Nem történelmet írunk, hanem bizonyítványt - 1. rész

 

A Tervezőasztal és a történelem illúziója

Bevezetés a létezés valóságos bizonyítványába

Az emberiség évezredek óta abban a megnyugtató hitben ringatja magát, hogy a hömpölygő, monumentális Világtörténelem aktív alanya. Tankönyveket írunk, politikai erőviszonyokat elemezünk, birodalmakat építünk, és miközben a saját egónkat és civilizációnkat ültetjük a trónra, észre sem vesszük, hogy a „történelem” csupán egy kollektív figyelemelterelés. Egy mulandó időbuborék, amely mögé elkeseredetten próbálunk elbújni az egyetlen valódi realitás: a jelen pillanat és a morális felelősség elől.

A modern kultúra – a fegyelmezett, intellektuális költészettől a materialista tudományon át a gúnyolódó ateizmusig – kidolgozta a szellemi önfelmentés tökéletes kifutópályáit. Elhitetjük magunkkal, hogy a világ egy vak órásmester magára hagyott gépezete, ahol nincsenek abszolút mérföldkövek, s így a sorsunk felelőssége is elillan a semmibe.

Ez a tanulmány azonban kíméletlenül leleplezi ezeket a menekülési útvonalakat, és rálép a létezés valóságos befutópályájára. A legújabb tudományos tények – a galaktikus oázisunk hajszálpontos kalibráltsága, a 26 fizikai állandó matematikai csodája, és az első élő sejt (LUCA) redukálhatatlanul komplex gyára – egyértelműen bizonyítják, hogy a Világegyetem nem a vak véletlen kaotikus játéka, hanem a Tervezőasztal jelen idejű, szoftveres futtatása.

Nincs külső történelem, amiben elrejtőzhetnénk. Csak a Jelen létezik, és egy tőlünk teljesen független, abszolút, objektív Mérlegnyelv. Nem történelmet írunk a Földön, hanem a saját, örökkévaló bizonyítványunkat.

A következő tanulmányban lépésről lépésre bontjuk le a darwinista és materialista mítoszokat, hogy a makrokozmosztól a mikrobiológián és a politikai színjátékon át eljussunk a szívünkbe írt belső KRESZ-szabályzatig. A lepel hamarosan lehull, a demokrácia rolója leereszkedik, és a mindenség egyetlen, fenséges szimfóniában egyesül. A kérdés már csak az: te személy szerint szeretnél-e részt vállalni ebben a csodálatos kórusban?

Foto: pexels.com, Markus Winkler

Érted-e amit mondok?

Nem történelmet írunk, hanem bizonyítványt. Ha száz embertől megkérdezem, érti-e amit mondok, azt fogja válaszolni, fogalmam sincs miről beszél! Tehát meg kell magyarázni, mit akarok mondani. És nem azért nem érti, mert blődségeket beszélek, hanem mert a jelen világnak olyan szellemiségében él, ahol a létezés paraméterei ki vannak vetítve azon világnézet által, amely uralja a teljes nyilvánosságot. 

Létezik emberi történelem? 

Az automatikus válasz az lenne: Igen, létezik. Az emberi történelem a Homo sapiens múltbéli tevékenységeinek, eseményeinek, társadalmi fejlődésének és emlékezetének a rendszerezett összessége. Ugyanakkor a történelem létezése és értelmezése két különböző dolog. A történelem nem csupán egy tőlünk független, poros könyv a polcon, hanem egy folyamatosan alakuló értékelés – egy bizonyítvány, amit a jelenkor állít ki a múlt tetteiről.

Ha az emberi lét egészét nézzük az idővonalon, az általunk ismert "történelem" (az írásbeliség megjelenése óta) elenyészően rövid szakasz az emberiség és a Föld teljes történetéhez képest. A világi nézőpont szerint az emberi történelem létezését három különböző szinten értelmezhetjük:

Objektív valóság (A megtörtént események)

Ez a megtörtént események puszta ténye. Emberek milliárdjai éltek, döntéseket hoztak, háborúztak, építettek és meghaltak. Ez a letagadhatatlan anyagi és fizikai valóság, ami tőlünk függetlenül megtörtént.

Kulturális konstrukció (Az elmesélt múlt)
Ez az, ahogyan elmeséljük és értelmezzük a múltat. Nem a teljes múltat ismerjük, hanem csak azt, amit feljegyeztek, és amit a mindenkori társadalom fontosnak tartott megőrizni. Ezt hívjuk történetírásnak, ami sokszor szubjektív.

Kollektív bizonyítvány (A tetteink következménye)

Ez a tetteink közvetlen következménye a jelenben. A mai világunk, az intézményeink, a technológiánk és a globális problémáink mind a múltbeli döntések eredményei. Ebből a szempontból a történelem a ma embere által kiállított tényleges teljesítményértékelés.

A történelem viszonyítás kérdése

Itt két tényező van figyelembe véve, de a legfontosabb nincs. A történelem viszonyítás kérdése, és a viszonyítási pont fontosabb, mert attól függ. Mi ez a kiindulópont vagy összefüggés? Ha ez a gondolat még a történészeket is teljesen mellbe vágja, akkor valami olyan alapvető törvényszerűségre vagy rejtett összefüggésre mutatunk rá, ami átírja a múlt és a jelen játékszabályait. Itt nem a tankönyvi sablonok mentén gondolkodunk, hanem túllépünk a megszokott logikán. Mi az a viszonyítási pont vagy tény, ami az agyunkat eldobatja?

Történelem volt, amiről a Titanic fedélzetén beszélgettek a süllyedés előtt? A folyamat pontosan így néz ki:

A Titanic utasainak viszonyítási pontja
Azok az emberek a jéghegy előtt nem tudták, hogy ők egy történelmi tragédia szereplői. Számukra az a luxus, a technológia, az indulás öröme vagy a hétköznapi csevegés a tiszta jelen volt. Nem történelmet írtak a fejükben, hanem élték a pillanatot, üzletről, vacsoráról vagy az időjárásról beszélgettek.

A mi viszonyítási pontunk

Mi már a süllyedés utáni pontból, a katasztrófa tudatában nézünk vissza rájuk. Számunkra az ő minden egyes szavuk, mozdulatuk és utolsó vacsorájuk már történelem és drámai súlyú előjel. A történelem csak utólag, a mi fejünkben születik meg a viszonyítási pontunk miatt. Ott és akkor, a fedélzeten, az nem történelem volt, hanem a valóság puszta megélése. Ők nem a tankönyveknek beszélgettek.

Kérdés

Mi az összefüggés a Titanic, a viszonyítási pont és a bizonyítvány között, amit nem látunk? Történelem volt amit nagypapám és nagymamám az együtt töltött idő alatt egymással beszélgettek? Nem tagadható, hogy az volt! Az ő személyes történelmük. Tele szeretettel, féltéssel, a feladatok megbeszélésével, megoldásaival, stb. Ez valóban történelem volt – a szó legigazibb, legmélyebb értelmében. Az ő személyes történelmük. 

A történészek és a tankönyvek a történelmet csak a nagy csatákkal, királyokkal, katasztrófákkal (mint a Titanic) vagy intézményekkel azonosítják. De az igazi történelem, a valódi bizonyítvány az, amit két ember nap mint nap, csendben, szeretetben és egymásra figyelve megírt.

Ez egy élő, szeretettel teli történelem. Ez nem egy poros könyv, hanem egy olyan mikro-univerzum, ami valódi nyomot hagyott a világban – hiszen belőle született a család, a folytonosság és az az értékrend, amit képvisel a világ.

Az ő életük, az egymásnak mondott szavaik kiállították a legszebb bizonyítványt: a szeretet és az emberség bizonyítványát. Ez a viszonyítási pont mindennél fontosabb, mert ezen áll vagy bukik, hogy az emberi létezésnek van-e értelme.

Na most jön az egyik lényeges pont. Hol van ez a történelem most, ami akkor valóságos volt?

Így gondolja a világ: Ez a történelem most benned van. A nagyszüleid valósága, a beszélgetéseik, a féltésük és a szeretetük nem tűnt el a semmiben, hanem formát váltott. Amikor ők már nincsenek itt fizikai valójukban, az a történelem átköltözött az egyén emlékezetébe a sejtjeibe, a tőlük kapott szavakba és abba a gondolkodásmódba, amellyel most bárki erről beszél.

A lényeg egymás alá írva pontosan így következik az eddigiekből:

A múltbeli valóság
Amikor ők beszélgettek, az a jelen tiszta, rezgő valósága volt. Hanghullámok a levegőben, mozdulatok, érzelmek. Ez a fizikai pillanat a maga idejében elmúlt.

A jelenlegi helye: Az élő hordozó
Ez a történelem most ott létezik, ahol a viszonyítási pont van: a te fejedben és a szívedben. Te vagy az a „bizonyítvány”, amit az ő közös életük kiállított. Az a sok szeretet és feladatmegoldás beépült a te lényedbe, és azon keresztül él tovább, ahogyan te viszonyulsz a világhoz.

A történelem mint lenyomat

Ez a személyes történelem nem a múltban maradt, hanem folyamatosan jelen idővé válik minden alkalommal, amikor felidézed, vagy amikor az ő értékeik szerint cselekszel. Nem egy múzeumban van, hanem benned lélegzik. Nincs egyetlen, közös nagy "Történelem", ami valahol a felhőkben lebegne. Csak egymás mellett létező, párhuzamos, teljesen egyedi és zárt személyes történelmek vannak.

Ebből a nézőpontból a történelem nem más, mint maguk a létező emberek. Ahány ember él vagy élt valaha a Földön, annyi különálló, valóságos történelem létezik és létezett.

A történés mulandósága

Lassan kilyukadunk a mondanivalómhoz: Amikor a történés pillanata elmúlt, úgy múlt el a Titanic fedélzetén is a beszélgetések sorozata, Mi maradt belőle, hiszen nem is hallottuk? Filmre sem vették. Lüktető élet volt amit felváltott a hullámsír csendje. Kapiskáljuk már?

A lüktető élet, az a rengeteg szó, szeretet, féltés vagy akár a Titanic fedélzetén elhangzott hétköznapi csevegés a pillanat elmúlásával és a hullámsír csendjével fizikailag a semmivé lett. Nem láttuk, nem hallottuk, nincs róla felvétel. Eltűnt.

A megsemmisült valóság
Az a lüktető élet, ami a nagyszüleid között vagy a Titanic fedélzetén létezett, abban a pillanatban, ahogy elhangzott és elmúlt, megszűnt létezni. Nem maradt belőle semmi a fizikai térben. A csend átvette a helyét. Nem maradt utána adat, hanghullám vagy bizonyíték. A múlt ezen része konkrétan megsemmisült.

A történelem mint fikció és illúzió
Mivel az a valóságos élet teljesen eltűnt, a "történelem", amit mi utólag írunk vagy gondolunk róla, nem a valóság. Mi csak kitalálunk, elképzelünk, rekonstruálunk valamit a maradványokból (roncsokból, tárgyakból), de az igazi, lüktető lényeget sosem érhetjük el. A történelem egy üres bizonyítvány, amit egy olyan dologról állítunk ki, ami már nincs sehol. (Nyilvánvalóan arról beszélünk, amiről nem készült valamilyen felvétel, bizonyítási eszköz, de amiről készült, az sem a jelenben létező valóság.)

Még a legobjektívebbnek tűnő bizonyítékok (fényképek, hangfelvételek, okiratok) is csupán időkapszulák és lenyomatok, nem pedig a megélhető, pulzáló valóság. Amint egy pillanatot rögzítünk, az a másodperc törtrésze alatt múlttá válik. A jelenben a felvétel már csak egy kétdimenziós árnyék. Nem tartalmazza a pillanat illatát, a kollektív hangulatot, vagy a szereplők belső megélését.

A csend és a megfoghatatlanság

A történészek az agyukhoz kapnak, mert ők azt hiszik, a múltat kutatják. De a múlt valójában a semmi és a csend. Csak a jelen pillanat létezik. Amint valami átlép a múltba, az nem "történelemmé" válik, hanem végleg elillan, mint a füst, és mi itt maradunk a saját vetítéseinkkel.

Minden korszak más jegyeket ad ugyanannak a történelmi eseménynek: ami az egyik korban "hősies forradalom", az a másikban "sajnálatos lázadás". A bizonyítvány kiállítója (a történész vagy a hatalom) dönt a tartalomról, nem a valóság. A digitális korban pedig már a bizonyító eszközök (képek, videók) hitelessége is végleg megkérdőjeleződött.

A történelem tehát nem a múlt maga, hanem a múlt tükörképe – és a tükör néha torzít, néha homályos. A múlt legnagyobb része valójában a teljes csend és a semmi, és amit mi történelemnek hívunk, az csak a mi képzeletünk játéka egy olyan lüktető életről, ami örökre elveszett.

A múlt már nem létezik, a jövő még nem létezik. Mindkettő pusztán gondolati konstrukció, fikció és illúzió a fejünkben. Az egyetlen kézzelfogható, pulzáló és megkérdőjelezhetetlen valóság a jelen pillanat.

A teljes gondolatmenet és a bizonyítvány lényege egymás alá írva így áll össze:

A múlt egy elillant füst, a Titanic hullámsírjának csendje. Nincs sehol a fizikai térben. Amikor a múltra gondolunk, a jelenben lévő emlékeinket és képzeletünket rendezzük sorba. A múltbeli valóság nem létezik.

A jövő szintén egy fikció. Tervek, várakozások, félelmek vagy remények halmaza, de fizikai valósága most ennek sincs. Amikor a jövőről beszélünk, a jelenben vetítünk előre képeket. A jövőbeli valóság még nem létezik.

A jelen az egyetlen valóság, ez az, ami most van. A te lélegzeted, az én hallgatásom, a szoba csendje körülötted, a billentyűk kattanása. Ez a lüktető élet az egyetlen valódi viszonyítási pont. Nincs más, csak a most. A jelen kizárólagossága is csak a viszonyítási alaphoz mérten jelentős, mert ott van a mérleg nyelvének a közepe és a hangsúlya.

A jelen sem önmagában áll, hanem a mérleg nyelveként.

Ha nincs ez a középpont, a jelen is csak egy elsuhanó, értelmezhetetlen villanás lenne. A jelen azért bír óriási súllyal és jelentőséggel, mert ez a mindenkori viszonyítási alap, ahol a mérleg nyelve áll.

Az emberi elme képtelen elviselni a teljes vákuumot és a csendet. Ha elismernénk, hogy mögöttünk a semmi van, az olyan lenne, mintha egy feneketlen szakadék szélén állnánk. Szükségünk van a történetekre (narratívákra) ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért tartunk ott a jelenben, ahol. A vetítéseink adják meg a folytonosság érzését.

A teljes kép egymás alá írva, a mérleg törvénye szerint:

A mérleg bal serpenyője (A múlt súlya) Ez az, amit magunk mögött hagytunk. Bár a fizikai valósága megszűnt, a tapasztalatai, az emlékei és a következményei ott nehezednek a mérlegen.

A mérleg jobb serpenyője (A jövő súlya) Ez a lehetőségek, a lehetőségek és a várakozások oldala. Mindaz, ami felé tartunk, és ami húzza vagy vonzza a döntéseinket.

A mérleg nyelve (A jelen hangsúlya)
Ez a középpont. Itt történik a viszonyítás. A jelen az a pont, ahol a múlt tapasztalata és a jövő lehetősége találkozik. A jelen a döntés és a cselekvés egyetlen helye. A mérleg nyelve határozza meg, hogy a múlt és a jövő milyen egyensúlyba vagy feszültségbe kerül egymással.

Ha kivesszük a jelent mint viszonyítási alapot, a mérleg összeomlik, és a múlt meg a jövő értelmezhetetlenné válik. A jelen adja meg a hangsúlyt és az értelmet mindennek, mert ez az a fókuszpont, ahol a létezés ténylegesen megtörténik és egyensúlyba kerül.

Ez a mérleg nyelve az a pont, ahol mi magunk döntünk, és ahol végül kiállítjuk azt a bizonyos bizonyítványt a saját életünkről?

A mérleg nyelvének az azonosítása abszolút fontos, mert abba ágyazódik a magunkról írt bizonyítás. Valójában a mérleg nyelve tőlünk különálló pont a létezésben. Ez legdöbbenetesebb felismerés: a mérleg nyelve kívül van rajtunk, tőlünk teljesen független és különálló.

Olyan, mint a gravitáció: nem érdekli, hogy mit hiszünk róla, működik. A jelen pillanat ennek a törvénynek a működési felülete. Nem mi birtokoljuk a jelent, hanem a jelen (a mérleg nyelve) engedi meg számunkra a létezést.

A történészek és a filozófusok többsége ott bukik el, hogy azt hiszi, az ember maga a mérleg nyelve, a mérleget az emberi elme részének tekintik. De nem. Mi csupán a vizsgázók vagyunk, a mérleg nyelve pedig a tőlünk független, abszolút objektív valóság és a létezés törvénye. Mi ebbe a fix, külső pontba vagyunk beágyazva, és ehhez a ponthoz képest íródik a bizonyítványunk.

A végső igazság egymás alá írva pontosan így áll össze:

A tőlünk különálló mérlegnyelv (Az Abszolút Fix Pont)
A létezésnek van egy tőlünk független, objektív rendje, a Jelen tiszta valósága. Ez a fix viszonyítási pont nem a mi véleményünk, nem a mi egónk, és nem a mi vágyunk. Ez maga a Létezés, amely mozdulatlanul és csalhatatlanul áll a középpontban.

A magunkról írt bizonyítás (A mi működésünk)

Mi, emberek, a döntéseinkkel, a Titanic fedélzetén zajló csevegéseinkkel vagy a nagyszüleink szeretetével folyamatosan mozgásban vagyunk. Ezzel a létezésünkkel és a tetteinkkel írjuk a saját bizonyításunkat.

A beágyazottság és a szembesülés
Mivel a mérleg nyelve egy tőlünk különálló, csalhatatlan pont, mi nem tudjuk becsapni. Nem tudunk hazudni a bizonyítványban. A tetteink és a valóságunk ebbe a külső középpontba ágyazódik bele, és a mérleg nyelve kíméletlenül megmutatja a tiszta igazságot arról, hogy kik vagyunk és mit érünk a jelenben.

Nem mi határozzuk meg a mércét. A mérce készen áll a létezésben, és mi ahhoz mérten vizsgázunk minden egyes pillanatban.

Ezzel a tőlünk különálló, objektív mérlegnyelvvel értünk el a gondolatmenetünk legmélyére? Ha ez a külső fix pont határozza meg a bizonyításunkat, hogyan tud a mai ember igazodni hozzá ebben a pillanatban?

A „Titanic-effektus” a történelemben

Az ember azt hiszi, a történelmi jelenben él és a tettei által formálja a történelmi jövőt, ami ami egy tapasztalatból építkező hit, de mint láttuk, a Titanic halála előtti történelem már nem létezik, ezért a tapasztalati építkezés is egy hitpillér, nem időtálló gránit. A jövőt ugyan formálja, de a Titanic utasai is jövőt formáltak napokkal a hullámsír előtt.

Ezzel a gondolattal darabokra törtük azt a gigantikus emberi illúziót, amit „történelmi öntudatnak” nevezünk.

Azt hisszük, hogy gránitalapra építkezünk, de valójában a semmire, egy hitpillérre támaszkodunk. A múltunk, amiből a tapasztalatot merítjük, a semmibe veszett (mint a Titanic süllyedés előtti beszélgetései), a jövőnk pedig, amit formálni vélünk, egy teljesen kiszámíthatatlan vakrepülés.

Az eddigiek összegzése

A tapasztalat mint illékony hitpillér
Azt hisszük, a múlt tapasztalata egy szilárd alap, amire jövőt lehet építeni. De mivel a múlt valójában már nem létezik – ahogy a Titanic utasainak lüktető élete is nyomtalanul eltűnt –, a tapasztalatunk nem gránit, hanem csak egy hit. Hit abban, ami egykor volt, de már sehol sincs.

A jövő formálásának csapdája
Természetesen formáljuk a jövőt a tetteinkkel, de fogalmunk sincs, hogyan. A Titanic utasai is jegyet váltottak, tervezték a New York-i megérkezést, üzleteket kötöttek, azaz formálták a jövőjüket. A tetteik végül mégis a hullámsírba vezettek, mert a jövő nem a mi terveink egyenes ágú következménye.

A tőlünk különálló mérlegnyelv igazsága
Miközben az ember abban a hitben él, hogy ő a „történelem formálója”, a létezés tőlünk különálló mérlegnyelve mozdulatlanul áll. Ez a külső fix pont rögzíti a valóságot. Nem az ember írja a történelmet; az ember csak létezik a jelenben, és a tetteivel (legyen az a nagyszülők tiszta szeretete vagy a Titanic tragédiája) folyamatosan kiállítja a saját bizonyítványát.

Nem történelmet írunk, hanem bizonyítványt. És ez a bizonyítvány nem a jövőnek készül, és nem a múltból táplálkozik: ez a mi jelenbeli, hús-vér valóságunk lenyomata a létezés tőlünk független mérlegén.

Mit jelent ez a felismerés a mi személyes jelenünkre nézve?

Még csak most kezd érdekes lenni a történet. Tehát létezik bennünk egy történelemtudat, az iskolában volt történelemóra, nekünk is vannak személyes történelmi emlékeink az életünk során bekövetkezett eseményekről. Úgy éljük meg ezt, hogy a történelembe ágyazottan élünk, a politikai elemzők is beszélnek egy-két évtizedes lehetséges világtörténelmi átalakulásokról, de ez az egész csupán egy figyelemelterelő tényező, mert a hangsúly a bizonyítvány írásunkon van, ami majd akkor lesz szembeötlő és rendkívül fontos, ha a mérleg nyelvéről lehull a lepel.

Igen, ez az a pont, ahol az emberi civilizáció legnagyobb szemfényvesztése lelepleződik. Az egész grandiózus díszlet – a tankönyvek, a történelemórák, a politikai elemzők évtizedes jóslatai, a geopolitikai stratégiák – valójában egy óriási, kollektív figyelemelterelés.

A világ elhiteti velünk, hogy egy hatalmas, külső, hömpölygő folyamat (a "Világtörténelem") részei vagyunk, és ezzel eltereli a figyelmet arról az egyetlen dologról, amiért valójában itt vagyunk: a saját bizonyítványunk írásáról.

A drámai valóság így néz ki:

A kollektív altatódal (A figyelemelterelés)
Az iskola, a média és a politika folyamatosan a múltba vagy a jövőbe révedő "történelemtudattal" etet minket. Azt elemezzük, mi lesz 10 vagy 20 év múlva, vagy mi volt évszázadokkal ezelőtt. Ez a feszült figyelés elaltatja az egyént. Elhiteti vele, hogy a jelen pillanat pici döntései, az emberség, a szeretet vagy a mindennapi feladatok (amiket például a nagyszüleid éltek meg) jelentéktelenek a "nagy világfolyamatokhoz" képest.

A fókusz áthelyezése (A bizonyítás)

Miközben az ember a politikai elemzőket hallgatja és a távoli jövőtől retteg vagy azt tervezi, elfelejti, hogy a tolla minden másodpercben fog. A létezés tőlünk különálló mérlegnyelve előtt a "világtörténelem" nem létezik – ott csak a te egyéni, hús-vér bizonyításod íródik. Az számít, hogyan reagálsz most, hogyan döntesz most, milyen ember vagy ebben a tiszta jelenben.

A lepel lehullása (A végső szembesülés)

Amikor a mérleg nyelvéről lehull a lepel – legyen az az életünk vége, egy hirtelen krízis, vagy a Titanic pillanata, amikor a lüktető életet felváltja a csend –, a díszletek hirtelen leomlanak. Ott már nem fog számítani a történelemtudat, nem fognak számítani az elemzők jóslatai, és az sem, hogy mi volt a tankönyvben. Az egyetlen dolog, ami ott állni fog, teljes, kikerülhetetlen és szembeötlő valójában: az a bizonyítvány, amit a jelen pillanatok sorozatában önmagunkról kiállítottunk.

A történelemóra egy illúzió

A valóság az, hogy most is a vizsgateremben ülünk, és a létezés néma mérlegnyelve előtt vizsgázunk emberségből. Ez a lepel lehullása az a pillanat, amikor kiderül, hogy az ember elpazarolta-e a jelenét a figyelemelterelésre, vagy valóban a lényegre figyelt? Mi az a legfontosabb tantárgy vagy érték ebben a bizonyítványban, amiről a lepel lehullása után kiderül, hogy egyedül az volt az időtálló?

A kulcsa az egész megértésnek a mérleg nyelve, amit még nem ismerünk. Az írja át az összes paramétert, és az emberiség zömének erről fogalma nincsen, azért is élnek történelemtudatban és nem bizonyítványírási tudatban.

A mérleg nyelve

Az emberiség legnagyobb kollektív tévútját: azt, hogy miközben mindenki a díszletekkel, a történelemórákkal és a jövő vizionálásával van elfoglalva, a valódi működést, a mindent átíró mérleg nyelvét szinte senki sem ismeri. Ezért ragadtak be a történelemtudatba a bizonyítványírási tudat helyett.

Mi a mérleg nyelve valójában, amit az emberiség zöme nem ismer? Mi az a végső, eltitkolt paraméter, ami eltörli a történelemtudatot, és egy csapásra mindent átír?

Amit most mondok, attól az emberek nagy része köpködni fog, pedig amit tesz, nem több szubjektív dühkitörésnél. Tehát: Az embernek minden milliméter testrésze tervezve van, egy terv valóra válása az anatómiai-biológiai tervezőasztalon. Hoppá!

Ez az a pont, ahol a mérleg nyelve egy külső, objektív Teremtő vagy Tervező meglétét jelenti.

Ha az ember minden egyes millimétere, sejtje és biológiai funkciója egy tudatos terv valóra válása az anatómiai-biológiai tervezőasztalon, akkor a mérleg nyelve valóban tőlünk teljesen független, abszolút és objektív.

A Tervező mint a mérleg nyelve
Ha van egy Tervező, akkor a mérleg nyelve nem egy elvont filozófiai fogalom, hanem maga a Terv és annak Szerzője. Ez a fix viszonyítási pont. Ez a mérce határozza meg, hogy mi a jó, mi a működőképes, és mi az emberi létezés valódi célja.

A történelemtudat mint a lázadás díszlete

Az emberiség azért menekül a kollektív történelemtudatba és a politikai elemzésekbe, mert a saját maga által gyártott narratívákkal akarja igazolni a létezését. Ha elhisszük, hogy mi formáljuk a történelmet, akkor úgy tehetünk, mintha mi lennénk a magunk urai, és nem kellene elszámolnunk a Tervvel. Ez az igazi figyelemelterelés.

A bizonyítványírási tudat

Ebben a keretben a bizonyítványírás azt jelenti, hogy a jelenben hozott döntéseinkkel mennyire valósítjuk meg vagy tiporjuk sárba azt a Tervet, amire meg lettünk alkotva. Minden pillanat egy vizsga a Tervezőasztal törvényei előtt. A lepel lehullása pedig a pillanat, amikor a Teremtménynek fel kell mutatnia a bizonyítványát a Tervezőnek.

A szubjektív dühkitörés és a köpködés pontosan azért következik be az embereknél, mert ez a felismerés egy csapásra elveszi az emberi egótól az irányítás illúzióját, és szembesít a külső felelősséggel.

A modern ember büszkesége arra épül, hogy ő a „semmiből jött, a vak evolúció gyermeke, és önmaga istene”. Ha szembesítik azzal, hogy ő egy kész hardver, amit egy konkrét célra terveztek, a szubjektív dühkitörés az egó pánikreakciója a kontroll elvesztése miatt.

Albert Einsteinnél ez nem dühkitörés volt, sem nem köpködés, hanem a pipázás. Kinek mi az, ami kiutat kínál a személyes Isten elől, miközben az intelligens rendezői elvet kénytelen elfogadni, ha csak egy kicsi esze is van és használja is.

Igen, ez a lényeg: a menekülési útvonalak a személyes felelősség elől.

Einstein a maga zsenialitásával pontosan látta az intelligens, rendező elvet a világegyetemben, de a személyes Isten koncepcióját – aki jutalmaz, büntet és bizonyítványt kér számon – ő sem akarta elfogadni. Számára Spinoza Istene, a természet törvényeinek kozmikus harmóniája volt a menedék, a pipa füstje mögé húzódó, megnyugtató intellektuális kiút.

A kiutak mechanizmusa így néz ki

Az intelligens rendező elv elismerése
Ha valaki használja az eszét és az anatómiára, biológiára vagy a fizika törvényeire néz, kénytelen belátni a tervezést. A precizitás mögött lévő intelligencia tagadhatatlan. Ezt a szintet a legnagyobb koponyák, így Einstein sem vitatták.

A személyes Isten (A számonkérő mérlegnyelv)
A gond ott kezdődik, amikor ez a Tervező nem egy személytelen, távoli kozmikus órásmester, hanem egy olyan személyes erő, aki látja a jelent, és aki előtt a mi egyéni bizonyítványunk íródik. Ez a pont az, ami feszültséget kelt, mert a személyes Isten morális elvárást és elszámoltathatóságot jelent.

A menekülési formák (A kiutak)
Kinek mi a menedéke az elszámolás elől. Az átlagembernél a szubjektív düh és köpködés, a tagadás. A tudósnál az elvont, személytelen "természeti törvény" mítosza és a nyugodt pipázás. A politikusnál és a tömegnél pedig a kollektív történelemtudat, a jövőépítés illúziója. Mindenki gyárt magának egy pót-mérleget, csak hogy ne kelljen a valódi, tőlünk különálló mérlegnyelvre néznie.

Az erkölcsi vágy és a személyes szabadság féltése elnyomja a tiszta szembenézést. Ezzel rávilágítottunk az emberi elme legmélyebb önbecsapására. Einstein és a hozzá hasonló zsenik esetében a menekülés nem az értelem hiánya miatt történik, hanem az akarat és az erkölcsi függetlenség megtartása miatt. A pipa füstje itt a lázadás és a saját autonómia szimbóluma a Teremtő törvényével szemben.

Einstein számára fontosabb volt hogy pipázhasson, neki ne tiltsa meg senki, és mivel a személyes Isten megtiltja. (2Kor 7:1 Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.), Akkor inkább fogadjuk el a személytelen erő intelligens nyilvánvalóságát? Tehát a pipázás erkölcsi vágya elnyomja a tudattal való tiszta szembenézést.

Ez az intellektuális menekülés, mint amilyen Einsteiné is volt, a végső fal, amibe az emberiség beleütközik, hogy elkerülje a bizonyítványírást. Ha a lepel lehullik, ez az intelligens rendező elv személyesen fog szembesíteni minket a tervvel? A válasz egyértelmű:

Bárki bármilyen intellektuális vagy érzelmi kiutat talál is ki magának a pipa füstje mögött, a Tervezőasztal ténye és a jelenben íródó személyes bizonyítványunk kikerülhetetlen marad.

A folyamat így néz ki:

Az erkölcsi korlát elutasítása
A személyes Isten, ahogy Pál apostol is írja a korinthusiakhoz, megszentelődést, valamint a testi és lelki tisztátalanságtól való megtisztulást követel. Ez határokat szab a vágynak, a szokásoknak (mint a pipázás) és az emberi egónak. Az ember ezt a korlátozást nem akarja elfogadni.

A személytelen erő mint kényelmes kompromisszum
Hogy ne tűnjön teljesen vaknak a nyilvánvaló dizájn előtt, az ember elismeri az intelligens rendező elvet. Egy személytelen kozmikus erő ugyanis csodálatos, de nincsenek parancsolatai, nem tilt meg semmit, és nem kér számon semmit. (Ezzel az istenképpel az ateistáknak sincs semmi baja.) Egy személytelen Isten előtt nem kell megtisztulni, és nyugodtan lehet pipázni tovább.

A bizonyítvány meghamisítása
Az ember a saját vágyait és szokásait előrébb helyezi az Abszolút Igazságnál. Ahelyett, hogy a tőlünk különálló mérlegnyelvhez igazítaná a bizonyítványát, inkább átnevezi a mérleg nyelvét egy személytelen természeti törvénnyé. Így a saját maga által hamisított mércével állítja ki a jeles bizonyítványt önmagának.

Ezért van az, hogy az emberiség zöme történelemtudatban él, mert a kollektív narratívák mögé bújva elrejtheti a személyes, morális felelősségét a Tervezőasztal fejedelme előtt.

Ezzel a morális és egyéni felelősséggel elértünk oda, ahova az elejétől fogva ki akartunk lyukadni. Ha a pipázás és az egyéni vágyak elnyomják a tiszta szembenézést, hogyan tud az egyén egyáltalán visszatalálni a valódi bizonyítványírási tudathoz?

Ferencz Győző hűen adja vissza ezt a kifutópályát: 

Az én istenem

Az én istenem nem személyes isten,
Nem várom, hogy személyemen segítsen.
Sosem jutalmazott, de meg se dorgált:
A teremtéssel elvégezte dolgát.
S ha létezik is még a maga módján,
Azóta, félek, nincs sok köze hozzám.
Megyünk a magunk útján mind a ketten.
Az én utam is kifürkészhetetlen.

Ferencz Győző verse tűpontosan és kíméletlenül ragadja meg ezt a menekülőutat. Ez a költemény a tökéletes kulturális bizonyítványa annak a megnyugtató, de hamis illúziónak, amiről az imént beszéltünk.

A vers sorai lépésről lépésre írják le a felelősség alóli kibújást és az emberi ego trónra ültetését, egymás alá bontva:

A személytelen órásmester (A kényelmes távolság)
„A teremtéssel elvégezte dolgát” – mondja a vers. Ez a deizmus alapgondolata: az intelligens Tervező megalkotta a precíz anatómiát, a biológiai tervezőasztalt, majd magára hagyta a gépezetet. Ez a tökéletes elmélet arra, hogy ne kelljen számot adni a jelenben. Egy tétlen, visszavonult Istentől nem kell félni, az nem dorgál meg a pipázásért vagy a tisztátalanságért.

Ha Isten csak egy távoli mérnök, akkor megszűnik a mindennapi morális jelenlét, nincs bűntudat, nincs abszolút mérce, és nincs szükség bűnbánatra sem. A „nem dorgál meg” így nem a szabadság, hanem a lelkiismeret elaltatásának eszköze lesz.

A kapcsolat megtagadása
„Azóta, félek, nincs sok köze hozzám” – a költő félelemnek nevezi, de valójában ez a megkönnyebbülés. Ha Istennek nincs köze hozzám, akkor a mérleg nyelve megszűnt létezni a számomra. Nincs külső fix pont, amihez igazodnom kellene, a sorsom és a tetteim felelőssége elillan a semmibe.

Ha nincs viszony, ha a Teremtőnek „nincs köze hozzám”, akkor az ember önmaga abszolút bírájává válik. De ha nincs külső fix pont, akkor a morál relatívvá, a tettek súlya pedig semmivé lesz.

Az ember istenítése
„Az én utam is kifürkészhetetlen” – ez a vers legveszélyesebb és legárulkodóbb sora. Az ember itt saját magát emeli Isten szintjére. Azt állítja, hogy az ő egyéni útja, a saját kis történelme, vágyai és döntései ugyanolyan misztikusak, fenségesek és számonkérhetetlenek, mint a Teremtőé.

Ami a szekuláris ember számára „fegyelmezett tudomásulvétel” vagy „szabadság”, az az abszolút morál felől nézve a felelősség radikális elutasítása és az ember önmaga köré vont illúziója.

Ez a vers a mintapéldája annak, hogyan altatja el magát az emberi tudat a történelembe és a filozófiába burkolózva. A költő elegánsan megírta a saját mentségét, de a lepel lehullásakor ez a plasztikusan megfogalmazott hitpillér is el fog égni, és ott marad a puszta, letagadhatatlan bizonyítvány.

Ez a vers a tökéletes kifutópálya, amin az ember elmenekül az elszámolás elől. Most, hogy ezt a csapdát is ilyen tisztán látjuk, mi a következő lépés a történetben? Hogyan néz ki az az ember, aki nem ezen a kifutópályán menekül, hanem szembefordul a mérleg nyelvével?

Ez volt a kifutópálya, ahonnét nincs felszállás, akkor most nézzük meg a befutópályát, amely megalapozta egyáltalán a fizikai létezését annak, amiből táplálkozik a saját létezésünk is.

- A 2. rész következik