Mi a karizmatikus kereszténység
Németh Sándor írása
A kereszténység kifejezés nem fordul elő a
Bibliában. Jézus és tanítványai az Ószövetség könyveiben
található kijelentésekkel, próféciákkal igazolták az új
szövetség eseményeit az emberek előtt. Gondosan ügyeltek arra, hogy az evangéliumban ne egy ószövetségi
kijelentésekkel ellentétben álló hit- és tanrendszert lássanak,
hanem egy olyan zsidó személy életét, munkásságát, akinek
földi sorsa, tettei, megfeszítése, feltámadása mint történelmi
(üdvtörténeti) tények teljesen és pontosan megfelelnek annak a
messiási várakozásnak, mely a zsidó próféták előrejelzésein
alapult a Messiás első eljövetelére vonatkozóan.
(-1- ) A
kereszténység fogalmát Krisztus születése után a II. század
első felében Ignatiosz "alkotta meg" a judaizmustól való
elszakadás, a zsidókeresztény korszak után, hogy a zsidóságtól
idegenkedő pogány tömegek előtt az Ószövetséghez képest újnak
és másnak tüntesse fel mindazt, amit Jézus Krisztus élete,
halála, föltámadása hozott el mindenki számára az egyházatyák
szerint. Körülbelül az I. század közepétől ugyan Jézus
tanítványait keresztényeknek (khrisztianosz) nevezték már
Antiokhiában, de akkoriban ez a kifejezés nem egy független
hitrendszert jelölt, hanem azokat az embereket, akik hittek abban,
hogy a názáreti Jézus az ószövetségi próféták által
megjövendölt Messiás (Khrisztosz, azaz Felkent). A khrisztianosz
kifejezés azonban a tanítványok szellemi-erkölcsi állapotának,
életvitelének minőségi jelzőjeként is értelmezhető.
Először feladat, utána rang
Az Izraelben gyakran használt személynév, a
Jézus (héberül Jehósua) név jelentése: Szabadítás. (-2-)
„A názáreti önmagát nem nevezte Krisztusnak, sőt
megtiltotta tanítványainak, hogy őt Messiásként ismertté tegyék
(Máté evangéliuma 16,20). Ez azonban nem jelentette azt, hogy
Jézusnak ne lett volna messiási identitása. Az evangélium szerint
tisztában volt természetfölötti származásával,
kiválasztottságával, elhívásával már gyermekkorában.
Nyilvános szolgálatának ideje alatt (-3-)
Istentől való származását és vele való azonosságát fejezte
ki azzal, hogy Istent Atyjának nevezte. Simon Pétert pedig
boldognak mondta, amikor az felismerte és megvallotta róla, hogy ő
az Isten Fia, a Messiás.
Feltételezhetően több okból is mellőzte Jézus földi szolgálatának ideje alatt a Krisztus cím használatát. Az egyik ilyen ok az lehetett, hogy a názáreti a Messiás kifejezést elsődlegesen megvalósítandó feladatnak, szolgálatnak tekintette, és csak ennek teljesítése után értelmezte azt méltóságként, címként. A messiási feladatkör betöltésére is csak azután vált képessé, hogy a Jordánban való megkeresztelkedése után Isten felkente Szentlélekkel (Szent Szellemmel).
Jézus ezután vált a szó szoros értelmében Felkentté, és kezdte el a "nem látott dolgok" szétosztását Galileában és Júdeában. Keresztelő János tanítványainak kérdésére – "Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" (Máté evangéliuma 11,3) – Jézus nem isteni származásának méltóságával, rangjával, hanem az általa végzett messiási tevékenység jeleire hivatkozva válaszolt: "A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak, és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik " (Máté evangéliuma 11,5)
Az idézet azt is igazolja, hogy Jézus karizmatikus ajándékait mások javának szolgálatára használta; (-4-) a csodákat, jeleket pedig tevékenysége elsődleges, központi részének tekintette, amelyek által (mindenekelőtt halálból való feltámadása által) bizonyosodott be róla, hogy elvégezte a messiási cím elnyeréséhez szükséges feladatokat, és betöltötte az ezzel összefüggésben álló célokat földi élete, szolgálata, keresztáldozata, föltámadása során. Antiokhiában és a birodalom más helyein a tanítványokat azért is nevezték khrisztianoszoknak, mert nemcsak Jézus hívei és erkölcsi követői voltak, hanem (-5-) Mesterükhöz hasonlóan a Szentlélek által felkent, karizmatikus személyek, akik csodákkal és jelekkel, valamint az evangélium hirdetésével is kimutatták a Messiáshoz való szoros tartozásukat.
Az evangélium egyik központi állítása az, hogy Jézus Krisztus földi szolgálata után mint főpap elküldi a Vigasztalót, és a benne hívő embereket megkereszteli Szentlélekkel és tűzzel, vagyis tanítványait ugyanazzal a természetfölötti valósággal keni fel, mint akivel Isten kente fel Őt. (-6-) Az Isten teremtő Szellemével fölkent embereket nevezzük karizmatikus hívőknek.
Feltételezhetően több okból is mellőzte Jézus földi szolgálatának ideje alatt a Krisztus cím használatát. Az egyik ilyen ok az lehetett, hogy a názáreti a Messiás kifejezést elsődlegesen megvalósítandó feladatnak, szolgálatnak tekintette, és csak ennek teljesítése után értelmezte azt méltóságként, címként. A messiási feladatkör betöltésére is csak azután vált képessé, hogy a Jordánban való megkeresztelkedése után Isten felkente Szentlélekkel (Szent Szellemmel).
Jézus ezután vált a szó szoros értelmében Felkentté, és kezdte el a "nem látott dolgok" szétosztását Galileában és Júdeában. Keresztelő János tanítványainak kérdésére – "Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" (Máté evangéliuma 11,3) – Jézus nem isteni származásának méltóságával, rangjával, hanem az általa végzett messiási tevékenység jeleire hivatkozva válaszolt: "A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak, és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik " (Máté evangéliuma 11,5)
Az idézet azt is igazolja, hogy Jézus karizmatikus ajándékait mások javának szolgálatára használta; (-4-) a csodákat, jeleket pedig tevékenysége elsődleges, központi részének tekintette, amelyek által (mindenekelőtt halálból való feltámadása által) bizonyosodott be róla, hogy elvégezte a messiási cím elnyeréséhez szükséges feladatokat, és betöltötte az ezzel összefüggésben álló célokat földi élete, szolgálata, keresztáldozata, föltámadása során. Antiokhiában és a birodalom más helyein a tanítványokat azért is nevezték khrisztianoszoknak, mert nemcsak Jézus hívei és erkölcsi követői voltak, hanem (-5-) Mesterükhöz hasonlóan a Szentlélek által felkent, karizmatikus személyek, akik csodákkal és jelekkel, valamint az evangélium hirdetésével is kimutatták a Messiáshoz való szoros tartozásukat.
Az evangélium egyik központi állítása az, hogy Jézus Krisztus földi szolgálata után mint főpap elküldi a Vigasztalót, és a benne hívő embereket megkereszteli Szentlélekkel és tűzzel, vagyis tanítványait ugyanazzal a természetfölötti valósággal keni fel, mint akivel Isten kente fel Őt. (-6-) Az Isten teremtő Szellemével fölkent embereket nevezzük karizmatikus hívőknek.
A Szellem emberei
Az Ószövetség főszereplői is karizmatikus
személyek voltak. Felkenetésük Isten szuverén választása
alapján, természetfölötti módon – mint például Ábrahám,
Mózes, Sámson, Sámuel, Illés stb. esetében – történt; de a
kenetet közvetíthette Isten embere is kézrátevés, olajjal való
megkenés által is: így szállt Isten Szelleme (rúach) például
Jákobra, Józsuéra, Dávidra stb. Az Ószövetség ugyan nem mondja
ki direkt módon, hogy Isten Szellem, de (-7-)
a Szellemet (rúach) Isten lényegéhez tartozó
természetfölötti valóságként láttatja, melynek jellemzői
azonosak Isten személyének tulajdonságaival (például mindenható,
mindentudó, szent és igaz stb.).
Az ószövetségi felkenetésnek sem az volt a célja, hogy egyeseket a többség fölé emeljen. A természetfölötti kenetből a Biblia hősei konkrét feladatok elvégzése, üzenetek tolmácsolása céljából részesedtek, hogy így Izrael népét szolgálják és igazgassák. Az Izraelre és az emberiségre vonatkozó üdvtervnek megfelelően a célokat, feladatokat, üzeneteket a felkentek számára a Mindenható határozta meg, akik ebből üdvtörténelmet hoztak létre, miután különféle karizmatikus megtapasztalási módok által felismerték a személyük számára kijelölt feladatokat, célokat, és az ezek elvégzéséhez szükséges természetfölötti képességeket (karizmákat) Isten Szelleme (rúach) megosztotta velük.
Az ószövetségi karizmatikus emberekhez különböző szinten kapcsolódott a természetfölötti: (-8-) voltak olyanok, akiken megnyugodott ("rajta volt"); másokkal velük volt; és voltak olyanok, akikben benne volt Isten rúachja (amely nem azonos az ember szellemével, rúachjával). Karizmatikus személyeken keresztül cselekedett Isten, és avatkozott be a természetes élet rendjébe, állapotába, hogy abban az üdvtervnek megfelelő változást, eseménysorozatot indítson útnak. A felkent ember így Isten eszközévé is vált. Különösen igaz volt ez a prófétákra, akiket Hóseás "a Szellem embereinek" (ís-harúach, Hóseás könyve 9,7) nevezett.
A prófétával szembeni követelmény az volt, hogy Isten rúachjától szóljon. Ezért az igaz próféták személyiségük minden területét alárendelték a Mindenható akaratának, hogy "Isten szájá"-vá válhassanak. A próféta (az ószövetségben náví) legitimitásának előfeltételét az isteni elhívás és a küldetés adta, ezen felül Isten jelenlétében kellett élnie, hogy megőrizze szellemi képességét az Úr kijelentésének meghallására. A próféta szolgálatának hitelessége csak akkor maradt meg, ha a népnek azt az Igét közvetítette, amit Isten közvetlenül szólt hozzá.
Isten rúachja politikai vezetőkre is rászállhatott, hogy Izraelt Isten akaratának megfelelően kormányozzák, vagy az ellenség fölötti győzelemre vezessék. Az Egyiptomból való kivonulásban, a pusztai vándorlásban, a honfoglalásban Isten természetfölötti ajándékai és a karizmatikus személyek játszották a döntő szerepet. Mózes, Áron, Józsué és mások karizmái ugyanabból a természetfölötti forrásból származtak, mint Jézusnak és tanítványainak kegyelmi ajándékai. Ezért ha a khrisztianosz eredeti jelentéstartalmát vesszük figyelembe, akkor nem túlzás az az állítás, hogy az Ószövetség hősei korai khrisztianoszok voltak, vagy legalábbis azok előfutárai. Az első karizmatikus keresztény nemzedék szellemi identitása, attitűdje pedig számos vonatkozásban hasonlított az Ószövetség fölkent embereiére.
(-9-) Az apostolok és István pünkösd utáni beszédei azt bizonyítják, hogy a korai keresztények az ószövetségi karizmatikus személyiségek szellemi örököseinek is tartották Jézust és önmagukat. Különösen a zsidó hallgatóság előtt fogalmazták meg nyomatékosan azt az erős szellemi-erkölcsi folytonosságot, amely szerintük Izrael és a korai keresztény gyülekezet között fennállt. Álláspontjuk szerint – a kettő közötti azonosság mellett – Jézus és a korai egyház újdonsága abban állt, hogy az atyák és a próféták által kinyilatkoztatott ígéretek a názáreti Jézusban megvalósultak. Míg az Ószövetség karizmatikus emberei ezt előre jelezték a Szentlélek által, addig az apostolok és a korai gyülekezet az ígéretek beteljesedéséről mint történelmi tényről tettek bizonyságot.
Az apostolok ószövetségi próféciákkal igazolták a nemzeti Megváltót váró kortársaiknak azt, hogy Jézus a Felkent, (-10-) akinek a zsidó szent Írások szerint szükséges volt meghalnia, feltámadnia, a világból eltávoznia a mennybe, hogy a nemzetek is az Ábrahámnak adott ígéretek örököseivé válhassanak – ami azonban nem jelenti Izrael elutasítását, sem a pogány vallások, kultúrák elfogadását, szakralizálását. Tanításaik szerint a nemzetek csak azután léphetnek be az új szövetségbe, ha Ábrahám és Izrael Istenéhez megtérnek, elfogadják Jézus Krisztust és evangéliumát, és engedelmeskednek Isten Igéjének. Az apostolok meg voltak győződve arról, hogy Jézus a szenvedő szolgára vonatkozó messiási próféciákat betöltötte első eljövetelekor, mely által lehetővé vált a bűnbocsánat, az örök élet hit általi elfogadása (megtérés mellett) nemzeti-etnikai hovatartozásától függetlenül mindenki számára. (-11-) Ez az újdonság azonban nem jelenti Izrael üdvtörténeti szerepének, küldetésének a végét. A korai egyház szerint a Messiásnak e korszak (aión) végén elsősorban Izrael nemzeti helyreállítása, megváltása miatt kell eljönnie a Földre másodszor is, hogy a zsidóság mint messianisztikus nemzet Isten által kijelölt helyét és elhívását elfoglalja.
Az ószövetségi felkenetésnek sem az volt a célja, hogy egyeseket a többség fölé emeljen. A természetfölötti kenetből a Biblia hősei konkrét feladatok elvégzése, üzenetek tolmácsolása céljából részesedtek, hogy így Izrael népét szolgálják és igazgassák. Az Izraelre és az emberiségre vonatkozó üdvtervnek megfelelően a célokat, feladatokat, üzeneteket a felkentek számára a Mindenható határozta meg, akik ebből üdvtörténelmet hoztak létre, miután különféle karizmatikus megtapasztalási módok által felismerték a személyük számára kijelölt feladatokat, célokat, és az ezek elvégzéséhez szükséges természetfölötti képességeket (karizmákat) Isten Szelleme (rúach) megosztotta velük.
Az ószövetségi karizmatikus emberekhez különböző szinten kapcsolódott a természetfölötti: (-8-) voltak olyanok, akiken megnyugodott ("rajta volt"); másokkal velük volt; és voltak olyanok, akikben benne volt Isten rúachja (amely nem azonos az ember szellemével, rúachjával). Karizmatikus személyeken keresztül cselekedett Isten, és avatkozott be a természetes élet rendjébe, állapotába, hogy abban az üdvtervnek megfelelő változást, eseménysorozatot indítson útnak. A felkent ember így Isten eszközévé is vált. Különösen igaz volt ez a prófétákra, akiket Hóseás "a Szellem embereinek" (ís-harúach, Hóseás könyve 9,7) nevezett.
A prófétával szembeni követelmény az volt, hogy Isten rúachjától szóljon. Ezért az igaz próféták személyiségük minden területét alárendelték a Mindenható akaratának, hogy "Isten szájá"-vá válhassanak. A próféta (az ószövetségben náví) legitimitásának előfeltételét az isteni elhívás és a küldetés adta, ezen felül Isten jelenlétében kellett élnie, hogy megőrizze szellemi képességét az Úr kijelentésének meghallására. A próféta szolgálatának hitelessége csak akkor maradt meg, ha a népnek azt az Igét közvetítette, amit Isten közvetlenül szólt hozzá.
Isten rúachja politikai vezetőkre is rászállhatott, hogy Izraelt Isten akaratának megfelelően kormányozzák, vagy az ellenség fölötti győzelemre vezessék. Az Egyiptomból való kivonulásban, a pusztai vándorlásban, a honfoglalásban Isten természetfölötti ajándékai és a karizmatikus személyek játszották a döntő szerepet. Mózes, Áron, Józsué és mások karizmái ugyanabból a természetfölötti forrásból származtak, mint Jézusnak és tanítványainak kegyelmi ajándékai. Ezért ha a khrisztianosz eredeti jelentéstartalmát vesszük figyelembe, akkor nem túlzás az az állítás, hogy az Ószövetség hősei korai khrisztianoszok voltak, vagy legalábbis azok előfutárai. Az első karizmatikus keresztény nemzedék szellemi identitása, attitűdje pedig számos vonatkozásban hasonlított az Ószövetség fölkent embereiére.
(-9-) Az apostolok és István pünkösd utáni beszédei azt bizonyítják, hogy a korai keresztények az ószövetségi karizmatikus személyiségek szellemi örököseinek is tartották Jézust és önmagukat. Különösen a zsidó hallgatóság előtt fogalmazták meg nyomatékosan azt az erős szellemi-erkölcsi folytonosságot, amely szerintük Izrael és a korai keresztény gyülekezet között fennállt. Álláspontjuk szerint – a kettő közötti azonosság mellett – Jézus és a korai egyház újdonsága abban állt, hogy az atyák és a próféták által kinyilatkoztatott ígéretek a názáreti Jézusban megvalósultak. Míg az Ószövetség karizmatikus emberei ezt előre jelezték a Szentlélek által, addig az apostolok és a korai gyülekezet az ígéretek beteljesedéséről mint történelmi tényről tettek bizonyságot.
Az apostolok ószövetségi próféciákkal igazolták a nemzeti Megváltót váró kortársaiknak azt, hogy Jézus a Felkent, (-10-) akinek a zsidó szent Írások szerint szükséges volt meghalnia, feltámadnia, a világból eltávoznia a mennybe, hogy a nemzetek is az Ábrahámnak adott ígéretek örököseivé válhassanak – ami azonban nem jelenti Izrael elutasítását, sem a pogány vallások, kultúrák elfogadását, szakralizálását. Tanításaik szerint a nemzetek csak azután léphetnek be az új szövetségbe, ha Ábrahám és Izrael Istenéhez megtérnek, elfogadják Jézus Krisztust és evangéliumát, és engedelmeskednek Isten Igéjének. Az apostolok meg voltak győződve arról, hogy Jézus a szenvedő szolgára vonatkozó messiási próféciákat betöltötte első eljövetelekor, mely által lehetővé vált a bűnbocsánat, az örök élet hit általi elfogadása (megtérés mellett) nemzeti-etnikai hovatartozásától függetlenül mindenki számára. (-11-) Ez az újdonság azonban nem jelenti Izrael üdvtörténeti szerepének, küldetésének a végét. A korai egyház szerint a Messiásnak e korszak (aión) végén elsősorban Izrael nemzeti helyreállítása, megváltása miatt kell eljönnie a Földre másodszor is, hogy a zsidóság mint messianisztikus nemzet Isten által kijelölt helyét és elhívását elfoglalja.
Hogyan élhetünk Istennel együtt?
(-12-) Az
első század egyházában ismeretlen volt az, amit a mai
közgondolkodás kereszténységnek fogad el, ami alatt elsősorban a
történelmi egyházak hitrendszerét és vallásgyakorlatát érti,
és ezt tekinti a magukat kereszténynek mondó más közösségek
mértékének. A korai egyház minden tekintetben karizmatikus
kereszténységet képviselt, amit összetartozónak érzett
Izraellel, erős folytonossági szálak kötötték az Ószövetség
hit-hőseihez – ennek akkoriban nem volt alternatívája előttük,
ez maga volt az evangélium, a kereszténység. Ismeretlen volt
előttük Jézus keresztáldozatának rituális ismételgetése, és
elutasították a Szentlélek ereje és karizmái nélküli
igehirdetést és istentiszteleti formát.
A khariszma görög kifejezést kegyelmi ajándéknak, adománynak fordítják általában. A fogalom által jelölt ajándékok azokhoz az "isteni javakhoz" tartoznak, melyek birtokába egy ember ingyen, ajándékképpen, érdemtelenül és hit által, kegyelemből való megajándékoztatás útján juthat. János apostol kijelentése szerint "a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett" (János evangéliuma 1,17). Kegyelemből való ajándékozásról, kegygyakorlásról akkor beszélhetünk, amikor magasabb rangú, szintű személy, csupán jószándékból és jókedvéből megosztja javait ajándékozás formájában az alacsonyabb rangú, szintű személlyel, hogy azt saját életterébe és állapotába emelje fel.
Az apostolok tanítása szerint az Isten és ember közti távolságot és szintkülönbséget a törvény nem tudta kiküszöbölni. A törvény erkölcsi normáinak betartására és követésére tett sikertelen történelmi erőfeszítések egyértelművé tették, hogy ezt a végtelennek tűnő távolságot kizárólag az erősebb, hatalmasabb fél kezdeményezése hidalhatja át. Az evangélium azért jó-, öröm- és győzelmi hír, mert a Mindenható részéről megtörtént az emberiség irányába a hídverés, az ennek útjában álló, Izraelt és a nemzeteket övező diabolikus erőket az emberré lett Isten Fia legyőzte – és így közvetlenül, személyesen hajolt le és fordult oda a Teremtő Felkentjén keresztül minden emberhez, hogy felkínálja mindenki számára mindazokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek által minden egyén felemelkedhet és az Istennel együtt élhet.
A karizmatikus keresztény élet középpontjában nem teológiai tantételek, normarendszer, hanem a Krisztus (Messiás) személye áll, akivel Isten Igéje alapján azonosul a hívő. A korai egyház Jézus Krisztust és a Szent Szellemet is Isten legfőbb kegyelmi ajándékainak tekintette, akik Isten ember iránti szeretetének visszavonhatatlan bizonyítékai. (-13-) A korai karizmatikusok a feltámadt Krisztusban a megigazulás, örök élet, egészség, szabadság stb. áldásait fogadták el és vették, a Szentlélektől (Szellemtől) pedig a karizmákat, melyekkel Istennel való személyes közösségüket és az egyházat építették.
(-14-) A "karizmatikusság" általános fundamentuma az, hogy az egyén kizárólag a Szentlélek kijelentése által juthat helyes Isten- és Krisztus-ismeretre. Ehhez az evangélium hirdetése és hallgatása is csupán egy olyan eszköz, amin keresztül a Szentlélek közösséget (koinonia) teremthet az ember szelleme és Jézus Krisztus személye, valamint az Atya között. Tényleges krisztusi élet egy emberben csak akkor születhet meg, ha szívét (szellemét) a Szentlélek (Szellem) meggyőzi és szellemi ismeretből részesíti, hogy Jézus föltámadt a halálból és ő a Messiás.
Ezt az apostoli meggyőződést szakította meg az a történelmi tradíció, amely szerint az egyháztag a csecsemőkeresztségben már kereszténnyé lett, és ezután, ha egyháza tanításait elsajátítja és vallásgyakorlatát követi, üdvözülni fog. A Szentlélek szabadon és szuverén módon is képes helyes Krisztus-ismeretre vezetni embereket, még akkor is, ha valaki a kinyilatkoztatással ellentétes vallási rendszert fogadott el előzetesen. Az esetek többségében azonban azt lehet tapasztalni, hogy a történelmi tradíciók követése által az egyének ugyan egyházuknak, amelybe beleszülettek, hűséges tagjává, vélt vagy valós értékeinek védelmezőivé válhatnak – miközben egyúttal Jézus Krisztus és Szentlélek-ellenes nézeteket hangoztathatnak, a karizmatikus keresztény élet képviselőivel szemben ellenséges magatartást tanúsíthatnak, sőt nem egyszer legelszántabb üldözőikként lépnek fel velük szemben.
A khariszma görög kifejezést kegyelmi ajándéknak, adománynak fordítják általában. A fogalom által jelölt ajándékok azokhoz az "isteni javakhoz" tartoznak, melyek birtokába egy ember ingyen, ajándékképpen, érdemtelenül és hit által, kegyelemből való megajándékoztatás útján juthat. János apostol kijelentése szerint "a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett" (János evangéliuma 1,17). Kegyelemből való ajándékozásról, kegygyakorlásról akkor beszélhetünk, amikor magasabb rangú, szintű személy, csupán jószándékból és jókedvéből megosztja javait ajándékozás formájában az alacsonyabb rangú, szintű személlyel, hogy azt saját életterébe és állapotába emelje fel.
Az apostolok tanítása szerint az Isten és ember közti távolságot és szintkülönbséget a törvény nem tudta kiküszöbölni. A törvény erkölcsi normáinak betartására és követésére tett sikertelen történelmi erőfeszítések egyértelművé tették, hogy ezt a végtelennek tűnő távolságot kizárólag az erősebb, hatalmasabb fél kezdeményezése hidalhatja át. Az evangélium azért jó-, öröm- és győzelmi hír, mert a Mindenható részéről megtörtént az emberiség irányába a hídverés, az ennek útjában álló, Izraelt és a nemzeteket övező diabolikus erőket az emberré lett Isten Fia legyőzte – és így közvetlenül, személyesen hajolt le és fordult oda a Teremtő Felkentjén keresztül minden emberhez, hogy felkínálja mindenki számára mindazokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek által minden egyén felemelkedhet és az Istennel együtt élhet.
A karizmatikus keresztény élet középpontjában nem teológiai tantételek, normarendszer, hanem a Krisztus (Messiás) személye áll, akivel Isten Igéje alapján azonosul a hívő. A korai egyház Jézus Krisztust és a Szent Szellemet is Isten legfőbb kegyelmi ajándékainak tekintette, akik Isten ember iránti szeretetének visszavonhatatlan bizonyítékai. (-13-) A korai karizmatikusok a feltámadt Krisztusban a megigazulás, örök élet, egészség, szabadság stb. áldásait fogadták el és vették, a Szentlélektől (Szellemtől) pedig a karizmákat, melyekkel Istennel való személyes közösségüket és az egyházat építették.
(-14-) A "karizmatikusság" általános fundamentuma az, hogy az egyén kizárólag a Szentlélek kijelentése által juthat helyes Isten- és Krisztus-ismeretre. Ehhez az evangélium hirdetése és hallgatása is csupán egy olyan eszköz, amin keresztül a Szentlélek közösséget (koinonia) teremthet az ember szelleme és Jézus Krisztus személye, valamint az Atya között. Tényleges krisztusi élet egy emberben csak akkor születhet meg, ha szívét (szellemét) a Szentlélek (Szellem) meggyőzi és szellemi ismeretből részesíti, hogy Jézus föltámadt a halálból és ő a Messiás.
Ezt az apostoli meggyőződést szakította meg az a történelmi tradíció, amely szerint az egyháztag a csecsemőkeresztségben már kereszténnyé lett, és ezután, ha egyháza tanításait elsajátítja és vallásgyakorlatát követi, üdvözülni fog. A Szentlélek szabadon és szuverén módon is képes helyes Krisztus-ismeretre vezetni embereket, még akkor is, ha valaki a kinyilatkoztatással ellentétes vallási rendszert fogadott el előzetesen. Az esetek többségében azonban azt lehet tapasztalni, hogy a történelmi tradíciók követése által az egyének ugyan egyházuknak, amelybe beleszülettek, hűséges tagjává, vélt vagy valós értékeinek védelmezőivé válhatnak – miközben egyúttal Jézus Krisztus és Szentlélek-ellenes nézeteket hangoztathatnak, a karizmatikus keresztény élet képviselőivel szemben ellenséges magatartást tanúsíthatnak, sőt nem egyszer legelszántabb üldözőikként lépnek fel velük szemben.
Megajándékozottak
Pál apostol a kegyelem és a karizmák
transzcendenciáját a Korinthosziakhoz írt 1. levelében fejtette
ki. Ezek a "láthatatlan javak" valóságos dolgok, de nem
a tapasztalati világban találhatóak, hanem az efölötti régióban,
a láthatatlan világban, amely az apostol számára sokkal
valóságosabb, mint az embert körülvevő fizikai világ. "Amiket
szem nem látott, fül nem hallott, és emberek szíve meg se
gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek." (1.
Korinthoszi levél 2,9) Az apostol Ézsaiás próféta kijelentése
alapján értelmezi a láthatatlan dolgok megismerésének módját:
"Isten kijelentette az Ő Lelke (Szelleme) által."
Ugyanezen a helyen Pál összefoglalja az Ószövetség nagy tanulságát, mely szerint Isten Lelkének (Szellemének) dolgait (kegyelmi ajándékait, karizmáit) a lelki ember (anthróposz pszükhikosz) nem tudja megragadni, megérteni, sőt előtte ezek a láthatatlan, szellemi természetű dolgok bolondságnak tűnnek. (-15-) A karizmák, kegyelmek vételének előfeltétele az újjászületés, Krisztus Szellemének a hívőben való lakozása; ők az apostol szerint megismerhetik Isten ajándékait, mert az Isten dolgait "sem ismeri senki, hanem az Istennek Lelke (Szelleme)". A kijelentés által Isten ajándékait megismerő és elfogadó személyt nevezi Pál szellemi embernek (anthróposz pneumatikosz).
Pál ismeretelméletében a két típusú ismeret, a természetes és a természetfölötti élesen el van választva egymástól. Az anyagi világról az ember érzékszervein keresztül szerez tapasztalatot, ismeretet, míg Isten természetfeletti birodalmáról a Szentlélek kijelentése által. Az Újszövetség az Isten megismerésében egyfajta hármasságot tanít: 1) Az evangélium hirdetésén és hallgatásán keresztül a Szentlélek kijelentheti az embernek, hogy Jézus a Messiás. 2) Az igazság Szelleme Krisztus-ismeretre tanítja a hívőt. 3) A tanítványt Jézus Krisztus az Atyához vezeti.
A Szentlélek karizmáit az Újszövetség nem esetleges és ritka, hanem egyetemes ajándékokként mutatja be, melyek a krisztusi élet folytatásához, az ebben való beteljesedéshez, valamint a keresztény szolgálat végzéséhez nélkülözhetetlenek, annak ellenére, hogy a hívők különböző mértékben részesednek ezekből. Az apostoli felfogás szerint a különböző karizmákat (khariszmata) a Szentlélek osztogatja, ahogy akarja. A szolgálatok ajándékait (diakonia, ilyen például az apostol, próféta, pásztor stb.) az Úr (Küriosz, a Krisztus) adja az egyháznak; míg a különféle hatékonyságú cselekedetek (energémata, azaz munkák, működések, tettek) elvégzésére Isten választja ki a hívőt (1. Korinthoszi levél 12,4-6).
Általánosságban azokat a keresztény hívőket nevezik karizmatikusoknak, akik a Szentlélek karizmáit elfogadják és használják személyes és közösségi hitéletükben. Ettől azonban nem válik valaki automatikusan "karizmatikus személyiséggé" is. (-16-) A karizmatikus személyiség ismérvei közé tartozik, hogy a karizmák mellett rendelkeznie kell olyan elhívással és küldetéssel Istentől, mely nagy hatékonyságú és hatású, természetfölötti cselekedeteket, munkákat, életműveket is eredményez. Ez az elhívás, küldetés is kegyelemből való kiválasztáson alapul, ami azt jelenti, hogy nem az elhívott személy minősége, természetes alkalmassága és érdemei alapján történik, hanem Isten szuverén döntése szerint, a célja pedig valamilyen feladat elvégzésére, "szolgálat munkájára" irányul, amely minőségének, sikerének végérvényes megítélésében kizárólag Isten az illetékes. Isten karizmatikus embereinek feladatuk végzéséhez szükséges képességeik forrása nem a saját természetük, tehetségük, hanem abból a kenetből származnak, amelyet Isten helyez az életükre.
Ugyanezen a helyen Pál összefoglalja az Ószövetség nagy tanulságát, mely szerint Isten Lelkének (Szellemének) dolgait (kegyelmi ajándékait, karizmáit) a lelki ember (anthróposz pszükhikosz) nem tudja megragadni, megérteni, sőt előtte ezek a láthatatlan, szellemi természetű dolgok bolondságnak tűnnek. (-15-) A karizmák, kegyelmek vételének előfeltétele az újjászületés, Krisztus Szellemének a hívőben való lakozása; ők az apostol szerint megismerhetik Isten ajándékait, mert az Isten dolgait "sem ismeri senki, hanem az Istennek Lelke (Szelleme)". A kijelentés által Isten ajándékait megismerő és elfogadó személyt nevezi Pál szellemi embernek (anthróposz pneumatikosz).
Pál ismeretelméletében a két típusú ismeret, a természetes és a természetfölötti élesen el van választva egymástól. Az anyagi világról az ember érzékszervein keresztül szerez tapasztalatot, ismeretet, míg Isten természetfeletti birodalmáról a Szentlélek kijelentése által. Az Újszövetség az Isten megismerésében egyfajta hármasságot tanít: 1) Az evangélium hirdetésén és hallgatásán keresztül a Szentlélek kijelentheti az embernek, hogy Jézus a Messiás. 2) Az igazság Szelleme Krisztus-ismeretre tanítja a hívőt. 3) A tanítványt Jézus Krisztus az Atyához vezeti.
A Szentlélek karizmáit az Újszövetség nem esetleges és ritka, hanem egyetemes ajándékokként mutatja be, melyek a krisztusi élet folytatásához, az ebben való beteljesedéshez, valamint a keresztény szolgálat végzéséhez nélkülözhetetlenek, annak ellenére, hogy a hívők különböző mértékben részesednek ezekből. Az apostoli felfogás szerint a különböző karizmákat (khariszmata) a Szentlélek osztogatja, ahogy akarja. A szolgálatok ajándékait (diakonia, ilyen például az apostol, próféta, pásztor stb.) az Úr (Küriosz, a Krisztus) adja az egyháznak; míg a különféle hatékonyságú cselekedetek (energémata, azaz munkák, működések, tettek) elvégzésére Isten választja ki a hívőt (1. Korinthoszi levél 12,4-6).
Általánosságban azokat a keresztény hívőket nevezik karizmatikusoknak, akik a Szentlélek karizmáit elfogadják és használják személyes és közösségi hitéletükben. Ettől azonban nem válik valaki automatikusan "karizmatikus személyiséggé" is. (-16-) A karizmatikus személyiség ismérvei közé tartozik, hogy a karizmák mellett rendelkeznie kell olyan elhívással és küldetéssel Istentől, mely nagy hatékonyságú és hatású, természetfölötti cselekedeteket, munkákat, életműveket is eredményez. Ez az elhívás, küldetés is kegyelemből való kiválasztáson alapul, ami azt jelenti, hogy nem az elhívott személy minősége, természetes alkalmassága és érdemei alapján történik, hanem Isten szuverén döntése szerint, a célja pedig valamilyen feladat elvégzésére, "szolgálat munkájára" irányul, amely minőségének, sikerének végérvényes megítélésében kizárólag Isten az illetékes. Isten karizmatikus embereinek feladatuk végzéséhez szükséges képességeik forrása nem a saját természetük, tehetségük, hanem abból a kenetből származnak, amelyet Isten helyez az életükre.
megjegyzéseim
(-1-
) „A
kereszténység fogalmát Krisztus születése után a II. század
első felében Ignatiosz "alkotta meg" … Körülbelül az
I. század közepétől ugyan Jézus tanítványait keresztényeknek
(khrisztianosz) nevezték már Antiokhiában, de akkoriban ez a
kifejezés nem egy független hitrendszert jelölt,” -
A kereszténység fogalma már abban az időben nem volt
azonos azzal a csoportosulással, akiket az I. század közepétől
Jézus tanítványaiként keresztényeknek (khrisztianosz) neveztek
(vö. ApCsel 11:26), hiszen Jézus tanítványa az, aki őt követi
(vö. Ján 8:31), nem pedig független gondolkodást tükröző
egyházi nézeteket követ, amik akkortájt már felütötték a
fejüket. (vö. Apcsel 20:29-30) Viszont az eredeti független
hitrendszer már azelőtt is létezett, mielőtt a fogalmat valaki
megalkotta volna. A /mózesi törvénytől/ független hitrendszer
Krisztus váltsághalálával bekövetkezett, ami magával hozta a
mózesi törvénytől való szabadságot és a Krisztus törvénye
iránti elkötelezettséget. Vö Gal 3:24-25; 6:2; 1Kor 9:21)
(-2-)
„A
názáreti önmagát nem nevezte Krisztusnak, sőt megtiltotta
tanítványainak, hogy őt Messiásként ismertté tegyék (Máté
evangéliuma 16,20).” - Bizony nevezte magát Krisztusnak
pl. Máté 23:10; Márk 9:41; Luk 24:26, 46; Ján 17:3), csakhogy más
az, amikor a tanítványok tudják isteni sugallatra, és megint más
az, amikor a kívülállók rászolgálnak arra, hogy megtudják.
(-3-)
„Istentől való származását és vele való
azonosságát fejezte ki azzal, hogy Istent Atyjának nevezte”
- Ellentétben a fenti kijelentéssel, az Atyával való
azonosságát sehol nem fejezte ki. Egyrészt nem azonos az
Atyával, másrészt „egy” vele, de ez az egység kiterjed a
tanítványokra is, ill. Apollósra és Pálra is, akiket ez az
egységük mégsem tesz azonossá! (vö. Ján 10:30; 17:21-22; 1Kor
3:8.) [Jézust az Atyától való származása alapján Istenként
azonosítani éppoly megalapozatlanság, mintha Jézusnak lett volna
mondjuk négy gyermeke egy asszonytól, és mivel tőle származnak,
ezért azok is mind Istenek lennének. Az Atyától származik a Fiú,
a Fiútól négy gyermek. Isten az Atya, így Isten a Tőle
származott Fiú, és Istenek a Fiútól származó gyermekek.
Csakhogy ez így nem áll! A származás, még nem tesz Istenné
senkit, különösen, hogy Isten (az Atya) nem származik senkitől!])
(-4-)
„a
csodákat, jeleket pedig tevékenysége elsődleges, központi
részének tekintette,” - Sokkal inkább tekintette
tevékenysége elsődleges, központi részének Atyja nevének
megszentelését, és a Királyság jó hírének hirdetését. (Máté
6:9; Luk 4:43)
(-5-)
„Mesterükhöz hasonlóan a Szentlélek által
felkent, karizmatikus személyek, akik csodákkal és jelekkel,
valamint az evangélium hirdetésével is kimutatták a Messiáshoz
való szoros tartozásukat” - N.S. általánosítása
szerint mindenki evangéliumhirdető karizmatikus személy volt, akik
csodák és jelek tevése által volt felfegyverkezve. Holott a
karizmatikusságnak nem feltétlenül kellett mindenki esetében
csodák és jelek által megnyilvánulniuk,
hiszen léteztek karizmák, mint szellemi ajándékok (khariszma)
csodatevések nélkül is, pl. az egymás hite általi felbuzdulás
is karizmatikus ajándéknak volt tekinthető. (vö. Róma 1:11-12)
Nem beszélve róla: „Talán
mindenki hatalmas cselekedeteket visz véghez? Talán mindenki
gyógyítások ajándékait kapta?”
(vö. 1Kor 12:28-29) Egyértelmű, hogy nem. Ami viszont mindenkire
érvényes volt, az az evangéliumhirdetés. Timótheusnak pedig a
gyülekezeti felelősségek karizmája adatott. (vö. 1Timótheus
4:13, 16)
(-6-)
„Az Isten
teremtő Szellemével fölkent embereket nevezzük karizmatikus
hívőknek.”
- Amikhez nem feltétlenül járulnak feltűnő csodatételek, különösen a Jézus 2. eljövetelét
közvetlenül megelőző időkben, amikor is a nagy jelek és csodák
tevése a hamis próféták ismertetőjegyei! (vö. Máté 24:24)
(-7-)
”a
Szellemet (rúach) Isten lényegéhez tartozó természetfölötti
valóságként láttatja, melynek jellemzői azonosak Isten
személyének tulajdonságaival (például mindenható, mindentudó,
szent és igaz stb.).”
- Ahhoz, hogy ez igaz legyen, az Isten szellemének ugyanolyan
személynek kellene lennie, különben a jellemzői hogyan lehetnének
azonosak Vele? Ha viszont a lényegéhez tartozik, akkor nincs abban
semmi feltűnő, hogy jellemzői azonosak Isten személyének
tulajdonságaival, hiszen a sajátjáról van szó.
(-8-)
„voltak
olyanok, akiken megnyugodott ("rajta volt"); másokkal
velük volt; és voltak olyanok, akikben benne volt Isten rúachja”.
Ugyanazt jelenti mind, az isteni támogatást. (vö. Apcsel 10:38)
(-9-)
„Az
apostolok és István pünkösd utáni beszédei azt bizonyítják,
hogy a korai keresztények az ószövetségi karizmatikus
személyiségek szellemi örököseinek is tartották Jézust és
önmagukat.” Ennyi
erővel azt is lehet mondani, hogy a korai keresztények az
ótestamentumi hithősök szellemi örököseinek tartották Jézust
és önmagukat. (vö. Zsidók 11. rész.) Csakhogy N.S. végig a
karizmatikusságot akarja kidomborítani, hogy magukat, mint
karizmatikusokat legalizálhassák és a történelmi sorba
beállíthassák. Hogy azonban az ő karizmatikusságuk mennyiben
felel meg a kor követelményeinek (vagyis hogy
nem
felel meg), az már egy más kérdés.
(-10-)
„akinek
a zsidó szent Írások szerint szükséges volt meghalnia,
feltámadnia, a világból eltávoznia a mennybe, hogy a nemzetek is
az Ábrahámnak adott ígéretek örököseivé válhassanak – ami
azonban nem jelenti Izrael elutasítását,”
- Az Ábrahámnak tett ígéret kettős jelentőségű, egyrészt
magában foglalja Ábrahám szellemi magvának létrehozását (144
ezer szellemtől felkent égi reménységű társörökös – vö.
Zsid 9:15; Jel 7:4;14:1,3), másrészt azon milliókat, akik Ábrahám
szellemi magva által áldást nyernek, vagyis a minden nemzetből
való nagy sokaság, akik földi reménységűek. ( vö. Apcsel 3:25;
Jel 7:9) Izrael elutasítása abból adódik, hogy nem maradtak meg
Istennek a velük kötött szövetségében, így az új szövetség
a szellemi Izraellel köttetett, de a testi Izrael már mint nép
ennek nem részese. Az új szövetségben a választott nép
(Jézusban hívő zsidó és pogány származású elhívottak) kapta
az apostolok által a szellemi muníciót a helyes életmódhoz,
miként az ószövetségben a testi zsidóság a próféták által.
Így tudták túlélni a 70-es isteni ítéletet, míg ez elvetett
nép nem! [Lásd a testi Izrael és a szellemi Izrael közötti
helycseréről az „Örökösök, akik az emberiség felemelésére
hívatottak” című tanulmányt iTT..]
(-11-)
„Ez
az újdonság azonban nem jelenti Izrael üdvtörténeti szerepének,
küldetésének a végét. A korai egyház szerint a Messiásnak e
korszak (aión) végén elsősorban Izrael nemzeti helyreállítása,
megváltása miatt kell eljönnie a Földre másodszor is, hogy a
zsidóság mint messianisztikus nemzet Isten által kijelölt helyét
és elhívását elfoglalja.”
- Teljes félreértés amit mond, hiszen Izrael nemzeti
helyreállítása nem lehet beteljesedése a testi Izrael földi papi
szolgálatának, mivel az a mennyei
dolgoknak volt az előképe (vö. Kol 2:17; Zsid 8:5; 10:1) Tehát az
ókori zsidó földi papság Krisztus szellemi (égi)
papságának volt az előképe (vö. 1Pét 2:5, 9-10; Jel 1:6), amit
teljesen fölborítana a testi Izrael földi/nemzeti helyreállítása,
és egy földi papi rendszer újbóli beiktatása. Jézus különben
sem jön el újra láthatóan
a
földre [részletesen lásd iTT], tehát a zsidóságnak, mint népnek
az újjáéledése nem több merő fantazmagóriánál.
(-12-)
„Az
első század egyházában ismeretlen volt az, amit a mai
közgondolkodás kereszténységnek fogad el, ami alatt elsősorban a
történelmi egyházak hitrendszerét és vallásgyakorlatát érti,”
- Érdekes, nem csak a közgondolkodás érti, hanem mondjuk a
katolikus alapon álló karizmatikus mozgalom
is, amelynek vatikáni irodája, az International Catholic
Charismatic Renewal Office (ICCRO) a Világiak Pápai Tanácsán
keresztül ápolja a kapcsolatot a Szentszékkel. Számukra a
megújulás egyik legfontosabb jellemzője a római katolikus
egyházhoz való hűség. Tanításuk nem tartalmaz új tanokat,
megegyezik az egyház tanításával. Közösségeik és tagjaik
alávetik magukat a mindenkori pápának és püspököknek.
Középpontba helyezik az eukarisztiát, stb. N.S. mozgalma ezzel
teljesen ellentétes nézeteket vall, mármint ami a római
katolicizmus elfogadását illeti. Mindkettő magát karizmatikusnak
vallja, Isten szellemétől származónak, mégis pontosan ellentétes
nézeteket vallanak a pápaság intézményéről. Ezek szerint a
karizmatikusság éppen hogy jelenthet totális szellemi zűrzavart
is, ami Isten szent szellemének megnyilvánulásaira egyáltalán
nem jellemző? Nagyon is! (vö. 1Kor 14:33)
(-13-)
„A
korai karizmatikusok a feltámadt Krisztusban a megigazulás, örök
élet, egészség, szabadság stb. áldásait fogadták el és
vették, a Szentlélektől (Szellemtől) pedig a karizmákat,
melyekkel Istennel való személyes közösségüket és az egyházat
építették.” -
Itt az egészség alatt nem csupán szellemi egészséget ért, hanem
kifejezetten fizikait, de ez teljes visszaélés azzal, ahogyan a
szent szellem gyógyított az I. században, kifejezetten
kívülállókat és Krisztusban hívőket nem. [Lásd iTT részletesen]
(-14-)
„A
"karizmatikusság" általános fundamentuma az, hogy az
egyén kizárólag a Szentlélek kijelentése által juthat helyes
Isten- és Krisztus-ismeretre.” Az
újszövetségi írások jelentik a Szentlélek kijelentéseit (vö.
Ján 16:13), de a karizmatikusság a Szentlélek kijelentései alatt
nem ezt érti, hanem amit ők kapnak beavatás és látomások és
hasonlók által. Vagyis egy ismeretlen eredetű behatolás szemtanúi
vagyunk. Ismeretlen annyiban, hogy következtetni lehet rá,
szerintük szent ez a szellem, meggyőződésem szerint tisztátalan,
vagyis démoni eredetű, nyilvánvalóan a csodák és jelek háttérforrását tekintve. (vö. 2Thessz
2:8-12)
(-15-)
„A
karizmák, kegyelmek vételének előfeltétele az újjászületés,
Krisztus Szellemének a hívőben való lakozása; ők az apostol
szerint megismerhetik Isten ajándékait, mert az Isten dolgait "sem
ismeri senki, hanem az Istennek Lelke (Szelleme)".
- Az újjászületést keveri a megtéréssel, és a karizmatikus
csodatételeket az isteni kegyelemmel, hiszen az USZ-i karizmák
alatt nem csupán a csodatételek értendők, hanem pl. Isten
kegyelmi ajándéka (khariszma), az örök élet reménysége is.
(vö. Róma 6:23) Az égi életre történő újjászületés pedig
teljes mértékben az Isten műve, lásd: 1Pét 1:3-4. Viszont az égi
életre nem újjászült földi reménységűeknek is lehet
karizmájuk, ha már itt tartunk. (vö. Róma 1:11)
(-16-)
”A
karizmatikus személyiség ismérvei közé tartozik, hogy a karizmák
mellett rendelkeznie kell olyan elhívással és küldetéssel
Istentől, mely nagy hatékonyságú és hatású, természetfölötti
cselekedeteket, munkákat, életműveket is eredményez.” -
A természetfölötti cselekedetre való hivatkozás Jézus
figyelemfelkeltő prédikációjában is megjelenik, csakhogy nem egy
átlagos vagy különleges képességű karizmatikus személyt
jellemez vele, hanem a hamis Krisztusokat és a hamis prófétákat.
(vö. Máté 24:24) Így azonosítja magát N.S. azokkal a
személyekkel, akik mögött a Sátán ereje áll, hiszen a jelenkori
csodáknak (mely az I. századi gyenge leutánzása) ő a szellemi
inspirátora és erőbázisa, ahogy erre Pál apostol világosan
felhívta a figyelmet. (vö. 2Thessz 2:9)
Konklúzió
A
karizmatikus mozgalom elindulása
A
pünkösdista
mozgalom a 19. század végén az AEÁ metodista és baptista
egyházainak ébresztő, illetve megszentelő mozgalmaiból fakadt.
Alapítójának (1886-ban) R. G. Spurling (1857–1935) baptista
prédikátor tekinthető, aki a Joel 3,1–4-re hivatkozva hirdette,
hogy ő és követői a meg- térés és megszentelődés után a
Lélek keresztségét várják. Fia hasonló közösségeket
alapított, és 1892-ben Libertiben (Tennessee)12 történt az első
Lélek-keresztség nyelveken szólással (glosszolália).
Amit
azonban kevesen tudnak, ebben az időben más is történt a
háttérben, mégpedig ez:
„A
XIX. században az USA különben több olyan megdöbbentő
felfedezés helye volt, amelyek hatása még a XXI.. században is
érzékelhető lesz. A magasabb frekvencián élők (más néven
szellemvilág)
megpróbáltak kapcsolatot létesíteni a Föld fizikai felszínén
élő emberekkel. Arról tájékoztatták az amerikai fizikusokat,
hogy meglátásuk szerint az emberiség készen áll egy erőteljes
szellemi energia befogadására. Ez minden szempontból
megváltoztatná lényünket, felébresztené a szunnyadó gyógyító
és fizikai erőket az eddig közönségesnek tartott egyedekben is,
és meg változtatná az emberi történelem folyását.
Azok
a szeretetreméltó lények,
akik ezt mondták, azt állítják, hogy hozzájuk hasonlóan mi is
szellemek vagyunk. Az egyetlen különbség köztük és köztünk,
hogy nekik
nincsen szükségük
fizikai
testre,
azonban
mivel valahol ők is emberek, szeretnék, ha a Földön élő minden
emberi lény számára elérhető lenne a lélek teljes ereje.
Fejlődésünk elkövetkező igen kritikus szakaszában. Azt is
mondták, hogy a
hozzájuk hasonló lényekkel való kommunikáció
az elkövetkező 150 évben nagyon sokat fog fejlődni, és
létfontosságú szerepe lesz az univerzális
erőkkel létesítendő kapcsolatokban.
Ahogyan
azt a minket
meglátogató lények
előre megjósolták, a
„lélek ajándékai”
hamar
megjelentek
világszerte
az emberekben, különösen
a nőkben.
Korunk
jogi helyzete miatt sokan azonban úgy gondolták, nagyon óvatosan
kell eljárni a szellemi ajándékok vallásos keretbe való
beillesztésében, és ennek eredményeképpen Dél-Amerikában
megszületett a spiritualista vallás, más néven a spiritualizmus.”
(Jack
Angelo: Szellemi gyógyítás – korunk energiagyógyszere. Phoneix
Könyvkiadó, 1993. Fordította: Erdő Orsolya. 20-21.old.)
„A
legtöbb ősi társadalom kapcsolatban állt ezekkel
a lényekkel.
Az indiai jósok fénylényekként
jellemezték
őket, és a deva
nevet használták rájuk
(szanszkritül angyalt
jelent). Idetartoznak még a természet és az elemek
szellemei
is,
akik itt élnek velünk együtt. A magasabb látás (HSP) különböző
méretű lényekként
látja őket, vagy olyan figurákként, amelyeket gnómokként
vagy
tündérekként
szoktak
ábrázolni.”
(u.a. 124.old.)
Le sem
tagadható a démonok behatolása mindkét történetben, hiszen
ugyanarról a történésről van szó, csak más köntösben. De azt
sem mondhatja senki, hogy a Biblia nem tartalmaz elég
felvilágosítást és figyelmeztetést ezzel kapcsolatban:
„Mert
az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus
apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga
a Sátán is átváltoztatja magát világosság
angyalává.
Nem
nagy dolog azért, ha az
ő szolgái is átváltoztatják magokat
az igazság szolgáivá; a kiknek végök az ő cselekedeteik
szerint lészen.”
(2Kor 11:13-15)
„És
akkor fog megjelenni a törvénytaposó, a kit megemészt az Úr az ő
szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének
feltűnésével;
A
kinek eljövetele
a Sátán ereje által van,
a hazugságnak minden hatalmával,
jeleivel és csodáival,
És a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, a kik
elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő
idvességökre.
És
azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek
a hazugságnak;
Hogy
kárhoztattassanak mindazok, a kik nem hittek az igazságnak, hanem
gyönyörködtek az igazságtalanságban.”
(2Thessz 2:8-12)
3 megjegyzés:
Mi a karizmatikus beálitódás szemlélethez kivánnék hozzá szólni.Amint itt érzékelni lehetet, a Hit gyülekezet és a Jehova tanuinak látásmódját vehetük szemügyre a tárgyban. Legyen szabad adalékot szolgáltatni annak tárgyában hogy kit is ajánlatos a hiteles nyilatkozónak tekinteni a köz igazságot keresve. Kérem A 20-ik század elején 1914-ben Jehova tanui kiszámolták a szent irásból hogy a jelzet esztendóben kell a Krisztusnak visza jonie a hátra hagyot egyház ért. Az aktivistái világ szerte a nagyobb városokban tábláon a nyakukban hivták a jehova tanui közé az emberek sokaságát.Mentek is .Ám a Krisztus csak nem jött meg. ám ők a tanuk vezetői. Annak ellenére hogy EZZEL SZEMBESÜLTEK. Azt álitoták és álitják ma is. ViSZAJOTT UGYAN CSAK LÁTHATATLAN MÓDÖN.No kérem hagy mondhassuk ell hogy az a próféta aki ujan jövendót hirdet amely nem következik be hamis prófétának neveztetik.A lelkiismeretes hivő ilyenkor abba hagyja a tarthatatlaná vált nyilatkozatát és nem kivánja továbbá megtéveszteni társait. Ám ezen hivő társaink nem teszik ezt hanem pokendi módon dolgokat irnak elő számunkra.Most már ha megengednék nekünk eldöntenénk hogy milyen prófétizmust fogadunk ell. Koszoném tisztelettel ez. 33
Nyilván mindenki maga dönti el, hogy milyen prófétizmust fogad el. Viszont az egyéni döntés felelősséggel is jár, mert egy rossz döntésnek igen káros következményei lehetnek.
Mert ugyan felhozza J.T.-ról, hogy hamisan jövendöltek, ami nem következett be. De vajon szükséges-e démoni háttér ahhoz, hogy valaki téves várakozással várjon egy VALÓS esemény bekövetkezésére?
Nem szükséges, elég ahhoz emberi emberi tökéletlenség is. Ahhoz viszont, hogy valaki hangos kurjongatások közepette embereket a színpadon a padlóra döngessen, ráadásul kifejezetten hanyatteséses pozícióba, ahhoz kevés az emberi tökéletlenség, ahhoz kérem komoly démoni erőmegnyilvánulás szükséges!
Mert hogy a HANYATT ESÉS az elbukást szimbolizálja, ez csak a dolog egyik oldala: vö. 1Móz 49:17; 1Sám 4:18; Ézsaiás 28:13;
Pál világosan megmondta, hogy a szent szellem jelenlétében ARCRA borul az ember, és ezt a Szentírás más helyeken is megerősíti. (vö. 1Korinthus 14:25; 1Mózes 17:3; 3Mózes 9:24; 4Mózes 16:22; Józsué 7:6; Bírák 13:20; 1Király 18:39; 1Krónika 21:16, Ezékiel 1:28; Dániel 8:17; Máté 17:6; 26:39; Jelenések 7:11; 11:16)
Az ATV-ből ismert karizmatikus vezetőben, N. Sándorban megvan ez a hanyatt-döntögető képesség, és bizonyára ön már tapasztalta ezeket a jelenségeket, netán magát is hídba küldte némelyszer, vagy mindezeket látta videón. Ha attól a szellemtől maga is hanyatt vágódott a padlón, immár indokolt volna kijózanodnia, hogy ez bizony nem a szent szellem munkája!
Ugyanis a karizmatikus hátterű felekezetek szerint a gyülekezetnek az I. században adott karizmák (gyógyítás, prófétálás, nyelveken szólás, stb.) folyamatosan adatnak ma is, tehát az apostoli kor befejeztével (eredeti céljuk betöltésével) nem lett visszavonva (Istentől beszüntetve). Ez az állítás viszont értelmetlenné teszi Jézus figyelmeztetését a Máté 24:24-ben. Mert együtt a két állítás nem lehet igaz!
Ugyanis, ha a karizmák (jelek) ma is érvényesek, akkor ezek nem lehetnek FELTŰNŐ JELEI a hamis prófétáknak, vagyis akkor természetes, hogy nagy jeleket és csodákat tesznek egyesek. Viszont ha mégis FELTŰNŐ JELEKNEK számítanak a mai időkben megnyilvánuló karizmatikus (reklámszerű: a gyógyítást kihangsúlyozó) látványosságok, akkor ezek csakis TISZTÁTALAN FORRÁSBÓL származhatnak.
Nem véletlen, hogy a bibliai tanítói levelek az idők végére az igaz krisztusi hittől való elszakadásról, (2Thessalonika 2:3); hitető démonszellemek tanításaira való figyelésről (1Timótheus 4:1); általános negatív viselkedésformákról (2Timótheus 3:1-5); tévtanítókról és veszedelmes eretnekségekről (2Péter 2:1); a törvényszegés titkos bűnéről (2Thessalonika 2:7), és mesék tanítóiról (2Timótheus 4:3-4) jövendölnek, az evangéliumok pedig a tévelygés felülkerekedéséről (Máté 24:5,12), a hitélet hanyatlásáról (Lukács 18:8); kegyes külsőt magukra öltő báránybőrbe öltözött farkasokról (Máté 7:15) beszélnek. (vö. Apcsel 2O:29-3O)
No és vajon kik hivatkoznak a feltűnően nagy csodatételeikre, a J.T-i vagy a karizmatikusok? Az utóbbiak, és így az elmarasztalás is nekik szól! (vö. Máté 7:21-23)
Önnek tehát meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy karizmatikusként a törvénytelenség cselekvői közé fogják számlálni, és nem emberi elbírálás szerint, hanem Krisztus szerint!
Viszont Ön J.T.-it oly mérce szerint méri: „az a próféta aki ujan jövendót hirdet amely nem következik be hamis prófétának neveztetik.” Mi lett volna az a hamis prófécia? Krisztus visszajövetele 1914-ben, ami nem következett be, Krisztus nem jött meg.
Nos, a prófécia tárgya, Krisztus eljövetele, ami nem hamis prófécia, hanem írás szerinti, hogy újra el fog jönni. A hamis próféták hazugságokat jövendölnek, maguk kitalálta csalárdságokat hirdetnek, hazug látomást látnak. Krisztus visszatérése nem hamis prófécia, nem emberek (J.T.) által kitalált csalárdság, nem hazug látomás.
A hamis próféták prófétálásának hamis a tárgya: „Népem sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: „Békesség, békesség”, noha nincsen békesség.” (Jer 6:14, vö 14:13-14; 23:17; 27:14-18; 37:19, Ezék 13:10-16) Tehát ellenkezőjét állítják annak, amit Isten mond. J.T. nem állították annak ellenkezőjét, amit a Biblia mond.
Pl. ha egy magát igaz prófétának kijelentő személy azt állítja, hogy soha nem fog eljönni Krisztus, az hamis próféta lenne, mert hazudik. J.T. nem hazudtak, nem állítottak azzal ellenkezőt, amit a Biblia is állít, hogy újra eljön Krisztus, hanem ők is ezt állították.
Hogy milyen formában, ezt meg kellett érteni, és az időszakot is be kellett azonosítani. Hogy ez nem volt hibátlan? Pál apostol sem volt azért hamis próféta, mert az időpont tekintetében nem adott hajszálpontos kijelentést:
„ ... Szent Pál apostol is működése elején úgy gondolta, hogy még az ő életében bekövetkezik. De ebben – mint tudjuk – tévedett.” (Cece – Vajta – Sáregres – Alsószentiván Római Katolikus Egyházközségek tájékoztatója. 2011. szept.)
Más esetben a tanítványok között olyan téves nézet terjedt el, ami nem felelt meg a valóságnak. Ettől ők hamis próféták lettek, mert egy tévtant terjesztettek? Nem! Nem volt hamis indítékuk, csak valamit nem jól értettek meg. (vö. János 21:23)
Továbbá ők is a saját életükben várták a helyreállítást, ráadásul a testi Izraelét. Tévedtek, mert a szellemi Izrael kapja a királyságot Krisztussal az égben, és kétezer évvel később! (vö. Apcsel 1:6-7) Viszont Krisztus eljövetele láthatatlan lesz, ezt (J.T.-i) jól értették meg. (Lásd az erről szóló tanulmányt a blogban.)
Továbbá a hamis próféták Isten nevét el akarták feledtetni, J.T. pont az ellenkezőjéről híresek! (vö. Jer 23:27)
Úgy hogy az USZ-i mércével mérve J.T. nem hamis próféták (hiszen nagy jeleket és csodákat nem tesznek), de ÓSZ-i mércével sem azok, hiszen hirdetik Krisztus második eljövetelét, még ha jóhiszeműen annak valóra válásában nem is értettek meg mindent egy adott időpontban.. Viszont ma már nagyobb fokú megértéssel rendelkeznek. (Miközben meg a karizmatikusokat gúzsba köti a padlóra döngető, hosszan tartó vonaglásra és artikulálatlan hangzavarra késztető démoni szellem! Gondolja, hogy ez a karizmatikus zűrzavar az Igaz Isten munkája? Biztosan nem!
„Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik,” (1Kor 14:33, MBT. Ford.)
Persze itt a szentek gyülekezetéről van szó, és nem a karizmatikusokéról!)
Megjegyzés küldése