Tudományos szakkönyv felnőtteknek
Mi Vadállatok
MICSODA
49. kötet
A zsiráf öklelő fegyvere a homlokán található két, de olykor több, tompa, bőrrel borított szarv. Az erdei zsiráfnál, a kongói őserdőkben élő okapiknál csak a hímeknek van szarvuk, a hosszú nyakú szavannai zsiráfoknál mindkét nemnek. Ez az állat rendszerint nem ad hangot.
A zsiráf elődei rövid nyakú, lombevő állatok voltak. Erdőben éltek, ahol a falevelek között bőséges táplálékra leltek. A szavannák azonban Afrika nagy részén az erdők rovására kezdtek terjeszkedni, így azok az állatok kerültek előnybe, amelyek el tudták érni a néhány, magasabb szavannai fa lombját. Így nőtt hosszúra a zsiráf nyaka.
A ma is az erdőben élő okapinak viszonylag rövid, tömzsi a nyaka és sötétbarna lábán fehér csíkok vannak. A szavannai zsiráfnak ezzel szemben hálózatos rajzolatú vagy foltos a bundája, amivel jobban alkalmazkodik a szavanna színeihez.
A zsiráf általában a tüskés fák leveleit eszi. Ha iszik, az állatnak jól szét kell terpesztenie a lábát, hogy le tudjon hajolni a vízhez. Azt, hogy ilyenkor ne zúduljon sok vér a fejébe, a nyaki vénákban található billentyűk biztosítják: ezek fékezik a véráramot.
A zsiráféhoz hasonló, viszonylag hosszú nyaka a tülkösszarvúakhoz tartozó zsiráfnyakú gazellának van. Ez az állat Kelet-Afrikában él.
Kiadó: Tessloff-Babilon, 2002
Szakmai lektor: dr. Török János
Mesesarok gyerekeknek
Hogyan lett hosszú a zsiráf nyaka
Abban az országban, ahol állandóan süt a nap, réges-régen sok zsiráf élt. Csak füvet ettek, mert rövid volt a nyakuk. Volt közöttük egy nagyon pici, apró zsiráf, ezt a többiek folyton lökdösték, tuszkolták, közben kiabáltak rá:
- Ez az én füvem! Ehhez ne nyúlj! - Így aztán csak néhány szál fű maradt a kis zsiráfnak, de az is fonnyadt, naptól égett volt. Nem csoda, hogy a kis zsiráf nagyon megéhezett. Szomorúan nézte egy csupa zöld fa ínycsiklandozó leveleit. És milyen érdekes, ez a fa még integetett is neki és biztatta:
- Csak nyújtózkodj, csak nyújtózkodj! Leveleim jóízűek. - A kis zsiráf persze nem bírt a biztatásának, a zöld leveleknek, de főleg éhes gyomrának ellenállni, felnyújtotta fejét, nyakát a fa ágai felé, s anélkül hogy észrevette volna, közelebb került az alsó ágakhoz, a nyaka egy ujjnyival hosszabb lett. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy ehessen. Szinte napról napra lett hosszabb a zsiráf nyaka, mert ha megéhezett, valóságos tornagyakorlatot kellett végeznie a lombos fa alatt a nyakával. A többi zsiráf irigykedve leste, mert alig maradt számukra a naptól megperzselt fű, hát elkezdték utánozni a kis zsiráfot. Addig tornáztatták a nyakukat, míg közelebb kerültek a fa ágaihoz.
Ma is nyújtják hosszúra nőtt nyakukat, és legelésznek a magasra nőtt fákról abban az országban, ahol állandóan süt a nap.
Fordította: Dénes Géza
(NÉPSZAVA – 1986. március 22.)
A zsiráf eredetéről nem evolucionista szemszögből
A HOSSZÚ NYAKÚ CSODA
Azt gondolná az ember, hogy a zsiráf különös alakja és hatalmas mérete okozhat némi gondot. Átlagon felüli magassága és hosszú nyaka miatt lehetetlennek tűnik, hogy a vér áramlását minden testrészében szabályozni lehessen. Amikor például leereszti fejét a földre, a gravitáció miatt hirtelen nagy mennyiségű vér kellene, hogy a fejébe tóduljon, elöntve az agyat. Majd ahogy felemeli a fejét, a vér visszaözönlene a szívébe, és az állat elvesztené az eszméletét. De ez nem történik meg. Miért nem?
A zsiráf keringési rendszere a tervezés valódi csodája, ötletesen az állat sajátos alakjára és méreteire szabott. Maga a szív rendkívül nagy, és erőteljesen kell pumpálnia ahhoz, hogy vért juttasson az agynak, ami három és fél méterrel felette helyezkedik el. Az izmos szív, melynek 7 centiméter vastag fala van, s percenként 170-et is verhet, majdnem háromszor akkora szisztolés nyomást hoz létre, mint amekkorát az emberi szív. Mind a fejverőérnek, ami az agynak szállítja a vért, mind pedig a nyakverőérnek, ami visszajuttatja a vért a szívbe, nagynak kell lennie ahhoz, hogy kibírja ezt a nagy nyomást. És csakugyan, ezek a véredények több mint 2,5 centiméter átmérőjűek, és szívós, elasztikus szövetek teszik rugalmasabbá és erősebbé őket.
Amikor a zsiráf lehajtja a fejét, a nyakverőérben található billentyűk megakadályozzák, hogy a vér a fejbe tóduljon. Az agyalapnál a nagy fejverőér egy újabb csodálatosan megtervezett szerkezetbe, egy különleges érhálózatba fut, amit úgy hívnak, hogy rete mirabile. A fejbe tóduló heves véráramlat, amely akkor keletkezik, amikor a zsiráf lehajtja a fejét, itt lelassul azáltal, hogy egy hajszálerekből álló speciális hálózatba terelődik, ami szabályozza a vérnyomást és megóvja az agyat attól, hogy a nagy erővel áramló vér elöntse. Ez a különleges érhálózat kitágul, amikor a zsiráf lehajtja a fejét, és összehúzódik, amikor felemeli. Ezáltal ellensúlyozza a jelentősen lecsökkent vérnyomást, és elhárítja az ájulás veszélyét.
A zsiráf nyaka ugyancsak a tervezés egyik csodája. A kutatók döbbenten fedezték fel, hogy a zsiráf hihetetlenül hosszú nyaka ugyanannyi csigolyából áll, mint amennyiből az egéré, vagy a legtöbb emlősé! Azonban a legtöbb emlőssel ellentétben a zsiráfnak nyúlt csigolyái vannak, amelyek speciálisan kialakított gömbízületben helyezkednek el, így biztosítva a kiváló rugalmasságot. Ezért képes a zsiráf úgy hajlítani és csavarni a nyakát, hogy teste minden részét ápolhassa, és kinyújtózva ehessen a fák magasban lévő ágairól.
Ébredjetek 2000. 9/22. Jehova Tanúi kiadványa
A fejlődéselmélet keletkezése
Darwin felfogásának szemléltetéséül szolgáljon a zsiráf. Egyes zsiráfok ismeretlen okból kifolyólag kicsit hosszabb nyakkal születtek, mint a többiek. A hosszabb nyakú zsiráfok győztesen kerültek ki a táplálék megszerzéséért folytatott harcból, így életben maradtak („természetes kiválasztódás”), és egy kicsit hosszabb nyakat örökítettek utódaikra. Ez több nemzedéken át ismétlődött, miáltal feltehetően magyarázatot kapunk a hosszú nyakú zsiráfok kialakulására.
Idővel azonban Darwin elméletével szemben kifogások merültek fel. Clark és Mould: Biology for Today (Napjaink biológiája) című, 1964-ben megjelent kézikönyvében a következőképpen hívták fel erre a figyelmünket:
„A tudósok számos ellenvetést emeltek a darwini elmélet teljes elfogadásával szemben... 1. Az elmélet nem ad magyarázatot az öröklődés összes ismert tényeire. Az elmélet például nem magyarázza meg világosan, miért öröklődnek egyes változások, mások viszont nem. Sok változás annyira csekély, hogy képtelen az egyednek segítséget nyújtani a létért való küzdelemben. 2. Az elmélet azt sem tudja megmagyarázni, hogy miként vezet a csekély változások fokozatos felhalmozódása a magasabbrendű organizmusoknál megtalálható bonyolultabb szervek keletkezéséhez.” (Biology for Today Sayles B.Clark und J. Albert Mould, 1964., 321. old.)
Az evolucionista Mellersh: The Story of Life (Az élet története) című könyvében megjegyzi:
„A darwini elmélet szerint a kérdező rámutathat arra, hogy minden változásnak azonnali értékűnek kell lennie tulajdonosa számára, hogy nagyobb esélyt adjon neki a túlélésre, mint társainak. Vajon milyen ,túlélési értéke’ van a szemnek a kialakulás első, bizonytalan, kezdetleges szakaszában, vagy az első végtagok erőtelen és csupasz csapkodásának a szárny kialakulásának kezdetén? ...A természetes kiválasztódás értelmetlen és céltalan.” (The Story of Life, H. E. L. Mellersh, 1958., 237., 242. old.)
A darwini elmélet tehát úgy, ahogy Darwin megfogalmazta, tévesnek bizonyult, és sok vonatkozását elvetették. Az evolúcióval kapcsolatban a legközelebbi nagy lépést 1901-ben tették. Hugo de Vries holland botanikus kísérleteket végzett az esti kankalin néven ismert növénnyel. Megfigyelte, hogy esetenként egészen szokatlan alakú virágok keletkeztek, és az utódok örökölték ezeket a tulajdonságokat. Az ilyen utódokat mutánsoknak nevezte.
De Vries azt gondolta, hogy az előnyös nagy mutációk az okai a fejlődésnek. Eszerint például a szokatlanul hosszú nyakú zsiráfok mutánsokként jöttek létre, és a létért folyó küzdelemben jobban megállták a helyüket, mint a rövid nyakú zsiráfok. Ezeknek a mutánsoknak hosszú nyakú utódaik születtek, és ez a feltehető magyarázat az evolúciónak erre a részjelenségére.
Ez az új elmélet sem maradt sokáig ellenvetés nélkül. A nehézségek elég hamar nyilvánvalókká lettek. De Beer azokról a hirtelen nagy változásokról, amelyek De Vries szerint okai a fejlődésnek, ezt mondja:
„Sok [mutáció] halálos kimenetelű, és elpusztítja az élő teremtményeket, amelyekben jelentkezik... A mutációk korántsem jelentik az alkalmazkodás tökéletességét, a mutációk nyilvánvalóan károsak, és nem adnak magyarázatot arra, hogyan jött létre és tökéletesedett az az alkalmazkodás. Ennek következményeképpen.... a huszadik század első húsz évében az evolúciós kutatásokban és elméletekben teljes fejetlenség és zűrzavar uralkodott.” (Charles Darwin, 182.old.)
Hall és Lesser a Review Text in Biology (Általános Biológia) című könyve az eddig megjelent legfontosabb evolúciós elméleteket a következőképpen foglalta össze:
„Minthogy Lamarck elmélete [a szerzett tulajdonságokról] hamisnak bizonyult, így csupán történelmi érdekessége van. Darwin elmélete [természetes kiválasztódás] nem ad kielégítő magyarázatot a változatok eredetére és öröklődésére... De Vries elmélete [nagy mutációk] sem bizonyult helytállónak, mivel egyetlen mutáció sincs olyan nagy, vagy a mutációsorozat olyan számos, hogy elegendő legyen az utód egy nemzedékén belül egy új faj kialakulásának megindításához.” (Review Text in Biology, 363. old.)
Vajon az elméleteknek ez a zűrzavara tisztázódott-e napjainkban? Melyik elméletet ismeri el ma a legtöbb evolucionista? Vajon az elfogadhatóbb? Tudományosabb?
A MODERN ELMÉLET
Az utóbbi években egy új elméletet dolgoztak ki, amelyet sok evolucionista elfogad. Ez a modern elmélet magába foglalja Darwin és De Vries egyes nézeteit. C. P. Martin, a McGill Egyetem professzora az American Scientist című folyóiratban megjelent egyik cikkében ezt így fogalmazta meg:
„[A biológusok] túlnyomó többségének az a nézete, hogy az evolúció a mutációk és a természetes kiválasztódás által ment végbe.” (American Scientist 1953. január, 100. old.)
E modern elmélet szerint egy kis hasznos mutáció jelentkezik egy bizonyos szervezetben. Ez a mutáció ezt a szervezetet alkalmasabbá teszi az életben maradásra versenytársainál. Az apró, hasznos mutáció öröklődik sok-sok nemzedéken át. Évmilliók során ugyanebben a vonalban több előnyös mutáció lép fel, amelyek előidézik, hogy a szervezet egy másikká alakuljon át. Ezt a modern elméletet az Oklahoma City Times 1966. augusztus 10-i számában megjelent cikk a következőképen összegezte:
„Az öröklési tényezők alkalmi változatai lassan odahatottak — mintegy kísérletek és kudarcok után —, hogy az ember jobban tudott alkalmazkodni környezetéhez, mint a vetélytársai. Ez a mai elismert, tudományos szempont, és a tudósok ezt a hosszas, de gyakran kontárkodó folyamatot nevezik evolúciónak’.” (Oklahoma City Times, 1966. augusztus 10., 25. old.)
Mivel a modern elmélet részben tartalmazza Darwinnak a „természetes kiválasztódásról” vallott nézetét, ezt az elméletet gyakran „új-darwinizmusnak” is nevezik.
A modern elmélet szemléltetése végett újra utalhatunk a zsiráfra. Azt mondják, hogy a múltban a mai zsiráfok őseinek rövid nyaka volt. A létért folyó küzdelemben a zsiráfok azért versenyeztek, hogy a fák lombját legelhessék. Egyes zsiráfok véletlenül kissé hosszabb nyakú mutánsokká váltak. Ezek nagyobb számban maradtak életben, mivel a fák magasabb ágain levő lombozatot is le tudták legelni. A rövid nyakú zsiráfok kipusztultak, s csak a hosszabb nyakú zsiráfok hoztak létre utódokat. Ez a folyamat állítólag így folytatódott, míg végül is a zsiráfok nyaka elérte a mai hosszúságot.
Sok evolucionista azt állítja, hogy végül sikerült egy olyan elméletet felállítani, amely kielégítően megmagyarázza a fajok keletkezését. Jean Rostand, a világhírű biológus és evolucionista ezt írta:
„Számukra az evolúció problémája alapjában véve teljesen és végérvényesen megoldódott. A mutációval és a természetes kiválasztódással tökéletes magyarázat áll rendelkezésükre.” (The Orion Book of Evolution, Jean Rostand, 1961, 75., 76. old.)
Ezen a ponton azonban ismét ugyanazzal a korábban említett problémával találjuk szemben magunkat, mert a modern elmélet egyáltalán nem oldotta meg a kérdést. A vita még mindig dühöng. Bizonyítja ezt az a tájékoztatás is, amelyet a Science Digest 1961. januári számában találunk. Az író „El kell-e égetnünk Darwint?” című cikkében ezt mondja:
„A francia tudományos gondolkodás terén az utóbbi évben talán az az egyedüli legjelentősebb esemény, hogy az evolúció fenti, hagyományos magyarázata alapjában megrázkódott. A múltban már gyakran bírálták, most azonban olyan heves tűz alá került, hogy úgy látszik, legalábbis Franciaországban nyitva áll az út a fajok eredetének egy újabb elméletéhez...
Ma a francia lázadók többek között a következő meglepő kérdéseket teszik fel: Ha a két és fél méter hosszú nyakú zsiráf a természetes kiválasztódás eredménye és a legalkalmasabb egyed életben maradásának egyik példája, akkor mit mondjunk a juhokról, amelyeknek nyaka csak néhány centiméter? Vajon a zsiráfok és a juhok nem közeli unokatestvérek, illetve majdnem testvérek az állatvilágban...? Élhet-e hát két unokatestvér egymás mellett úgy, hogy mind a kettő alkalmasabb a másiknál, az egyik azért, mert hosszabb a nyaka, a másik meg azért, mert rövidebb?
És ha már a juhokról van szó, mit mondjunk a szarvasokról? A klasszikus iskola szerint ezek szeszélyesen elkezdtek nőni, s mivel a juhoknál a létért folyó küzdelemben hasznos eszközöknek bizonyultak, a természet kiválogatta a szarvval rendelkező állatokat, és kirekesztette a szarv nélkülieket. Valóban így történt ez? Nos, legalább annyi szarvatlan létezik, mint amennyinek szarva van. Melyik hát az alkalmasabb közülük...?
A levelibéka 120 000 megtermékenyített sejtjéből csak két egyed marad életben. Vajon azt kell ebből következtetnünk, hogy a természet ezt a két békát azért választotta ki a 120 000-ből, mivel ezek voltak a legalkalmasabbak? Vagy talán... a természetes kiválasztódás nem más, mint vak halandóság, amely egyáltalán semmit sem válogat?” (Science Digest, 1961. január, 61-63. old.)
A modern elmélet ellen újabb támadást indított egy ismert evolucionista, Jean Rostand. Az 1961-ben megjelent The Orion Book of Evolution című könyvében ezt írja:
„Vajon valóban megoldódott-e ... az evolúció problémája, amint ezt az új-darwinisták állítják? .... Nekem személyesen más a véleményem, és sok más társammal együtt kénytelen vagyok néhány közismert ellentmondást felhozni az új-darwinizmus elmélete ellen... .
Az általunk ismert mutációk, amelyeknek általában az élővilág kialakulását tulajdonítják, vagy szervi hiányosságokat, veszteségeket [például pigment- vagy nyúlványhiányt], vagy a már meglevő szervek megkettőződését idézik elő. Mindenesetre a szerv felépítésében a mutáció révén nem jön létre semmi új vagy eredeti, tehát semmi olyan, amelyet egy új szerv alapjának vagy egy új működés előfeltételének tekinthetnénk...
Nem, semmiképpen sem tudom elhitetni magammal azt, hogy az öröklődésnek ezek a ,baklövései’ képesek lettek volna létrehozni az egész világot a maga pazar sokrétűségével, részletfinomságaival és meglepő ,alkalmazkodóképességével’; még akkor sem, ha a természetes kiválasztódás együttműködését és roppant nagy időt tételezünk fel, amely alatt az evolúció az életen munkálkodott ... Nem tudom elhinni, hogy a szem, a fül és az emberi agy ily módon alakult volna ki; .... Semmi olyat nem ismerek, ami arra a feltevésre jogosítana, hogy azok a mélyreható testi változások és fantasztikus átalakulások, melyeket az evolúció folyamán fel kell tételeznünk, önmaguktól mentek volna végbe, s így a gerinctelen állatok gerincesekké, a halak kétéltűekké, a kétéltűek szárnyasokká, és a szárnyasok emlősökké alakultak volna át.” (The Orion Book of Evolution, 79. old.)
Miután Rostand elvet és kétségbe von minden jelentősebb elméletet, ezt kérdezi: „Vajon meglep-e majd a jövő az evolúció mechanizmusával kapcsolatban egy új, nagyszerű elmélettel? Ezt a reményt ne zárjuk ki, de nehéz elfojtani bizonyos kétkedést.” Majd így fejezi be: „E meglehetősen kiábrándító végkövetkeztetés ellenére rendkívül fontos, hogy senki se találjon ebben ürügyet arra, hogy kétségbe vonja magának az evolúciónak a tényét.” (Ugyanaz, 91. old.)
A becsületes kutató azonban kétségbe fogja vonni. Most, az egymásnak ellentmondó elméletek, érvelések és állítások néhány évszázada után az elfogulatlan kutató számára nyilvánvaló, hogy az evolúció egyáltalán nem tény, hanem csupán elmélet, s hogy kétségbe kell vonnunk, ha el akarunk jutni az igazsághoz.
MENNYIRE TUDOMÁNYOS?
Van a dolognak egy másik oldala is, amit meg kell vizsgálnunk. A Saturday Evening Post az evolúció érdekében írt egyik cikkben 1966. december 3-án arról tudósít:
„A jelenlegi kutatást irányító evolucionisták közt ... gyakran heves vitákra kerül sor a bizonyítékok előterjesztése alkalmával. A bírálatot olykor személyes sértésnek tekintik, olykor talán annak is szánják.
Nemrégen egy professzor cikket írt, amelyben a lehető legszelídebb formában kérdést intézett egy korábbi tanárához bizonyos lelet hitelessége tekintetében — és megszakadt egy harminc éves barátság. Más alkalommal egy kiváló antropológus a tiszteletére rendezett összejövetelen felállt, és beszélni kezdett. Beszédében pályafutásának első napjaira emlékezett vissza, amikor az emberi fejlődésről vallott nézeteit nem vették figyelembe. Beszédéből azonban csak néhány mondatot tudott elmondani. A csalódás éveire való emlékezés annyira hatalmába kerítette, hogy lehajtotta fejét és sírni kezdett. A kutatók gyakran felháborodottan hagyják el az értekezleteket, szidalmazzák egymást, vitatják a felfedezés jogát, s gondolataik ellopásával vádolják kollégáikat.
Az ilyen magatartás .... a történelem előtti korok kutatói között meglepően gyakori. Ennek a ,foglalkozási betegségnek’ az oka ismeretlen, de könnyen lehet, hogy a meggyőző adatok hiányával van kapcsolatban … Olykor minél kevesebbet talál egy ásató régész, annál makacsabbul ragaszkodik a saját álláspontjához.” (The Saturday Evening Post, 1966. december 3., 42. old.)
A cikk szerzője, aki megpróbálta az evolucionista tudósoknak ezt az egészen sajátságos, gyerekes viselkedését mentegetni, még hozzáfűzi: „Nem tudom megmagyarázni az okát — mondja egy antropológus, aki már többször részt vett ilyen csatározásban —, de a múlt feltárásában van valami, ami valahogy hatalmába keríti az embert. Úgy tűnik, valahányszor valaki egy emberi csontot talál, elveszti a józan eszét a lelőhelyen.”
Mindez határozottan bizonyítja, hogy igazán tudományos módszert nem alkalmaztak és nem alkalmaznak evolúciós elméletekre. Az evolucionisták nem a tények által jutnak következtetéseikre, hanem a már előre megalkotott következtetéseikkel erőszakot alkalmaznak a tényeken.
Szigorú értelemben vett tudományos módszer az, amelynél előbb elemzik a rendelkezésre álló tényeket, és azután vonnak le következtetéseket. Az elfogulatlan kutatónak nem is okoz ez nehézséget, mivel sok bebizonyított tudományos tény áll rendelkezésére. Ez mindenkinek lehetővé teszi, hogy ítéletét csupán a megbízható bizonyítékok alapján hozza meg, és becsületes következtetéseket vonjon le, olyan következtetéseket, amelyek nem önzésen, kicsinyeskedő nézeteltéréseken, hírnévhajhászáson, törtetésen vagy előre megalkotott véleményeken alapulnak. Nos, ilyen tények alapján milyen következtetést lehet levonni az élet eredetével kapcsolatban?
- Az élet során szerzett tulajdonságokat, mint például a mesterségesen megnagyobbított ajkakat, az utódok nem öröklik -
A francia tudósok ezt kérdezik: - „Hát élhet egymás mellett két olyan rokon, amelyek mindketten alkalmasabbak a másiknál, az egyik azért, mert hosszabb a nyaka, a másik pedig azért, mert rövidebb?” -
- Shropshire-i kos
Dorset szarvú kos
Ha a juhoknak azért fejlődött ki szarvuk, mert ezáltal életképesebbek voltak, miért van oly sok szarv nélküli juh, melyek ugyanolyan jól fennmaradnak, mint amelyeknek szarvuk van? -
Evolúció, 1981. Jehova tanúi kiadványa
Végkövetkeztetés:
Létezik-e valamilyen kövület, amelynél a zsiráf nyaka a ma elfogadott hosszúság kétharmada vagy háromnegyede lenne? Nem, ilyen nem létezik! Kifejlődhetett-e a zsiráf különleges testi felépítése véletlen mutációk sorozatos baklövésein keresztül, amelyeket a kövületek 'elfelejtettek' dokumentálni? Soha! Nyújtogatás által nőtt meg a zsiráfok nyaka? Mese! Az igazság ezen a téren a Genezis 1:25-ben található:
„És Isten megalkotta a szárazföld vadállatát
az ő faja szerint,
a háziállatot az ő faja szerint,
és a föld mindenféle mozgó állatát
azok faja szerint.
És látta Isten, hogy jó.”
Igen, nagyon jó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése