Ellentmondások
a Bibliában
– válaszok 2. rész
Megkísérti-e
Isten az embert?
Jak.
1,13 „Senki se mondja: ...Az Istentől kísértetem: mert az Isten
gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért.”
ezzel
szemben:
1Móz.
22,1 „És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot”
Válasz:
Isten
nem kísért senkit? Nem kísért. Isten megkísértette Ábrahámot?
Megkísértette. Akkor most Isten megkísérti ez embert, vagy nem.
Igen is meg nem is. Nincs ebben jókora ellentmondás? Nincs! Hát ez
hogyan lehetséges? A válasz attól függ, ki mennyi időt szán a
kérdés tisztázására. Aki éppen csak elolvassa fenti két
idézetet és máris véleményt alkot, annak nyilván
ellentmondásként jelenik meg e két egymással szembefordított
szöveg. De aki úgy gondolja, hogy valóban kíváncsi a helytálló
válaszra, és félreteszi az előítéleteit – esélyt adva a
Bibliának, hogy igaza lehet annak, amit mond – az hajlandó
befektetni az idejét a kérdés tisztázásába. Na persze az idő
ráfordítási hajlam az csak egyetlen szükséges tényező. Szükség
van itt még arra is, hogy az ember kezelni tudja azokat a
szövegeket, amiknek az eredetét tisztázni szeretné. Ahhoz hogy
kezelni tudja, szerszámra van szüksége, mégpedig jó szerszámra.
Minimum három dolog kell tehát: időráfordítás, jó szerszám,
és jó szerszámhasználati képesség. [Egyébként ugyanez van más
szakmákban is,
pl. a cukrászatban kell az időráfordítás, jó szerszámok, és
azoknak használatához jó szakértelem. Ettől függetlenül egy
avatatlan turista mondhatja, hogy pl. a Rigójancsinak nincs semmi
értelme. Mert vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő nem fér
össze, egymással ellentétben van. A cukrász azonban másként
látja a dolgot, mint a külföldi turista. S ahogy az illető
megkóstolja a Rigójancsit, máris más véleményen van róla.
Ugyanígy, ha csak fintorgó turistaként lapozgatunk bele a
Bibliába, ellentmondásokra lelhetünk benne, s az szellemileg
élvezhetetlen a számunkra. De ha segítséget kapunk rálelni a
szellemi összefüggésekre, netán mi magunk vagyunk képesek azokat
meglátni, máris élvezhetővé válik.] Vegyük fel a fonalat az
1Móz 22:1-nél. Itt a „megkísérté”
szó mögött a héber náhum
/megpróbál,
kipróbál/
szó található. A Bírák 3:3-4-ben pl. a filiszteusok öt
fejedelemségéről olvashatunk, amely által Isten
megkísértette/megpróbálta, vagyis próbára tette Izraelt, hogy
engedelmeskednek-e annak a törvénynek, amelyet ősatyáiknak adott
Mózes által. A próba lényege az volt, hogy a filiszteusokat Isten
életben hagyta, akik így kísértést jelentettek Izrael fiainak,
hogy azokat az utálatosságokat
cselekedjék, mint amazok. A megkísértés tehát azt jelentette,
hogy Izrael
szabadon választhatott az istentelen szokások és a tiszta szokások
között, hogy melyik befolyásnak enged.
Azt olvashatjuk, hogy Izrael engedett a rossz befolyásnak. Olyant
viszont sehol nem olvashatunk, hogy Isten bárkit is felbujtott
volna bármilyen gonosz dolog megcselekedésére, olyanra, amit a
filiszteusok nap mint nap cselekedtek. Ha tehát megértjük a
különbséget e két dolog között, akkor már látjuk, hogy
kísértés és kísértés között milyen különbség lehetséges.
Amikor azt olvassuk, hogy a nép a szívében megkísértette Istent,
akkor ez azt jelentette, hogy próbára tették, tudja-e őket
táplálni a pusztában, vagy nem? Ha már adott vizet, tud-e
kenyeret és húst is adni? Eleve hitetlenül álltak a kérdéshez,
és megkérdőjelezték Isten hatalmát. Viszont fontos látnunk,
hogy az Isten próbára tétele nem azt jelentette, hogy Őt
valamilyen gonosz cselekedetre akarták volna rábírni. (vö. Zsolt
78:18kk) Ha az összes igehelyet megvizsgáljuk, ahol ez a szó
szerepel az ÓSZ-ben, akkor láthatjuk, hogy a
megkísértés sohasem jelentett gonosz cselekedetre való
felbujtást.
Ha tovább kutatunk a Bibliában, rábukkanhatunk a Massáh
héber
szóra, melynek jelentése:
próba/kísértés, amellyel
Isten teszteli az embert és fordítva. De ez sem jelent sehol
gonoszra való felbujtást.
(vö. 5Móz 4:34; 7:19; 29:3; Zsolt 95:8) Van még más szó a
próbára tevésre a héberben, mégpedig a báhan
kifejezés, pl. az emberi szív vizsgálatát jelenti Isten részéről
(vö. 1Kró 29:17; Zsolt 7:10; 17:3, 26:2; Példa 17:3; Jer 10:20;
20:12), az ember megpróbálását a versengések vizénél (vö.
Zsolt 81:8), ill. Isten megkísértését. (vö. Zsolt 95:9; Mal
3:10, 15) Gonoszságra való felbujtás itt sincs sehol. Ha az USZ
vizeire evezünk, ott is hasonló kijelentéseket találhatunk. Az
ekpeiradzó
(próbára
tesz/megkísért)
szóhasználatot Istenre alkalmazza Jézus, hogy ne
kísértsük
az Urat (JHVH), a mi Istenünket (vö. Máté 4:7; Luk 4:12), továbbá
Jézust se kísértsük, aki Istent képviselte az ÓSZ-ben. (vö.
Luk 10:25; 1Kor 10:9) Ennek értelme az, hogy ne
tegyük próbára Istent
olyasmivel, pl. életünk vakmerő kockáztatásával, arra próbálva
Istent késztetni, hogy minket mégis valamilyen különleges módon
megmentsen. Hanem tegyük próbára jó. értelemben, adjunk neki
teljes részt az életünkből, hogy bőkezűen megáldhasson minket.
Használjuk fel képességeinket, időnket, energiánkat,
fiatalságunk buzgalmát, lelkesedésünk tüzét az Ő
szolgálatában, az Ő dicsőítésében, melyre válaszul Ő olyan
áldásokat bocsát ránk, amelyeket csak Tőle kaphatunk meg, pénzen
megvehetetlen megelégedettséget, mások javára kamatoztatható
bőséget, nagylelkűséget, s majdan szellemi/testi tökéletességet,
s ráadásként az örök életet. A következő görög kifejezés a
peiradzó
/jelentése: kipróbál, próbára tesz, megkísért/ - „Tudom
a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a
gonoszokat nem szenvedheted, és
megkísértetted /epeiraszasz/ azokat,
akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugoknak
találtad őket” (Jel
2:2) Itt sem az van, hogy valamilyen gonoszságra próbálták volna
rávenni őket, hanem inkább próbára tették. Zsidók 4:15
Jézusról mondja: „hozzánk
hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a
bűntől azonban ment maradt.”
(katolikus
ford.) Itt a hangsúly a bűntől való mentességen van, viszont a
kísértés nem zárta ki, hogy az nem foglalt magában valamilyen
gonoszságra való csábítást. Pl. az Ördög teremtményimádatra
próbálta rávenni vele kapcsolatban, és ez valóban nagy gonoszság
lett volna az Isten szemében, ha ezt Jézus megteszi. De ő
elutasította az Ördög ajánlatát. (vö. Mát 4:8-10) [Ebből
is látszik, hogy az Ördög Krisztust meg merte kísérteni, mivel
hogy nem ő volt a Legfelségesebb Isten, a Biblia egyedül igaz
Istene.] Az
a szöveg: „Kísértsétek
/peiradzete/
meg magatokat, ha a hitben vagytok-e? magatokat próbáljátok
/dokimadzete/
meg”
(2Kor 13:5) – nyilván nem azt jelenti, hogy magatokat gonoszságra
csábítsátok! Ugyanez Istennel kapcsolatban: „hű
az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni
/peiraszthénai/,
mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel
/peiraszmó/
egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.”
(1Kor 10:13) Ennek értelme: Isten nem hagy titeket felettébb
próbára tenni, csak amit elszenvedhettek, másként kifejezve, nem
enged meg olyan próbatétel alá kerülni, amelyet ne tudnátok
elviselni. S ha nem enged meg túl nagy próbát, akkor nyilván
gonoszságra sem fog csábítani, mert ezek a jóságával nem férnek
össze. Ezek után nézzük
fenti kijelentést: „Senki
se mondja, mikor kísértetik: Az Istentől kísértetem: mert az
Isten gonoszsággal nem
kísérthető /apeirasztosz/,
ő maga pedig senkit sem kísért. Hanem mindenki kísértetik,
amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a
kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre
jutván halált nemz.”
(Jak 1:13-15) Ennek értelme az előzőek fényében: Mikor valaki
próba alatt van /kísértést érez valami rossz cselekvésére/,
akkor ne gondolja, hogy ezt a kísértést az Isten szítja benne,
mert Istent
nem lehet gonoszságra csábítani
/annyira abszolút tökéletes jellemű/, Ő maga pedig senkit nem
csábít /gonoszságra/. Fontos szempont, hogy itt szerepel a
„gonoszsággal” kifejezés, amely vonatkozik Istenre, hogy Ő nem
kísérthető, sem nem kísért. Vagyis nem csábítható bűnre és
nem is csábít bűnre. [Nem véletlenül használja egyedül Istenre
és ezen az egy helyen a „apeirasztosz”
kifejezést
a Biblia, hiszen még Jézus is kísérthető volt.] Ami pedig
Ábrahám megkísértését illeti, Isten nem csábította gonosz
cselekedet végrehajtására, hanem a megkísértése az az ő
istenfélelmének próbára tevését jelentette. [Egyébként Jób
is átesett az ő istenfélelmének (vö. Jób 1:1, 8, 12) próbáján,
ha neki a próbája más is volt.] Zsolt 25:14 mondja: „Közösségben
van az ÚR az őt félőkkel,”
Ha pedig közösségben van velük, akkor nyilván nem fogja
gonoszságra csábítani őket, még ha bizonyos próbákat meg is
enged velük kapcsolatban. Összességében tehát az, hogy Isten
senkit sem kísért, Ábrahámot mégis megkísértette, az nincs
ellentétben egymással, hiszen Isten Ábrahámot próba alá
helyezte, nem pedig gonoszságra csábította, amely bűnt szült és
halált nemzett volna. De ha valaki ilyen lehetséges kimenetelű
próba alá kerül, az legyen tisztában azzal, hogy azt nagy
valószínűséggel saját káros kívánságának köszönheti
/esetleg másvalaki felbujtásának/, de sohasem Istennek! Nincs
tehát ellentmondás a bevezetőben említett két idézet között.
Békeszerető-e
Isten?
Róm.
15,33 „A békességnek Istene”
Ésa.
2,4 „és csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból
metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hada-kozást
többé nem tanul.”
ezzel
szemben:
„Vitéz
harczos az Úr” (2Móz. 15,3)
(Az
Úr mondja:) „készüljetek harczra; indítsátok fel a hősöket.
Járuljanak elé, jőjjenek fel mindnyájan a hadakozó férak!
Kovácsoljátok szántóvasaitokat kardokká, kaszáitokat dárdákká;
mondja a beteg is: Hős vagyok!” (Jóel 3,9―10)
Válasz:
Saját
laikusságából táplálkozó kritikai alapállását itt sem adja
fel a szerző, hiszen az időrend szempontjából pont fordítva
idézi a szövegeket. Először kellene a harcos Istent bemutatni,
majd a békesség Istenét. Ő ugyanis azután teszi tartóssá a
békét, miután világméretekben leszámol az ellenségeivel. A
„Vitéz harcos”-sága abból fakad, ahogy, ill. amiért a
történelemben oly sokszor kiállt az ő hűséges népe mellett,
támogatta és megvédte őket, harcaikban győzelmet biztosított
nekik, amíg az Ő útján jártak. Jóel 3:9-10 idézete jelképesen
értendő, hiszen 3:18 édességet csepegő hegyekről, tejjel folyó
halmokról beszél, amely egy költői kép, és az isteni áldások
teljességét szemlélteti népe javára. Ezt megelőzően egy
prófétai képet fest az isteni ítéletről, amelyben a hadakozó
férfiak felindítása és feljövetele csupán a szembenállás
valódiságát hívatott kiélezni, de nem szó szerint értendő. A
minden nemzetre vonatkozó ítélet egyébként is fizikai értelemben
történő harc szempontjából kivitelezhetetlen. A „Josefát
völgye” minden nemzet számára az ítéleten való átesés
szükségességét hirdeti, de szó szerint ekkora völgy nem
létezik, tehát ez az esemény nyomatékosságát hivatott
kifejezni. Egészen röviden: Isten megítéli az emberiséget, és
akik azon szellemiséggel szembe mennek, amely az Ő tanítása
szerint az Ő népe sajátja, amely őket jellemzi, azok elszenvedik
az Ő igazságos ítéletét. Ezt a szellemiséget fejezi ki Ézsaiás
2:4 idézete, a békesség útján való járás, annak elsajátítása,
melynek alapja az Istenben való feltétlen bizalom, hiszen akik a
fegyvereikben bíznak, azoknak nem Isten az erősségük, és nem Ő
az ő győzelmüknek záloga. Isten a „békességnek Istene”,
hiszen az emberi történelmet az örök békesség állapota felé
viszi, népe szellemisége által tereli. Aki ezt magáévá tudja
tenni, az népe közé tartozhat, de akik továbbra is fegyvereikben
bíznak, és a történelem jövőbeni alakulását is fegyverek
által kivívott harcok szerint vélik kikövezve látni, azok el
fognak bukni a végső megmérettetéskor. Cikkírónak minderről
fogalma nincsen, azért is cserél föl és kever össze minden
idevonatkozó kijelentést, és véli ellentmondásosnak azt,
amelynek ellentmondásmentességét képtelen átlátni. [Egyébként
ez a látásmód minden beavatatlanra jellemző, azokra, akik magukat
tudatosan őrzik meg laikusnak, ugyanakkor ebből fakadóan kritikus
szemléletűnek, amely őket kényszerűen az ítéletet elszenvedők
közé sorolja.]
Békeszerető
volt-e Jézus?
Ján.
14,27 „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom
néktek”
Csel.
10,36 „Azt az igét, melyet (Isten) elkülde az Izráel fiainak,
hirdetvén békességet a Jézus Krisztus által”
Luk.
2,14 „... és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”
ezzel
szemben:
Mát.
10,34 „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet
bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet
bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy
meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő
anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége
legyen az ő házanépe.”
Luk.
22,36 „Monda azért nékik: ... és a kinek nincs, adja el felső
ruháját és vegyen szablyát.”
Válasz:
Laikus
elmével bizonyára nehéz lehet megérteni, hogy a békességnek
szeretetéről oly közismert Jézus hogyan bocsáthatott fegyvert az
emberek közé, amely meghasonlást szít és ellenségeskedést. A
válasz nagyon egyszerű: azzal okozott meghasonlást, hogy
állásfoglalásra késztette az embereket vele és az általa
képviselt üzenettel kapcsolatban. Ha nincs felkérés a
színvallásra, akkor ellenségeskedésre való alkalom sincsen,
amelynek ő áll a középpontjában. De amikor azt mondta, hogy aki
jobban szereti valamely családtagját, mint őt, az nem méltó
hozzá (vö. Mát 10:37) – nos ez okozza /okozhatja/ az idézett
földre bocsájtott fegyvert, vagyis hogy a hozzá való hűség
összekülönbözésre adhat alkalmat egymáshoz közel álló
emberek között. Mert egy rövidlátó, ostoba ember mondhatja egy
másiknak: - „Nos, ha te jobban szereted a Jézust, mint engem,
akkor mehetsz is amerre látsz.” /Meg ilyen szövegek és ehhez
hasonlók./ Békeszerető létére így okozhatott ellenségeskedést,
de ez nem az ő hibája, hanem a töpörödött gondolkodású
emberé. Az összes vallási alapon történő bajt a csökevényes
látású emberek okozzák, Az Isten Igéjének a helyes megértése
szeretetre és békességre ösztönzi az embereket, nem pedig
ellenségeskedésre! Minden bajnak a gyökere, hogy az emberek
másként gondolkodnak, mint Isten, ebből fakadóan másként is
cselekednek. És azért gondolkodnak másként, mert nem értik, amit
Isten mond, de nem mert Isten mondanivalója érthetetlen, hanem mert
nem veszik a fáradtságot, hogy megérthessék. Ez az egész
ellentmondás keresés is pont erre bizonyíték, hogy nem értenek
semmit, és még nekik áll feljebb! Na és miért mondta, hogy elég
a két szablya? Annak kimutatására, hogy aki kardot fog, az kard
által fog elveszni! (vö. Máté 26:52) Ennek előzményeként
mondta, hogy vegyenek szablyát. (vö. Luk 22:36-38) Nem pedig mert
Jézus nem békeszerető.
Megbízható
volt-e Jézus?
Ján.
8,14 „Ha magam teszek is bizonyságot magamról, az én
bizonyságtételem igaz”
ezzel
szemben:
Ján.
5,31 „Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem
nem igaz.”
Válasz:
A
János 8:14-ben nem hivatkozik a mennyei Atyjára, hanem azt mondja,
hogy amit ő mond, az akkor is igaz, helytálló, ha annak alapján
mondja, hogy teljesen tisztában van a saját szerepével az Isten
tervében. Tudja, hogy honnét jön és hová megy. Ennek fényében,
amit mond ezzel kapcsolatban, az önálló kijelentésként is
megáll, tehát nem kell néki mindig valamilyen próféciára
hivatkoznia, amit éppen betölt, hanem szabadon is beszélhet,
miközben amit mond, az színtiszta igazság. János 5:31-ben viszont
Jézus az Atyja róla szóló bizonyságtételét emeli ki, hogyha az
nem áll mellette, akkor az övé anélkül nem teljes értékű.
Tehát ha mindig, mindenütt csak és kizárólag a saját
bizonyságtételére építené a fellépésének jogosultságát és
beszédjének hitelességét, akkor az önmagában nem volna
elegendő, de mivel az ő személyisége mögött az Atya áll, Aki
őt elküldte és a képviseletre felruházta, így akkor is
helytálló bármely adott szituációban a kijelentése, ha éppen
ezt a közvetlen tanúskodást nem veszi igénybe, rá nem
hivatkozik. Attól még a megbízhatóságán nem esik csorba.
Becsmérelhetjük-e
az embereket?
Mát.
5,22 (Jézus mondja:) „a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a
gyehenna tüzére.”
ezzel
szemben:
Mát.
23,17 (Jézus mondja:) „(Ti) Bolondok és vakok”
Zsolt.
14,1 „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.”
Válasz:
Máté
5:22 szövegében ott van a harag,
amely az emberi szívben a mozgatórugót, az indítékot jelenti,
amelyből fakad a másik ember becsmérlése, a bolondnak titulálás.
Amikor valaki ilyen ilyen ellenszenvet táplál a szellemi testvére
ellen, az olyan szintű bűn elkövetését jelenti, amely nem csupán
egy olyan hirtelen fellobbanó érzés, mint ahogy a villám a sötét
égbolton átsuhan, hanem olyan mértékű, mint amikor egy kovács a
vasat tartja a tűzben. Ugyanilyen hosszan tartó érzést táplál
az a bolond is, aki a szívében hordozza az ő egyéni látásmódját,
mely szerint nincs Isten, tehát nem csupán egy érzés
fellángolásáról van szó, hanem a tűzben tartásáról, mégpedig
hosszú távon. A Máté 23:17-ben Jézus azoknak rövidlátását
fejezi ki a bolond szóhasználattal, akik különbséget véltek
felfedezni a templom és a vele kapcsolatos dolgok között, holott
azok mind egybe tartoznak. Itt tehát más indíték van a
szóhasználat mögött, és ugyanaz a szóhasználat más indítékkal
más kategóriába esik, és nem ugyanazon becsmérlést jelent.
Látta-e
valaki Istent?
Ján.
1,18 „Az Istent soha senki nem látta”
2Móz.
33,20 „Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat
engem ember, élvén.”
Ján.
6,46 „Nem hogy az Atyát valaki látta, csak az, a ki Istentől van
(Jézus), az látta az Atyát”
1
Ján. 4,12 „Az Istent soha senki nem látta”
ezzel
szemben:
„Jákób
pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész
a hajnal feljöveteléig.
Aki
mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének
forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének
forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el
engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el
téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda néki: Mi a te neved?
És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik
ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és
embe-rekkel, és győztél. És megkérdé Jákób, és monda:
Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded
az én ne-vemet? És megáldá őt ott. Nevezé
azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az
Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.” (1Móz.
32,24―32,30)
„A
mely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni
magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a
templomot” (Ésa. 6,1)
„Az
én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel
látlak téged.” (Jób 42,5)
Válasz:
Egyrészt
Istent az ÓSZ-ben az angyal Jézus Krisztus képviselte (vö. Apcsel
7:30,32, 53), tehát szó szerint Őt magát emberek nem láthatták.
Uzziás és Jób pedig a szellemi szemeikkel láthatták Istent,
tehát látomásban.
Bűnösök
vagyunk-e mindannyian?
Róm.
3,23 „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten
dicsősége nélkül.”
Róm.
3,10 „A mint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is”
Zsolt.
14,3 „nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem”
ezzel
szemben:
Jób
1,1 „Vala úz földén egy ember a kinek Jób vala a neve. Ez az
ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő.”
1
Móz. 7,1 „Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe
a bárkába; mert téged láttalak igaznak előttem ebben a
nemzedékben.”
Luk.
1,6 „És mind a ketten igazak valának az Isten előtt, kik az
Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül
jártak.”
Válasz:
Kritikus
nem veszi figyelembe, hogy a tökéletes isteni törvény
szempontjából nézve mindenki átok alatt, a törvény átka alatt
volt, mert a törvény mindenkit kivétel nélkül bűn alá
rekesztett. (vö. Róm 11:32; Gal 3:22) Nem véletlenül mondja Máté
1:21 szövege, hogy Jézus szabadítja meg népét a bűneiből, és
ez alól nincsen kivétel. Amikor valakit a Biblia feddhetetlennek,
igaznak mond, akkor ez az állapot nem abszolút hibátlanságot vagy
szó szerinti bűntelenséget jelent, hanem viszonylagosat, az
illetők Isten felé fordulásának maximumát, erkölcsi
feddhetetlenséget, az indítékoknak a kiválóságát. Mégis azt
mondja 1Ján 1:8: „Ha
azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és
igazság nincsen mi bennünk.” Tehát
Nóé, sem Jób, sem Jézus anyja, Mária, sem senki más olyan
szinten nem tudott engedelmes lenni, hogy ne szorult volna rá Jézus
váltságáldozatára. Ha valaki nincsen tisztában ezekkel a
szintkülönbségekkel, akkor nem csoda, hogy félreérti a Biblia
kijelentéseit, és törvényszerűen a saját fogyatékosságait
leplezi le.
Milyen
idős volt trónra lépésekor Akházia?
2
Kir. 8,26 „Huszonkét esztendős volt Akházia, mikor uralkodni
kezdett”
ezzel
szemben:
2
Krón. 22,2 „Akházia negyvenkét esztendős volt, mikor királylyá
lett”
Válasz:
Akházia,
(más
néven: Azária; Joakház) esetében a
42 év teljesen valószínűtlen, mivel atyja,
Jórám csak 40 évet élt (vö. 2Krón 21:20), és ő volt neki a
legkisebb fia (vö. 2Kró 22:1) Való igaz, itt egymástól
eltérőek az egyes régi kéziratokban található számok, de az
biztos, hogy nem a Krónikák könyvének írója írt 42 éves kort,
hanem valamely kézirat másolója, nyilván tévedésből. Tudva
lévő, hogy a Bibliában vannak némely helyeken betoldások, ill.
az eredetihez képest hiányok, pl. a héber négy betű: JHVH, amit
sok mai fordítás az Úr szóval jelöl. Különösen óriási viták
vannak arról, hogy az Újszövetségi Írások tartalmazzák-e a
tetragrammatont /a négy betűt/ vagy sem. [Lásd
itt] Isten
maga kijelenti, hogy aki /szándékosan/ elvesz vagy hozzátesz
valamit az Ő Igéjéhez, vagy kiforgatja azt, azt megbünteti. (vö.
Jel 22:18-19; 2Pét 3:16) Ilyen esetekben a laikus felkészületlenség
ismét a legrosszabb tanácsadó, mert ahelyett, hogy a kételkedő
személy nekifeszülne a témának, és választ keresne a felmerült
problémára, inkább elveti az egész Bibliát, leminősítve azt.
Így jár az, aki rövid úton akar meggazdagodni – szellemi
értelemben, semmije sem lesz, mert fennakad az első bütykön, amit
ő hegynek lát és azt képtelen megmászni. Így szűri ki a Biblia
még látszólagos ellentmondásaival is azokat, akiknek komolytalan
a hozzáállásuk, aminek következtében a Biblia mindig is csukott
könyv marad a számukra.
Szabad-e
esküt tenni?
„...Mostan
azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem,
sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel ... és monda
Ábrahám: én megesküszöm ... Azért nevezék azt a helyet
Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek vala meg mind a ketten.”
(1Móz. 21,22―24.31)
„Ha
valamely férfi
fogadást fogad az úrnak, vagy esküt tesz, ... a mint az ő
szájából kijött, egészen úgy cselekedjék.” (4Móz. 30,2)
„Mert
az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem
esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött ... Mert az emberek
nagyobbra esküsznek, és nálok minden versengésnek vége
megerősítésül az eskü; Miért is az Isten, kiválóbban
megakarván mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése
változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe” (Zsid.
6,13―17. Lásd még 1Móz. 22,15―19; 1Móz. 31,53; Bir.
11,30―39.)
ezzel
szemben:
„Én
pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre
... Se a földre ... Se a te fejedre ne esküdjél ... Hanem legyen a
ti beszédetek: úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon,
a gonosztól vagyon.” (Mát. 5,34―37)
„...ne
esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se más
esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy
kárhoztatás alá ne essetek.” (Mát. 5,34―37.)
Válasz:
Különbséget
kell tenni aközött, hogy valaki egy adott helyzetben /akár a
világi törvényszék előtt/ esküt tesz, meg aközött, hogy
valaki állandóan és bármilyen élethelyzetben folyamatosan
esküdözik, mert az esküvést a szava járásává teszi. Pl.
valaki ilyeneket mond: „Esküszöm az anyám életére, meg az
összes gyerekemére, meg az összes létező szent életére, meg
amikre még csak esküt lehet tenni, hogy az én esküvésem mögött
igazmondás van, mert én még sohasem esküdtem hamisan, hanem az én
esküm eddig is mindig igazmondást jelentett, és a jövőben is ha
esküdni fogok, akkor az én esküm olyan lesz, mint amilyen a
múltban is volt, tiszta és megbízható eskü, mely eskü bármikor
és bárki előtt helytállónak bizonyult és fog bizonyulni, amíg
csak esküt tehet az ember, nem hamis módon esküdve, hanem
színtiszta józansággal, becsületességgel, az igaz esküvések
mintapéldájaként.” Nos, ha valaki a mindennapi élet
forgatagában ilyen és ehhez hasonló esküvésekkel megtűzdelt
szózuhatagokra sűrűn ragadtatná magát, akkor inkább ne tegye,
mert ezzel csak a saját hamisságát, rejtett csibészségét
próbálná leplezni, és arról elterelni a figyelmet. Hanem legyen
egyenes beszédű, korrekt, a kijelentéseiben lényegre törő,
különben a sok ájtatos szófüzére csak arra mutatna rá, hogy
valamit palástolni akar. Vagy a jellemének, indítékainak, netán
a tetteinek a hiányosságát akarná elfedni, amiben pont az Ördögre
hasonlítana, aki maga is körmönfont szöveggel környékezte meg
Évát az Édenben, és sok ájtatos szövegű prókátornak is ez a
stílusa, amivel megcsalják az ártatlanok szívét. (vö. Jer
23:32; Róm 16:18) A Máté 26:74 szerint Péter is az esküdözés
hibájába esett, mert valamit titkolni akart. Ezért ne essen senki
az esküdözés csapdájába, hanem törekedjen a nyílt, egyenes
beszédre. (vö. Jak 5:12)
Mikor
feszítették keresztre Jézust?
„Vala
pedig három óra, mikor megfeszíték őt.” (Márk 15,25)
ezzel
szemben:
„Vala
pedig a husvét péntekje; és mintegy hat óra. És monda a
zsidóknak: ímhol a ti királyotok! Azok pedig kiáltoznak vala:
Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!” (Ján. 19,14―15)
Válasz:
„Meg
lehet határozni, hogy a napnak pontosan melyik órájában
feszítették oszlopra Jézus Krisztust?
Ez
a kérdés amiatt a látszólagos ellentmondás miatt merül fel,
amely a Jézus haláláról szóló ihletett beszámolókban
fedezhető fel, pontosabban a Márk és a János apostol által írt
beszámolókban. Márk ezt írta: „A harmadik óra volt,
amikor [Jézust a katonák] oszlopra feszítették” (Márk 15:25).
János szerint „a hatodik óra körül járt az idő”,
amikor Pilátus átadta Jézust a zsidóknak, hogy azok oszlopra
feszítsék (Ján 19:14–16). A Biblia szövegmagyarázóinak
többféle elképzelésük is van ennek a látszólagos
ellentmondásnak a feloldására. A Szentírás azonban nem
szolgál elegendő információval ahhoz, hogy magyarázatot lehessen
adni a két beszámoló közti különbségre. Ám segíthet az, ha
megnézzük, hogy hogyan gondolkodtak akkoriban az időről. Az első
században a zsidók a nappalt 12 órára osztották fel, és az
órákat napkeltétől számították (Ján 11:9). „A harmadik
óra” tehát reggel nyolctól kilencig tartott, „a hatodik
óra” pedig dél körül ért véget. Természetesen a nap az év
különböző szakaiban máskor kelt fel, és ment le, így a
nappalok hosszúsága az évszaktól függően változott. Továbbá
a nap állásából állapították meg, hogy hány óra van. Emiatt
az időt csak hozzávetőlegesen tudták meghatározni. A Keresztény
Görög Iratok egy-egy esemény időpontjaként legtöbbször a
harmadik, a hatodik és a kilencedik órát említi, és gyakran
ezek is csak körülbelüli időpontok voltak (Máté 20:3, 5;
Csel 10:3, 9, 30). Konkrétabban csak akkor adja meg az
időpontot, amikor az kifejezetten fontos szerepet kap a
beszámolóban. Például egy alkalommal szó volt egy eseményről,
amely „a hetedik órában” történt (Ján 4:52). Az
evangéliumi beszámolók megegyeznek abban, hogy mi mikor történt
Jézus földi életének utolsó napján. Mind a négy evangéliumban
az áll, hogy a papok és a vének hajnalban ültek össze, illetve
hogy azt követően Jézust a római kormányzó, Poncius Pilátus
elé vitették (Máté 27:1; Márk 15:1; Luk 22:66; Ján 18:28).
Máté, Márk és Lukács mindhárman azt írják, hogy a hatodik
órától – amikor Jézus már az oszlopon függött –
egészen a kilencedik óráig sötétség borult a vidékre (Máté
27:45, 46; Márk 15:33, 34; Luk 23:44). Egy másik tényező
is jelentős szerepet játszhat annak meghatározásában, hogy mikor
feszítették oszlopra Jézust: az ostorozást vagy korbácsolást az
oszlopra feszítés részének tekintették. Néha az ostorozás
annyira brutális volt, hogy az elítélt belehalt. Jézust is igen
kegyetlenül megostorozhatták, hiszen egy másik férfinak át
kellett vennie tőle a kínoszlopot, mert ő már nem bírta vinni
(Luk 23:26; Ján 19:17). Ha az oszlopra feszítés az ostorozással
kezdődött, akkor valamennyi időnek el kellett telnie, mielőtt
Jézust a kínoszlopra szegezték. Ezért hát, hogy ki mikorra tette
az oszlopra feszítés időpontját, az attól is függhet, hogy a
kivégzés melyik szakaszában állapította meg az időt. János
apostol több évtizeddel később írta a beszámolóját, mint a
többi evangéliumíró. Ebből adódóan olvashatta is azokat. Igaz,
ő látszólag nem ugyanakkorra tette Jézus oszlopra
feszítését, mint Márk. Ez inkább pontosan azt bizonyítja, hogy
János nemcsak egyszerűen lemásolta Márk beszámolóját. János
is, és Márk is Istentől kapott ihletést az evangéliuma
megírására. Bár elegendő szentírási bizonyíték hiányában
nem lehet magyarázatot adni az eltérésre, bátran megbízhatunk az
evangéliumi beszámolókban.” /Forrás: w11
11/15 21. o. Olvasók kérdései – Jehova tanúi kiadványa/
Engedelmeskedjünk-e
a törvénynek?
„Engedelmeskedjetek
azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint
felebbvalónak; Akár helytartóknak” (1Pét. 2,13)
„Adjátok
meg azért a mi a császáré a császárnak” (Mát. 22,21. Lásd
még Róm. 13,1-7 és Tit. 3,1.)
ezzel
szemben:
„Istennek
kell inkább engedni, hogynem az embereknek.” (Csel. 5,29)
Válasz:
Minden
emberi törvénynek engedelmeskedni kell, amíg nem ütközik Isten
törvényébe. Hogy még ebben is ellentmondást lát, mutatja, hogy
még a legelemibb megértésnek is a híján van, csak éppen a
szándékos hibakeresésnek nem.
Hány
állat volt Noé bárkáján?
„És
minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy
be a bárkába” (1Móz. 6,19)
„A
tiszta
barmok közül, és a tisztátalan barmok közül, a madarak közül,
és minden földön csúszó-mászó állat kö-zül, Kettő-kettő
méne be Noéhoz a bárkába, hím és nőstény: a mint Isten
megparancsolta vala Noénak.” (1Móz. 7,8―9)
1
Móz. 7,15 „Kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába minden
testből, melyben élő lélek vala.”
ezzel
szemben:
1
Móz. 7,2―3 „Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet
és nőstényét; azokból a barmokból pedig, a me-yek nem tiszták,
kettőt-kettőt, hímet és nőstényét. Az égi madarakból is
hetet-hetet”
Válasz:
Minden
további nélkül elfogadható az a magyarázat, mely szerint Isten
először azt parancsolja Noénak, hogy minden állatból kettőt
vigyen be a bárkába (1Móz 6:19-20), aztán az 1Móz 7:2-3-ban azt,
hogy bizonyos állatokból és madarakból hetet vigyen, míg később
a 7:8-9-ben a Szentírás szerint kettesével mentek be az állatok.
Ez utóbbi szöveg nem a bevonuló állatok számáról ír,
hanem arról, hogy hogyan mentek
be. A tiszta barmok olyan szerepet töltöttek be, hogy azok
egy részét
feláldozták áldozatként Istennek. "És
oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és
minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az Úrnak."
( 1Móz 8:20) A szövegben tehát nincsen semmiféle ellentmondás.
Egyenlőnek
teremtetett-e a férfi és a nő?
1
Móz. 1,27 „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére,
Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté
őket.”
ezzel
szemben:
1
Móz. 2,18.23 „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül
lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt ... És monda az
ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez
asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.”
Válasz:
Férfi
és nő, erkölcsi szabad akarattal teremtett, ami az istenképűség
egyenlőségére mutat rá. A Gal 3:28 szerint:
„Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi,
sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.”
Ettől függetlenül a nő gyöngébb edény (vö. 1Pét 3:7), és
lehetnek más szempontok is, amelynek alapján az egyenlőséget nem
lehet szó szerint venni.
A
fákat vagy az embert teremtették-e előbb?
1Móz.
1,12―31 „Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő
neme szerint, és gyümölcstermő fát, a mely-nek gyümölcsében
mag van az ő neme szerint. ... És lőn este és lőn reggel,
harmadik nap. ... És monda Isten: Te-remtsünk embert a mi képünkre
... És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.”
ezzel
szemben:
1Móz.
2,5―9 „Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még
semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem
bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet
mívelje ... És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek
porából ... És ültete az Úr Isten egy kertet édenben, napkelet
felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala. És
nevele az úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest
és eledelre jót”
Válasz:
Első
idézetben a teremtés sorrendjén van a hangsúly, hogy időben
hogyan követték egymást az események. A második idézetben a
fontossági sorrend szerint van megemlítve a teremtés, amelyben az
ember teremtése megelőzte az összes többit, hiszen a többi az
első szolgálatában áll.
Volt-e
Mikálnak gyermeke?
2Sám.
6,23 „Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának nem lőn soha
gyermeke az ő halálának napjáig.”
ezzel
szemben:
2
Sám. 21,8 „De elvevé a király Aja leányának, Rispának két
fiát ... és a Saul leányának, Mikálnak öt fiát”
Válasz:
Minden
további nélkül elfogadható az a magyarázat, mely szerint a
gyermektelen
Mikál,
a lánytestvére /Méráb/ halála után, testvérének árván
hagyott öt fiát saját gyermekeként nevelte fel. A Sámuel
könyvének az írója helyesen így fiaiként említi, miközben
tudta, „nem
lett soha gyermeke az ő halálának napjáig",
akiket Mikál szült volna.
Hány
lova volt Salamonnak?
1Kir.
4,26 „És Salamonnak volt negyvenezer szekérbe való lova az
istállókban, és tizenkétezer lovagja.”
ezzel
szemben:
2Krón.
9,25 „És Salamonnak négyezer lóistállói, szekerei és
tizenkétezer lovagjai valának” (Az eredeti szövegben nem
különíthető el a „ló” és a „lóistálló".)
Válasz:
Cikkíró
keveri a szekér húzó lovakat /sus/,
a hátaslovakat /párás/
és az istállókat /árajáh/,
amelyekben ezeket a lovakat tartották. Mindháromra külön héber
szót /lásd előbb/ használ az eredeti szöveg. A lóistállók
számának meg a szekérbe való lovak számának nem feltétlenül
kell azonosnak lenniük. A hátaslovak száma azonos.
Hallottak-e
hangot a Pállal utazó emberek?
Csel.
9,7 „A vele utazó férfiak pedig némán álltak, hallva ugyan a
szót, de senkit sem látva.”
ezzel
szemben:
Csel.
22,9 „A kik pedig velem valának, a világosságot ugyan látták,
és megrémültek; de annak szavát, a ki velem szól vala, nem
hallották.” (Ezt az ellentmondást az eredeti görög szavak
lingvisztikai elemzésével sem lehet feloldani.)
Válasz:
Az
egyik magyarázat szerint Jézus kétszer szólt volna Pálhoz,
először amikor megszólítja „Saul,
Saul, miért üldözöl engem?”
Ezt ugyan hallhatta a többi férfi, de amikor Jézus Pál személyes
elhívásáról és küldetéséről szól, akkor csak hozzá szólt
egyedül, mert az csak rá vonatkozott.
Másik magyarázat szerint Saul kísérői csak fényt láttak, és
azt hallották amit Saul mondott. De Jézust sem nem látták, sem
nem hallották. Azonban a szöveg egyik helyen sem Pál hangját
teszi a középpontba, hogy hallották-e vagy sem, hanem azét, aki
utoljára szólt, mivel közvetlenül azután mondja, hogy hallották,
ill. nem hallották a hangot, tehát Jézusét. De
/magánvéleményem szerint/ úgy is feloldható a látszólagos
ellentmondás, ha belegondolunk, hogy a 22. rész szerinti
változatban Pál maga
meséli el
a történetet azoknak, akik előtt ő magát menteni kívánta.
Hoppá, ez lényeges szempont, hogy ez egy védelmi
beszéd
volt. És azért mondja, hogy a többiek nem hallották a szót /amit
Krisztus mondott neki/, hanem csak ő, hogy a kísérőiről levegye
a felelősséget, hiszen akik előtt a védőbeszédét mondta, azok
Krisztus ellenségei voltak. Tehát hogy őket /Pál kísérőit/ ne
lehessen felelősségre vonni, hogy esetleg miért nem jelentették
ezt az eseményt a zsidó vezetőknek. - Nem véletlenül ment a
zsidó Nikodémus is éjjel Jézushoz, hogy ne legyen neki baja
belőle. - Pál tehát senkit nem akart érintetté tenni, hiszen ha
semmit nem hallottak, nem is részesek semmiben, nem is lehet őket
emiatt zaklatni. Ezért mondhatta tehát, hogy semmit nem hallottak.
/Az Apcsel 26:21 szerint Zsidók Pál életére törtek, amiért
bűnbánatra és megtérésre invitálta őket, és ennek az
invitálásnak a gyökerei a damaszkuszi útról indultak, tehát
Jézus színrelépése bizony nagy feszültségeket okozott a zsidók
körében, ahogy maga is mondta, nem békességet hozott, hanem
fegyvert: ellentétet szított az őt elfogadók és elutasítók
között. (Lásd Máté 10:34-36)/ Ez pedig azért nem hazugság a
részéről, mert vádlóiban gonosz indítékok feszültek, tehát
nem volt joguk az igazsághoz, amely még jobban felbőszítette
volna őket. [Egyébként Pál máskor is csinált ilyen cselt, pl.
az Apcsel 23:6-ban egy fals kijelentéssel egymásnak ugrasztotta a
farizeusokat és a szadduceusokat, hogy jól jöjjön ki a
konfliktusból, ami sikerült is neki.]
Mindenható-e
Isten?
Mikor
Ábrám kilenczvenkilencz esztendős vala, megjelenék az Úr
Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható Is-ten vagyok, járj
én előttem, és légy tökéletes. (1Móz. 17.11)
És
monda néki az Isten: Én vagyok a mindenható Isten, nevekedjél és
sokasodjál, nép és népek sokasága légyen te tőled; és
királyok származzanak a te ágyékodból.” (1Móz. 35.11)
És
monda Jákób Józsefnek: A mindenható Isten * megjelenék nékem
Lúzban, a Kanaán földén, és megálda engem. (1Móz. 48.3
„Ábrahámnak,
Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de
az én Jehova + nevemen nem voltam előttük ismeretes.” (2Móz.
6.3)
Jer.
32,27 „Ímé, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajjon
van-é valami lehetetlen nékem?”
Mát.
19,26 „Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez
lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”
ezzel
szemben:
Bir.
1,19 „Vala pedig az Úr Júdával, és kiűzé a hegység lakóit;
de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vassze-kereik
voltak.”
„Jákób
pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész
a hajnal feljöveteléig.
Aki
mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté
csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób
csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben.
És
monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób:
Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.
És
monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób.
Amaz
pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem
Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és embe-rekkel, és győztél.
És
megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az
pedig monda: Ugyan miért kérded az én ne-vemet? És megáldá őt
ott.
Nevezé
azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az
Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.” (1Móz.
32,24―32,30 Lásd a 10. lábjegyzetet.)
Válasz:
A
mindenható Istennél minden lehetséges ugyan, de pl. sem bűn sem
hazugság, sem semmi ilyen és ehhez hasonlók nem találhatók. Sem
ember Őt élve nem láthatja, csupán látomásban. A Jehova névnek
a jelentéseit
nem ismerték korábban, ill. a név különböző tartalmait,
amikre fokozatosan derült fény. Jákób egy angyallal küzdött,
nem Istennel magával, hanem aki Őt képviselte. És hogy Júda nem
tudta kiűzni a völgy lakóit, ez nem Isten fogyatékossága volt,
hanem az embereké. Rövidlátó kritikus úgy akarja beállítani,
mintha a Isten mindenhatóságán esne csorba, hogy nem bírt el a
vasszekerekkel. Isten Sisera 900 vasszekerével ha el tudott bánni
(vö. Bírák 4. rész), akkor ez máskor sem jelent problémát.
Legfeljebb az, ha az ember netán megijed az ellenségtől (vö. Józs
17:16), és az Isten erejébe, hatalmába, mindenhatóságába vetett
hite megrendül. Itt ugyanez történt, akárcsak évszázadokkal
később az apostoloknál. (vö. Máté 17:19-20) Továbbá arra is
gondolhatunk, hogy a zsidók a győzelmeik miatt kezdték elbízni
magukat, és elfeledkeztek az értük harcoló Istenről, mire Isten
hagyta az ellenséget egy ideig fölülkerekedni rajtuk, hogy így
térítse őket vissza az éltető istenhithez, a józan
istenfélelemhez. Azonkívül Sisera esetében Isten kifejezetten
megmondta, hogy az Izraeliták kezébe adja azt. Ott tehát egy az
egyben Isten harcolt értük, és győztek is, teljesen függetlenül
attól, hogy mennyi vasszekere volt az ellenségnek. De a Bírák
1:19 esetében ez nem így történt. Istentől nem kaptak arra
vonatkozó konkrét
üzenetet,
hogy Ő a kezükbe adja az ellenséget. Isten mindig szükség
szerint adja a leckét, és sohasem őt leckéztetik meg, sohasem az
Ő mindenhatóságán esik csorba. Csak ehhez a felismeréshez a
cikkíró még nem jutott el, azért próbál belekötni Istenbe
lépten-nyomon tehetségtelen igyekezetének minden
megnyilvánulásával.
Világosságban
él-e Isten?
1Tim.
6,15-16
„...a királyoknak Királya és az uraknak Ura, Kié egyedül a
halhatatlanság, a ki hozzáférhetetlen vi-lágosságban lakozik”
Jak.
1,17 „...a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs
változás, vagy változásnak árnyéka”
Ján.
12,35 „Monda azért nékik Jézus: ... és a ki a sötétségben
jár, nem tudja, hová megy.”
Jób
18,18 „(aki gonosz,) A világosságról a sötétségbe taszítják,
a föld kerekségéről elüldözik őt.”
Dán.
2,22 „Ő (Isten) ... tudja mi van a setétségben; és világosság
lakozik vele!” Lásd még Zsolt. 143,3; 2 Kor. 6,14; Zsid.
12,18―22.
ezzel
szemben:
1
Kir. 8,12 „Akkor monda Salamon: Az Úr mondotta, hogy ő lakoznék
ködben.”
2
Sám. 22,12 „(Isten) Sötétségből maga körül
sátrakat emelt, Esőhullást, sűrű felhőket.”7
Zsolt.
18,12 „(Isten) A sötétséget tette rejtekhelyévé; sátora
körülötte a sötét felhők és sűrű fellegek.”
Zsolt.
97,1―2 „Az Úr uralkodik, örüljön a föld ... Felhő és
homályosság van körülte”
Válasz:
Alaptétel,
hogy Isten a világosságok Atyja: „Hozd
fel reánk arcodnak világosságát … Mert nálad van az életnek
forrása; a te világosságod által látunk világosságot.”
(Zsolt 4:7; 36:10). Ő körülvette magát világossággal, mint egy
öltözettel. (Zsolt 104:2) Hogy értsük akkor az Őt körülvevő
sötétséget, felhőket, homályt? Ezek szimbolikus értelemben
vannak használva, és arra hivatottak, hogy egyrészt Isten
világosságának feltűnő voltát érzékeltessék /egy sötét
környezetben sokkal inkább erőteljesebb hatást képes gyakorolni
a világosság, ahogy a villám is a sötét égbolton sokkal
drámaibb hatást képes produkálni, mintha tűző napsütésben
történne/. A „Sötétségből
maga körül sátrakat emelt”
idézete is azt hivatott érzékeltetni, hogy minden fénynek Isten a
forrása, és a tőle való eltávolodás fokmérője a sötétség –
nyilván szellemi értelemben elsősorban, bár ez nem jelenti azt,
hogy ez a szellemi értelem csupán eszmei szinten létező, hiszen
Isten is, mint szellemi Lény (vö. Ján 4:24), nem csupán eszmei
szinten létező, hanem valóságos értelemben, csak egy más
dimenzióban. Amikor az Izraelitákat Isten angyala /Jézus Krisztus/
vezette nappal felhőoszlopban, éjjel a meg tűzoszlopban, akkor
mindkét oszlop a láthatatlan isteni jelenlétet hivatott kifejezni,
és éppen olyan minőségben, hogy a környezettől való
eltérésében feltűnő legyen. Tehát egyszer felhő
/homály-sötétség/, máskor meg tűz, de ez nem jelent Isten
lényére vonatkozó ellentétet, szembenállást, amit a kritikus
érzékeltetni szeretne. „Felöltötted
a felhőt, hogy hozzád ne jusson az imádság.”
(Jersir 3:44) Ettől még Isten világosságban lakozik, mert nem
magára öltötte fel a felhőt, hanem az a szentségességének a
burkát hivatott szemléltetni, amelyen át nem hatolhat mindaz, ami
szentségtelen. Amikor tehát Isten tőle valamilyen módon eltérő
környezetben jelenik meg, akkor az nem feltétlenül jelenti az Ő
örök kisugárzásának minőségi megváltozását.
Elfogadja-e
Isten az emberáldozatot?
5
Móz. 12,31 „Ne cselekedjél így az Úrral, a te Isteneddel, mert
mind azt az útálatosságot, a mit gyűlöl az Úr, meg-cselekedték
az ő isteneikkel; mert még fiaikat és leányaikat is megégetik
vala tűzzel az ő isteneiknek.”
ezzel
szemben:
1Móz.
22,2 „És monda (Isten): Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet,
a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és
áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet
mondándok néked.”
2Móz.
22,29 „Gabonáddal és boroddal ne késlekedjél; fiaid
elsőszülöttét nékem add.”
„És
fogadást tőn Jefte az úrnak, és monda: Ha mindenestől kezembe
adod az Ammon fiait: Akkor valami kijövénd az én házamnak ajtaján
előmbe, mikor békével visszatérek az Ammon fiaitól, legyen az
Úré, és megáldozom azt egészen égőáldozatul. És kivonult
Jefte az Ammon fiai ellen ... és kezébe adá néki azokat az Úr.
... Mikor pedig méne Jefte Mispába az ő házához: imé az ő
leánya jött ki eleibe dobokkal és tánczoló sereggel; ...És a
két hónap el-teltével visszatért atyjához, és betöltötte az ő
felőle való fogadást, a melyet tett.”
(Bir.
11,30—39)
2Sám.
21,8―14 „De elvevé a király Aja leányának, Rispának két
fiát ... Mikálnak öt fiát ... És adá azokat a Gibeoniták
kezébe, a kik felakaszták őket a hegyen az Úr előtt. Ezek tehát
egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első napjaiban, az
árpaaratás kezdetén ölettek meg. ... És kiengesztelődött ez
által Isten az ország iránt.”
Zsid.
10,10―12 „A mely akarattal szenteltettünk meg egyszer s
mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által ... Ő
azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre űle
az Istennek jobbjára”
1Kor.
5,7 „...mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus,
megáldoztatott érettünk.”
Válasz:
Ábrahámnál
világosan látható, hogy nem kívánja Isten az emberáldozatot,
hiszen Izsák nem lett feláldozva. Akiket Istennek szenteltek,
azokat Isten szent hajlékának szolgálatára szentelték nem pedig
életük kioltása által feláldozták. Jefte lánya hasonlóképpen
lett feláldozva. Isten következetlen lett volna, ha Ábrahám
égőáldozatát /Izsákot/ elutasítja, Jefte lányát meg
elfogadja. Amikor azt olvassuk: „betöltötte
az őfelőle való fogadást, amelyet tett, és ő [soha] nem ismert
férfiút.”
(Bír 11:39) – ez mutatja, hogy az áldozatához tartozott az ő
egész életén át megőrzött szüzessége, amit siratott a
lánybarátaival, nem pedig a feláldozott életét siratta! (35.
vers) Tehát nem ment férjhez, nem lettek gyerekei. Jefte pedig
azért szaggatta meg a ruháit, mert öregségére nem maradt
mellette a lánya támaszul. Amikor azt olvassuk: „Ezek
tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első
napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg”
(2Sám 21:9), akkor „pusztulás” és „megöletés” történt,
nem pedig égő/ember/áldozat bemutatása. Büntetésről van tehát
szó, mégpedig halálbüntetésről, Saul és a vérszopó háza
népe miatt, akik a Gibeoniták életére törtek. Egyébként
történt már máskor is, hogy Isten halálbüntetésre ítélt
némelyeket, mert a bűnük által ezt érdemelték. (Lásd: 4Móz
25:4; 5Móz 21:22) Krisztus áldozata pedig nem az emberáldozatok
sorában volt egy a sok közül, amit Isten elfogadott, hanem az
egyetlen, amely Isten mérhetetlen szeretetének a kifejeződése az
emberiség iránt. (vö. Ján 3:16) Az ő áldozatát a zsidó
áldozati rendszer volt hivatva előképezni, amely emberáldozatot
soha nem tartalmazott! A 3Mózes 1. fejezete tárgyalja a
égőáldozatok fajtáit, de itt emberáldozatról egy szó sincs –
tehát a cikkíró ismét saját tévelygésének áldozatává esik,
amikor Istent olyan színben akarja feltüntetni, mint aki elfogadja
az emberáldozatokat.
Ki
volt József apja?
„Jákób
nemzé Józsefet, férjét Máriának, a kitől született Jézus”
(Mát. 1,16)
ezzel
szemben:
„Maga
Jézus pedig mintegy harmincz esztendős volt, mikor tanítani
kezdett, ki, a mint állítják vala, a József fia vala, ez pedig a
Hélié” (Luk. 3,23)
(Jézus
nemzetségfáját számos különbséggel írják le az egyes
evangéliumok. Pl. vesd össze Mát. 1,1―14-et Luk. 3,23―38-cal.)
Válasz:
„Miért
különböző Máté és Lukács nemzetségtáblázata?
Ha elolvassuk Máté után a Lukács szerinti származástáblát is,
érzékeljük, hogy az ott található nevek nem egyeznek a Máténál
találhatókkal (Lk 3,23–38). A fő különbség ez: Máté Salamon
királyon, Lukács pedig Dávid Nátán nevű fián keresztül vezeti
le Jézus családfáját. Tüzetes összehasonlító tanulmányozás
után a bibliatudósok azt mondják, hogy két családfáról van
szó: Lukácsnál Mária családját találjuk meg, Máténál pedig
Józsefét. Test szerint Jézus végül is Márián keresztül
érkezett meg közénk, hisz Józsefnek csak adoptált fia volt. Így
a királyi (József ága) és a testi származási vonal (Mária ága)
a két szülő személyében találkozik. Jézus így testileg is
Dávidtól származott (Mária), de a dávidi királyi ág (József)
jogos örököse is.” (ld.: Josh McDowell: Bizonyítékok. KIA,
2004, 282. p.). Nem
feltétlenül kell tehát rögtön
ellentmondást
látni abban, ha valami a Bibliában más és más szemszögből van
feljegyezve, mert közelebbről nézve feloldódnak az
ellentmondások, és mindenre van logikus,
ésszerű és megnyugtató magyarázat.
Volt-e
Mózesnak testvére?
„Parancsola
azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki
születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind
életben.
És
elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és
Lévi-leányt vőn feleségűl.
És
fogada méhében az asszony és fiat szűle; és látá, hogy szép
az és rejtegeté három hónapig.
De
mikor tovább nem rejtegetheté, szerze annak egy gyékény-ládácskát,
és bekené azt gyantával és szurokkal s belétevé a gyermeket és
letevé a folyóvíz szélén a sás közé.
Az
ő nénje pedig megáll vala távolról, hogy megtudja: mi történik
vele?
És
aláméne a Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben,
szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz partján. És
meglátá a ládácskát a sás között s elküldé az ő
szolgálóleányát és kihozatá azt.
ez.
Az
ő nénje pedig monda a Faraó leányának: Elmenjek-é s hívjak-é
egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közűl, hogy szoptassa
néked a gyermeket?
És
a Faraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó,
és elhívá a gyermek anyját.
És
monda néki a Faraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd
fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a
gyermeket és szoptatá azt.
És
felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia
gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a
vízből húztam ki őt.
Lőn
pedig azokban a napokban, mikor Mózes felnevekedék, kiméne az ő
atyjafiaihoz és látá az ő nehéz munkájokat s látá, hogy egy
Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit az ő atyjafiai
közűl.” (2Móz. 1.22—2.11)
„Mikor
pedig elközelgetett az ígéretnek ideje, melyet Isten esküvel
ígért Ábrahámnak, megnevekedék a nép és megsokasodék
Égyiptomban,
Mindaddig,
mígnem más király támada, ki nem ismeri vala Józsefet.
Ez
a mi nemzetségünkkel álnokul bánva nyomorgatta a mi atyáinkat,
hogy magzataikat kitétesse, hogy életben ne maradjanak.
Akkor
születék Mózes, és ékes vala az Isten előtt. Ez három hónapig
atyja házában tartaték.
Mikor
pedig kitétetett, a Faraó leánya felvevé, és felnevelé őt a
saját fia gyanánt.
És
Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és
hatalmas vala beszédben és cselekedetben.
Mikor
pedig negyvenéves kora betölt, eszébe jutott, hogy meglátogassa
atyjafiait, az Izráel fiait.” (Csel. 7.17—7.23
ezzel
szemben:
„És
felgerjede az Úr haragja Mózes ellen és monda: Nemde atyádfia
néked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesenszóló
és ímé ő ki is jő elődbe s mihelyt meglát, örvendezni fog az
ő szívében.” (2Móz. 4.14)
„Miután
pedig megláttad azt, takaríttatol te is a te népedhez, a miképen
oda takaríttatott Áron, a te testvéred;” (4Móz. 27.13)
„És
halj meg a hegyen, a melyre felmégy, és takaríttassál a te
népedhez, a miképen meghalt Áron, a te testvéred a Hór hegyén,
és takaríttatott az ő népeihez;” (5Móz. 32.50)
Válasz:
Amikor
első szempont szerint idézte ezt a szöveget: „egy
héber férfit az ő atyjafiai közűl.”
- észrevehette volna, hogy az atyjafiai az a testvéreit jelenti,
mivel
ezt a kifejezést többféle értelemben is használja a Biblia:
-
vér szerinti, rokon, egy törzsből, egy népből, az emberi fajból,
tehát átvitt értelemben is, ezt
számtalan idézet mutatja az ÓSZ-ben: „Ne
táplálj gyűlöletet szívedben testvéred iránt. Fedd meg
embertársadat, s akkor nem osztozol bűnében. ...Ha veled élő
testvéred nyomorba jut és nincs biztosítva a megélhetése nálad,
akkor segítsd úgy, mint az idegent és a vendéget, s maradjon
veled. Ne vond meg tőle a munkát, ne végy tőle kamatot, hanem
féld Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted.”
(3Móz
19:17; 25:35-36, katolikus ford.)
„Míg
minden más ókori uralkodónál az alattvaló rabszolga volt, az
izraelita uralkodónak az alattvaló testvére volt”
(T. H. Robinson). Egyébként
a keresztény gyülekezetben is ugyanez a „testvér” kifejezés
használatos. Jézus mondja Péter apostolnak:
„De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor
megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.”
(Luk 22:32, katolikus ford.) Még az angyal is ezt az elnevezést
használta
a gyülekezet tagjaival kapcsolatban: „De
így szólt: „Vigyázz, ne tedd! Csak neked és testvéreidnek
vagyok szolgatársa, a prófétáké és azoké, akik megtartják
ennek a könyvnek a szavait. Az Istent imádd!”
(Jel 22:9, katolikus ford.) Tehát hogy volt-e Mózesnek testvére,
arra az a válasz, hogy igen: „Amikor
betöltötte negyvenedik évét, az a gondolata támadt, hogy
meglátogatja testvéreit, Izrael fiait.”
(Apcsel
7:23, katolikus ford.) Izrael fiai mind a testvérei voltak.
Összegzés:
Ha
valaki szerint a Bibliában vannak ellentmondások, és az illető
felhoz pár példát, az még érthető, hiszen első olvasatra sok
minden annak tűnhet. De amikor valaki azt állítja, hogy a Biblia
nyüzsög az ellentmondásoktól, sőt maga az egész Biblia egy
totális ellentmondás, akkor az illető szándéka nem a megértés,
hanem a szándékos lejáratás, a Biblia hitelességének a
lerontása. Ha ezt a leminősítést komolyan gondolja és
megmerevedik ebben, akkor az Isten válasza az ilyeneknek ez: „Ezért
szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy
higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mindazok elvegyék
ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban
gyönyörködtek.”
(2Thesz 2:11-12, MBT. ford.)
Nem
mindegy tehát, hogy valaki milyen indítékból fordul az Isten
felé, mert aki Isten ellen
fordul, az Isten is szembe fordul azzal. Nem véletlenül van tehát
úgy megírva a Biblia ahogy, hogy akik nem méltók az üdvösségre,
azok elbotoljanak benne.
„A
kő, a melyet az építők megvetettek, az lett a szegeletnek fejévé
és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; A
kik engedetlenek lévén, megütköznek az ígében, a mire
rendeltettek is.” (1Pét
2:7-8)
