Louis Armstrong és a világegyetem

Egy fiatal, úgy tízéves forma gyerek nagyon szerette hallgatni Louis Armstrong trombitajátékát, különösen amikor a csodálatos világról énekel, ami lelkileg mélyen megérintette őt. Milyen szép ez a dal és a világ tényleg milyen csodálatos, hogy ilyen dallamok létezhetnek, amit nagy örömmel hallgat az ember. Úgy gondolta, ő is szeretne ilyen szépen trombitálni, hogy örömet szerezzen bárkinek, aki hallgatja. Hamarosan a vágyát tett is követte, bement egy hangszerüzletbe, és előadta a kérését, szeretne egy olyan trombitát, amilyen Louis Armstrongé, hogy úgy tudjon azzal trombitálni, ahogyan ő, olyan gyönyörűen. 

Megkapta a trombitát, hazament és elkezdte fújni. Hosszasan próbálgatta, először türelmesen, aztán kevésbé türelmesen, egyre nagyobb erővel, végül teljes tüdőből, de csak nem akart olyan szépen megszólalni a trombita, hanem csak úgy összefüggéstelenül recsegve sipítozott, rossz volt hallgatni. Órákon át próbálgatta, de sehogy sem tudott szép dallamokat elővarázsolni vele. Másnap vissza is vitte a boltba, és elpanaszolta, hogy ez a trombita nem igazán szól szépen, valószínű nem olyan, mint Louis Armstrong trombitája, ő pedig pontosan olyat szeretne, hogy ő is olyan csodálatosan tudjon vele trombitálni. 

Akkor az eladó kedvesen megsimogatta a fejét és azt mondta neki, nem a trombitával van a baj, hanem a trombitálás kivitelezésével. Mert nem elég csak levegőt fújni a trombitába, hanem ajkaival a levegő préselés /prűzölés/ erősségét és ritmusát kombinálni kell a trombita szelepbillentyűinek szakaszos nyomogatásával, aminek van egy speciális dallam-koreográfiája, amit az előadó gondol ki, vagy követ egy leírt kotta szerint, esetleg emlékezetből. Azonkívül szükséges erős motiváció, és magas fokú kreatív elkötelezettség, ami a rejtve szunnyadó tehetséget szorgalmas gyakorlások által kibontakoztatja. De ami a leglényegesebb, hogy az egészet szívből csinálja, mintha a szeretetét árasztaná ki vele, hogy örömet szerezzen bárkinek, aki hallja. 

A fiú csillogó szemmel hallgatta az okítást, különösen amikor az eladó feltette Louis Armstrong lemezét a csodálatos világról. Őt pedig leültette egy kényelmes fotelbe, majd leült melléje egy egyszerű faszékre és együtt hallgatták. A zene és a rozsdás orgánumú, méltóságteljesen áradó hang hamarosan betöltötte a helyiséget, mire a fiúnak könnycsepp jött ki a szeméből, olyan gyönyörűnek találta. Azt gondolta, bárcsak sose lenne vége, és a vele szárnyaló percek lenyűgöző mámora időtlen időkön át tartana. 

Amikor lejárt a lemez, az eladó hozzá fordult és azt mondta neki: 

Gondolj arra, van egy trombitád. Belefújod a levegőt, a természeti törvény pedig adja, hogy megszólaljon a trombita. De a hang csúnya, mert nem vagy képzett trombitás. Jön Louis Armstrong, belefúj a trombitába, és gyönyörű a hang. Mert tud trombitálni. Ugyanolyan levegő megy bele a trombitába, mégis másként szól.

„Az ajkak hasonlóak a nádhoz, egyetlen feladatuk, hogy rezegjenek”

/Louis Maggio/

Vannak akik azt tanítják neked, hogy a tudomány szerint a mi világunkat ugyanez a természeti törvény hozta létre, amit gravitációnak nevezünk. Stephen Hawking, a leghíresebb tudós álláspontja ez, és ezt képviseli a legtöbb tudós a világon. De nézd csak itt ugyanezt: a gravitáció jelképezi a levegőt, amit belefújsz a trombitába, mégis a hang csúnya. Mert nem tudsz trombitálni. És akkor jön Louis Armstrong, belefúj a trombitába és gyönyörű a hang, és gyönyörű a világ, amiről énekel.

A világegyetemmel ugyanez a helyzet. Attól tud olyan szép lenni a világ, mert az univerzum művészien kivitelezett anyagrezgése és finomhangolása, a Föld bolygó helyzete, hasznos kincseinek gazdagsága biztosítja a helyet a számunkra. Olyan az nekünk, mint a fészek a madárnak, ami védelmet nyújt és meleget áraszt, hogy tudja élvezni az életet és szépen tudjon énekelni, csiripelni. Hogy aki csak hallja, felviduljon, ha figyel rá, és észreveszi, hogy nem csak úgy van a madárcsiripelés, hanem kifejez valamit, van neki valami üzenete. Mert nyugalmat sugároz a lelkednek, simogatást a gondolataidnak, valami megfoghatatlan fenséges érzést a szívednek, ami olyan neked, mint valami bizsergés, amiből szeretet árad. Az embert szolgálja, mert értünk van.

A mindenség az a gyönyörű szimfónia, mint amikor Armstrong trombitál. A láthatatlan háttérben van valami megfoghatatlan erő, a szépség, a tudás, a szeretet és a gondoskodás koreográfiája, ami számunkra az univerzum képében jelenik meg.

Nem mondhatod, hogy a puszta levegő a trombitában létrehozza a gyönyörű hangot, a természeti törvény az univerzumot. A gravitáció nem tud trombitálni. Földünk nyitott rendszer, jön az energia a napból, de csak fújja a trombitát, nem szól szépen. Szükség van Armstrongra, szükség van arra, aki az atomok hangjegyeit szimfóniává varázsolja.

Hallod a gyönyörű trombitaszólót? Akkor Isten zenéjét hallod. A gravitáció kevés, a természeti törvény kevés. A trombita magától nem trombitál. A spontán kvantumfluktuációt istenítő modern hawkingok nagyon tévednek. A lehetséges univerzum kialakulásokat a mi véletlen létezésünkkel magyarázzák. A kész művel hitelesítik a káoszt. A szimfóniával az artikulátlan rikácsolást. Hogy az élet létrejön az élettelenből, a szeretet a gyűlöletből, az ember az állatból. De te ne tévedjél, halljad az univerzumot, milyen szépen trombitál. Ne mondjad, hogy nincs értelme a létezésnek, és csupán a szerencsének köszönhetjük, hogy itt vagyunk, semmi másnak. Mert Isten nekünk trombitálja az univerzumot, megtanít bennünket a létezésünk értelmére, mert szeret minket!

Louis Armstrong

Milyen csodálatos világ

Zöld fákat látok

vörös rózsákat is

Látom, hogy virágzanak

neked s nekem

És azt gondolom

„Milyen csodálatos világ”

Kék egeket látok

és fehér felhőket

Fényes áldott napokat

sötét szent éjszakákat

És azt gondolom

„Milyen csodálatos világ”

A szivárvány színei

oly gyönyörűek az égen

ahogyan az elhaladó

emberek arcán is

Barátokat látok kezet fogni

és kérdik, „Hogy vagy?”

igazából azt mondják

„szeretlek”

Hallom a babákat sírni

Nézem, ahogy növekednek

többet fognak megtanulni

mit én valaha is tudni fogok

És azt gondolom magamban

„Milyen csodálatos világ”

Ez a fiú azonban soha nem tanult meg trombitálni. Mert felnőtt fejjel azt gondolta, hogy nem benne van a hiba, hanem a trombitában. Mert a trombita az, amiből jön a hang, az atomokból az anyag bármilyen formája, és a génekből a létezés figurái. Ugyanaz a természeti törvény érvényes mindenütt. Nincsen mögötte semmiféle misztikum, mert nem is lehet. Csak az van, amit megfoghatunk, a műszereinkkel megvizsgálhatunk és a mérlegeinkkel megmérhetünk. És a létezésnek nincs több esélye, mint amennyit az anyag futóhomokszerű áramlása megenged. Mint amikor a marék homokot a szél apránként kifújja a markodból. Ennyi az élet és nem több. A tudomány szerint ezt a rövid időt kell jól kihasználni, ahogyan csak lehet. Ezt a fiatalembert úgy hívták, hogy Richard L. Dawkins.

* * *

Egy másik történetben egy apa így szólt a gyermekeinek. Tudjátok, van egy hetünk hátra, azt használjuk ki jól. Játszunk társas játékot, mondjuk a Gazdálkodj okosan-t, és menjünk el kirándulni. Aztán olvassunk szép történeteket, nézzünk meg jó filmeket, látogassuk meg a barátainkat, együnk finom ételeket. Találjunk célt magunknak, mert ez a hét, ami adatott nekünk, nem telhet el hiábavalóan. Mert nem méltó hozzánk. És valóban, kerestek maguknak mindenféle hasznos elfoglaltságot, amit csak találhattak, és sok örömük volt az együttlétükben. És a napok teltek, egymás után jött a másik, a hét pedig olyan hamar elszállt, hogy észre sem vették.

Utolsó nap este a nagyobbik gyermek megkérdezte az édesapját, ha holnap letelik a hét, mi fog történni velük. Az édesapa a gyermeke szemébe nézett és halk hangon suttogta: hogy igazán nem tudom. Holnap el kell mennünk valahová, mert kilakoltatnak minket. És nincs senki, aki ebben a bajban segítene. Mert az igaz, hogy az ember akkor a legerősebb, amikor térden áll, mint mikor a tudós leborul a tudomány szentélye előtt, de a szép szavak és széles mosolyok varázsa szertefoszlik a hétköznapok szürkeségében, ahová a vagyon csillogása nem áraszt fényt, és nem sugároz meleget. És ahol a pártatlan tudomány a hatalmi érdekeknek kiszolgáltatva, mint éles tekintet a tört üvegen, megbicsaklik. 

Hanem van valaki, aki megígérte, hogy felkarol, hogy megsegít, hogy soha nem hagy el, mert igazán szeret minket. És bárhová is kell mennünk, ő ott lesz velünk, és mindig éreztetni fogja velünk a szeretetét. Mert ő értünk jött, értünk élt, az Isten gondviselésének köszönhetően, mert őt az Isten küldte, a JHVH Isten, a mi Istenünk. Aki az igazi, érdek nélküli és minden viharon át gondoskodó szeretet megtestesítője. Aki a világot alkotta nekünk, amely olyan szépen dalol, mint Louis Armstrong, hiszen az univerzum finomhangolt energiarezgése az ő trombitajátéka, értünk komponált szimfóniája, az irántunk tanúsított szeretetének kifejeződése. 

Úgy hogy nem kell félnetek gyerekek, mi elmegyünk innen, de van aki tárt karokkal vár minket. És a gyermekek nyugodtan aludták át utolsó éjszakájukat, mintha mi sem történt volna, mintha nem is történne velük semmi rossz, amitől félniük kellene. A tudomány ármánykodása, hogy ennyi és nincs tovább, szertefoszlott, mint egy sötét felhő az égen, mint egy ártó gondolat, mely célt tévesztett és kisiklott a végtelen szeretet ellenében. 

„A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson;

én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.”

(János evangélium 10:10)