A sorrend felcserélhetetlensége az élet és a mindenség eredetében
A modern világban a materializmus mint megdönthetetlen, tudományos alapállás jelenik meg. Ha azonban a legújabb informatikai, biológiai és fizikai tények tükrében, előítéletek nélkül vizsgáljuk meg ezt a rendszert, kénytelenek vagyunk észrevenni a benne feszülő, feloldhatatlan logikai ellentmondásokat.
Ez a tanulmány úgy vizsgálja meg az anyagelvű gondolkodásmódot, mint egy szoftvermérnök a rejtett forráskód-hibákat, vagy mint egy neurológus a tüneteket produkáló idegrendszert. Lépésről lépésre haladunk végig a mindennapok józan logikájától a genetikai kód megfordíthatatlan szoftver-hardver hierarchiáján át egészen Max Planck fizikai forradalmáig, amely rávilágít az anyag illuzórikus természetére.
Miután feltártuk az ateizmus belső működési mechanizmusát, nem hagyjuk magára az olvasót a megválaszolatlan kérdések között. Egy módszeres, négy lépésből álló kognitív terápiát ajánlunk meg, amely segít lefejteni a berögzült, anyagközpontú gondolkodási sémákat. Cvelunk a belső, természetes hierarchia helyreállítása: annak a felismerése, hogy a tudat és a szellem nem az anyag mellékterméke, hanem annak legfőbb szervezője és fenntartója.
Az olvasó meghívást kap egy higgadt, tárgyilagos szellemi utazásra. Engedje meg magának a szabadságot, hogy felülvizsgálja a megszokott válaszokat, és merjen rezonálni az igazságra.
Kép: form / PxHere (CC0)
Tartalomjegyzék
I. A materialista álláspont következetlensége (Miért nem optimalizálhat az élettelen
környezet?)
II. A felcserélhetetlen sorrend törvénye (A szoftver-hardver megfordíthatatlan viszonya)
III. Érvelés a mindennapok logikájával (Betűs tészta, mosógép és a konyhai recept Mari néni nyelvén)
IV. Tipikus ellenérvek és azok logikai feloldása (Hópelyhek, Miller-kísérlet, A biokémiai párhuzam a humán-világnézeti szinttel)
V. Az ateizmus kódjának megfejtése (A módszertani materializmus öncsapdája, A biokémiai párhuzam megvonása)
VI. Leggyakoribb keresztkérdések és a megalapozott válaszok (Ki tervezte a tervezőt, a kódhibák/biológiai rendellenességek oka, a lombikbébi-érv)
VII. A fizika végső bizonyítéka: Planck és az anyag illúziója (Az anyag mint egy tudatos és intelligens Rendező tevékenységének eredménye)
VIII. A materializmus mint kognitív minta és neurológiai reflex (A gondolati sémák és a berögzült szokások neurális párhuzamai)
IX. A szellemi szemléletváltás szükségessége és kivitelezése (A 4 lépéses gyakorlati módszertan a terápiához)
X. A szándékos szembenállás törvénye és az egzisztenciális menekülés (A szellemi szabadság elfojtása és a belső hang elnémításának folyamata)
XI. Az illeszkedési hézag következményei (A kódherdálás és a Rendező végső helyreállítása)
XII. Teológiai megerősítés (Az Örökkévalóság mint ismeretelméleti axióma)
XIII. Az információtranszfer bizonyítéka (Az ókori szövegek sugalmazott jellege és a megismerés határa)
Alaptétel: A legelső sejt működése strukturálisan nem vezethető vissza az anyagi világ spontán önszerveződésére és a környezeti tényezők szelekciójára. Az élet nem az anyagszerveződés passzív következménye, hanem éppen fordítva: a fizikai anyagszerveződés az életet hordozó program megnyilvánulása. Az első sejt létezése egy előzetes, funkcionális programvezérlés bizonyítéka. A sorrend – miszerint a szellemi szoftver megelőzi a fizikai hardvert – a biológiában és az információelméletben egyaránt megfordíthatatlan.
A fősodorbeli materialista elmélet az alábbi feltételezésre épül:
Az élettelen atomok a korai Föld környezetében véletlenszerű reakciókba léptek egymással.
Idővel kialakult egy zárt fizikai burok (membrán).
A burkon belüli kémiai folyamatok a külső hatásokra reagálva szelektálódtak és fokozatosan optimalizálódtak.
Ebből a spontán rendeződésből fejlődött ki végül az első működő biológiai program.
Miért hordoz ez a megközelítés alapvető logikai hibát?
A természetes szelekció és a környezeti optimalizáció mechanizmusa kizárólag olyan rendszeren képes dolgozni, amely már eleve rendelkezik a működés és az önfenntartás képességével. Ami funkcionálisan működésképtelen, az a fizika és a termodinamika törvényei szerint a környezeti hatások alatt azonnal feloszlik és deorganizálódik.
Egy félkész, információ nélküli anyagi struktúrának nincs ideje a fokozatos „fejlődésre”, mert a környezet fizikai erői lebontják azt, mielőtt bármiféle optimalizáció elindulhatna. A sejtnek már azelőtt rendelkeznie kell az energiafelhasználás és a homeosztázis szabályrendszerével, mielőtt az első funkcionális burok bezárulna. Mivel ez a specifikus információstrukturáltság nem származhat az élettelen atomok mechanikus ütközéseiből, a rendszer egy eleve létező, külső és intelligens Forrás programvezérlését igazolja.
A valóság törvényszerűségeiben az ok és az okozat hierarchiája nem cserélhető fel. Az anyagi elemek önmagukban cél és jövőkép nélküliek, így nem képesek logikai szabályrendszereket vagy kódolt információt alkotni.
A téves (materialista) sorrend:
A téves (materialista) sorrend:
Vak anyag → Kémiai keveredés → Véletlen burok → Működési program → (Élő sejt)
A valódi (logikus) sorrend:
Intelligens Terv → Céltudatos információ vezérlés → Az anyag sorba rendezése → Funkcionáló sejt
Az anyagi struktúra önmagából nem képes szoftvert generálni. A programvezérlés logikájának már azelőtt készen kellett lennie, hogy az anyagi elemek egyáltalán sejtformába rendeződtek volna.
Egy számítógép merevlemeze (a hardver) a fizika vak törvényei alapján önmagától soha nem fog létrehozni egy operációs rendszert vagy egy működő szoftverkódot. A kódnak, a tervnek és a logikai szabályrendszernek már mint elvi realitásnak léteznie kellett ahhoz, hogy az anyagot egyáltalán egy működő egységgé szervezze. Az elsődleges ok (az Intelligens Program) így soha nem téveszthető össze az okozattal (a fizikailag testet öltött működő sejttel).
A tudományos szakkifejezések ellensúlyozásaként az alábbi három hétköznapi példa segítségével a szoftver-hardver hierarchia összefüggései a józan ész szintjén azonnal átláthatóvá válnak:
1. A betűs tészta példája
Ha egy doboz betűs tésztát akármeddig rázunk, abból soha nem fog összeállni egy értelmes vers. A tésztadarabok nem ismerik a nyelvtant és a szintaktikát. Előbb kell léteznie a rendező elme fejében lévő gondolatnak (a programnak), amely aztán a megfelelő sorrendbe kényszeríti a fizikai elemeket.
Minden értelmes mondat rámutat az anyagelvű kizárólagosság korlátaira, és a szellemnek biztosít elsőbbséget az anyag felett. Egy egyszerű levélváltás során a szöveget nem-anyagi tudatok kommunikálják egymással a fizikai hordozón keresztül: sem a papírnak, sem a tintának nincs meg az a képessége, hogy nyelvtani jelentést hordozzon, vagy a hibákat önmagától kijavítsa.
2. Az automata mosógép példája
Hiába rakjuk össze mérnöki pontossággal a mosógép mechanikai vázát, hiába zárjuk be az ajtaját, és hiába töltjük meg ruhával és vízzel: ha a vezérlőegység mikrocsipjén lévő program nem létezik az első pillanattól kezdve, a gép képtelen elindulni és elvégezni a funkcióját. A fémcsavarokból és műanyag alkatrészekből – mint fizikai hordozókból – soha nem fog magától megszületni az anyagtalan programkód. A hardver puszta léte nem generálja a működését irányító szoftvert.
3. A konyhai recept példája
A konyhapulton hagyott liszt, tojás és cukor magától csupán az entrópia törvényének engedelmeskedik: az idő múlásával megromlik vagy deorganizálódik. Ezek az alapanyagok soha nem fognak tortává összeállni, mert a fizikai összetevőkben nincs önrendező és céltudatos intelligencia.
A receptnek, a logikai struktúrának és a teremtő szándéknak már előbb léteznie kell a háziasszony elméjében, mint ahogy a keverőtálat egyáltalán elővenné a konyhaszekrényből. Az elsődleges ok (a recept) itt sem cserélhető fel az okozattal (a kész süteménnyel).
1. Ellenérv: „De hát létezik az önszerveződés! Például a hópelyhek vagy a kristályok is maguktól, külső intelligencia nélkül vesznek fel szabályos alakot.”
A kategóriahiba feloldása:
Ez a kritika egy klasszikus kategóriahibára (category mistake) épül, amely összekeveri a statikus geometriai mintázatot a funkcionális programvezérléssel. A DNS-molekula gerincét (foszfátcsoportok és dezoxiribózcukor) valóban kovalens kémiai kötések tartják össze, ám a genetikai információ nem ebben a fizikai vázban rejlik, hanem a nukleotid bázisok (A, T, G, C) specifikus egymásutániságában, azaz a szekvenciájában.
Itt lép életbe a transzverzális és longitudinális függetlenség elve: a DNS hossztengelye mentén a bázisok között nincs semmilyen olyan fizikai-kémiai kényszer vagy belső affinitás, amely meghatározná a sorrendet. Az adenin után következhet guanin, timin vagy citozin is; a kémiai kötések energiája és stabilitása szempontjából mindegyik kombináció teljesen egyenértékű. A fizikai kötések tehát csak a „papírt és a tintát” biztosítják, de a betűk sorrendjét nem. A sorrendet nem a fizika kényszeríti ki, hanem a specifikált információ határozza meg.
Amikor tintával írunk egy papírra, a papír és a tinta közötti erők tisztán fizikai-kémiai természetűek. Azonban a fizika és a kémia törvényei nem magyarázzák meg a szavak jelentését, sem a mondatok nyelvtanát. A tinta a hordozó (hardver), a szöveg a kód (szoftver). A DNS pontosan ugyanilyen jelrendszer: a kémia csupán a médium, az információ pedig a transzcendens, nem-anyagi entitás.
Óriási logikai tévedés összekeverni a kristályosodást a programvezérléssel. A kristályoknál csupán a fizika törvényei – a molekulák közötti statikus vonzóerők – ismétlődnek monoton mintázatként, ahogyan a mágnes rendezi sorba a vasreszeléket. Ebben a folyamatban nincs kódolt információ, nincs funkció, és nincs előre meghatározott cél. A hópehely egy vak fizikai mintázat; a sejtprogram viszont egy értelmes használati utasítás. A fizika törvényei mintázatokat és formákat képesek létrehozni, de funkcionális szoftvert soha.
2. Ellenérv: „A Miller–Urey-kísérlet már a 20. században bebizonyította, hogy gázokból és elektromos szikrákból (villámokból) maguktól is létrejönnek az élet építőkövei, az aminosavak!”
A kísérlet módszertani valósága:
Bár a fősodorbeli tankönyvek nagy áttörésként tálalják, hogy Stanley Miller aminosavakat hozott létre egy lombikban, a kísérlet pontos elemzése valójában egy előzetes intelligens terv szükségességét igazolja, nem pedig a vak véletlent. A laboratóriumi elrendezés nem a feltételezett őskörnyezet szabad szimulációja, hanem egy szigorúan ellenőrzött, izolációs technológiával felszerelt rendszer.
Miller egy rendkívül összetett üvegedény-apparátust épített fel, amelyben egy speciális hidegkamrás csapdát (trap) alkalmazott. Ennek a beavatkozásnak döntő szerepe volt: ha nem alkalmazza ezt a csapdát, a gázok keringetéséhez használt elektromos szikra energiája azonnal el is bontotta volna a frissen született aminosavakat. A kutató pontosan adagolta a gázokat, izolálta a mérgező melléktermékeket, és tudatosan irányította a folyamatot. Vagyis szükség volt egy intelligens tervezőre, aki úgy alakította ki a készüléket, hogy az elválassza a termékeket a reakciótértől, megvédve őket a lebomlástól.
Erre a problémára a híres csillagász és materialista gondolkodó, Carl Sagan is rámutatott egy szakmai konferencián:
„A szerves vegyész érthető módon előszeretettel eltávolítja a képződő termékeket az energiaforrás környezetéből, mielőtt azok lebomlanának. Amikor azonban az élet eredetéről beszélünk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a képződés mellett bomlási folyamatok is bekövetkeznek, s így a folyamat más irányt vehet, amennyiben a termékeket nem távolítjuk el a reakciótérből.” (Carl Sagan hozzászólása. In: Fox, S. W. (szerk.): The Origins of Prebiological Systems and of Their Molecular Matrices. Academic Press, New York, 1965, 195. o.)
A termodinamikai egyensúly törvényei szerint a destrukció (lebomlás) sebessége prebiológiai környezetben sokszorosa a szintézis (képződés) sebességének. Miller mesterséges, külső beavatkozása nélkül az egyensúlyi állapot a deorganizáció felé konvergál.
A materialista elméletek gyakran azzal próbálnak felelni erre a termodinamikai korlátra, hogy a Föld nyitott rendszer, és a modern abiogenezis-kutatás – például Nick Lane lúgos hidrotermális kürtő-modellje – szerint a mélytengeri proton-gradiensek és ásványi kamrák külső intelligencia nélkül is képesek voltak fenntartani a folyamatot.
Ez a magyarázat azonban összekeveri a puszta energiát a specifikált információval. A nyitott rendszerbe áramló ellenőrizetlen energia (legyen az UV-fény vagy vulkanikus hő) nem épít, hanem rombol, ha nincs jelen egy eleve megtervezett és összehangolt molekuláris mechanizmus, amely azt hasznos munkává alakítaná. Ráadásul a mélytengeri vizes közeg a hidrolízis törvényei miatt törvényszerűen felbontja a kialakuló aminosavláncokat.
A legfőbb akadály azonban továbbra is az információ hiánya: a kürtőkben lévő puszta elektromos vagy kémiai feszültség (gradiens) képes lehet energiát biztosítani, de biokémiailag teljesen képtelen megírni a DNS-be zárt logikai szoftvert, amelynek bázissorrendjét a fizika törvényei szabadon hagyják. Az elektromos áram puszta megléte soha nem magyarázza meg a számítógépes program létrejöttét.
A fősodor beismerései és a kísérleti modellek elégtelensége
Bár a tankönyvek évtizedekig az élet keletkezésének bizonyítékaként tálalták a Miller–Urey-kísérletet, mára maguk a vezető fősodorbeli evolúcióbiológusok is kénytelenek elismerni annak elégtelenségét. A Discover Magazine az újabb kutatások kapcsán nyíltan idézi Nick Lane híres biokémikust, aki kijelenti:
„Valójában, amint Miller kísérletei kimutatták, nem nehéz aminosavakat létrehozni. A sokkal nagyobb kihívás a nukleinsavak létrehozása - olyan molekulák építőkövei, mint az RNS és a DNS. Az élet eredete e „replikátorok” eredetében rejlik, olyan molekulákból, amelyek másolatot készíthetnek magukról... „Még ha leves körülmények között is tud aminosavakat (és nukleinsavakat) előállítani, ennek alig vagy egyáltalán nincs hatása az élet eredetére.” /A tudósok befejeznek egy 53 éves klasszikus kísérletet az élet eredetével kapcsolatban/ https://www.discovermagazine.com/planet-earth/scientists-finish-a-53-year-old-classic-experiment-on-the-origins-of-life
A modern tudomány belátta, hogy az igazi, áthidalhatatlan kihívást nem a vakon létrejövő egyszerű anyagok jelentik, hanem a replikáció és a specifikált genetikai információ eredete, amelyre a Miller-féle modell semmilyen választ nem ad.
A fizikai és termodinamikai visszacsatolás
A fősodorbeli konszenzus a gyakorlatban akaratlanul is elismeri: a mesterséges „csapda” (trap) berendezés nélkül a rendszer nem lenne képes szerves molekulákat felhalmozni. Ez a prebiológiai folyamatok egyik legnagyobb termodinamikai paradoxona:
A reverzibilitás és a lebontó energia: Az aminosavak képződéséhez szükséges külső energiaforrás (például az UV-sugárzás vagy az elektromos kisülés) nagyságrendekkel hatékonyabban és gyorsabban bontja le a már létrejött komplex molekulákat, mint ahogyan felépíti azokat. Ha nincs jelen egy intelligens ágens (a vegyész), aki egy mesterséges szűrőrendszerrel azonnal kivonja a terméket a reakciótérből, a kémiai egyensúly a deorganizáció irányába tolódik el.
A racemizáció és a kiralitás problémája
Miller kísérlete törvényszerűen racém keveréket eredményezett, vagyis 50% L- (balkezes) és 50% D- (jobbkezes) aminosav jött létre. Az élő sejtek funkcionális fehérjéi ezzel szemben kizárólag balkezes aminosavakból állnak (homokiralitás). Ha csak egyetlen jobbkezes aminosav is beépül egy fehérjeláncba, a teljes háromdimenziós struktúra összeomlik és működésképtelenné válik.
A statisztikai mechanika törvényei szerint egy racém folyadékból egyetlen, 100 aminosavból álló, kizárólag balkezes funkcionális fehérjelánc véletlenszerű összeállásának az esélye körülbelül (kb. 1:1030). Ez a matematikai és biokémiai realitások talaján az abszolút valószínűtlenség kategóriája.
Az RNS-világ hipotézis elvi határai
A materialista megközelítés azért próbál elmozdulni a Miller-féle aminosav-központúságtól az RNS-világ elmélete (Wikipedia) felé, mert felismerték a fenti termodinamikai zsákutcát. Azonban ez a megközelítés még súlyosabb információelméleti akadályokba ütközik:
Strukturális instabilitás: A nukleotidok szintézise nagyságrendekkel bonyolultabb, mint az aminosavaké. Prebiológiai körülmények között a kód vázát alkotó ribóz cukor a Formóz-reakció keresztreakciói miatt rendkívül instabil, és spontán lebomlik.
Az információ specifikációja: Egy véletlenszerűen összekapcsolódó RNS-lánc nem képes replikációra, csupán egy funkciótlan makromolekula marad. Az önreplikációhoz szükséges minimális, funkcionális információmennyiség konfigurációs esélye messze átlépi a Borel-féle egyetemes valószínűtlenségi határt (kb. 1:1030).
Gyakran elhangzik az a fősodorbeli érv, miszerint a tudomány nem egy kész sejt hirtelen megjelenését állítja, hanem azt, hogy az egyszerű nukleotidokból RNS-láncok lettek, és ezek az autokatalitikus hálózatok (ahol a molekulák egymás képződését segítik) kezdtek el szelektálódni.
Ez a feltételezés azonban az abiogenezis-narratíva legnagyobb logikai ugrása, egyfajta információelméleti önellentmondás. A természetes szelekció definíció szerint kizárólag olyan rendszereken képes operálni, amelyek már rendelkeznek a pontos önreprodukció (replikáció) és a kódolt információ átörökítésének integrált hardverével és szoftverével. Amíg nem biztosított a magas hűségű másolás és a hibajavítás, addig nincsenek diszkrét generációk, nincs genetikai öröklődés, így funkcionális értelemben természetes szelekció sem létezhet.
Egy funkciótlan, véletlenszerű szekvenciájú RNS-láncra a szelekció vak; arra kizárólag a statisztikus mechanika és a termodinamika romboló törvényei érvényesek. A materialista redukcionizmus itt a következményt (a szelekciót) próbálja megtenni az okká. A replikációs szoftver megjelenése előtt a környezet nem épít, hanem pusztán deorganizál: a termodinamika második törvénye (az entrópia) elkerülhetetlenül lebontja a kialakuló komplex, de instabil makromolekuláris láncokat.
Összegzés
Nem az a kérdés, hogy a jövőben felfedeznek-e egy eddig ismeretlen fizikai törvényt, hanem az, hogy a jelenleg igazolt természeti törvények alapján mi a racionális következtetés. Ha a meglévő bizonyítékok és a matematika alapján a naturalista, spontán életkeletkezés esélye konvergál a nullához, akkor annak dogmatikus feltételezése, hogy „valahogy mégis megtörtént”, nem empirikus tudomány, hanem egy a priori világnézeti vállalás.
3. Ellenérv: „Ha adunk neki elég időt – mondjuk milliárd éveket –, a statisztikai véletlen folytán a legkisebb valószínűségű esemény is megtörténhet, és összeállhat az első sejt.”
Az idő-mítosz és a termodinamikai valóság:
Az idő tényezőjének ilyen jellegű használata a materialista elméletek egyik leggyakoribb hivatkozási alapja. A fizikai realitások talaján azonban a múló idő nem megoldja, hanem kifejezetten nehezíti a komplex struktúrák spontán létrejöttét. Az idő nem semleges közeg, amely passzívan várja, hogy a vak véletlen végül egy működőképes konfigurációt hozzon létre. Az időnek a fizikai valóságban határozott iránya van, és ez az irány a deorganizáció.
A termodinamika második főtétele szerint a zárt vagy magukra hagyott rendszerekben az idő előrehaladtával a rendezetlenség (az entrópia) folyamatosan növekszik: a komplex anyagi rendszerek idővel strukturálisan szétesnek és lebomlanak. Ha magára hagyunk egy építőanyag-kupacot, az a múló idő következményeként nem funkcionális épületté áll össze, hanem az erózió hatására deorganizálódik. Az idő múlása önmagában a rendezetlenségnek kedvez, nem pedig a specifikált szoftverfejlesztésnek. Ha nincs jelen az első pillanattól kezdve egy fenntartó program, a kémiai építőelemek az idő múlásával nem összetettebbé válnak, hanem végleg lebomlanak.
Erre a kozmikus törvényszerűségre Pál apostol is rávilágít, amikor azt írja, hogy a világ a „hiábavalóság alá vettetett” (görögül: mataiotész), majd a következő versben (Róm 8:21) pontosítja, hogy a teremtett világ a „rothadandóság rabságában” van. Ez a megfogalmazás a termodinamika második főtételének, az entrópia egyetemes növekedésének figyelemre méltó leírása. Pál apostol szerint az egész teremtett kozmosz ebben a deorganizációs folyamatban él. A fizikai leépülés és a káosz felé való haladás az univerzum egyetemes állapota – egy olyan törvény, amely alól a fizikai világ egyetlen mikroszkopikus vagy makrokozmikus része sem vonhatja ki magát.
A materializmus belső ellentmondása
A materialista megközelítés egy komoly logikai ellentmondásba ütközik: miközben elismeri az entrópia egyetemes törvényét, ugyanezt a múló időt használja fel annak megmagyarázására, miként épült fel a biológiai világ magától. Ez a feltételezés ellentétben áll a mindennapi tapasztalatokkal és a statisztikai mechanika alapvető szabályaival is.
Ha a feltételezett prebiotikus környezetben véletlenül összeállna egy aminosav-lánc, a környezeti hatások (a víz általi hidrolízis, az UV-sugárzás, a hőmérséklet-ingadozás) nagyságrendekkel gyorsabban bontanák szét ezt a láncolatot, mint amilyen lassan az egyáltalán létrejöhetett. Minél több időt kap a vak véletlen egy ilyen romboló, deorganizáló környezetben, annál biztosabb a molekuláris szétesés, nem pedig az építkezés.
A nyers energia ugyanis csak akkor képes rendet és specifikált struktúrát teremteni, ha jelen van egy mechanizmus vagy egy szoftver (információ), amely azt hasznos munkává alakítja. A növényi sejtek azért képesek növekedni a napfény hatására, mert a DNS-ükben már ott található a fotoszintézis rendkívül bonyolult molekuláris forráskódja. Ha ez a szoftver nincs ott az első pillanattól kezdve, a nyers energia nem életet generál, hanem roncsolja az anyagi struktúrát.
A szoftvermérnökök pontosan tudják: ha egy működő programkódot magára hagynak egy szerveren, és abba az idő múlásával véletlenszerű karakterváltozásokat (mutációkat vagy hibákat) engednek be, a szoftver nem fog új, hasznos funkciókat fejleszteni, hanem strukturálisan összeomlik.
A spontán evolúciós modellek ott ütköznek elvi akadályba, hogy az élettelen aminosavak a prebiotikus környezetben nem képesek a részeredmények rögzítésére és elmentésére. Mivel nincs jelen egy információalapú szoftver, amely megtartaná a funkcionális kombinációkat, a fizikai környezet (a hullámzás, a hő, a sugárzás) a következő pillanatban deorganizálja a struktúrát. A folyamat minden áldott pillanatban a nullpontról kezdődik újra.
A kémiában és a fizikában minden instabil molekulának van egy meghatározott felezési ideje – vagyis az az időtartam, ami alatt spontán lebomlik. Az első sejt felépítéséhez szükséges bonyolult szerves vegyületek (RNS, DNS, fehérjék) rendkívül instabilak. Ha nincsenek egy már működő, védett celluláris környezeten belül, percek vagy órák alatt felbomlanak. Ha a vak véletlennek statisztikailag százmillió évre lenne szüksége egy funkcionális láncolat kialakításához, miközben az adott makromolekula a kémia törvényei miatt két óra alatt szétesik, akkor az idő múlása nemhogy segítené a folyamatot, hanem strukturálisan kizárja azt.
Az idő múlása ebben a kontextusban nem egy számláló, ami közelebb visz a célhoz, hanem egy futópad, amelyen a vak véletlen lépked: hiába telnek el milliárd évek, a folyamat a nullponton toporog, mert a fizikai deorganizáció (entrópia) folyamatosan törli a minimális részeredményeket is. A materialista elmélet ott hibázik, hogy az időt tévesen egyfajta intelligens rendező erőként kezeli, miközben a fizika törvényei szerint az idő a legnagyobb deorganizáló tényező a világon. Információ (kód) nélkül az idő nem életet hoz létre, hanem lebomlást.
A körkörös érvelés és a majom-paradoxon csapdája
A materialista elmélet ezen a ponton egy klasszikus körkörös érvelésbe (petitio principii) torkollik. Az idő múlása csak akkor válhatna építő tényezővé, ha létezne egy „mentés funkció” (információ/szoftver), amely megtartja a funkcionális elemeket, és kiszűri a működésképteleneket. Csakhogy a vizsgálat tárgya pontosan ennek az intelligens szoftvernek a keletkezése! Ez egy feloldhatatlan logikai csapda.
Gyakran elhangzik a híres hasonlat: „Ha végtelen számú majom gépelne végtelen ideig, a vak véletlen folytán egyszer csak legépelnének egy Shakespeare-drámát.” Ez a felvetés egyetlen matematikai és információelméleti ténnyel feloldható: a vak véletlennek nincs memóriája, így a legkisebb hibánál a rendszer azonnal visszazuhan a nullpontra.
Ha egy képzeletbeli majom már leírta a Hamlet felét hiba nélkül, de a következő betűnél melléüt, a biológiai és fizikai környezetben – mentési funkció hiányában – az eddigi szövegszerkezet azonnal értékét veszti. A folyamatnak a legelső betűtől kell újrakezdődnie.
Mivel a fizikai világban a deorganizáció (az entrópia) mérhetetlenül gyorsabb, mint a véletlenszerű építkezés, a majom milliárd évek alatt is csak értelmetlen karakterhalmazt produkálna. Az idő nem halmozza fel a részeredményeket, ha nincs mögöttük egy intelligens program, ami koordinálná azokat.
Richard Dawkins a híres „METHINKS IT IS LIKE A WEASEL” számítógépes programjával próbálta demonstrálni a kumulatív szelekció erejét, de ezzel akaratlanul is a tervezettség szükségességét igazolta. A szimulációjába ugyanis ő maga, mint intelligens ágens, előre beleprogramozta a célt (a kész mondatot) és a mentési funkciót (hogy a helyes helyre kerülő betűk megmaradjanak a következő generációkban).
A valóságban, az élettelen természetben és a feltételezett őslevesben nincs ilyen előre megírt szoftver, ami ismerné a távoli célt, és elmentené a részeredményeket. Dawkins így a modellje működéséhez kénytelen volt igénybe venni egy intelligens szoftvert – pontosan azt a tényezőt, amelynek a szükségességét a materialista elmélet tagadni kívánja.
- A 2. rész következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése