Darwinizmus a Keleti pályaudvaron

A kép illusztráció

 

Kisiklott a Keletinél egy IC, egy másik majdnem belerohant

A Kolozsvár felől Budapestre tartó Claudiopolis Intercity (IC74) több kocsija is két vágányra haladt be, a szerencsétlenül járt szerelvény előtt a pályaudvarra érkező Tokaj IC éppen meg tudott állni.

Meg nem erősített információink szerint a vasárnap esti baleset azért következhetett be, mert a Keletibe érkező Claudiopolis IC alatt megnyílt egy kitérő. - https://iho.hu/hirek/kisiklott-a-keletinel-egy-ic-egy-masik-majdnem-belerohant-240825

Vasúti váltó anatómia

Futóval ne váltasd át a pénzed, ha tolókocsiban ülsz.

Általános vasúti ismeretek alapján: Váltónak nevezzük azt a vágányba épített szerkezetet, amely a haladó járműveket jobbra vagy balra más vágányra terelheti. 

A váltónak két állása van: a haladó járművet vagy EGYENES-be, vagy KITÉRŐ-be tereli. Párhuzamos közlekedés esetén valamennyi váltónak egyenes állásban kell lenni, így megvalósul az oldalvédelem.

Nem szabad váltót állítani, ha azon jármű halad vagy tartózkodik, illetve a váltó felé jármű közeledik, mivel menet közbeni váltás esetén az eleje erre indul, a vége meg amarra. 

Egyenesbe állított váltót nem szabad az érkező szerelvény előtt kitérő irányba állítani, ha a kitérő irányban lévő vágány vonattal elfoglalt. Ez evidens, mégis sok baleset emiatt következik be!

Pontos tervezést igényel a szerkezet, hogy a váltásnál a csúcssínek /amivel a váltás történik/ a helyükre kerüljenek és ott stabilan rögzüljenek. A váltóknál azonban nem elég a csúcssíneket csak átváltani (a váltóvassal "átnyomni/átdobni" a váltót) hanem rugalmas rezgések megakadályozására a tősínekhez lehetőleg erősen hozzá is kell őket szorítani. Az egyik csúcssínnek tökéletesen kell simulnia az egyik tősínhez, míg a másik csúcssínnek kellő távolságban kell lennie a másik tősíntől. /A két tősín az, amin a szerelvény eredetileg halad./

Nem csak a váltás precíz kivitelezése a fontos, hanem az összes alkatrész anyaga, megmunkált alkata, egymáshoz viszonyított helyzete /stb./ ahol mindent milliméter pontossággal meg kell tervezni. Dinamikus hatások, hajlásszögek, zúzottkő ágyazás, kavicságyazás /stb./, kész matematikai egyenlet mindezek precíz kiszámítása, pontos összehangolása.

Baleseti tényezőt jelent a váltó helytelen állása vagy vonat alatti megnyílása.

 A feles állás veszélyének csökkentése fontos a vasútnál! Alapvető követelmény, hogy a feles állás ki legyen zárva. Ha a váltó működésében meghibásodás jön létre vagy külső okok miatt [a csúcssín és tősín közé idegen - oda nem tartozó - anyag /hó, jég, kő, faág, stb. kerül/, a váltót nem lehet teljes egészében átállítani, akkor feles állás jön létre. 

„Feles állásban van a váltó, ha bármely ok miatt mind a két csúcssín távol van a tősíntől, illetve a csúcssínrögzítő szerkezet nem került végállásba.” /MAGYAR ÁLLAMVASUTAK ZRT. F. 2. sz. FORGALMI UTASÍTÁS -http://rs1.sze.hu/KO/download/f1f2/f2.pdf

Feles állás esetén a két kerék a két 'tősínen marad, minthogy pedig a tősínek egymástól távolodnak, a járómü előrehaladásával a tengely leesik. /A Schilhan-féle váltó/

Váltófelvágás az a tiltott cselekmény, amikor a helytelenül álló /feles állású/ váltót a gyök felől haladó jármű kerekei állítják át. Tiltott cselekmény, mert a váltó megsérülhet/megrongálódhat, esetleg a jármű kisiklik. 

A csúcssín a tősíntől való megnyílásának, vagyis a feles állás megakadályozására különféle biztonsági megoldások, zárszerkezetek (kampózár, zárnyelv, Spherolock) szolgálnak. 

Egy adott baleset alkalmával pl. a vizsgálatok szerint az alig 40 kilométer/órás sebességgel közlekedő szerelvény egy olyan váltón haladt át, amely nem volt egyik szélső helyzetében sem zárt. A villanymozdony első pár kétoldali kerekei két irányba tartottak a váltó helytelen állása miatt, ezért futott le a gép eleje a sínpárról. 

Darwin váltókezelési stratégiája

Darwin zsenialitása abban öltött testet, 

hogy képes volt határozottan megragadni a határtalant!

Aki ismeri a vasúti váltókezelés fentebb /nagy vonalakban/ részletezett tematikáját, az tudja, hogy a két fősín között /amin halad a szerelvény/, található a csúcssín /érthetőbben fogalmazva a váltósín/, aminek jobbra-balra történő mozgatásával lehet a szerelvényt egy másik pályára átállítani. Amikor a váltás történik, arra kell nagyon odafigyelni, hogy a mozgatható váltósín sohase maradjon /akadjon/ meg középen, hanem valamelyik oldalra tökéletesen simuljon/illeszkedjen, ami a szerelvény folyamatos haladását biztosítja. Mivel ha középen a váltósín megakad, akkor a szerelvény alatt a két fősín optimális állapota megváltozik, ami a szerelvény haladását hátrányosan befolyásolja. Tehát a váltósínnek vagy balra, vagy jobbra kell simulnia a fősínhez, attól függ, merre akarjuk terelni a szerelvényt. 

Ha jobbra akarjuk a szerelvényt terelni, akkor a váltósínt a fősín jobb oldalához kell simítani, ha balra, akkor a bal oldalához. Ha meg egyenes pályán akarjuk tartani, akkor a váltót abba a helyzetben kell hagyni, ami a szerelvény egyenes irányba történő haladását nem befolyásolja.

Ha a fősín és a váltósín közé valami kemény tárgy, pl. kő, tégla, stb. kerül, az nagyban akadályozza a váltás sikeres kivitelezését, a váltó sikeres működését, ezért ilyenkor a tárgyat sürgősen ki kell venni a sínek közül. Ha bent marad, az komoly problémát okoz, a szerelvény haladásának gyorsaságától függően.

Az evolúció törzsfejlődése pontosan ezt a tematikát követné, amikor feltételezzük, hogy egyik fajból évmilliók alatt kialakul egy teljesen új faj, mint ahogy a szerelvény az egyik sínpályáról egy másikra megy át, megváltozik az útiránya. Amikor egy faj új fajjá alakul, az átalakulási fázisa megegyezik a váltósín átállításának fázisával, mondjuk egy vízi élőlény úszója átalakul egy szárazföldi állat lábává, amivel új pályán halad, a tenger helyett a szárazföldön. 

Van azonban itt egy komoly probléma: ahogy a két fősín között a váltósínt nem lehet középső állásban hagyni, hogy ne érintkezzen se balra, se jobbra a fősínnel, az átalakuló élőlény sem lehet középen átalakuló fázisban, hanem vagy az egyik fajhoz kell hogy tartozzon, vagy a másikhoz, köztes állapotban nem maradhat. Mivel az evolúció elmélete szerint a fajok évmilliók alatt alakultak át új fajokká, szükségszerűen kellettek átalakuló fázisok, amikor az élőlények átalakulásban voltak, már nem a régi, de még nem az új, mint amikor a váltósín középen áll, az átváltás kellős közepén. 

Ez azonban egy működésképtelen rendszer, egy élőlény vagy ide kell hogy tartozzon, vagy oda, ha középen van, az számára teljesen hátrányos, mint a haladó szerelvénynek is, ha a váltósínt középre állítják. A vonat kisiklik, az élőlény meg kiselejteződik. A természetes kiválasztódás /ami nem csak természetes ellenség képében jelenhet meg, hanem számtalan formában: külső körülmény, éghajlat, funkcionális szervi szaggatottság – mint egy állandóan lefulladó motor, stb./ éppen úgy kiselejtezi az élőlényt, mint ahogy a helytelen váltóállás kiselejtezi a vonatszerelvényt, hiszen a szerelvény a hibás váltóállítással nem befolyásolt pályákon közlekedő szerelvényekkel szemben hátrányba kerül. /Pontosabban magát kisiklatja./ 

Bármilyen élőlény ha olyan szintű átalakulási fázisba kerül, hogy elveszti a régi, eddig jól működő anatómiai felépítését, mielőtt az új anatómiai sajátossága kialakulna neki, hátrányba kerül, hiszen az átalakulásban lévő szerve nem tud úgy funkcionálni, mint amikor még a régi, bevált módon működött. Pl. ha 100%-os volt eddig, akkor rögtön nem tud mondjuk 130 %-ra átváltani, hanem visszaesik pl. 70%-ra /az átalakulási fázis közepén, mikor már nem a régi, de még nem az új/, hanem ha teljesen kialakul az új faj /az átalakulási fázis sikeresen befejeződik/, akkor lesz 130 %-os. De nem lesz, mert a 70%-ra való visszaesés miatt ki kell hogy selejteződjön. Hiszen a természetes kiválasztódás alapjaiban a kevésbé életképesek hátrányba kerülését jelenti. 

A faj finomodásának van tehát egy természetes határa, ameddig a javára válik, addig fejlődhet, addig alkalmazkodhat a környezeti állapotokhoz, de ha ezt a határt átlépi, automatikusan hátrányba kerül. 

Egy egyszerű példával illusztrálhatjuk ezt: mondjuk egy béka jobban akar látni /az elmélet szerint az élőlények évmilliók alatt maguknak fejlesztettek ki új anatómiai sajátosságokat/, ezért elkezdi dülleszteni a szemét. Csak dülleszti, dülleszti, egyre jobban dülleszti, de ha átlépi a düllesztés optimális határát, akkor „kiugrasztja a saját szemét”, ami miatt hátrányba kerül, és kiselejteződik, mielőtt a szeme a régi 100%-os állapot helyett /amivel képes volt magát életben tartani/ felfejlődött volna 130 %-os állapotúvá. Hanem visszaesik 70%-ossá vagy még annál is jobban.

Pont úgy, amikor a váltót középállásban elakasztják, és nem jobb lesz a helyzet, hanem rosszabb. Addig tehát, amíg optimális a szemdüllesztés, a faj sikeresen alkalmazkodik, finomodik, mondhatni fejlődik, viszont fontos azt kihangsúlyozni, hogy ez nem azonos az evolúciós elmélet klasszikus felfogásával, ugyanis ez a fejlődés csupán variálódás, fajon belüli alkalmazkodás a külső környezethez /mikroevolúciós körbázis/ és egyáltalán nem törzsfejlődés!

A szeretet „nem gondol rosszat” mondja az ihletett Pál apostol /1Kor 13:5, P. Soós István fordítása), de fenn áll a gyanú /a rosszra való gyanakodás kényszere/, hogy Darwin ott kezd alapvetően természetellenes fejtegetésbe /vasutas nyelven haladó szerelvény alatt kitérőbe helyezi a váltó állását, tehát az nem magától nyílik meg!/, amikor a természetes kiválasztódásnak szinte teljesen egyoldalú szerepet tulajdonít, vagyis azt a szerepet, hogy az életképesebbek olyan szinten teszik jobbá szaporodásukkal a fajt, hogy ez a jobbá tevődés egyenesen új fajok kialakulásához vezet. S mindezt annak az analógiának az alapján, hogy az emberek is a mesterséges szelekcióval, a jobb képességek kiválogatásával hoznak létre előnyösebb tulajdonságú növényeket, állatokat.

Az evolúció ugyanazt teszi /tenné/ az évmilliós szelektálással, amit tehát figyelembe vesznek, az az, hogy az előnyösebb tulajdonságok öröklődnek, ami által a faj az életképesség tekintetében rátermettebbé válik. Ez lenne az evolúció, tehát a törzsfejlődés sikeres tematikája.

Hogy hol van itt a probléma? Ott, hogy egy fajnak a fokozatos finomodása bizony hogy csak variálódás /a váltó egyenes állása szerinti előrehaladás/, de nem átalakulás /az egyenes állású haladástól eltérő kitérés/. A béka optimális szemdüllesztése csak variálódás, de nem törzsfejlődés. Törzsfejlődés akkor lesz /lenne/, ha átállítják a váltót.

Mivel ilyen késztetés nincs a természetben, megteszik ezt a törzsfejlődés magyarázatával. Ha a hal uszonyából kialakul egy kész szárazföldi láb, tehát a 100%-os uszony átalakul 130%-os lábbá /a 100%-os uszonyhoz képest/, így + 30% lenne az evolúciós fejlődés mértéke.

Na igen, és közben mi van az átalakulási fázis közepén /már nem ez, de még nem az/, amikor a köztes állapot 70%-osra való visszaesést produkál?! Ez pont olyan, mint menet közbeni váltás – az eleje erre indul, a vége meg amarra. Ez a környezeti ingadozások kivédésére genetikailag beállított (arra variálódással/alkalmazkodással válaszoló), de a saját faján belül egyenes haladásra természetszerűleg determinált élőlény megcsavarodását jelentené, ami teljesen abszurd!

Darwin úgy kezeli a váltót, a fajátalakulás váltóját, hogy az egyenes állású párhuzamos közlekedés szerinti állapotról szinte tudomást sem vesz, a természetes kiválasztódásnak a kiselejtezési funkcióját számításba sem veszi, holott pont ez tartja egyenes állásban a váltót párhuzamos közlekedés esetén. Ez a gondolkodás pedig egy burkolt rafinériát valósít meg, mint aki direkt nem akarna egy adott dolognak mindkét oldaláról tudomást venni, hanem csak arról, amit ő a saját elméletébe be tud építeni.

Nyilván nem véletlenül nem hangsúlyozza ki a természetes kiválasztódásnak a kiselejtezésben betöltött alapvető szerepét, mivel ő a természetes kiválasztódást a fajok kialakulásában teszi érdekeltté. Mint egy tanár, aki annyit tesz, hogy magasabb osztályba küldi a jobb tanulókat. Kész. De hogy a rossz tanulókat megbuktatja, az már neki nem kell az elmélethez, pont azért nem is hangsúlyozza ki.

Eközben elköveti azt a hibát, hogy a természetes kiválasztódás fajnemesítési programját nem száz százalékban veti egybe a mesterséges szelekció programjával, hiszen ha ezt tenné, rögtön meg kellene állapítania, hogy az ember által véghez vitt tudatos szelekcióval sem hoznak létre új fajt a valóságban, hanem csak a faj adottságának a végső határát próbálják kiaknázni.

Pl. a tehenek tudatos szelektálásával igyekeznek jobban tejelő teheneket létrehozni, de nem céljuk a tehénből nem tehenet /hanem valami teljesen új, szuper-tejelő élőlényt/ létrehozni. [Mondjuk ami – erős túlzással - egyetlen hatalmas csöcsből állna, négy rogyadozó lábbal, ingatag járással a sok tej súlya alatt.] Ugyanis időközben a tenyésztők rájöttek, hogy a céltudatos tenyésztésnek természetes határaik vannak, egy idő után nem tudnak gyorsabban futó lovakat létrehozni, mint amennyi lehetőség bennük genetikailag megalapozva van.

[Vagy látott már valaki zöld színű szárnyas lovat »repfutni« az ügetőn? Zöld variációjú akkor se születik, ha állandóan zöld fűvel etetik, mivelhogy a génkészlete erre nem terjed ki. Legfeljebb, ha kék-zöldre verik, de ennek a biológiai törvényszerűségekhez semmi köze! Ha az első élőlény eredete a genetikába van ágyazva, akkor ugyanez a genetikába való ágyazás ki kell hogy hasson a további élőlények működésének teljes rendszerére. Az élőlények működésének titka már a genetikai beágyazódásnál meg van határozva, és nem utólag határozzuk azt meg ahogy nekünk tetszik, ahogy azt a darwinizmus teszi.]

Ahogy a békaszem düllesztésnek is van egy határa, a tejhozamok növelésének és a futási képesség növelésének is /a mikroevolúción belül/, azontúl ha túlfeszítik a húrt, az pont az az állapot, amikor az uszony már nem uszony, de még nem is láb, hanem valami köztes állapot, olyan váltóállás, amely el van indítva, de nincs befejezve, vagyis egy köztes állapot. Az pedig hátrányos helyzetet teremt. Pl. a ló olyan igénybevételnek van kitéve, hogy az ízületei már nem bírják a terhelést, és hátrányba kerül. Egy íjat is ki lehet húzni optimális mértékben, de ha túlhúzzák, a húr elszakad.

A természetes kiválasztódás tehát pontosan az un. törzsfejlődés ellen hat, hiszen kifejezetten egy adott faj határait védi /mint egy helyesen rögzített váltóállítás/, csak egészséges alkalmazkodást enged meg, vagyis variálódást, de túlburjánzást nem. A klasszikus törzsfejlődés pedig pontosan a fajok túlburjánzásán alapul, egy faj egy teljesen újba, egy másba csap át, és a köztes átalakuló fázisról, a már nem ez, de még nem az állapotról, a rapala-mozgásba kényszeredett helyzetről nem is akar tudomást venni.

Tehát pont a realitást nem veszi figyelembe, azt, hogy váltó átállítás közben szerelvény a sínen nem haladhat, csakis előtte és utána, amikor a váltó átállítása megtörtént. Ha azonban évmilliókig tartott az új fajok kialakulása, akkor a váltó állítás feles állapota az, ami ezzel megegyezik, és ha közben jön a vonat, akkor ki fog siklani. Az átalakulás közbeni állapotban lévő élőlény pedig ki fog selejteződni, hiszen a béka szeme már nem a békáé, de nem is a sasé, hanem ki van ugorva.

>Mint ahogy haladó szerelvények alatt nem mozgatjuk a váltót, az élőlények fajátalakulását sem indokolhatjuk a testi felépítésük lassú kicsavarodásával/átalakulással, mivel az anatómiai állapotuk szükségszerűen kiforratlan helyzete miatt a természetes kiválasztódás által ugyanúgy kiselejtezésre vannak ítélve, mint a mozgó szerelvények a kisiklásra!<

Ennek a szellemi felépítménynek/okfejtésnek az alapján tehát megállapíthatjuk azt, hogy ha ma körülnézünk a természetben, átalakulási fázisban lévő élőlényeket nem is találhatunk, hiszen ha volnának ilyenek, akkor ki kellene selejteződniük, nem majd, hanem most. Hogy vígan élnek a saját életterükben, ez azt bizonyítja, hogy ezek önálló fajok és nincsenek átalakulási fázisban. Pontosabban két különböző faj egymásba való átalakulási fázisában nincsenek. Pl. említhetjük a kacsacsőrű emlőst, vagy a repülő mókust, stb.

Az átalakulási fázisnál a különböző fajságot azért szükséges kihangsúlyozni, mivel átalakulási fázisok ma is létezhetnek, csak éppen nem két különböző faj egymásból való kialakulása kapcsán, hanem egy adott fajnak a fajon belüli /fajtaszintű/ variálódása kapcsán, ami éppenséggel jelenthet átalakulási fázist /pl. csőrméret vastagodást, szőr növekedést, színváltozást, stb./, csak éppen ennek a törzsfejlődéshez nincsen semmi köze.

Ahogy ki lehet tenyészteni jobban tejelő teheneket /pl. Holstein-friz/, szívósabb igavonó állatokat, több termést produkáló növényeket, a kacsacsőrű emlősnek is kifejlődhet egy strapabíróbb alakzata, a fajon belül, ami csupán alfaj kategória, variálódás, de nem törzsfejlődés.

Klasszikus törzsfejlődés soha nem is létezhetett, pontosan azért nem, mert közbeeső átalakulási fázis /rapala-mozgás – vergődő műcsali a horgászatban/ nélkül ez nem képzelhető el, hiszen nincs olyan sikeres mutáció, amely egy adott szervet rögtön képes olyan szinten módosítani, hogy egy teljesen új funkciót tudjon betölteni egy adott élőlénynél /pl. uszonyból láb/. Ha meg apránként módosít, az csupán variálódása a fajnak /párhuzamos haladás/, de nem törzsfejlődése /kitérés egy másik irányba/.

Hogy pedig az evolúció álláspontja szerint ma is jönnek létre új fajok, ez az ő saját /elméletükhöz szükséges darwini/ értelmezésük szerint új faj, de a valóságban ugyanarról az élőlényről beszélnek, amely bizonyos tekintetben megváltozik. Pl. némely baktériumok rezisztenssé válnak, amikre azt mondják, hogy új baktériumfajok alakulnak ki, holott csupán a baktériumok variálódása történik, de a baktérium baktérium marad. Mint a klasszikus példa: a pinty pinty marad, még ha a csőr mérete meg is változik. [Akár a bélsár, lehet az kő kemény, vagy folyhat /vagy a kettő egyvelege/, ha egy hasmenés felhígítja, de sosem válik vizeletté, ami alapjaiban máshonnan ered.]

Darwin klasszikus törzsfejlődésénél ott a probléma, hogy a fajoknak egymásból való túlburjánzását teszi meg olyan alapmechanizmusnak, amelyből minden eddigi élőlény eredete levezethető a múltban, és ugyanez érvényes a jövőre nézve is. Minden faj evolúciós forrásban van, olyan átalakulásban, amelynek tán sohasem lesz vége. Aztán közben azt az állítást is eldurrantják, hogy a törzsfejlődés folyamatát azért sem lehet látni, mivel iszonyú hosszú a folyamat, amíg az végbemegy. A frászt! Maga a folyamat nem létezik, hiszen ha ma egy faj természetes módon kihal, a környezet drasztikus/gyors változása miatt hal ki, és nem mert félúton tart az új fajjá alakulásában, ami miatt kiselejteződik.

Nyilván születnek élőlények ma is, amelyek /genetikai károsodás miatti/ hátrányos anatómiai sajátosságokkal jönnek a világra, de nem ez az általános tendencia. Ha pedig az átalakulási fázisok éppen közbeeső fázisai miatt halnának ki az élőlények /amelyek a teljes kifejlődésig hátrányt jelentenek és nem előnyt/, ez pontosan a törzsfejlődés működőképességének a hiányát jelentené/bizonyítaná, hogy ezen a módon nem várható új fajok kialakulása.

Az élővilág történelmi fejlődése tehát csakis olyan módon képzelhető el, hogy minden faj külön-külön el van indítva /mint pl. egy egyenes futópályán száz méteres síkfutásban mindenki a saját pályáján/ a saját természetes szaporodása szerint /teremtés/, az adott faj pedig variálódhat a maga határain belül, amit neki a természetes kiválasztódás megenged, sőt meghatároz. És mivel a drasztikus fajhatár áttörés közbeeső állapottal jár, a közbeeső állapotot a természetes kiválasztódás nem kultiválja/kedveli. Ha ez igaz volna, akkor a satnya nem kerülne hátrányba az egészségessel szemben, és a rosszul átállított váltó sem okozna sohasem balesetet. Ugyanígy a kiszakadt szemű béka is ugyanolyan életképes lenne, mint amelynek a helyén volnának a szemei.

Ugyanígy elképzelhetetlen, hogy egy vízi uszonnyal élőnek apránként satnya lábai nőnek, és az őt nem befolyásolja évmilliókig a túlélésben. Mondjuk – esetleg - hiába nincsen ellensége a szárazföldön, de a hátránya már a vízben előjön, hiszen egy fejlett uszony és kopoltyú éppen megtart a vízben és nem ösztönöz szárazföldi csatangolásra. 

Na és a kopoltyú tüdővé való átalakulásának kellős közepén, mikor már nem volt kopoltyú, de még nem volt tüdő, addig hogyan élt túl? Hogyan éli túl egy beteg azt a szívműtétet, amely kapcsán beültetnek neki egy félig kifejlesztett műszívet, művesét, stb.? Menjen el egy evolúcióban hívő tudós egy szakácsversenyre, fűzzön meg félig egy tyúkot, és utána jöjjön vissza a zsűri véleményével, hogy mire értékelték a teljesítményét!

Ahogy a gyengébb állatokat kilövik a szelektáló vadászatok során, vagy a ragadozók ejtik zsákmányul őket, itt ugyanez történik. Mielőtt egy faj újabb fajjá fejlődne, mielőtt erősebb lenne, gyengébbé kell válnia az átalakulása szükségszerű átmeneti ideje alatt. S mivel gyengébb lesz, ki kell selejteződnie. 

Ez pedig azt mutatja, hogy Darwin éppenséggel nem zseni volt a biológia területén, hanem egy olyan kókler váltókezelő, aki mozgó szerelvény alatt, haladás közben állította át a váltót, és annak eredményét – a tömegeket a halálba vivő rakás szerencsétlenséget kikiáltotta a fejlődés, az emberi kiteljesedés és kinemesedés ünnepélyes szimpóziumának. 

A mai tudományos világ meg erre az árnyékra vetődik, és a tömegek ennek az áltudományos eredetelméletnek az árnyékában hűsölnek – mit sem tudva róla, hogy ezen rafinált tranzakció folytán valamennyien a létezés és hosszú távú boldogulás bóvlikergető perifériájára kerültek.