Hogyan jött létre a római katolikus egyház?
„Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat.”
(Cselekedetek 20:29)
Párhuzamok Izrael és a pápaság között – Az ellenség és annak taktikája – Sátán új taktikát választ - A szellemi templom alapjának lerakása - Előre elrendelt, előre megírt dolgok - A gyülekezet elhívatása és felépítése – Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok - Megjelennek a kárhozat fiai - A keverékvallás, és annak összetevői – Összefoglalás
PÁRHUZAMOK IZRAEL ÉS A PÁPASÁG KÖZÖTT
Ha közelebbről megnézzük a történelmi események menetét, feltűnő párhuzamokat figyelhetünk meg az ősi Izrael és a pápasággá fejlődött egyház között.
Mint olvashatjuk, a zsidóságot mint nemes szőlővesszőt, hűséges magot plántálta el Isten:
„Beviszed, és elülteted őket tulajdon hegyeden, melyet lakhelyül készítettél, Uram (YHVH), a szent helyen, Uram (YHVH), mit kezed tett szilárddá.” (2Móz 15:17, Magyar BibliaTanács /MBT./. ford.)
„Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból. Népeket űztél el, ezt meg elültetted.” (Zsolt 80:9, MBT. ford.)
„Elültetted őket, gyökeret is vertek, fejlődnek, gyümölcsöt is hoznak. Közel vagy a szájukhoz, de a szívüktől távol.” (Jer 12:2, MBT. ford.)
Jézus példabeszéde rámutat az események körülményeire és végkimenetelére:
„Volt egy gazda: szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elközelgett a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy szedjék be a termését.
A bérlők azonban megragadták a szolgáit; az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is.
Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: „A fiamat majd tiszteletben tartják.” De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: „Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét.” Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték.
Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel? «Azt felelték neki: »A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében.«
Jézus ekkor azt mondta nekik: »Sohasem olvastátok az Írásokban: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr (YHVH) tette azzá, és ez csodálatos a mi szemünkben”?
Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcseit.” (Máté 21:33-43, Káldi Neovulgáta ford.; vö. Ézsa 5:2)
A zsidó nemzetet Istennek a Mózes által kötött törvényszövetségi utasításai, mint kerítés védték, ami által a tiszta és igaz imádat őrtoronyszerű magaslataira voltak elhívva, hogy annak préselésre alkalmas érett szőlőtermését, mint nemes szellemi nedűt, önmagukból kimunkálják.
Ők ellenben Istentől elhajlottak, a hozzájuk küldött prófétákat megölték, és a végén ezt tették Isten Fiával is.
Előtte azonban Krisztus kijelentette azt az alapot, amelyre felépülhet az az új nép, amelyik megtermi az igaz imádat gyümölcseit.
„Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.
Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég.
Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Ján 15:1-8)
Hogy milyen 'érett' gyümölcstermésre jutott a pápaság első másfél évezrede alatt, azt pontosan és hűen dokumentálják a következő kijelentések:
„VI. Adorján pápa 1523 januárjában a nürnbergi birodalmi gyűlésen követe, Chieregatti révén kijelentette:
„Őszintén elismerjük, hogy Isten az emberek és különösen a papok és a főpapok bűnei miatt engedi meg, hogy mindez bekövetkezzék az Egyházban. Jól tudjuk, hogy a Szentszéknél is évek óta sok sajnálatos dolog történt meg: visszaélések a lelki dolgokban, az isteni parancsok áthágása, úgyszólván minden megromlott. Ezért hát ne csodálkozzunk, ha a kór átterjedt a fejről a papokra, a pápákról a főpapokra. Mi mindannyian, főpapok és egyházi személyek, letértünk a helyes útról.” (Sergio Ronchi: A Protestantizmus, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1991., 9. old.)
Persze vannak ezzel teljesen ellentétes katolikus látásmódok is, mint emez:
”Igaz e tehát az, hogy az Egyház eltávozott az evangyeliomtól? Az evangyeliomtól nem távozott el, hanem 15 százesztendő alatt oly csodálatos erőbe, hatalomba és fénybe fejlődött, amilyenre példa az egész világtörténelemben nem volt.„ (KALAUZ A KATOLIKUS VALLÁSBA VISSZATÉRŐKNEK - Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános, 1942. I. fejezet forrás: internet)
1895-ben mondotta Vaughan westminsteri bíboros egyik prédikációjában:
„A pápaság története olyan, mint Krisztus élete; hasonlatos a sakktáblához, ahol szenvedés és békés idők váltogatták egymást; ma hozsanna, holnap megvetés és feszítsd meg; de mégis jön ezután a feltámadás.
Krisztus helytartója és egyháza szükségszerűen összeütközik a világ gonoszságával; szenvedés és üldözés elkerülhetetlen következmények.” (Idézi: Peter de Rosa: Krisztus helytartói/ A pápaság árnyoldalai, Panem Kiadó, 1991. 51. oldal.)
Hogy a pápaság története olyan lenne, mint Krisztus élete, hát ahhoz jó sok dioptriás szemüveget kell valakinek felvennie, hogy ezt így lássa. Vajon Krisztus élete mikor süllyedt arra a szellemi színvonal(talanság)ra, mint a pápaság, ahogy azt VI. Adorján (1522-1523) pápa is beismerte?
Mintha Mózes róluk (a katolikus pápaságról) beszélt volna (mert hogy rájuk is illik a jellemzés), hogyan is jövendölte meg a zsidó nemzet hitehagyását és végzetét?
„Mert tudom, hogy halálom után egészen megvetendő módon fogtok viselkedni és letértek arról az útról, amelyet parancsoltam nektek; azt teszitek, ami az Úr (YHVH) tetszése ellenére van, kezetek műveivel haragra ingerlitek, ezért a napok végén utolér benneteket a nyomorúság.” (5Mózes 31:29)
Figyeljük meg Pál apostol mit mondott hasonlóan ihletés alatt, mint Mózes:
„Tudom, hogy miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat. Sőt köztetek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukkal ragadják a tanítványokat.” (Csel 20:29-30, Káldi Neovulgáta ford.)
Tehát Pál apostol is hasonló hitehagyást jövendölt meg, akárcsak Mózes az ő idejében. De maga Jézus Krisztus is ugyanezt az igaz hittől való elhajlást, elvetemedést és megromlást jövendölte meg:
„Más példabeszédet is mondott: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét.
A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve.
A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem - válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjatok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak:
Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” (Máté 13:24-30)
A katolikus apologéták szerint természetes dolgok egy vallás történetében, ha a vallást elhozó, eltávozik, a követői már sokkal alacsonyabb szinten tudják csak követni. Minden nagy világvallásban szerepet kap ez a gondolat! Ha azonban ez olyan magától értetődő, természetes dolog lenne, akkor Isten nyilván nem küldözgette volna a prófétákat évszázadokon át kiválasztott népéhez, hogy ugyan már, térjenek vissza az u.n. természetes dolgoktól a 'természetelleneshez', t.i. a Vele való hűséges kapcsolathoz!
AZ ELLENSÉG ÉS ANNAK TAKTIKÁJA
Hogy kicsoda ez az ellenség, amely a konkolyt beszórta a búza közé, Krisztus a továbbiakban így világítja meg:
„Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, a sátán. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is.” (Máté 13:37-40)
De Péter sem marad adós a felvilágosítással:
„Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1Pét 5:8)
Sátán taktikája az, hogy ugyanazokat az alkatrészeket használja föl, amik Isten szavában vannak, de egy teljesen más rendszert épít fel belőle.
Az első emberpárnál az általa felhasznált alkatrész Isten kijelentése volt:
„Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (1Móz 3:1, MBT. ford.)
Aztán ebből felépített egy teljesen más rendszert:
„De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.” (1Móz 3:4-5, MBT. ford.)
Azután a zsidó nemzetre vetette ki a hálóját, különösen a hamis prófétákon keresztül. Itt is Isten szava az alkatrész, de más van felépítve belőle.
„Ezért az Úr (YHVH) levágja Izraelről a fejet és farkat, a pálmát és kákát egy napon: a vén és a tekintélyes a fej, és a hazugságot tanító próféta a farok. E nép vezetői tévútra visznek, és akiket vezetnek, összezavarodnak.” (Ésaiás 9:13-15, Káldi Neovulgáta ford.)
„A próféták hazugságot prófétálnak, a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, népem pedig ezt szereti! De mit tesznek majd, ha itt lesz a vég?!” (Jer 5:31)
„Azok a próféták, akik az én nevemben prófétálnak, bár nem küldtem őket, és azt mondják, hogy kard és éhínség nem jön erre az országra, kard és éhínség által vesznek el az ilyen próféták.” (Jeremiás 14:15)
Sátán nem kímélte a keresztény gyülekezetet sem. Az első században a galáciai keresztényeket azzal rontotta meg, hogy szócsövein, a romlott zsidó farizeusi szellemű embereken keresztül elhitette velük, hogy ha a mózesi törvény előírása szerint nem metélkednek körül, akkor nem üdvözülhetnek. (vö. Gal 2:4; Csel 15:1,5)
Ezzel visszacsalta őket a törvény alá, amely viszont egy egységes egész törvényrendszer volt, és nem lehetett csak egyes részeket megtartani belőle, hanem mindet egyszerre és együtt.
„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint az az egész törvény, amelyet ma elétek tárok?” (5Móz 4:8)
„ha a személyek között különbséget tesztek, bűnt követtek el, s a törvény, mint törvényszegőket, elmarasztal benneteket. (vö. 3Móz 19:15).
"Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, mindegyik ellen vét. Mert aki azt mondja: „Ne törj házasságot!”, azt is mondta: „Ne ölj!” Ha nem is törsz házasságot, de ölsz, törvényszegővé válsz. Úgy beszéljetek és úgy cselekedjetek, mint akik fölött majd a szabadság törvénye szerint ítélkeznek.” (Jak 2:10-12)
Tehát a mózesi törvényt használta fel alkatrészül, hogy lépre csalja a keresztényeket, és ez bizonyos mértékben sikerült is neki. Pál apostol ezért így korholta őket:
„A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket.
Én, Pál mondom nektek: Ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Azt is kijelentem a körülmetélkedőnek, hogy köteles az egész törvényt megtartani.
Ha a törvényben keresitek az igazzá válást, elszakadtatok Krisztustól és elvesztettétek kegyelmét.” (Gal 5:1-4)
Sátán egy teljesen más rendszert épített fel, mint Krisztus, aki az egész mózesi törvény mindenkit átokkal sújtó ítélete alól kihozott minden benne hívőt azzal, hogy a törvény átkát magára vette, és a törvénynek minden követelését és annak reá vonatkozó összes jövendölését betöltötte, majd a váltságáldozata által azt hatályon kívül helyezte.
„Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: „Átkozott mind, aki a fán függ.” (Gal 3:13)
„Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” (Luk 24:44)
„Ő, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette.” (Eféz 2:14-15)
Sátán meg ugyanehhez a rendszerhez vezette vissza őket. Vagyis hogy tartsák meg Mózes törvényét, ha üdvözülni akarnak.
Azt pedig csak úgy lehet, ha az egész törvényt megtartják (ahogy ezt Pál kihangsúlyozta!), tehát kb. 600 törvényt és parancsolatot. (És akkor a törvény betartása által üdvözülhetnek is, nincs szükségük Krisztus bűneltörlő váltságáldozatára.)
Ez volt a csapda. Mert tökéletlen ember a tökéletes isteni törvényt megtartani hibátlanul nem tudja.
Az tehát teljesen ki van zárva, hogy a törvény betartása által üdvözülni lehessen! Ezért mindannyian rá vagyunk szorulva a Krisztus váltságáldozatára, hogy Isten elfogadhasson bennünket, és őáltala megbocsássa a bűneinket. Ezért kell hinnünk Krisztusban, hiszen általa van üdvösségünk.
Pál nem véletlenül lépett fel igen keményen a hamis tanok hirdetői ellen, és tett célzást arra, hogy ez az elhitetés nem tiszta forrásból jön:
„De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1:8)
„Eddig jól futottatok, ki akadályozott meg benneteket az igazság követésében? Ez a hitegetés nem attól való, aki meghívott titeket. Egy kevés kovász az egész tésztát megerjeszti. Bízom bennetek az Úrban, hogy ti sem vélekedtek másként.
Aki pedig zavart kelt köztetek, viseli majd büntetését, bárki legyen is... Bárcsak egészen megcsonkítanák magukat azok, akik zavart támasztanak köztetek!” (Gal 5:7-10, 12)
Tehát a hitetés mögött nem Isten van, nem is Krisztus, hanem Sátán az ördög.
Ezt tudomásul kell vennie annak, aki pályázik az üdvösség általi örök életre, hogy létezik egy közös ellenség, aki oltalmazó angyalként kezdte, azután elkívánta az imádatot Istentől, és Éva kígyó általi megkísértésével az egész emberiséget elindította a megromlás útján.
Az Ördög tehát egy létező szellemszemély, és nem csupán egy rosszra való hajlam, ahogy ezt a Krisztussal folytatott párbeszédéből is tudjuk. (vö. Máté 4:3-11)
Hogy az Ördög hány személyt csalt vissza a törvény alá, az nem derül ki a szövegből, de biztosan voltak ilyenek, akik újra elkezdték a törvény által előírt napokat megtartani. (vö. Gal 4:9-11)
Viszont ugyanezzel a trükkel az apostolok által vezetett gyülekezetet is megpróbálta eltéríteni, azonban jeruzsálemi vének és apostolok tanácsa ezt visszautasította, és olyan dolgok megtételére utasította a hívőket, amelyek (részben) már a mózesi törvény előtt is parancsba voltak adva Istentől. (vö. Csel 15:1; 5-29; 1Móz 9:4)
SÁTÁN ÚJ TAKTIKÁT VÁLASZT
Ez az új taktika a kárhozat fiának az előhozása. Pál, Jézus Krisztus fáradhatatlan apostola írja:
„Van még egy kérésünk: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságotokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna.
Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a KÁRHOZAT FIÁNAK, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.
Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek, még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével.
Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna.
Azért szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” (2Thessz 2:1-12)
Sátán nem adta fel a keresztény gyülekezet megrontására tett kísérleteit, hanem az új stratégiának a keretében azt célozta meg, hogy azokból az alkatrészekből, vagyis Krisztusi tanításokból egy teljesen más rendszert (más egyházat és tanítást) építsen fel, mint Krisztus.
A gonoszság titka, a hitehagyás már apránként kezdett megmutatkozni az apostolok életének és szolgálatának ideje alatt is, de ennek teljes kifejlődését ők még késleltetni tudták.
„Kérlek azonban titeket, testvérek, tartsátok szemmel azokat, akik ellentétben a kapott tanítással széthúzást és botrányt okoznak. Kerüljétek őket. Az ilyenek nem Krisztus Urunknak szolgálnak, hanem a hasuknak, és szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét.” (Róma 16:17-18)
„Én Isten féltékenységével féltelek titeket. Mert eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz. Félek azonban, hogy a kígyó, amint álnokul rászedte Évát, a ti elméteket is megzavarja, és akkor vége Krisztushoz való őszinte ragaszkodásotoknak.
Ha ugyanis valaki jönne és más Jézust hirdetne, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket kapnátok, mint amit elnyertetek, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, szívesen vennétek...
Az ilyenek álapostolok, álnok munkások, akik csak a látszatát keltik annak, hogy Krisztus apostolai. S ez nem csoda, hiszen a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. Nem nagy dolog tehát, ha a szolgái is az igazság szolgáinak akarnak látszani. Végük méltó lesz tetteikhez.” (2Kor 11:2-4, 13-15)
Krisztus a jó Pásztor földön létekor jó magot vetett el, és olyan tanítást közvetített a mennyei Atyjától, amely által megtisztította azokat, akik részét képezték Ábrahám elhívott szellemi magvának. Mint mondotta, ő a szőlőtő, s tanítványai a szőlővesszők.
Ebből (és egyéb ószövetségi próféciákból is) világosan lehet látni, hogy Ő AZ ALAPJA annak az egyháznak, amely az ő testét képezi, s amely élő kövekből épül fel, s melynek elsődleges alapjai rajta kívül az apostolok.
„Mint újszülött csecsemők kívánjatok lelki, vizezetlen tejet, hogy rajta felnőjetek az üdvösségre, hisz tapasztaltátok, hogy milyen jó az Úr.
Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - Isten kiválasztott és megbecsült, és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.
Ezért van benne az Írásban: Lám, kiválasztott, becses szegletkövet rakok le Sionban. Aki hisz benne, az nem vall szégyent.
Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsőségetekre válik, a hitetlenekre ellenben ez vonatkozik:
„Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett”, a botlás köve és a botrány sziklája: megbotlanak rajta, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak.
Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.
Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.” (1Péter 2:2-10)
A SZELLEMI TEMPLOM ALAPJÁNAK LERAKÁSA
A házépítés Jézus szerint is az alap lerakásával kezdődik:
„Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.” (Luk 14:28-30)
A mindenható Isten azonban nem úgy építkezik, mint az ember, hanem véghez is viszi, amit eltervezett. (vö. Ésa 46:10) Jézus esetében már előre kijelentette azt, amiben már Ábrahám is hit által előre reménykedett:
„Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost (az Új Jeruzsálemet, Krisztus égi királyságát), amelyet majd az Isten tervez és épít.” (Zsid 11:10)
„Ezért így szól az Úristen (YHVH): »Íme, leteszek alapul egy követ Sionon, kipróbált követ, értékes szegletkövet, szilárd alapot; aki hisz, nem menekül el.” (Ésa 28:16, Káldi Neovulgáta ford.)
„amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.” (Róm 9:33)
„De azért az Isten alapköve szilárdan áll, s ez van ráírva: „Az Úr (YHVH) ismeri övéit.” (2Tim 2:19)
Pál apostol egyértelműen azonosítja ezt az alapot:
"A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat. Mint gondos építőmester, az Istentől nekem juttatott kegyelemmel megvetettem az alapot, de más épít rá.” (1Kor 3:10-11)
Nem is lehetett méltóbb személy Jézus Krisztusnál, hiszen ő személyesítette meg azokat a tulajdonságokat, amelyek Isten trónusának imádati helyét jellemzik:
"Igazságosság és jog trónod alapja, irgalom és igazság vonulnak előtted.” (Zsolt 89:15, Káldi Neovulgáta ford.)
Hogy Jézus magára értette az alapot, ez a következő szavaiból is kitetszik:
„Megmondom nektek, kihez hasonlít, aki eljön, meghallgatja tanításomat és tettekre is váltja. A házat építő emberhez hasonlít, aki mélyre leásott, és a sziklára rakta az alapot. Jött az árvíz, és az áradat rázúdult a házra, de nem tudta megingatni, mert biztos alapra épült.
Aki meghallgatja ugyan (tanításomat), de nem váltja tettekre, ahhoz a házat építő emberhez hasonlít, aki a házat minden alap nélkül földre építette. Amikor az ár nekizúdult, nyomban összeomlott és romhalmazzá vált.” (Lukács 6:47-49)
Viszont nem csak rá épül az újszövetségi szellemi templom épület, hanem a tizenkét elhívott apostolra is. Nem csak egyikükre a tizenkettő közül, hanem egyformán mindegyikre:
"Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr (YHVH) szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.” (Eféz 2:20-22)
„A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve... De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr (YHVH), az Isten és a Bárány a temploma.” (Jelenések 21:14, 22)
ELŐRE ELRENDELT, ELŐRE MEGÍRT DOLGOK
Isten Igéje nem csak a 'kárhozat fiának' a meghatározott időben való megjelenését tartalmazza Istentől származó próféciaként, hanem annak a kiválasztott csoportnak a megjelenését is, akik Ábrahám szellemi magvát képezik. (vö. Gal 3:29)
Pál írja a Róma 8:29-30-ban:
„Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között.
Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette.”
Ez azt jelenti, hogy Isten Krisztusban már mint célját betöltött, tökéletességre juttatott, az Ő kezében akaratának végrehajtására alkalmas eszközként látja az élő kövekből felépülő szellemi templom épületét, amelyben örökkévaló királyi széke helyet foglal, s amelyből majdan folyni fog az élet vizének tiszta folyója, mely szellemi és fizikai gyógyulást hoz az emberiség azon tagjai számára, akik hitet gyakorolnak az isteni váltságáldozatban. (vö. Jelenések 22:1-2; János 3:16)
„A tökéletesek körében azonban mi is bölcsességet hirdetünk. Nem ennek a világnak a bölcsességét, sem az e világ pusztulásra ítélt fejedelmeit, hanem Isten titokzatos, rejtett bölcsességét, amelyet Isten öröktől fogva [„világ kezdetétől”(Káldi ford.)] megdicsőülésünkre rendelt.
Ezt senki sem ismerte fel a világ fejedelmei közül, mert ha felismerték volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát.
Így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2:6-10)
Tehát Isten az emberiség lázadásának kezdetén (nyomban a lázadás után – (vö. 1Móz 3:15), eltervezte az emberiség megváltása, és az azzal járó áldások kiárasztása érdekében létrehozandó égi királyi kormányzatot, amellyel az Ő új rendszerét igazgatni fogja.
Az pedig teljesen sajnálatos, hogy a világ vezetői sem a múltban, sem a jelenben nincsenek tisztában ennek a ténynek a horderejével, hanem a saját terveik és a saját szűklátókörűségük szerint igyekeznek haladást szabni a dolgok általuk kellő mértékben befolyásolhatónak vélt menetének.
Pál azonban más szellemi látással volt megáldva, az ő elhívásának mértéke szerint, ahogy olvashatjuk:
„Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte.
Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket.
Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.
Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van.
Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz.” (Efézus 1:3-10)
Ezzel összhangban rakta le Isten Jézus által ennek a szellemi templomnak az alapjait az i. sz-i I. században, és ígérte meg, hogy elküldi a vigasztalót, amely majd minden igazságra elvezeti őket:
„Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.” (János 13:1)
”Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad.
Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok. Rövid idő, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd. ...
S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (János 14:16-19, 26)
Jézust a világ többé soha nem fogja látni (vö. 2Kor 5:16), tehát fizikailag láthatóan ő soha nem tér vissza, hiszen a szellembirodalomból jött és a szellembirodalomba ment vissza, ahonnét is származott, mint ”minden teremtmény elsőszülötte.” (vö. Kol 1:15), akit az Atya saját Fiaként elsőként bocsátott a létbe, hogy aztán minden mást általa teremtsen meg. (vö. Példa 8:22; 1Kor 8:6)
Jézus lefizette az Ádám bűne miatt megváltásra szoruló emberiségért tökéletes emberi életét, hogy annak értékét bemutatva Isten színe előtt megjelenjen érettünk.
„A kegyelemmel azonban nem úgy áll a dolog, mint a bukással. Mert ha egynek bukása miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme, s az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.” (Róm 5:15; vö. Zsid 9:23-28)
A legszebb és legbensőségesebb ima, amit valaha is elmondtak az Istennek és Atyának, az Krisztus imája volt közvetlenül halála előtt. (Vö. János 17. rész.)
Ha valaki elolvassa ezt a János által ihletett módon feljegyzett szavakat, akkor a szívével megérezheti és az eszével felfoghatja, hogy micsoda hatalmas nagy áldozatot vállalt értünk Isten Fia, és hogy az ő szeretetének a mélysége az emberiség iránt csak az Atyáéval mérhető.
És ha valakit nem érintenek meg ezek a tiszta és őszinte szívből származó szavak, akkor az illető ebből megtudhatja, hogy saját magát a világban eddigi élete során nem őrizte meg olyannak, hogy méltóvá legyen ennek a mindennél drágább kincsnek a befogadására, hanem a saját belső értékeit elherdálta és eladta múlandó, talmi, pillanatnyi élvezetek hullócsillagaiért cserébe.
A GYÜLEKEZET ELHÍVATÁSA ÉS FELÉPÍTÉSE
Jézus mielőtt végleg eltávozott volna az apostolok köréből, a királyság felállításának idejével kapcsolatos érdeklődésükre kijelentette:
„Nem tartozik rátok - felelte -, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.”
Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől.” (Csel 1:7-9)
Ezek után I. sz. 33 pünkösdjén, a szent szellem különleges kitöltése által kezdetét vette a keresztény gyülekezet felkenetésével és elhívásával összhangban való tanúskodásnak a világméretű munkája, hogy hirdessék annak dicsőségét, aki a sötétségből meghívta őket az Ő csodálatos világosságára.
Ahogyan a később elhívott Pál apostol is írja:
„Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5:19-20)
A testi zsidók Krisztussal és az általa vezetett keresztény gyülekezettel és a jó hírrel szemben azonban továbbra is ellenségesen viselkedtek úgyannyira, hogy Istvánt, aki Ábrahám elhívásától kezdve az ószövetségi előzményeket és azoknak jellegzetességeit feltárta nekik, féltékenységükben és gyűlöletükben halálra kövezték. (vö. Csel 6:8-tól 7:60-ig)
István látomásban látta a megdicsőült Krisztust az Atya jobbján, de ez a gyilkosság annak a látomásszerű próféciának is előrevetítette a kényszerű valóra válását, hogy Krisztus követőinek üldözésben lesz részük:
„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.
Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre.” (János 15:18-22)
Hiteles tanúskodások nyomán nemsokára ötezerrel nőtt a hívő férfiak száma (vö. Csel 4:4), majd továbbiak csatlakoztak olyannyira, hogy néhány évtized után Pál kijelenthette:
„Csak álljatok szilárdan és rendületlenül a hitben, és ne tántorodjatok el az evangéliumi reménytől, amelyről hallottatok, hiszen minden teremtménynek hirdették az ég alatt, és én, Pál is ennek a szolgája lettem.” (Kol 1:23; vö. Csel 5:14)
Ennek a szolgálatnak a szervezését a gyülekezeti 'emberadományok' végezték, hiszen annak minden területére és ágazatára voltak Istentől képesített személyek:
„Ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyítóerőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt.
Vajon mind apostolok? Mind próféták? Mind tanítók? Valamennyien rendelkeznek csodatevő hatalommal és gyógyítóerővel? Mindnyájan értelmezik a beszédeket?... A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.
Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektől, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben.
Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálásnak vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül. Más különféle nyelveket vagy pedig a nyelvek értelmezését nyeri el ajándékul.
Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.” (1Kor 12:28-30; 7-11)
„Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét,” (Efézus 4:11-12)
TI PEDIG MINDNYÁJAN TESTVÉREK VAGYTOK
Megfigyelhetjük, hogy semmiféle különleges jogokat biztosító kizárólagos hatalom nem származott abból, hogy ezek az Istentől Krisztus által adott 'emberajándékok' valamiféle egyetemet vagy teológiát végeztek volna, amely számukra kizárólagos felügyeleti hivatalt biztosított volna az igehirdetésre és a hívek kormányzására.
Azt meg különösen nem olvassuk, hogy egyvalakit, egyetlen személyt nevezett volna ki Krisztus a gyülekezet vezetőjévé, illetve fejévé, hogy aztán annak olyan hatalma legyen, hogy mindenki annak uralma alá tartozzon.
Hanem a gyülekezet fejével, és a híveknek egymáshoz való viszonyával kapcsolatban ezeket olvashatjuk. Isten
„Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is.
Mindent lába alá vetett, őt magát meg mindenek fölött az egész Egyház FEJÉVÉ tette”. (Efézus 2:20-21)
„Krisztus FEJE az Egyháznak: testének ő a megváltója”. (Efézus 5:23; Kol 1:18)
„Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan TESTVÉREK vagytok.” (Máté 23:8)
Ha pedig az egyház feje azt mondja, hogy ti mindnyájan TESTVÉREK vagytok, akkor egy olyan egyház, amelyben az egyháztagok nem testvérei egymásnak, hanem egyik a másiknak a tisztelendője, tiszteletes ura, ő eminenciája, főtisztelendője, őexelenciája, legelőkelőbb Monsignora, egyetemes pásztora, Rómában (vagy bárhol) székelő legfőbb feje, szentatyája (stb.) akkor az az egyház nem a Krisztus egyháza, hanem az egyházi címekben tetszelgő, nagyra törő tekintélyvadászoké.
Vagy talán nem azt olvastuk, hogy „Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek POLGÁRTÁRSAI és Isten családjának tagjai.” (Efézus 2:19)?!
„Téged is kérlek, igaz MUNKATÁRSAM, (ugyanazon közös igába fogott ember, szolgatárs) légy segítségükre azoknak, akik velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében, Kelemennel és a többi MUNKATÁRSAMMAL (görögül: szünergosz) együtt, akiknek neve föl van jegyezve az élet könyvében.” (Filippi 4:3)
Vajon kiket nevez meg munkatársaknak még ezen kívül Pál apostol? Orbánt (Róma 16:9); Timótheuszt (Róma 16:21; 1Thes 3:2); Epafródituszt (Filippi 2:25); Filemont (Filemon 1.); Márkot, Aristárkhust, Démást és Lukácsot (Filemon 1:24), és még másokat is. (vö. Kolossé 4:11)
„Ezért ezeket az embereket nekünk kell befogadnunk, hogy MUNKATÁRSAIK legyünk az Igazság szolgálatában.” (3János 1:8)
„Istennek vagyunk ugyanis MUNKATÁRSAI, ti meg Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Kor 3:9)
Ha pedig a zsidó és pogány származásúak a Krisztus gyülekezetében Istennek és egymásnak munkatársai, szolgatársai, és polgártársai lettek, akkor ezekből a polgártársakból, munkatársakból és szolgatársakból hogyan lettek egymásnak Isten kegyelméből (?) őszentségei, őexellenciái, őeminenciái, bíborosai (a latin cardo = csuklópánt; vagyis olyan bíborosi rangon nyugszik és talál támaszt az egész rangkórságos egyház ajtaja, ami sehol a Bibliában nem található meg!), stb.?
Ez csakis úgy lehetett, hogy bár egymásnak tisztelendői, főtisztelendői, piros köntösös, piros sapkás legfőbb tisztelendői, meg mindenki fölötti pásztorbotos, egyetemes pásztorai lettek, csak éppen nem lettek Isten családjának és Krisztus gyülekezetének alázatos tagjaivá, hanem a kárhozat fiának a megtestesítőivé.
Hiszen Jézus apostolai és tanítványai, nem viseltek piros köntöst, piros sapkát, nem jártak bíborba, bársonyba, meg a legfinomabb kecskebőr cipőkbe. És nem hasonlítottak a júdaista farizeusokra, akik szerettek úgy öltözködni és cselekedni, hogy magukra vonják a figyelmet. Szerették az elöl üléseket a zsinagógában, és a különleges címeket sem vetették meg. (vö. Máté 23:2-7)
„Jézus azonban odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen.
Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért.” (Máté 20:25-28)
Ha valakit a gyülekezetben szolgatestvérnek neveznek, az igen, az krisztusi. De ha valakit se szolgának nem neveznek, sem testvérnek nem neveznek, sem presbitertársnak nem neveznek, hanem olyan rangon neveznek, amelyet sem Krisztus, sem az apostolok nem vezettek be, az antikrisztusi.
Mert Péter apostol hogyan is nevezte magát?
„A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a PRESBITERTÁRS (görögül: szümpreszbüterosz) és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese:
legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.” (1Péter 5:1-4, MBT. ford.)
És Péter, a presbitertárs hogyan is nevezte Pált? Talán Pál atya, vagy Pál őeminenciája?
„Urunk türelmét tartsátok üdvösségnek, ahogy szeretett TESTVÉRÜNK, Pál írta nektek ajándékul kapott bölcsességében” (2Péter 3:15).
Ehhez képest mit olvashatunk?
I. Leó pápa (i. sz. 440-től 461-ig uralkodott) „Róma első püspökeként a pogány főpapok pontifex maximus címét is felveszi, amelytől a bizánci császár nem sokkal előbb vált meg.” (Hans Küng: A katolikus egyház, Európa könyvkiadó, 2005. 94. old.)
Michael Walsh , az egykori jezsuita írja: „Leó átvette az egykor pogány pontifex maximus címet, amelyet a pápák még ma is használnak, és amelyet a IV. század végéig a római császárok viseltek.”
Egy ilyen pogány főpapi cím fölvétele önmagában kiközösítési alap, de a kárhozat fiát megtestesítő rangkórságos egyháznak ez semmiféle problémát nem jelent. Vagyis hogy Leó fölvette a címet, és nem közösítették ki.
„Most viszont azt írtam nektek, hogy ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek neveznek, de parázna vagy KAPZSI, bálványimádó vagy átkozódó, részeges vagy rabló; az ilyennel még csak ne is étkezzetek együtt. Mert talán rám tartozik, hogy a kívül levők felett ítélkezem?
Nem azok fölött ítélkeztek-e ti is, akik belül vannak? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Vessétek ki a gonoszt magatok közül!„ (1Kor 5:11-13, Káldi Neovulgáta ford.).
Leót nem csak hogy testvérnek nem nevezték, hanem egyenesen pontifex maximusnak, pogány főpapnak!
Mi köze van egy pogány főpapi címmel ékeskedő, szellemi kapzsiságtól átfűtött rangbitorlónak Krisztus egyházához és Isten munkatársaihoz?
Nemde azt mondta Isten, hogy
„Ezeket mondja az Úr (YHVH): A pogányok utait el ne tanuljátok”. (Jeremiás 10:2, Káldi ford.) Hát nem pont azt cselekedte?!
Természetesen mindez teljesen másként van tálalva a mai fiatalság, különösen a katolikus fiatalság elé:
„Isten népe, országa és egyháza. Vannak-e itt is címek és rangok? „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, aki első akar lenni, legyen a cselédetek!” (Mt 20,26)
Rangok helyett csak szolgálatok vannak. Így a vezetés is szolgálat. Vö. 1Kor 12,4-11.” (KÉRDEZZÜK MEG A SZENTÍRÁST (Bibliás Katekizmus) - Szent István Társulat, 1980. 28. old.)
Az ilyesmivel kapcsolatban „Loyolai Ignác (a rend alapítója) mondotta a Lelkigyakorlatok című munkájában követőinek:
„Ahhoz, hogy minden dologban az igazságra eljussunk, mindig készen kell lennünk arra, hogy azt, ami fehér, feketének mondjuk, ha az egyházi hierarchia úgy határoz.” (Peter de Rosa: Krisztus helytartói/ A pápaság árnyoldalai, Panem Kiadó, 1991. 230. oldal.)
És a hierarchia hogyan határozott? Felcicomázta magát (süveg, palást, pálca, gyűrű stb.), uralkodói formát öltött, és a pogány istenekhez lett hasonlóvá!
Ahhoz nem tudott és nem is akart hasonlóvá lenni, aki „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel,” (Filippi 2:7, MBT. ford.) - vagyis Isten Fiához.
A római katonák úgy csúfolták meg Jézust, hogy bíbor palástot adtak rá, a kárhozat fiai meg úgy, hogy Krisztus nevében magukra öltötték a bíbor palástot. Nem tudtak megmaradni szelídnek és alázatos szívűnek, mint Isten igaz szolgája. (vö. Máté 11:29; 27:28; Ésaiás 53:11, Károli ford.)
De még ez is kevés volt nekik, hanem a bíborruha mellé kellett a tiara is.
„A reneszánsz idején a pápai szertartásokba olyan elemek is bekerültek, amelyek inkább a királyi udvarhoz tartoztak, mint a liturgiához. Ebben az időben kezdték használni a tiarát, amelyet korábban, a szertartások során sohasem alkalmaztak. De aztán a későbbiekben annak szerves részévé vált.
A süvegen megjelentek az első drágakövek, a pápai gyűrű egyre értékesebb lett, hiszen tükröznie kellett az uralkodó hatalmát, a világ egyik leghatalmasabb uralkodójának a hatalmát.
Az uralkodó pápa szimbóluma a tiara lett. Ezt a fejfedőt három korona övezte. VI. Pápa volt az utolsó pápa, akit tiarával koronázták meg. [1963 június 21.] A tiarán fokozatosan jelent meg a három korona.
1301-ben jelent meg az első. Ez a pápa államok feletti hatalmát testesítette meg. A következő a korona a szellemi hatalom világi feletti voltát szimbolizálta. Míg a harmadik a pápaság felsőbbrendűségét a világi uralkodókhoz képest.” (Piero Marini érsek, pápai szertartásmester - A Vatikán titkai, lengyel filmsorozat, Duna TV. 2009)
- „Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre.” (János 15:22)
[A 2. rész következik.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése