Vezeklő vigadozás zsoltára

 

Aki gondolkodik, annak hinnie kell,

hogy a betűk soha nem képesek Ady Endrét teremteni.

 Ady Endre: Vezeklő vigadozás zsoltára

Tudom, hogy magasságba küldtek

S pályám grádicsát mégis sírva hágom.

Rút bűn az én szomorúságom.

Víg zengedezésre hívattam

S gonosz jajjal illettem nagy személyed,

Jehovák Jehovája, Élet.

Feledtem, hogy szent az én testem,

Mert örök Rend fehér folyói mossák:

Csodálatos csodálatosság.

Mindenki szent, ki életet nyer,

Mindenki fia és mindenki atyja

S átkozott, ki létjét siratja.

És egyformán szent minden élet,

Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,

Bűn az életet nem szeretni.

Minden nemzés, a meddőség is,

Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,

Belső sebek s varral-verősök.

Csak örülni szabad, örülni, 

Ellankadni soha: mindent lebírni, 

Sírni nem szabad, sohse sírni.

Jehovák Jehovája, Élet,

Minden jajom víg-hahotázva szánom, 

Bocsásd meg a szomoruságom. 

A költő ihletve van kifejezni, amit a versíró nem tud, a prózaíró meg ugyanezért darabos és hosszan magyarázó.

Tudom, hogy magasságba küldtek

S pályám grádicsát mégis sírva hágom.

Rút bűn az én szomorúságom. 

Az élet magasságba kilőtt nyílvessző, a tudatosság fájdalma a röppálya lehulló ágában átérezni a céllal ellentétes irányt, létünk gyötrelmét megélni, hogy méltatlan az általunk véghez vivő történés ahhoz, amire hivatva vagyunk.

Víg zengedezésre hívattam 

S gonosz jajjal illettem nagy személyed,

Jehovák Jehovája, Élet.

Az életre hívó szó nagy igenjét besározni csak annak tragédia, akinek összeroppan a lelke a partneri viszony elvesztése miatt. És nem köntörfalaz, mint jóisteneznek a júdáscsókot csokorban dobók, hanem kimondja a nevét Annak, akit illet és sért a hátat fordítás emberi gőgje.

Megvallani a bűnt, ez az ami mutatja a tragédiában a nagyságot, az összetöretésben a hovatartozás szent magasságát. Ahová hivatott az ember, ha elesett is, ha leomlottak is benne léte tartóoszlopai bűne súlya alatt, de ez emeli az isteni kegy magaslatára, amit úgy neveznek angyalszárnyakon font betűk – hogy megváltás.

Feledtem, hogy szent az én testem,

Mert örök Rend fehér folyói mossák:

Csodálatos csodálatosság.

Mint kártyán eljátszott örökség, megbecsületlen szülői ház, odadobva hitvány pakli karmai közé, füst és bűzlő alkoholszag közepette. Az emberség szent hivatását eltékozolni, mint égi csillék hulló csillagporát szénporba taposni. Mégis, azon túl is, égnek a fények és száll a szent, hívó ének.

Mindenki szent, ki életet nyer,

Mindenki fia és mindenki atyja

S átkozott, ki létjét siratja.

S bár por az ember, de hull föntről az aranypor, ki hittel fogadja, lesz vén s fiatal aranyból, s lesz Isten szemében érték és drága, égi fény földi kisugárzása.

És egyformán szent minden élet,

Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,

Bűn az életet nem szeretni.

Mert az Élet nem miénk, csak hordozzuk és ring az anyaméhben, s a sorsunk dajkálni, vigyázni rá, óvni szépen. Nevetni tanulni, ha gond zaklat és néha sírás, egek lelki könnye lesz nekünk és belső megtisztulás.

Minden nemzés, a meddőség is,

Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,

Belső sebek s varral-verősök.

Öröm, fájdalom, betegség, a terhet vinni ránk mért készség. Mit nehezen viselünk most, tán rozzant test, mindez jellemformáló, szellemi egészség. Jelennek harca lesz jövőbe ívelő sugár, bizony attól vagy ember, a szíved tudja, mi az, ami fáj.

Csak örülni szabad, örülni,

Ellankadni soha: mindent lebírni,

Sírni nem szabad, sohse sírni.

Nem az a hős, ki mának él, hanem aki vállal, aki gazdaggá lesz sok idegenből lett baráttal. Kinek támasza sok közös öröm, közös program, közös emlék. Társaság, kikkel egy örökkévalóságon is nevetnék.

Jehovák Jehovája, Élet,

Minden jajom víg-hahotázva szánom,

Bocsásd meg a szomoruságom.

Hogy botladozom, hogy esendő vagyok, hogy keresem a választ. A gyarlóságra, az önzésre, ami Tőled elválaszt. Hogy bánatot okozok, hogy rosszat gondolok, vagy teszek Uram. Segíts, kérlek, hadd fogjam a kezed, ez az én utam.