben nő).
Elizabeth Shutes emlékei a fagyos vízből jövő hangokról
A valóság: Elizabeth Shutes nem bírósági tanúvallomást tett, hanem röviddel a katasztrófa után, 1912-ben megírta részletes személyes emlékiratát, amelyet később a történészek is forrásként használtak.
A pontos angol szöveg: „The cries of the drowning carried across the water... It was one long, continuous moan.”
Magyarul: „A fuldoklók kiáltásait átvitte a víz... Egyetlen hosszú, folyamatos jajveszékelés volt.” (Hasonlóan írta le Jack Thayer túlélő is, aki a hangot a nyári sáskák zümmögéséhez hasonlította).
Ezek a hiteles, nyers történelmi tények. Íme a vizsgálati jegyzőkönyvek három legmeghökkentőbb ténye, amelyekből nem lett hollywoodi filmjelenet:
Az utolsó jéghegy-figyelmeztetést zsebre vágták
A katasztrófa délutánján egy másik hajó (SS Baltic) pontos koordinátákkal küldött vészjelzést a jéghegyekről.
A valóság: Edward Smith kapitány ahelyett, hogy kitette volna a térképszobába, odaadta a cetlit Bruce Ismay-nek, a hajó tulajdonosának, aki egyszerűen zsebre vágta, és megmutatta néhány első osztályú utasnak.
A kapitány csak órákkal később, este 19:15-Property kérte vissza tőle, hogy végre kitegye a falra. (Forrás: Brit vizsgálati jegyzőkönyv, Ismay meghallgatása).
Nem volt távcső a hídőröknek, mert elhagyták a kulcsot
A jéghegyet kiszúró hídőrök (Fleet és Lee) szabad szemmel nézték az óceánt a vaksötétben.
A valóság: Volt távcső a hajón, de egy fémládába volt bezárva. A másodtisztet az indulás előtt az utolsó pillanatban áthelyezték a hajóról, és véletlenül elvitte magával a zsebében a láda kulcsát.
Amikor a bíróság megkérdezte Fleet-et, hogy a távcsővel látták-e volna a jéghegyet, azt felelte: „Igen, elég hamar ahhoz, hogy kikerüljük.” (Forrás: Amerikai vizsgálat, 11475. kérdés).
A legénység azt hitte, a vészrakéták egy buli részei
A Titanic 8 darab fehér vészjelző rakétát lőtt fel a süllyedés közben. A közelben álló SS Californian hajó tisztjei látták is ezeket.
A valóság: Nem mentek oda segíteni, mert a nemzetközi szabályok szerint a vészjelzésnek vörösnek kellett volna lennie. Mivel a Titanic fehéret lőtt fel (csak ilyen volt raktáron), a Californian kapitánya és tisztjei a fedélzetről nézve azt hitték, hogy a luxushajón a gazdag utasok tiszteletére ünnepi tűzijátékot rendeznek. (Forrás: Brit vizsgálat, Gibson tiszt vallomása).
Íme a két legfelháborítóbb eset az eredeti bírósági jegyzőkönyvekből, amelyek hűen bemutatják a gőgöt és a gyávaságot:
A tulajdonos szökése (Bruce Ismay megmenekülése)
J. Bruce Ismay, a Titanicot birtokló White Star Line igazgatója túlélte a katasztrófát. A bíróság előtt azzal védekezett, hogy csak azért szállt be a C-csónakba, mert nem látott több nőt a fedélzeten.
A valóság: A vizsgálat során kiderült, hogy Ismay egyszerűen gyáva volt. Amikor a csónakot leengedték, titokban ugrott be a helyekre, miközben a hajó gyomrában még nők és gyermekek százai vártak a kijutásra.
Az amerikai bíróság előtt Ismay kénytelen volt beismerni a gyávaságát, ami után élete végéig közutálat övezte. A sajtó „a Titanic gyávájának” nevezte, és elvonult a nyilvánosság elől. (Forrás: Amerikai vizsgálat, Ismay meghallgatása)
A „Milliomosok Csónakja” (Az 1-es számú mentőcsónak)
Ez a Titanic történetének legszégyenletesebb epizódja. Az 1-es számú csónak elméletileg 40 ember befogadására volt alkalmas.
A valóság: Csupán 12 emberrel a fedélzetén engedték le. Ebből 7 a legénység tagja volt, 5 pedig első osztályú utas, köztük Sir Cosmo Duff-Gordon brit földesúr és divattervező felesége.
Amikor a hajó elsüllyedt, és a fagyos vízből több száz ember könyörgött segítségért, a csónakban ülő matrózok meg akartak fordulni, hogy kimentsenek valakit.
A megvesztegetés: Sir Cosmo és felesége ezt megtiltották, mert féltek, hogy a fuldoklók felborítják a csónakot. Hogy a matrózok engedelmeskedjenek, a milliomos 5 fontot (mai értéken kb. 300 000 forintot) ígért és fizetett ki ott helyben minden egyes evezősnek, ha nem fordulnak vissza. Hagyták meghalni a többieket. (Forrás: Brit vizsgálat, Charles Hendrickson matróz vallomása)
A zenekar tragédiája és a számla a kosztümért
A zenekar tagjai – élükön Wallace Hartley-val – valóban az utolsó pillanatig játszottak, és mindannyian életüket vesztették.
A valóság: A Fehér Csillag Vonal (White Star Line) a katasztrófa után semmilyen kártérítést nem fizetett a zenészek családjainak, mivel a zenekart egy külsős ügynökség (C.W. & F.N. Black) alkalmazta. Miután Hartley holttestét megtalálták a tengerben, az ügynökség egy hivatalos számlát küldött a gyászoló édesapjának. Ebben követelték, hogy a család fizesse ki a fia egyenruháján esett károkat és az elveszett gombokat. (Forrás: Korabeli bírósági és sajtóhírek, 1912. május)
A hír zárlata: „Mindenki biztonságban van”
Az első 24 órában a szárazföldön senki sem tudta, mi történt valójában, mert a hajótársaság szándékosan dezinformálta a közvéleményt a részvények zuhanásától tartva.
A valóság: A Fehér Csillag Vonal New York-i alelnöke, Philip Franklin az első napon ezt nyilatkozta a sajtónak: „Teljesen biztosak vagyunk a Titanicban. Úgy véljük, a hajó elsüllyeszthetetlen, és még ha meg is sérült, napokig képes a vízen maradni.”
A hazugság miatt a korabeli újságok első kiadásai (például a The Evening Sun) olyan szalagcímekkel jelentek meg, hogy a Titanic egy másik hajó vontatókötelén biztonságban tart New York felé, és „minden utas megmenekült”. A családok csak napokkal később, a túlélőket szállító Carpathia megérkezésekor tudták meg a szörnyű igazságot. (Forrás: Amerikai vizsgálat, Franklin alelnök meghallgatása)
A magyar dr. Lengyel Árpád, a Carpathia hajóorvosának hiteles és megrázó feljegyzései a mentésről:
Dr. Lengyel Árpád, a Carpathia 26 éves magyar hajóorvosa, az egyetlen volt a gőzös három orvosa közül, akinek korábbi mentőorvosi tapasztalata volt (a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületnél dolgozott). Emiatt Arthur Rostron kapitány őt állította a legkritikusabb pontra: a beemelési ajtóhoz, ahol a mentőcsónakokból felhúzták a túlélőket.
Az általa írt hivatalos jelentések, a bátyjának küldött magánlevelek és a Budapesti Orvosi Kaszinóban 1912 májusában elmondott beszéde alapján a következő hiteles és megrázó részletek maradtak ránk:
A fogadás sokkja: Az élő halottak
Lengyel doktor feladata volt a 705 túlélő azonnali osztályozása (triázs) az érkezési sorrendben.
„A megmentettek kivétel nélkül sokkos állapotban voltak... A fagyott, elgémberedett kezükkel nem tudtak megkapaszkodni a kötéllétrákban, így őket egyesével, csigákkal és zsákokban kellett felhúznunk. Sokan eszméletlenek voltak. Az első osztályú utasok drága estélyi ruhákban, míg a harmadosztályúak szinte meztelenül, hálóingben érkeztek a fagyos éjszakában.”
A sérülések és a fizikai valóság
A közhiedelemmel ellentétben a túlélők nemcsak átfagytak, hanem súlyos mechanikai sérüléseket is szereztek a menekülés közben.
„Összesen 42 súlyos sebészeti esetet láttam el egymagam. Rengeteg volt a zúzódás, a boka-, lábszár- és felkartörés, amelyeket a Titanic fedélzetén kitört pánik, a csónakokba való ugrás vagy a zuhanás okozott. Különös orvosi megfigyelésem volt, hogy a jéghideg éjszaka ellenére később egyetlen klasszikus megfázásos vagy tüdőgyulladásos eset sem fordult elő, a sokk és az adrenalin miatt az immunrendszerük teljesen másképp reagált.”
A néma gyász és az őrület a fedélzeten
A doktor szerint a legelviselhetetlenebb nem a fizikai munka volt, hanem a fedélzeten uralkodó pszichés állapot.
„A hajón sírást alig lehetett hallani. Az emberek apátiába estek, némán ültek a folyosókon. A nők nem sírtak, hanem merev tekintettel néztek maguk elé, várva, hogy a következő csónakból hátha előkerül a férjük vagy a gyermekük. Amikor az utolsó csónak is kiürült, és nyilvánvalóvá vált, hogy nincs több túlélő, a csendet borzalmas sikoltozás és rohamok törték meg. Több embert elmebujdosás (akut pszichózis) miatt kellett kezelnem.”
A New York Times-nak adott közvetlen nyilatkozata (1912. április 19.)
Amikor a Carpathia befutott New Yorkba, a sajtó azonnal megrohanta a magyar orvost. Szavai hűen leírják az előkészületek feszültségét:
„A kabinomból a fedélzetre siettem a kapitány hívására, aki a szörnyűség hírére minden segítő kezet a fedélzetre parancsolt. Az addig sötét hajót fényár borította el. Megtettük az előkészületeket minden lehetséges elsősegélyre. Én a fedélközbe voltam beosztva... Konyhák, éttermek, szalonok mind kórházzá alakultak át.”
A tragédia utóélete
A mentés annyira megviselte a fiatal magyar orvost, hogy New Yorkba érve beadta a felmondását, és soha többet életében nem szállt tengeri hajóra. Hazatért Budapestre, és fül-orr-gégészként, valamint mentőorvosként dolgozott tovább. Az átélt borzalmakról a családjának is alig beszélt, a Titanic emléke élete végéig kísértette.
Dr. Lengyel Árpád unokája,Völgyi Péterné dr. Reich Márta évtizedeken át őrizte a nagypapa hagyatékát, köztük azokat a leveleket, névjegykártyákat és táviratokat, amelyeket a megmentett, sokszor rendkívül vagyonos amerikai és brit utasok küldtek neki.
A levelekből és a családi emlékezetből az alábbi, máig fennmaradt személyes részletek ismertek:
Robert Williams Daniel hálalevele
Robert W. Daniel gazdag philadelphiai bankár volt, aki egy szál alsóneműben, a jéghideg vízből kimentve került a Carpathia fedélzetére. Lengyel doktor napokig kezelte őt a kabinjában a súlyos idegösszeomlás és fagyás miatt. Daniel később ezt írta a magyar orvosnak:
"Sokat jártál a gondolataimban... Mély hálával gondolok arra az önfeláldozó gondoskodásra és kedvességre, amelyet a hajón mutattál irányomba, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Soha nem felejtem el, mit tettél értem."
Margaret „Molly” Brown névjegykártyája
A Titanic leghíresebb túlélője, a milliomos és emberjogi aktivista Molly Brown (akit a történelemben „az elsüllyeszthetetlen Molly Brownként” ismertek meg) a mentés során szorosan együttműködött a magyar orvossal. A fedélzeten takarókat, ruhákat gyűjtött a nincstelen harmadosztályúaknak, és koordinálta a nők segélyezését. Hálája jeléül saját, kézzel aláírt névjegykártyáját adta át Lengyel Árpádnak, megköszönve, hogy az orvos különös figyelmet fordított a sokkos állapotban lévő nőkre.
A gazdagok hálája és a „Titanic-aranyérem”
A megmentett első osztályú utasok – köztük a túlélő milliomosok – egy külön bizottságot alapítottak a Carpathia fedélzetén Molly Brown vezetésével. Elhatározták, hogy a legénység minden tagját kitüntetik.
Dr. Lengyel Árpád a mentésben betöltött kulcsszerepéért egy színarany emlékérmet kapott a túlélők közösségétől, valamint a Liverpool Shipwreck and Humane Society ezüst kitüntetését a hősies helytállásért. Ez az aranyérem a mai napig a család féltve őrzött kincse.
Miért szakadt meg a kapcsolat?
Bár a kimentett milliomosok közül többen felajánlották a doktornak, hogy finanszírozzák a magánrendelőjét vagy az amerikai karrierjét, Lengyel doktor minden ilyen megkeresést elutasított.
A katasztrófa akkora lelki traumát (mai szóval poszttraumás stresszt, PTSD-t) okozott neki, hogy a New York-i kikötőbe érve azonnal kérte a leszerelését, és megszakított minden kapcsolatot a hajózással és a túlélőkkel. Budapestre visszatérve a leveleket elzárta egy fiókba, és a családjának is megtiltotta, hogy a jelenlétében kiejtsék a „Titanic” szót.
A Carpathia hajó kapitányának sorsa
A Carpathia bátor és mélyen vallásos kapitánya, Arthur Rostron a Titanic-mentés után igazi nemzeti hős lett, karrierje pedig meredeken ívelt felfelé. Élete hátrelévő részében a tengerészet legmagasabb pozícióit töltötte be. Sorsa és későbbi élete az alábbi főbb állomások szerint alakult:
Globális elismerések és a Kongresszusi Aranyérem
Rostron kapitány zseniális navigációjának és gyors döntéseinek köszönhetően – amivel a tervezett 14,5 csomós végsebesség helyett 17 csomós rekordsebességre kényszerítette a Carpathiát a jégmezőn át – megmentett 705 életet.
Amerikai elismerés: William Howard Taft amerikai elnök személyesen adta át neki a Kongresszusi Aranyérmet, amely a civileknek adható legmagasabb kitüntetés az Egyesült Államokban.
A Titanic-özvegyek hálája: A Titanic három leggazdagabb, megmentett utasának özvegye (köztük Madeleine Astor) egy arany Tiffany zsebórát ajándékozott neki, amelyre a köszönet szavait vésték rá. (Ez az óra 2024 végén egy aukción rekordáron, 1,56 millió fontért kelt el).
Harc az első világháborúban
A Titanic után Rostron tovább szolgált a Cunard Line hajótársaságnál. Az első világháború kitörésekor a haditengerészet kötelékébe lépett:
Csapatszállító kapitány: Ő parancsnokolta az RMS Mauretania gőzöst, amelyet hadikórházzá és csapatszállítóvá alakítottak át. A Gallipoli-hadjárat idején több ezer katona életét mentette meg a tengeren.
A tenger királya: A legnagyobb luxushajók parancsnoka
A háború után a Cunard Line a legfontosabb és legnagyobb presztízsű óceánjáróinak parancsnokságát bízta rá. Ő lett az RMS Mauretania, majd az akkori világ legfényűzőbb hajója, az RMS Berengaria főkapitánya.
1926-ban V. György brit király lovaggá ütötte, így megkapta a Sir címet. 1928-ban kinevezték a Cunard flotta kommodorává (a hajótársaság legmagasabb rangú parancsnokává), ami a civil tengerész karierek abszolút csúcsa volt.
Nyugdíjas évei és halála
Sir Arthur Rostron 1931-ben, 46 év tengeri szolgálat után vonult vissza. Kiadta önéletrajzi könyvét Home from the Sea (Hazatérés a tengerről) címmel.
Érdekesség, hogy amikor idős korában utasként akart felszállni egy hajóra, a jegypénztárnál nem fogadták el a pénzét; a tengerészek tiszteletük jeléül mindig ingyen biztosították neki a legszebb lakosztályokat.
1940. november 4-én halt meg tüdőgyulladásban, 71 évesen. Sírja a dél-angliai West End (Southampton) temetőjében található.
Mi lett a Carpathia sorsa?
A hős hajó nem élte túl az első világháborút. 1918 júliusában, miközben katonai konvojt kísért, egy német tengeralattjáró (U-55) három torpedóval megtámadta és elsüllyesztette az ír partok közelében. A legénységéből ekkor öten vesztették életüket, a hajó roncsa ma is 150 méteres mélységben pihen az óceán fenekén.
A Titanic hírhedt hídőre, Frederick Fleet, aki először látta meg a jéghegyet
Frederick Fleet élete a Titanic katasztrófája után tragikus fordulatot vett. A bűntudat, a trauma és a szegénység végigkísérte a mindennapjait, sorsa pedig magányosan ért véget.
A jéghegyet megpillantó, ekkor 24 éves hídőr utóéletének legfontosabb állomásai:
Túlélési bűntudat és bírósági vizsgálatok: Fleet túlélte a süllyedést (a 6-os mentőcsónakba osztották be evezni). A hivatalos brit és amerikai bírósági vizsgálatokon kulcstanú volt. Megkeseredett emberként távozott, mert a bíróság és a közvélemény burkoltan őt is hibáztatta a késői észlelésért. Pedig ő végig fenntartotta: ha lett volna távcsövük, időben elkerülik a katasztrófát.
Kirekesztés a tengerészetből: Bár a katasztrófa után visszatért a tengerre és szolgált a Titanic testvérhajóján, az Olympic-on, a hajóstársaságok hamarosan tehertételként kezdtek tekinteni rá. A neve és a múltja miatt a legtöbb helyről elküldték vagy fel sem vették. Mindkét világháborúban szolgált a kereskedelmi tengerészetnél, de karrierje megtört.
Újságárusítás és elszegényedés: 1936-tól teljesen otthagyta a tengert. Southampton utcáin szegény sorsú újságárusként dolgozott a Southern Daily Echo lapnak. Az emberek többsége úgy ment el mellette az utcán, hogy nem is sejtette: a Titanic leghíresebb hídőrétől veszi a napi híreket.
A tragikus végkifejlet: Idős korára súlyos depresszióval küzdött. Miután imádott felesége, Eva 1964 karácsonya után meghalt, a sógora azonnal utcára tette őt a közös lakásukból. Fleet teljesen összetört, és két héttel később, 1965. január 10-én, 77 évesen felakasztotta magát a kertben egy ruhaszárító oszlopra.
A jeltelen sír: Mivel semmi pénze nem maradt, szülővárosában egy jeltelen szegény parcellába (pauper's grave) temették el. A Titanic Historical Society nevű nemzetközi szervezet csak évtizedekkel később, 1993-ban gyűjtést indított, és méltó márvány sírkövet állíttatott neki, rajta a Titanic gravírozott képével.
A Titanic másik hídőrének, Reginald Lee-nek a sorsa, aki Fleet mellett állt a kosárban
Reginald Lee sorsa még rövidebb és tragikusabb volt, mint Frederick Fleeté. Ő lett a katasztrófa legelső túlélő áldozata, mivel alig egy évvel a süllyedés után meghalt. Az általa bejárt út az alábbiak szerint alakult:
Menekülése a hajóról: Az ütközés után őt a 13-as számú mentőcsónakba osztották be evezni, így szerencsésen túlélte az éjszakát.
A vizsgálóbizottsági trauma: Fleetthez hasonlóan neki is tanúskodnia kellett a brit bíróság előtt. A faggatások lelkileg teljesen kikészítették. A barátai és kollégái szerint a katasztrófa utáni hónapokban teljesen megváltozott a személyisége: magába fordult, és „soha többé nem volt a régi”.
Váratlan és korai halál: Visszatért a tengerre, és a Union-Castle Line társaság Kenilworth Castle nevű hajóján kapott munkát. 1913 augusztusában, alig 16 hónappal a Titanic tragédiája után, egy afrikai útról hazatérve váratlanul rosszul lett.
A végkifejlet: Mindössze 43 évesen hunyt el a southamptoni tengerészotthonban. A boncolás szerint a halálát mellhártyagyulladásból adódó hirtelen szívelégtelenség (tüdőgyulladásos szövődmény) okozta.
Ezzel ő lett a legelső a megmenekült stábtagok közül, akit utolért a halál, a Highland Road temetőben nyugszik Southsea-ben.
A Titanic egyik másik tisztjének, a parancsot kiadó Murdoch első tisztjének a sorsa
William Murdoch első tiszt valós sorsa a Titanic-történelem egyik legnagyobb vitája, mivel James Cameron filmje egy gyáva, korrupt és öngyilkos tisztként ábrázolta őt, ami miatt a stúdió később kénytelen volt bocsánatot kérni a családjától.
A hivatalos vizsgálatok és a túlélők szemtanúi vallomásai alapján a következő a valóság:
Ő volt a Titanic igazi hőse (A mentés)
Míg a filmben Murdoch pánikol, a valóságban ő mentette meg a legtöbb embert. Ő irányította a hajó jobb (starboard) oldalának evakuálását.
Szemben Lightoller tiszttel – aki mereven megtagadta a férfiak beszállását –, Murdoch a „nők és gyermekek először” elvet követte, de ha nem volt több nő a közelben, engedte beülni a férfiakat is. Ezzel rengeteg olyan helyet töltött fel a csónakokban, amelyek a túloldalon üresen maradtak.
Az utolsó pillanatig dolgozott: késekkel, puszta kézzel vágta-tépte a köteleket az utolsó összecsukható csónakoknál, amikor a víz már a térdéig ért.
A vesztegetési jelenet tiszta fikció
A filmben Murdoch elfogad egy köteg pénzt a milliomos Caledon Hockley-tól, hogy helyet biztosítson neki.
A valóság: Erre semmilyen bizonyíték vagy vallomás sincs. Murdoch köztiszteletben álló, feddhetetlen skót tengerészcsaládból származott, akit a legénység a szakma egyik legbecsületesebb emberének tartott.
Az öngyilkosság rejtélye
A film legvitatottabb jelenete, amikor Murdoch lelő két utast, majd főbe lövi magát.
A szemtanúk vallomása: Több túlélő (például Hugh Woolner első osztályú utas) valóban arról számolt be, hogy az utolsó percekben a káoszban egy tiszt figyelmeztető lövéseket adott le a levegőbe, hogy megállítsa a mentőcsónakokat megrohamozó tömeget.
Néhányan állították, hogy láttak egy tisztet tisztelegni, majd főbe lőni magát az összecsukható „A” csónaknál. Azonban a sötétség és a por miatt senki sem tudta biztosan azonosítani, hogy ez Murdoch volt-e, vagy Henry Wilde legfőbb tiszt.
A tiszttársak verziója: Charles Lightoller másodtiszt eskü alatt azt vallotta, hogy látta Murdochról, amint egy hullám egyszerűen lemosta őt a fedélzetről a tengerbe, amikor a parancsnoki híd merülni kezdett, és ott fúlt meg a fagyos vízben. (Sokan úgy vélik, Lightoller csak védeni akarta társa emlékét és a család érzéseit).
A stúdió bocsánatkérése
Murdoch szülővárosában, a skóciai Dalbeattie-ben a katasztrófa után hősnek kijáró emlékművet emeltek neki. Amikor 1997-ben kijött a film, a kisváros és Murdoch élő rokonai felháborodtak a karakter sárba tiprása miatt.
A nyomás hatására a 20th Century Fox alelnöke személyesen utazott el Skóciába, nyilvánosan bocsánatot kért, és 5000 fontot adományozott a Murdoch-emlékalapnak. Maga James Cameron rendező is elismerte később, hogy hiba volt Murdochot így ábrázolni.
A hajó főtervezőjének, Thomas Andrewsnek a sorsa (aki a filmben az óra előtt állva várta a halált)
A filmbeli jelenet – amelyben Thomas Andrews sokkos állapotban, mentőmellény nélkül áll az első osztályú dohányzó szalon kandallója és a Plymouth Harbour című festmény előtt, várva a halált – létező szemtanúi beszámolón alapul, de nem ez a teljes valóság.
Bár John Stewart steward valóban így látta őt hajnali 1:40 körül, a hajó csak 2:20-kor süllyedt el. A kutatások és a későbbi vallomások bebizonyították, hogy Andrews ezután elhagyta a termet, és az utolsó percekig hősiesen küzdött mások életéért.
A főtervező valós tettei és utolsó pillanatai a következők voltak:
Ő közölte a halálos ítéletet: Miután Smith kapitánnyal átvizsgálták a hajó gyomrát az ütközés után, Andrews mérnöki pontossággal számolta ki, hogy a 16 vízzáró kamrából 5 sérült meg. Ő mondta ki a kapitánynak a híres mondatot: „Matematikai bizonyosság, hogy a hajó el fog süllyedni. Legfeljebb két óránk van.”
Rendkívüli aktivitás a fedélzeten: Andrews nem bénult meg a sokktól. A túlélő stewardok és utasok (például Mary Sloan stewardess) vallomásai szerint fáradhatatlanul járta a kabinokat, és határozottan utasította az embereket, hogy vegyék fel a mentőmellényt. Sok utast ő maga kísért és segített be a mentőcsónakokba.
A tutajok hiánya miatti kétségbeesett akció: Amikor az utolsó mentőcsónakok is elhagyták a Titanicot, Andrews a sétafedélzetre sietett. Szemtanúk látták, amint fa nyugágyakat és padokat dobált a tengerbe a fagyos vízben úszó embereknek, hogy legyen mibe kapaszkodniuk.
A legeslegutolsó észlelés: A legújabb történelmi konszenzus szerint az utolsó hiteles szemtanú Cecil Fitzpatrick volt. Ő közvetlenül a végső süllyedés előtt, hajnali 2:10 körül látta Andrewst, amint a parancsnoki híd közelében állt Smith kapitány mellett, és végül a hajó orrával együtt merült el az óceánban.
Thomas Andrews nem tett kísérletet a saját mentésére, holttestét soha nem találták meg. Négy nappal a katasztrófa után a tisztek egy közös táviratot küldtek az édesapjának, amely így szólt: „Mindenki egybehangzóan állítja, hogy Andrews hősies volt mindhalálig, és csak mások biztonságára gondolt.”
– A Titanic tragédiájának meglepő bibliai párhuzama
- A 2. rész következik
