Az evolúció
önfejlesztő meséje
„Már
a vízben megjelentek a végtagok?
Ha
bebizonyosodik a leletet ismertető kutatók teóriája, az
forradalmasíthatja az evolúciós elméletet. Eszerint
ugyanis már a vízben élő lények végtagokat fejlesztettek ki,
vagyis a halak úszóiból
kialakult végtagok nem a szárazföldön jelentek meg először –
írja a BBC.” (National Geographic -(Evolúciós felfedezés
– megtalálták az első igazi végtagot?)
*
* *
Az élővilág tele van
megszámlálhatatlan külsejű, képességű és reá jellemző
adottságú élőlénnyel, amelyek az evolúciót hirdető szakértők
szerint valamikor teljesen másként néztek ki, másként is
illeszkedtek bele az őket körülvevő környezetbe, de idővel
(évmilliók alatt) olyan képességeket (és a hozzá tartozó testi
adottságokat) fejlesztettek ki, amit a túlélésük megkívánt.
Ezt az önfejlesztő képességet nem győzik naponta hirdetni a Tv
csatornák természettudományos műsoraiban, nehogy a tisztelt
nézőnek eszébe jusson megkérdőjelezni az általuk előadott
történéseket, és nehogy oda lyukadjanak ki, hogy esetleg a dolgok
másként is történhettek, mivelhogy a valóságban egyetlen állat
sem képes önmagának bármiféle testrészt, vagy genetikai
tervrajzától alapjaiban eltérő különleges tulajdonságot
kifejleszteni!
A történet azzal
kezdődött, hogy bizonyos sejtek bonyolultabb élőlényekké
szerveződtek teljesen önmaguktól, miközben bizonyos sejtek mind a
mai napig ugyanolyanok maradtak. Hogy melyikek fejlődtek tovább és
melyikek nem, azt természetesen maguk a sejtek döntötték el, na
és természetesen az evolucionisták.
Mivel az élet állítólag
a vízben keletkezett, fogadjuk el, hogy a vízi állatok (pl. a
halak) úgy jöttek létre, hogy magukat fejlesztették halakká.
Mégpedig olyan halakká, amilyenné ők akartak lenni.
Ha valaki nagy szemeket
akart magának, sokáig düllesztette a kicsi szemét, és az
megnőtt. Ha valamelyik nagy szájat, sokáig tátotta, és az
kitágult. Amelyik nyálkás akart lenni, nyálkás lett, amelyik
pikkelyes, az pikkelyes lett, amelyik pöttyös az pöttyös, a
csíkos a csíkos, a kockás az kockás. Színben pedig amilyet
akart, olyan lett, sárga, piros, zöld, és ezernyi árnyalat,
melyiknek mi tetszett.
Amelyik élőlény kicsi
létére nagy akart lenni, az megnőtt, amelyik cuppogás helyett
harapni akart, annak foga nőtt, amelyik sok csápot akart magának,
annak sok csápja nőtt, és amelyik vízszintes farokúszó helyett
függőlegest szeretett volna, annak olyan nőtt. Amelyik sneci akart
lenni, az sneci lett, amelyik cápa, az cápa, amelyik szardínia, az
szardínia lett. Amelyik krill akart lenni, az krill lett, amelyik
bálna az bálna. [Azután voltak olyanok, akik akaratuk ellenére
lettek krillekké, ill. bálnákká, holott pont az ellenkezőjük
akartak lenni, azok mind a mai napig búskomorságra lettek ítélve,
és az okát senki nem tudja, hogy nekik miért nem sikerült a nagy
átváltozás.]
Azután a vízi élőlények
egy része kiment a szárazföldre, és a levegőt beszívni képes
tüdőt fejlesztett ki magának, továbbá lábakat, hogy tudjanak
futni és kezeket, hogy tudjanak vakarózni. Amelyiknek nem nőtt
elég hosszú keze, az nem tudta a nyakát megvakarni, mert nem érte
el, ezért egész életén át viszketegségben szenvedett.
Viszont a vízi
élőlényeknek amelyik része nem akart kimenni a szárazföldre,
azok a vízben maradtak, mivel szerettek lubickolni és nem szerettek
gyalogolni a sivatagban iránytű nélkül, mert féltek, hogy
eltévednek, és a sivatagi sakál martalékává lesznek. A sivatagi
sakálok meg úgy jöttek létre, hogy eredetileg vízi hódok
voltak, de egész nap rosszalkodtak, és az anyjuk kizavarta őket a
sivatagba, hogy ott rosszalkodjanak, és ne zavarják őket pihenés
közben.
Egyes élőlények alvás
közben színes álmokat szőttek, ezekből lettek a pókok, mások
föld alá vágytak, ezekből lettek a vakondok, mások fára akartak
mászni, ezekből lettek a mókusok, és így tovább...
Azután voltak amelyek
maguknak csőrt akartak növeszteni, ezekből lettek a madarak. A
hosszú csőrre vágyók gólyákká, a rövid csőrre vágyók
verebekké, a kampós csőrre vágyók héjákká, és így tovább...
A széles és lapos csőrre vágyók kacsákká, akik meg csípni
akartak a csőrükkel, azok libákká.
Volt aki magának vastag
bőrt akart, az víziló lett, amelyik nagy szarvat, az bölénnyé,
amelyik prémre vágyott az vidrává, amelyik meg téli álmot akart
aludni, az medvévé. Amelyik tojást akart rakni az tyúkká,
amelyik meg elevenszülővé, az kenguruvá.
Azután olyan állat is
volt, amelyik úszóhártyás lábat, prémes bundát, hódszerű
farkat, tojásrakó és szoptató képességet szeretett volna
magának, egy kicsit ebből, és egy kicsit abból, és karmokat,
hogy föld alatti járatokat tudjon magának ásni, ha mászkálni
volna kedve föl és alá, jobbra meg balra, és kacsához hasonló
csőrt, hogy tudjon vele csámcsogni a nádasban, abból lett a
kacsacsőrű emlős. És mivel külsejével annyira elütött a
többségtől, hogy emiatt elkezdett szégyenlősködni, hát 1-2
kilós éjszakai állattá alakította magát, amikor kevesen látják
és bátran mutatkozhat.
Ezeknek az állatoknak a
hím tagjai maguknak bokasarkantyúkat növesztettek, hogy azokkal
tudják hasba bökni azokat, akik őket össze akarták téveszteni a
nőstényekkel, és rájuk akartak mászni. A nőstények általában
két tojást raktak, hogy a többit a szarkák el ne tudják lopni,
és ezt a szokásaikat mind a mai napig megtartották.
Voltak aztán békák,
akik maguknak olyan fogsort szerettek volna növeszteni, mint amilyen
a lovaknak van, hogy a mikor rámosolyognak a nősténybékákra,
jobban elnyerhessék azoknak a tetszését, és így hajlamosabbak
legyenek velük párzani. De mivel ez nekik nem sikerült, ezért
púpot növesztettek maguknak, hogy kifejezhessék a dühüket a
sikertelenség miatt.
Azután voltak olyan
állatok, amelyek nagyon szerették a banánt (amik egyébként
eredetileg gömbölyűek voltak, de a szél olyan sokáig sodorta
őket, hogy megnyúltak), és ezek lettek a majmok. De nem csak hogy
szerették a banánt, de olyan kezeket és lábakat is növesztettek,
hogy fel tudjanak érte mászni a fákra. Ezek mind igazmondó majmok
voltak, hiszen evés közben állandóan vigyorogtak, ezzel elárulva,
hogy a banán milyen finom.
Voltak azonban Borneó
szigetén olyan majmok, akik banán helyett
leveleken, valamint hüvelyesek, pálmafélék és más növények
nem édes gyümölcsein és magvain éltek, és ezáltal eltitkolták
a banán finom voltát. Sőt, nem csak hogy eltitkolták, hanem a
banán különösen finom voltával kapcsolatban a kis majmoknak
hazudtak is, hogy rávegyék őket a levélevésre, minekutána a sok
hazudozástól kivörösödött és megnőtt az orruk akkorára, mint
egy termetes uborka. Mikor ették a leveleket, az orrukat félre
kellett tolniuk, hogy megtalálják a szájukat a két fülük
között.
A
rengeteg levélzabálástól azután a hasuk is megnőtt a növények
és baktériumok híg keverékétől, mintha vemhesek lettek volna,
evés után aztán órákig sziesztáztak, hogy a sok cellulózt meg
tudják emészteni. Ugyanakkor a hímek háremet tartottak maguknak,
hogy a sok nőstény állandóan ott lebzseljen körülöttük és
állandóan a csodálat tárgyává legyenek a himbálózó nagy
orrukkal előttük, és nagyobb kedvük legyen a rendszeres
szexelésre.
Ezek a majmok mai
szokásuk szerint morognak, dudálnak, ordítanak és rikoltoznak,
főleg esténként, amikor folyók közelében gyűlnek össze, és
megbeszélik, hogy mi történt velük aznap a trópusi
mangrovemocsarakban. Azután hirtelen a vízbe ugranak és
kutyaúszásban közelítik meg a másik partot. [A hátúszást
egyébként azért nem szeretik, mert olyankor a nagy hasuk
kidomborodik a vízből, és a sok lenyúló ágba belegabalyodnának,
ami gátolná őket az előre haladásban.]
Természetesen mások
is szerették volna megnöveszteni az orrukat, pl. a csőgörények,
hogy már messziről megérezzék az arra kóválygó borzok irdatlan
bűzét, de nekik nem jött össze a dolog, úgy hogy kénytelenek
azóta is rövid orral fintorogni.
Azután voltak olyan
kisebb termetű majmok, akik szerették az emberek közelségét,
ezek bementek az emberek házaiba és össze-vissza mászkáltak a
lakásokban.
Történt egyszer,
hogy egy kis majom csillogó karperece belegurult egy asztalfiók
nyílásába. Erre jöttek a többi majmok és mindenféle hosszúkás
dolgot dugdostak a résbe, hogy kihalásszák a karperecet. Látták
ezt bizonyos rovarok az ablakból, elkezdtek imádkozni a sikerért,
ezekből lettek az imádkozó sáskák. Mások hangosan szurkoltak a
sikerért, ezekből lettek a tücskök. Napokig hiába próbálkoztak,
mire jött egy kis termetű maki, aki az egyik ujját elkezdte
bedugdosni a nyílásba. Addig-addig nyújtogatta, míg az megnyúlt,
és sikerült vele kihalászni a mélyre csúszott karperecet. Így
jött létre a Véznaujjú maki.
Aztán voltak olyan
repülő szörnyek, akik pihenés közben állandóan azt lesték,
hogy mikor keletkezik a barlang plafonján a repedés, hogy gyorsan
el tudjanak menekülni tömegesen, ezekből lettek a denevérek.
Más bogarak
szerették a meleget és szerettek volna messzire látni, ezekből
lettek a lakótelepi csótányok. Ezek ott csücsültek a konyha
sötétjében, és szerettek volna a sötétben is látni, hogy
könnyebben elbújhassanak, ha jön a lakó, de akárhogy erőlködtek,
nem jött össze nekik. Hanem amikor hirtelen feloltották a lámpát,
ott meredtek maguk elé lelepleződve és agyoncsapták őket. Azóta
bujdosnak a csótányok a sötétben össze-vissza.
Nem úgy kint a
szabadban, ahol némely bogarak 100%-os energiahasznosítást
alakítottak ki a potrohukban, ahol oxigént és luciferint
eresztettek össze, és a kémiai reakció eredményeként
világossárgától vöröses zöldig változó fénysugarakat
bocsátottak ki magukból. Ezt párhívogatásra kezdték használni,
igen nagy sikerrel. Így alakultak ki a szentjánosbogarak.
Így aztán a
természetben minden élőlény olyanná fejlesztette magát, amilyen
kedve szottyant, vagy amilyenné – állítólag a természet
formálta -. De hogy ez a valóságban hogyan is zajlott le, azt
bizony senki sem tudta. Növényevő állatok, húsevő növények,
stb., millió és millióféle variáció.
Nyulak szerettek
volna hosszú farkot növeszteni, hogy menekülés közben tudjanak
lavírozni vele, de erre nőtt nagy fülük. A mókusok meg szerettek
volna nagy füleket növeszteni, hogy hallják a közeledő
vadászokat, és időbe el tudjanak bújni, de nőtt nekik hosszú
farkuk.
De mindezeken
túltettek az emberek, akiknek (állítólag) eredetileg kicsi agyuk
volt, amikor még négy lábon himbálóztak majomszerű módon a
fákon, és nem törték a fejüket azon, hogy miképpen jött létre
a természetnek ez a sokszínűsége. Aztán ahogy elkezdtek
filozófálni és mindenféle evolúciós meséket kitalálni az élet
és az élőlények eredetéről, úgy nőtt egyre nagyobbá és
nagyobbá az agyuk.
Mostanra aztán már
akkorra aggyal rendelkeznek, hogy bármiféle evolúciós hipotézist
képesek befogadni első hallásra és igazat adni neki. Viszont az a
különlegesen érdekes tulajdonságuk is kifejlődött, hogy abban a
pillanatban, amikor a teremtésről hallanak, akkorára zsugorodik az
agyuk, mint az éti csigának, és úgy tesznek, mint akik sem nem
hallanak, sem nem értenek semmit.
Pedig a teremtés
nem más, mint genetikai tervrajzok alapján létrehozott élőlények sokasága,
melyeknek reájuk jellemző belső és külső tulajdonságaik csak
olyan mértékben tudnak megváltozni, amilyen mértékben ezt a
genetikai tervrajzuk megengedi. Sokkal inkább tehát a genetikai
tervrajz a döntő, és nem egyéb hatások.
Tervrajzhoz pedig
emberi számítások és tapasztalat szerint Tervező szükséges.
Akik agyát azonban az evolúciós hipotézisek alakították a mai
formájukra, azoknak agyi tekervényeik aszerint tágulnak és
zsugorodnak, ahogyan az élőlények eredetéről éppen mit
hallanak. Ezen pedig a Tervező is csak akkor tud változtatni, ha az
ember a saját jellemét alárendeli az értelmének, nem pedig a
jellemével megerőszakolja a saját értelmét, csak hogy
elutasíthassa a számára kedvezőtlennek ítélt igazságot a
dolgok eredetéről.
Akinek tehát az
evolúció önfejlesztő meséje tetszik, annál fog leragadni, és
olyan híres közvetítőjévé lesz az evolúciós eszmerendszernek,
mint amilyen híres közvetítői voltak koruknak nagy mesemondói,
Benedek Elek, Andersen, vagy éppen a Grimm fivérek.
