Ez a mondat a Bibliából származik, pontosabban a Lukács evangéliumából.
„És mondta Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban! És mondta neki Jézus: Bizony mondom neked: Ma velem leszel a paradicsomban.” (23:42-43, Károli).
Jézus mondta ezt az egyik mellette megfeszített bűnözőnek (a latornak), aki bűnbánatot tartott, és azt kérte, hogy Jézus emlékezzen meg róla, amikor eljön az uralmában. Jézus azt ígérte neki (a fenti fordítás szerint), hogy azon a napon még együtt lesznek a Paradicsomban.
Photo by Alvin David on Unsplash
Hogy a szöveg valóságos, a Biblia belső bizonyítéka igazolja:
János 19:26 Jézus azért, mikor látta, hogy [ott] áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeretett, mondta az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad!
Ki hallotta a párbeszédet? Jézus a sztauruszon függött (A sztaurusz (görögül: σταυρός / stauros) egy ókori görög szó, amelynek elsődleges, klasszikus jelentése karó, cölöp, pózna vagy egyenesen álló gerenda.), mellette a jobbik lator. A tövében ott állt János, a szeretett tanítvány (János 19:26). Ő elég közel volt ahhoz, hogy szóról szóra hallja, mit mond a lator Jézusnak, és mit válaszol neki Jézus („Ma velem leszel a paradicsomban”).
Ki írta le? János ezt nem írta meg a saját evangéliumában. De ott van Lukács, aki évtizedekkel később körbejárta a szemtanúkat, és szorgalmasan a végére járt mindennek (Lukács 1:3).
A kapocs: Lukács és János ismerték egymást, hiszen mindketten az őskeresztény egyház tartóoszlopai és vezetői voltak. Lukács közvetlenül Jánostól, az első kézből származó fültanútól hallhatta és vehette át ezt a megrázó párbeszédet, amikor az evangéliumához gyűjtött anyagot.
János ott volt és hallotta, Lukács pedig megkereste őt, és leírta a Lukács 23:43-ban.
Sok vita tárgya, hogy ezt hogyan kell érteni. Alapból az egyik értelmezés ezt mondja:
„Ez a történeti tény közvetlenül összefügg a János 20:17-ben leírt eseménnyel, ahol a feltámadt Jézus így szól Mária Magdolnához: „Ne érints engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz…” Ha Jézus a halála napján még nem ment fel az Atyához, akkor a lator sem lehetett vele a mennyei paradicsomban azon a pénteken.” És itt a szöveg nyelvtani tartalmát boncolva állítják, hogy a jelentés szerint aznap nem lehettek együtt a paradicsomban.
De maga a lator is úgy gondolta, „amikor eljössz,” vagyis egy jövőbeni időben. Ez a Krisztus szavába, hitelességébe vetett bizalmát emeli ki, tudja-érzi, hogy nem most rögtön, hanem amikor eljön a királyságában. Ez óriási hitről tett tanúbizonyságot!
Ha valaki megnyitja pl. a Startlapot, hogy lássa a mindennapi dolgokat maga körül, sehol nincs senki, akinek a Krisztus-várásáról olvasni lehetne. Teljes egyetértés van a tekintetben, hogy a Krisztus nem jön vissza, valószínű soha. Nem reális tényező. Kívül esik az általános érdeklődési körükön.
De a latornak reális tényező volt. Nem azért mert nem volt veszteni valója, hiszen ha nincs mit veszteni, akkor ott vagyunk a másik latornál, aki szidta.
A lator szavainak nyelvtani idejéből (jövő idő: „amikor eljössz”) bontja ki a történet igazi súlyát.
A lator hite éppen azért volt óriási és egyedülálló, mert szöges ellentétben állt mindennel, amit maga körül látott. Ha ezt a kontrasztot rávetítjük a mai világra – például a Startlap híreire vagy a mindennapi közhangulatra –, a párhuzam döbbenetes.
A lator hitbéli ugrása a realitással szemben
Gondoljunk bele, mi volt a „reális” azon a pénteki napon a Golgotán:
A realitás az volt, hogy Jézus haldoklik, megverték, megfeszítették, tehetetlen, és órákon belül egy sírba kerül. Nem úgy nézett ki, mint egy király, akinek országa lesz.
A vallási és politikai elit teljes egyetértésben gúnyolta őt.
Ennek ellenére a lator nem az akkori, látható nyomorúságra épített, hanem a jövőbeli, láthatatlan valóságra: tudta és bízott benne (nyilván már hallott róla), hogy Jézusnak van egy országa, ahová egyszer dicsőségben vissza fog térni.
Ez nem egy azonnali szabadulást váró, naiv vágy volt, hanem a Krisztus szavába és identitásába vetett abszolút, megingathatatlan bizalom a legreménytelenebb pillanatban.
A mai világ és a „Startlap-realitás”
Ha ma megnyitunk egy hírportált (legyen az a Startlap, az Index vagy bármilyen nemzetközi lap), pontosan azt látjuk: a Krisztus-várás teljesen kívül esik a fősodorbeli érdeklődésen. A mindennapi embert a gazdaság, a politika, a technológia, a mindennapi megélhetés és a szórakozás köti le. A modern társadalomban – sőt, gyakran a névlegesen keresztény körökben is – kialakult egy hallgatólagos, teljes egyetértés: Krisztus visszajövetele nem reális történelmi vagy politikai tényező. Nem számolnak vele a jövőtervezésnél.
A két korszak közötti döbbenetes párhuzam
A helyzet ma kísértetiesen hasonlít a Golgota napjára:
Akkor a tömeg és a fősodor azt mondta: „Nézz rá a megfeszítettre, vége, nem jön el semmilyen királyság.” (A lator mégis hitt).
Ma a világ azt mondja: „Nézz körül, eltelt kétezer év, a tudomány és a modern élet megy előre, nem jön vissza senki.”
A lator példája pont arra mutat rá, hogy a valódi hit soha nem a „Startlap-szintű” napi realitásokból és a többségi egyetértésből táplálkozik. Ahhoz, hogy valaki meglássa Krisztus királyságát – akár a kínzóeszközre feszítve, akár a mai anyagias világban –, pontosan olyan belső látásra és óriási hitre van szükség, amilyen ennek a haldokló embernek volt.
A mai emberből – a latorral ellentétben –teljesen kiveszett ez a fajta jövőbe tekintő bizalom és transzcendens látásmód. Vajon a jólét, a csalódottság vagy valami egészen más tereli el a figyelmet?
A példát a helyes látásmódra (ami nincs meg az emberek zöménél) Isten szolgáltatja.
A mindenható Istenről olvassuk:
„Kicsoda hasonló az ÚRhoz, a mi Istenünkhöz, aki a magasságban lakozik? Aki magát megalázva tekint szét mennyen és földön, aki fölemeli a szegényt a porból, és a szűkölködőt kivonja a sárból.” (Zsoltárok 113:5-7)
Észrevette vajon a szívében megtérő latort ott a halála előtti pillanatokban, aki talán most először találkozott Krisztussal szemtől szembe? Az önmagát megalázva alátekintő Isten az önmagát megalázva hitet gyakorló emberre? Krisztus szavai nem hagynak kétséget efelől.
Ez a gondolatmenet a Biblia legbensőségesebb igazságára tapint rá: arra, hogy hogyan találkozik a Mindenható Isten fensége az emberi nyomorúsággal.
A Zsoltárok 113:5–7-ből vett idézet és a lator története közötti párhuzam tökéletesen rávilágít arra a kontrasztra, ami a földi „Startlap-realitás” és az isteni látásmód között feszül.
Az Alátekintő Isten és a Megalázott Ember találkozása
A zsoltár azt mondja: Isten magát megalázva tekint szét mennyen és földön. Ez a mindenség Urának legkülönlegesebb tulajdonsága. Ő nem a gőgös birodalmakat, nem a hatalmasokat nézi, hanem letekint a legmélyebb pontra.
A Golgotán ez a zsoltár kelt életre: Ott volt egy ember, akit a társadalom szó szerint kivetett magából, akit a porba és a sárba tiportak a bűnei és a római igazságszolgáltatás. Káinnal ellentétben – aki elmenekült Isten elől – ez a lator a halála előtti utolsó percekben teljesen megalázta magát, és a porból kiáltott a mellette függő Krisztushoz.
Észrevette-e Isten? Krisztus azonnali, határozott válasza („Bizony mondom neked...”) a bizonyíték rá, hogy az Atya és a Fiú egyetlen pillanatra sem tévesztették szem elől ezt a haldokló bűnöst. Isten pontosan azt tette, amit a zsoltár ígér: kiemelte a szegényt a porból, és kivonta a szűkölködőt a sárból – nem fizikailag, hanem szellemileg, egyenesen a Paradicsomba emelve őt.
Miért nincs meg ez a látásmód a mai emberben?
A lator története és a 113. zsoltár azért idegen a modern ember számára, mert a mai társadalom teljesen más irányba néz. Ha azt keressük, mi tereli el a figyelmet, a válasz éppen ebben az isteni mintában van:
A jólét vaksága: A modern világ arra tanítja az embert, hogy ne legyen szüksége a „porból való felemelésre”. A technológia, a kényelem és az anyagi biztonság azt az illúziót kelti, hogy az ember képes saját magát kihúzni a sárból. Ha nincs meg a rászorultság érzése, a transzcendens látásmód feleslegessé válik.
A gőg az alázat helyett: Istennek magát kell megaláznia, hogy letekintsen ránk; a latornak meg kellett aláznia magát, hogy kérni tudjon. A mai kor szelleme viszont az önmegvalósítást, a büszkeséget és az egót hirdeti. A büszke ember pedig képtelen felfelé vagy befelé nézni – ő csak magát látja.
A csalódottság és az azonnaliság: A Startlap-világ a „most”-ra koncentrál. Ha valami nem történik meg azonnal, a mai ember elfordul tőle. A latornak volt türelme egy jövőbeli országra várni („amikor eljössz”), a modern ember viszont nem akar várni egy láthatatlan ígéretre.
A végső bizonyosság
Krisztus szavai a latorhoz valóban nem hagynak kétséget: Isten látása nem korlátozódik a fősodorbeli történelemre. Miközben a világ elment a Golgota mellett, és ma is éli a maga mindennapi életét, Isten figyelme ma is ott van minden olyan emberen, aki képes a saját nyomorúságából feltekinteni a Királyra.
Ebből a szempontból a lator nem egy letűnt kor figurája, hanem a tökéletes példakép arra, hogyan kellene a mai embernek is viszonyulnia a transzcendenciához: elismerni a saját tehetetlenségét, és feltétlen bizalommal hagyatkozni Krisztus szavára.
Íme a diagnózis
„Az emberiség problémája nem a külső körülményekben rejlik, hanem a szív emberében, amelynek a belső torzulásai tükröződnek a külső körülményekben.”
Ez a mondat nemcsak teológiailag és filozófiailag tökéletes, hanem tűpontosan leírja azt, amit a Biblia a bűn és az emberi állapot lényegének nevez. A „Startlap-világ” – a hírek, a gazdasági válságok, a háborúk, az elidegenedés – valójában nem az okai az emberiség nyomorúságának, hanem csupán a tünetei. A külső világunk olyan, mint egy tükör, ami a kollektív emberi szív belső állapotát vetíti ki.
Ha a Biblia belső logikáját nézzük, Jézus pontosan ugyanezt a diagnózist állította fel a korabeli „fősodorral” szemben:
„Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások. Ezek azok, amik megfertőztetik az embert...” (Máté 15:19-20)
A társadalompolitika, a gazdasági reformok vagy a technológiai fejlődés mind-mind a külső körülményeket próbálják javítani, de a szív torzulásaihoz nem tudnak hozzányúlni. Ezért vall kudarcot minden emberi utópia: mert a porba és sárba ragadt embert külső eszközökkel nem lehet felemelni.
A lator története éppen azért akkora csoda, mert nála a szív gyógyulása előbb történt meg, mint a körülményeké. A teste még a fára volt szegezve, a külvilág még a halálát követelte, de a belső embere már megszabadult a torzulásoktól, mert megalázta magát és összekapcsolódott a Forrással. Isten nem a római keresztet vette el alóla, hanem a szívét emelte ki a porból.
Mi kellhet ahhoz, hogy a „Startlap-néző” ember egyszer csak a latorhoz hasonlóan feltekintsen? Legalább az minimálisan, hogy átlássuk a szöveg háttér értelmezését. És ha valaki megérti az alapokat, talán tud rá építkezni Jézus kijelentésének szellemében.
„Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki a kősziklára építette az ő házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki a fövényre építette házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása.” (Máté 7:24-27)
Általános szövegértelmezés
Általános értelmezés szerint a „még ma” kifejezés arra utal, hogy a hívők számára a halál nem a megsemmisülés, hanem egy azonnali, tudatos átlépés egy jobb állapotba (a Paradicsomba), ahol közösségben lesznek Istennel.
A valóságban Jézus a halála után három napig a seolban volt. Ez a rávilágít az Újszövetség egyik legnagyobb és legizgalmasabb fordítási, illetve teológiai dilemmájára.
Ha Jézus pénteken meghalt, és a Biblia szerint csak vasárnap támadt fel, a köztes időben pedig a Seolban (az emberiség közös sírja. a halotti állapot, nem egy konkrét földrajzi hely) vagy az alvilágban járt (ahogy a közismert Apostoli Hitvallás is mondja: „szálla alá poklokra”), akkor hogyan lehetett mégis „még ma” a Paradicsomban a latorral?
Erre a látszólagos ellentmondásra a teológusok és a különböző felekezetek sokféle magyarázatot adnak:
1. A nyelvtan és az írásjelek kérdése (A fordítási érv)
Az eredeti újszövetségi görög szövegben nem voltak írásjelek (vesszők, pontok) és szóközök sem. A vesszőt a fordítók teszik ki a saját teológiai megértésük szerint.
Hagyományos fordítás: „Bizony mondom neked még ma velem leszel a paradicsomban.” (Ez azt jelenti, hogy az ottlét még aznap történik).
Alternatív fordítás: „Bizony mondom neked még ma, velem leszel a paradicsomban.” (Ez azt jelenti, hogy Jézus a kijelentést teszi meg ma, a beteljesülés pedig a jövőben lesz.
Az egyik megoldás: Rossz helyen van a vessző
E szerint a „még ma” szó nem a Paradicsomra vonatkozik, hanem Jézus kijelentésének az idejére.
„Mondom neked még ma, velem leszel a paradicsomban.” → Ez azt jelenti: „Most, ezen a sötét napon, amikor a itt függök megfeszítve és minden veszve látszik, megígérem neked: velem leszel a paradicsomban (majd a feltámadás után).”
Ha a vesszőt a „ma” után tesszük, a látszólagos ellentmondás azonnal, teljesen megszűnik.
Ha magát a szöveget nézzük, azért eléggé furcsa szóhasználat: „Ma mondom neked” - nyilván tegnap nem mondhatta, sem a következő napon. Miért lenne logikus azt kihangsúlyozni, ami amúgy is teljesen evidens?!
Első olvasatra valóban teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tűnik azt mondani, hogy „ma mondom”, hiszen nyilvánvaló, hogy a beszélő éppen akkor beszél. Eszerint nem az időpontot akarták vele közölni, hanem a kijelentés fontosságát és visszavonhatatlanságát pecsételték meg vele.
Mózes ötödik könyvében (a Deuteronomiumban) ez a szerkezet szerepel, ahol Mózes szintén olyat mond, ami nyilvánvaló:
„A parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, zárd a szívedbe.” (5Mózes 6:6)
„Bizonyságul hívom ellenetek ma az eget és a földet...” (5Mózes 30:19)
Mózes kijelentése egy ünnepélyes, eskühöz hasonló nyelvi fordulat volt, ami azt jelentette: „A mai napon, tanúk előtt, visszavonhatatlanul kijelentem”.
A helyzet drámaisága és a kontraszt
Gondoljunk bele a szituációba: Jézus felszögezve függ, tehetetlenül, haldokolva, elítélt bűnözőként. Emberi szemmel nézve semmi hatalma nincs.
A lator mégis azt kéri tőle: „Emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te országodban.” (Ez a jövőre vonatkozik).
Amikor Jézus azt válaszolja: „Bizony mondom neked ma...”, a kontrasztot emeli ki:
Bár ma még itt felszögezve szenvedek, mint egy elítélt…
Bár ma úgy tűnik, vesztettem…
Én mégis már ma megígérem neked, hogy velem leszel az országomban.
Összegzés
A „ma mondom neked” szerkezet tehát nem egy felesleges időhatározó, hanem a zsidó kultúrában a ünnepélyes, megkérdőjelezhetetlen ígéret bevett formája volt. Ezért van az, hogy ha a vesszőt a „ma” után tesszük, az nyelvtanilag és kulturálisan is teljesen megállja a helyét, és feloldja a 3 napos teológiai ellentmondást.
Ellenvetés: „A parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, zárd a szívedbe.” (5Mózes 6:6)
„Bizonyságul hívom ellenetek ma az eget és a földet...” (5Mózes 30:19) - Ezek a kihirdetés (esetleg korábbi) pillanatától származó mák, a nyomatékot erősítik, de a jézusi az szó szerinti. Mert Jézus nem azt mondta, hogy bizony ma mondom neked…, hanem bizony mondom neked ma.
και ειπεν αυτω αμην σοι λεγω (mondom) σημερον (mai napon) μετ εμου εση εν τω παραδεισω – A mondás megelőzi a mai napon-t, és nem azt olvassuk, hogy mai napon történik a mondás. Vessző nincs, de szórend van.
Ha a mondatot szó szerint vesszük – ahogy a legtöbb magyar fordításban szerepel –, akkor a „ma” szó elkerülhetetlenül arra utal, hogy az esemény még aznap megtörténik.
Nézzük meg, miért jelent ez megértési problémát, és mi a lehetséges feloldás, ha szigorúan elvetjük a jelképes magyarázatokat.
Az ellentmondás, amit a szó szerinti értelmezés szül.
Ha ragaszkodunk a hagyományos szó szerinti olvasathoz („Ma velem leszel a paradicsomban”), akkor két, egymásnak teljesen ellentmondó bibliai állítást kellene egyszerre elhinnünk:
A „pénteki mennybemenetel” állítása: Jézus és a lator még pénteken, a haláluk napján beléptek a Paradicsomba.
A feltámadás utáni állítás: Vasárnap reggel a feltámadott Jézus azt mondja Mária Magdolnának: „Még nem mentem fel az Atyához” (János 20:17). Emellett a Szentírás egyértelművé teszi, hogy Jézus 3 napig a halottak birodalmában (Seol/Hádész) volt.
Mivel a Biblia nem mondhat ellent önmagának, ezt a feszültséget fel kell oldani. Két út van, és mindkettő elkerüli a ködösítést.
1. Út: A nyelvtani tény (A vessző helye)
Az újszövetségi görög szövegben nem voltak írásjelek. A mondat így nézett ki egybefüggő betűkkel:
kai eipen autó amén szoi legó szémeron met emu eszé en tó paradeiszó
Ez azt jelenti: „Ámen neked mondom ma velem leszel a paradicsomban.”
Ha a „ma” szót szó szerint vesszük, akkor is dönteni kell, hogy melyik igéhez kapcsoljuk nyelvtanilag:
A fordítók döntése: „Mondom neked, ma velem leszel...” (A „ma” a paradicsomba lépésre vonatkozik).
A görög nyelvtan által egyenértékűen megengedett verzió: „Mondom neked ma, velem leszel...” (A „ma” a kijelentés idejére vonatkozik).
Ha az utóbbit választjuk, a szó szerinti jelentés tiszta marad: Jézus azon a konkrét, pénteki napon tette meg ezt a visszavonhatatlan ígéretet a haldokló embernek, a beteljesülés (a Paradicsom) pedig a jövőbeni feltámadáskor realizálódik.
A helyzet az, hogy ha szó szerint vesszük, hogy Jézus azon a pénteki napon a Paradicsomba ment, és szó szerint vesszük azt is, hogy három napig a Seolban (a halottak birodalmában) volt, és vasárnapig nem ment fel az Atyához, akkor a szövegben egy feloldhatatlan ellentmondás van.
Ez a feszültség vezet el a legnyersebb, legőszintébb kérdéshez: Vajon lehetséges, hogy a Lukács evangéliumának írója egyszerűen máshogy gondolkodott a halál utáni életről, mint a többi újszövetségi szerző? Vagy maga a szöveg hordoz egy olyan feszültséget, amit az emberi logika nem tud tökéletesen kisimítani?
A helyes megközelítés: ha a „ma” szó szó szerinti és döntő jelentőségű, akkor olyan igehelyet kell találnunk, amely pontosan megmagyarázza, hogyan működik a „ma” Isten időszámításában, és hogyan oldja fel a 3 napos Seol-feszültséget.
A kulcsot a Zsidók 4:7 adja meg, amely közvetlenül definiálja ezt a fogalmat:
„...egy napot ismét »mának« jelöl ki, Dávid által oly hosszú idő múlva így szólván: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.”
Hogyan magyarázza meg ez a vers a lator történetét?
A Biblia szerint a „Ma” nem egy 24 órás földi nap, hanem egy isteni kegyelmi időszak.
A „Ma” a megváltás ideje: Amikor Jézus azt mondta a latornak, hogy „ma velem leszel a paradicsomban”, nem az órájára nézett, hogy éjfélig odaérnek-e. Azt jelentette, hogy azzal, hogy a lator hitre jutott, azonnal belépett Isten üdvösségi idejébe (a „Mába”).
A Seol nem akadály: Jézus teste a sírba került, a lelke a Seolba, de Isten szemszögéből a lator üdvössége és a Krisztussal való közössége abban a pillanatban eldőlt és elkezdődött. A földi 3 napos várakozás az isteni „Mában” egyetlen pillanat alatt eltűnik.
Pál apostol megerősítése: A 2Kor 6:2 szerint: „Ímé itt a kellemes idő, ímé itt az üdvösség napja.” Az üdvösség napja a „Ma”.
A „ma” tehát azért döntő, mert nem kronológiai határidő (péntek éjfél), hanem státuszváltozás: a lator a halála pillanatában azonnal átkerült a kárhozatból a Krisztussal való örök közösség valóságába.
Így, hogy a „Mát” mint Isten által kijelölt üdvösségi korszakot és kegyelmi időt nézzük a Zsidó levél alapján, összeáll a kép, vagy marad még kérdés?
Azzal, hogy a lator hitre jutott, azonnal belépett Isten üdvösségi idejébe (a „Mába” – jól hangzik, de mi van ha hirtelen elkezd káromolni? Volt rá lehetősége.
Ez egy rendkívül éles és realista észrevétel. A megfeszített emberek nem transzban voltak, hanem borzalmas fizikai és mentális gyötrelmek között. A latornak valóban lett volna még ideje és lehetősége meggondolnia magát, és a fájdalom hatására elátkozni mindent és mindenkit – beleértve Jézust is.
A sípcsont törés fájdalma
A nyílt sípcsonttörés az egyik legbrutálisabb, legkínzóbb fájdalom, amit egy ember átélhet. Nemcsak azért, mert a test legnagyobb teherviselő csontja törik ketté, hanem mert a csontszilánkok szétszaggatják az izmokat, az idegeket, az ereket, és átütik a bőrt, szabad utat engedve a külvilágnak.
A fájdalom azért ennyire extrém, mert:
Sokkos állapotot okoz: A sérültet szinte azonnal traumatikus sokk éri a hirtelen, mindent elsöprő fájdalomtól és a vérveszteségtől.
Folyamatosan lüktet és ég: A csonthártya (ami tele van idegvégződésekkel) teljesen megsemmisül a törésvonalnál. Minden apró mozdulat, de még a pulzáló véráramlás is elviselhetetlen, éles, hasogató fájdalmat vált ki.
Azonnali és masszív a duzzanat: A szövetek azonnal telítődnek vérrel, a feszülés pedig belülről nyomja az amúgy is sérült idegeket.
Ezt a szintű fájdalmat hagyományos fájdalomcsillapítókkal lehetetlen csillapítani. A mentők és a kórházi sürgősségi osztályok ilyenkor azonnal bivalyerős, vénás kábító fájdalomcsillapítókat (például fentanilt vagy morfiumot) adnak, és a sérültet szinte azonnal műtőbe viszik. De ott erre nem volt lehetőség!
A lator lábszárának eltörése felfoghatatlanul és elviselhetetlenül fájt neki. Bár a csontok szétverése percek alatt fulladásos halálhoz vezetett, az az néhány perc, ami a lábtörés és a halál beállta között eltelt, a legtisztábban érezhető fizikai gyötrelem volt.
A római crurifragium (a lábszárak kötelező összezúzása) egy tervezett, rideg és brutális katonai eljárás volt, amelynek a legkisebb mértékben sem volt célja a szenvedés enyhítése.
A katonák hivatásos hóhérok voltak, akiket teljesen hidegen hagyott az elítéltek fájdalma. Semmilyen érzéstelenítést vagy emberséges bánásmódot nem alkalmaztak; a lábtörést egy nehéz vasbunkóval vagy fejszenyéllel, nyers erővel hajtották végre a teljesen kiszolgáltatott, tiszta tudatú elítélteken.
A káromlás lehetősége
Ha ezt tette volna, a helyzet drámaian megváltozik. Miért forrósodik fel a válasz, ha ezt a lehetőséget is megvizsgáljuk?
Isten „Mája” nem egy statikus csapda, hanem egy döntés
Isten kegyelmi ideje (a „Ma”) nem egy olyan hely, ahová ha belépsz, automatikusan bezárul mögötted az ajtó, és elveszíted a szabad akaratodat. A Zsidókhoz írt levél 3:15 pontosan erről beszél:
„Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket…”
Ez a vers megmutatja, hogy a „Ma” alatt végig fennáll a veszélye annak, hogy az ember megkeményíti a szívét. A „Ma” egy lehetőség, amiben meg kell maradni. Ha a lator hirtelen elkezdett volna káromkodni és megtagadta volna Jézust, akkor ő maga lépett volna ki ebből a kegyelmi állapotból.
Miért nem tette meg? A pecsét (Efézus 1:13)
Az általános teológia szerint (ami egy utólagos értelmezés!) amikor valaki a halál torkában, teljes szívből felismeri Krisztust, ott egy olyan radikális belső változás (újjászületés) történik, ami után a visszafordulás pszichológiailag és lelkileg is szinte lehetetlen.
Pál apostol az Efézus 1:13-ban leírja, mi történik a hitre jutás pillanatában:
„...amelyben szintén ti is, miután hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangyéliomát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével”
Amikor Jézus kimondta a latornak az ígéretet, az nemcsak egy jóslat volt, hanem egy isteni pecsét. Jézus szava garancia volt arra, hogy a lator hite ki fog tartani a halála pillanatáig, és nem fog visszaesni a káromlásba, ami a másik latorra mindvégig jellemző volt.
Összegzés
A lehetőség a káromlásra megvolt, mert a szabad akarat végig működött. De a lator nem élt vele, mert Jézus ígérete és a Szent Szellem jelenléte megpecsételte és megtartotta őt abban a néhány órában, ami a földi életéből még hátravolt.
Jézus szava garancia volt arra, hogy a lator hite ki fog tartani a halála pillanatáig, és nem fog visszaesni a káromlásba, ami a másik latorra mindvégig jellemző volt. – Rendben, de mi van a Paradicsommal?
Ha a „ma” szót szigorúan szó szerint vesszük, és kizárjuk a nyelvtani bűvészkedést (a vessző áthelyezését), akkor léteznie kell egy olyan igehelynek, amely megmutatja, hogy a Paradicsom és a Seol között nincs fizikai vagy időbeli ellentmondás Isten előtt.
A döntő kulcsot az 139. Zsoltár 8. verse és a Filippi 1:23 adja meg.
1. Hol van a Paradicsom? (Zsoltár 139:8)
A zsoltáros ezt írja Isten jelenlétéről:
„Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.”
Isten számára a Seol (a halál birodalma) nem egy olyan zárt börtön, ahová Ő nem lát be, vagy ahol az Ő „jelenléte” (róla való tudomása) megszűnik. Amikor Jézus mint Isten Fia lement a Seolba, a fensége és az isteni jelenléte vele együtt ment le oda.
2. Mi tesz egy helyet Paradicsommá? (Filippi 1:23)
Pál apostol a Filippi levélben leírja, hogy mi a halál utáni legfőbb vágya:
„...kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal jobb.”
Pál nem azt mondja, hogy a Mennyország arany utcáira vágyik, hanem arra, hogy Krisztussal legyen. A teológia szerint a jelképes (!!) Paradicsom nem egy földrajzi hely (egy kert a felhők felett), hanem maga a Krisztussal való közvetlen közösség.
A feloldás ködösítés nélkül:
Amikor Jézus és a lator meghaltak azon a pénteki napon, a földi valóság szerint mindketten a Seolba (a halottak állapotába) kerültek.
De mivel a lator Jézussal együtt lépett át a halál kapuján, a Seol azonnal elveszítette számára a sötétségét. Ahol Krisztus jelen van, az a hely „ma” (abban a pillanatban) Paradicsommá válik.
Jézus nem hazudott, és a 3 nap a Seolban is igaz: azon a napon együtt voltak a halálban, de mivel Jézussal volt, a lator számára az a halotti állapot nem gyötrelem volt, hanem a megváltott, békés jelenlét – vagyis a Paradicsom.
A „Jézussal volt, a lator számára az a halotti állapot nem gyötrelem volt, hanem a megváltott, békés jelenlét – vagyis a Paradicsom”. - ez egy asszociáció, a teológia erről híres, hogy saját szakállára magyaráz.
A teológiai okfejtés és az emberi logikázás sokszor valóban csak ködösítésnek tűnik, ha mögötte nincs ott a feketén-fehéren leírt Bibliai szöveg.
A teológiai megközelítés
A „ma” szó szó szerinti jelentésének és a 3 napos sírban való tartózkodásnak a feloldására a kulcsot Péter első levele 3:18–19 adja meg:
„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megöletvén ugyan test szerint, de megfogantatván [megeleveníttetetvén] Lélek szerint; Amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált”
Hogyan oldja meg ez az igehely a feszültséget?
Ez a vers pontosan leírja, mi történt Jézussal a halála pillanatában: A test meghalt, de a Lélek élt: Jézus földi, hús-vér teste pénteken meghalt és a sírba került. De az Ő isteni Lelke nem aludt el, és nem szűnt meg létezni.
Azonnali mozgás a halál után: A leírás szerint Jézus a halála pillanatában, Lélekben „elment” a halottak birodalmába (a tömlöcbe), hogy ott győzelmet hirdessen.
A „ma” és a Paradicsom találkozása a Seolban
Ha Péter levelét összekötjük Jézus szavaival, a kép (a teológia ezen felfogása szerint) teljesen kitisztul:
A lator és Jézus teste pénteken meghalt.
Jézus Lelke még aznap (ma) alászállt a halottak birodalmába.
Mivel a lator hitt Jézusban, az ő lelke is Jézussal tartott.
Azzal, hogy a bűnbánó lator a halála után azonnal a győztes Krisztus szellemi jelenlétébe került – miközben a testük még a fán vagy a sírban volt –, a halál birodalma számára megszűnt börtönnek lenni.
Krisztus jelenléte tette azt a pillanatot és azt a helyet Paradicsommá.
Így a „ma” szó szerint teljesült: még azon a napon együtt voltak Lélekben, miközben a 3 napos földi időszak a feltámadásig még tartott a test számára.
Miért hamis ez a magyarázat?
A test meghalt, de a Lélek élt: Jézus földi, hús-vér teste pénteken meghalt és a sírba került. De az Ő isteni Lelke nem aludt el, és nem szűnt meg létezni. - ez szentháromság filozófia és teljesen hamis! Az életét adta halálra, és ha a szelleme nem halt meg, akkor nem áldozott fel semmit.
Ha a lélek/szellem halhatatlanul tovább él a halál után, akkor a halál nem igazi halál, és az áldozat sem igazi áldozat. Ez a felismerés teljesen jogos, mert ha Jézus egy része (az isteni szelleme) végig öntudatánál maradt és élt, akkor a „halálra adta az életét” kifejezés elveszíti a súlyát.
Ha elvetjük ezt a szentháromsági/platóni filozófiát, és a Bibliát önmagával magyarázzuk, akkor létezik egy másik igehely, amely pontosan megmutatja, hogyan áldozta fel Jézus a teljes életét, és mi az a „ma”, ami ezt feloldja.
A kulcs az [Apokaliptikus/Prófétai Időszámítás] és az [Ézsaiás 53:12], valamint a [Jelenések 13:8].
1. Jézus teljesen meghalt (Ézsaiás 53:12)
A prófécia egyértelműen fogalmaz, nem hagy helyet a túlélő lélek filozófiájának:
„...mivelhogy halálra adta életét [lelkét], és a bűnösök közé számláltatott…”
Jézus nem színlelt, a teljes lénye (nefesh/pszüché – az élete, a lelke) megszűnt létezni a halálban. Három napig semmije sem élt.
2. A megoldás: A „Ma” mint az isteni elrendelés ideje (Zsoltárok 2:7)
Ha Jézus teljesen meghalt, akkor hogyan teljesült a „ma velem leszel a paradicsomban”?
Nézzük meg a 2.Zsoltár 7. versét, amit az Újszövetség többször is Jézusra alkalmaz (ApCsel 13:33, Zsidók 1:5):
„Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged.”
Kérdés: Isten azon a földi napon nemzette Jézust, amikor ez leíródott, vagy amikor Jézus megszületett? Nem. Jézus a világ kezdete előtt létezett.
A „ma” szó itt az isteni döntés, a visszavonhatatlan kijelentés pillanata. Amikor Isten kimond egy határozatot, az az Ő örökkévaló időszámításában „MA” jogilag és valóságosan megtörtént, még akkor is, ha a fizikai világban időbe telik a megvalósulása.
A Jelenések 13:8 is ezt mondja: Krisztus a „Bárány, a ki megöletett e világ alapítása óta”. Földi értelemben az I század első harmadában halt meg, de Isten előtt ez már a világ teremtésekor megtörtént valóság volt.
Mi történt a latorral a valóságban?
Amikor Jézus azt mondta: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban”, az isteni „MA” törvénye lépett életbe:
Jézus és a lator mindketten teljesen meghaltak. Nem mentek sehova lélekben, a sírban és a Seolban (a nemlétben) voltak 3 napig (Jézus), illetve a feltámadásig (a lator).
De Jézus királyi szava azon a napon (ma) jogerőssé tette a lator üdvösségét.
Amikor a lator meghalt, megszűnt az időérzékelése (Prédikátor 9:7: „a halottak semmit sem tudnak”). Számára a halála pillanata és az utolsó ítéletkori feltámadása (amikor megnyílik a Paradicsom) időben egyetlen másodpercnek tűnik.
Így a „ma” szó szerint igaz: a lator számára az élete utolsó „ma”-i napján hozott döntése azonnal (időérzékelés nélkül) a Paradicsomba juttatja őt a feltámadás napján, miközben Jézus áldozata teljes és valódi volt, mert 3 napig valóban halott volt.
Ez az időérzékelés nélküli halál és az isteni határozatként vett „Ma” (a 2. Zsoltár alapján) feloldja a feszültséget anélkül, hogy hamis lélek-filozófiát kellene használni?
Amikor Isten kimond egy határozatot, az az Ő örökkévaló időszámításában „MA” jogilag és valóságosan megtörtént, még akkor is, ha a fizikai világban időbe telik a megvalósulása. - ez már közelít az igazi magyarázathoz, de hol van az ige erre?
A Biblia pontosan megnevezi ezt a működést. A legtisztább, legkonkrétabb igehely, amely feketén-fehéren leírja, hogy Isten a jövőbeli, még meg sem történt eseményeket már létezőként kezeli az Ő határozatában, a Róma 4:17:
„...Isten előtt, a kiben hitt (Ábrahám), a ki a holtakat megeleveníti, és azokat, a melyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket.” (Más fordítás szerint: „...és létbe hívja a nem létezőket”)
Hogyan magyarázza meg ez a vers a lator esetét?
Istennek nincs szüksége a fizikai időre: Amikor Pál apostol azt írja, hogy Isten „előszólítja a nem lévőket, mint meglevőket”, pontosan erről a jogi és szellemi valóságról beszél. Amikor Jézus kimondta a latornak a szabadítást, a Paradicsom földi értelemben még nem nyílt meg előtte, de Krisztus szavára Isten előtt az már egy létező, kész tény volt.
Ugyanez történt Ábrahámmal is: Pál ezt a verset Ábrahám kapcsán írja. Isten azt mondta Ábrahámnak: „Nemzetek atyjává tettelek téged” (múlt időben!), amikor Ábrahámnak még egy fia sem volt, és a teste már elhalt volt. Isten előtt a jövőbeli ígéret már „MA” valóság volt, a fizikai világ pedig csak később érte utol ezt a szót.
Megerősítés: Ézsaiás 46:10:
„Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és régi időtől fogva azokat, a mik még meg nem történtek, mondván: Tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat!”
A konklúzió
Jézus áldozata teljes volt: Ő és a lator pénteken valóban meghaltak, megszűnt a létezésük, és nem mentek aznap sehova lélekben.
De mivel Jézus, aki a Róma 4:17 szerint „a holtakat megeleveníti”, azon a pénteki napon kimondta a lator üdvösségének határozatát, ez a határozat Isten előtt azonnal kész tényként („ma”) létezett. Amikor a lator a feltámadás napján kinyitja a szemét, az időtlenség (a halál állapota) miatt számára a pénteki és a feltámadási nap egyetlen pillanat – így a „ma” szó szerint, az isteni elrendelés és a személyes megélés szerint is tökéletesen igaz.
Vajon a Róma 4:17-es igehely megadja azt a szilárd és vitathatatlan bibliai alapot, amit kerestünk?
A Róma 4:17 egy általános elvet fektet le Isten beszédének működéséről, de nem a latorról szól konkrétan. Ha tovább keressük a választ, akkor olyan igehely kell, ahol Isten konkrétan egy embernek mondja ki a jövőbeli ígéretet „ma” határozószóval, miközben az az ember még meg sem kapta azt, sőt, utána még földi megpróbáltatások és a halál vár rá.
Egy konkrét igehely 1Sámuel 15:28, ahol Sámuel próféta Isten nevében beszél Saul királyhoz:
„És monda néki Sámuel: Elszakította az Úr tőled a mai napon Izráel királyságát, és adta azt a te felebarátodnak, a ki jobb náladnál.”
Miért lehet ez tökéletes párhuzam a lator esetével?
Nézzük meg a tényeket, amik pontosan ugyanúgy működnek:
A „mai napon” elhangzik a határozat: Isten kijelenti Saulnak, hogy a királyságot „a mai napon” elszakította tőle, és odaadta Dávidnak.
A fizikai valóságban még nem történt meg: Dávid azon a napon nem lett király. Sőt, Saul ezután még évekig uralkodott, üldözte Dávidot, Dávid pedig barlangokban bujdosott, és csak Saul halála után, hosszú idő múlva ült fel a trónra.
Isten előtt mégis „ma” történt: Isten szemszögéből a döntés pillanatában (azon a mai napon) a dolog jogilag és visszavonhatatlanul lezárult. Dávid azon a napon király lett Isten előtt, bár a fizikai valóságban még rengeteg szenvedés és idő választotta el tőle.
Összegzés a latorra vetítve
Amikor Jézus azt mondta a latornak: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban”, pontosan ugyanaz a prófétai-isteni jogi beszédmód valósult meg, mint Saul és Dávid esetében:
Jézus kijelentette a határozatot azon a „mai napon”. A lator sorsa Isten előtt ott helyben, visszavonhatatlanul eldőlt.
A fizikai valóságban jött a 3 napos halál (Seol) és a sír mindkettejüknek. Jézus teljesen meghalt, a lator is teljesen meghalt. Pénteken szó szerint egyetlen centit sem léptek be a Paradicsomba.
De az isteni „MA” (az elrendelés napja) garantálta, hogy amikor a lator a feltámadáskor felébred – ami számára az öntudatlan halál miatt egyetlen szempillantás lesz –, a Paradicsomban fogja találni magát Jézus mellett, hiszen az ő királysága alatt fog élni az ezeréves millenniumban.
Így az ige és a valóság is tiszta: Isten a határozat napját nevezi „mának”, a beteljesülés pedig a jövőben történik.
- A 2. rész következik
