Jézus a háromság ellen - 2. rész

Jézus Krisztus a Szentháromság ellen

2.rész

Az egyházi filozófia pamacsolása

Minden hamis tanítás végét a Szentírás hihetetlen precizitása jelenti, amely szerint ha hamis egy tan, azt nem lehet ütközés mentesen végigvinni, mivelhogy léteznek olyan igék, amelyek kifejezetten ellentmondanak a hamis tannak, származzon az bárkitől, nincs jelentősége.

A filozófia azzal az állítással rukkol elő, hogy a Fiú "az Atyától született az idő kezdete előtt” /Nicea-konstantinápolyi hitvallás/. Hogy miképpen lehet időtlenül születni, ennek filozófiai magyarázata úgy aránylik a Szentírás kinyilatkoztatásához, mint idétlen pamacsolás egy gyönyörű festményhez, egy remekműhöz.

Nézzük az egyházi filozófia rikkancs szintű pamacsolását, hogyan tekeri a szót, akárcsak a kígyó a maga mondanivalóját, amellyel az Édenben Évát lépre csalta:

„Mivel a szentháromsági személyek mindegyike Isten, Isten pedig öröktől fogva létezik, teljességgel lehetetlen, hogy bármelyik isteni személy időben megelőzze a másikat, vagy oka legyen a másiknak... a "Fiú" megnevezés az időbe való belépésére utal, és nem tagadja, az Ő örökkévaló eredetét.... nem lehet azt mondani, hogy volt idő, amikor a Fiú még nem volt, … a Fiú az Atyától született, de ezt a különbséget nem lehet kifejezni idővel... mivel az Atya nincs alávetve az időnek, s mivel az idő teremtett valóság, ezért a Fiú sem lehet, hiszen minden a Fiú által van teremtve, még az idő is... a Fiú úgy születik az Atyától, hogy az Atya egész lényegét közli vele, mégpedig nem időben, nem egymásutániságban, hanem örök létében... Ő azonban független az időtől: „Van.” Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30)...”

Vegyül sorra a fenti kijelentéseket:

„mivel az Atya nincs alávetve az időnek, s mivel az idő teremtett valóság, ezért a Fiú sem lehet, hiszen minden a Fiú által van teremtve, még az idő is...”

Nyilván ezt próbálja megcélozni: „Minden ő általa /G1223/ lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Ján 1:3) Azonban a „minden”-be a Fiút nem lehet beleérteni, mivel ő nem lehetett saját maga által, ez nyilvánvaló. Az is nyilvánvaló, hogy az idő nem az anyagi világgal kezdődött: „a/z anyagi/ világ általa lett,” (Ján 1:10; vö. Zsid 1:2), de ez előtti cselekményre utal az angyalok létezése/örvendezése a Föld teremtésekor – Jób 38:7/, a bűnbe esett angyal teremtése: „ Feddhetetlen valál utaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned.” (Ezék 28:15) Tehát az időnek a szellemi teremtéssel kezdett kezdődnie.

Az örökkévalóságban, hogy létezik-e idő, nem tudjuk, mivel nincs mihez mérni/viszonyítani. Arra van kijelentés, hogy Isten „öröktől fogva mindörökké” (Zsolt 90:2) létezik, ami alatt azt értjük, hogy nincs kezdete a létezésének. Ha az örökkévalóságnak nincsen kezdete, akkor nincs mitől mérni az idő múlását, amiből arra következtethetünk, hogy az örökkévalóságban nincsen idő.

Amikor az Isten kinyilvánítja az akaratát, és a kinyilvánítás nem csupán gondolati síkon létezik, hanem szellemi formában jelenik meg, nos onnét már mérhetővé válik az idő, mivel van egy kezdete a történésnek. Ez a kezdet Istentől van, erre van kijelentés: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek.” (Jel 4:12)

A kezdet az Isten akaratában volt elrejtve, Tőle indult ki, Belőle származik. És nem azt mondja, hogy a Fiú akaratáért, vagy a szent szellem akaratáért. Márpedig akár melyiket mondhatná, vagy egyszerre mindhármat, hogy az Ő akaratukból, de nem ezt mondja. /Különösen nem mondja, hogy a Szentháromság akaratából!/ János apostol /aki a Jelenések könyvét írta/, egyébként számtalan helyen használta a Fiú (vö. Jel 2:18; Ján 1:18), ill. a /szent/ szellem (vö. Ján 1:33; Jel 22:17) megnevezést, tehát itt is használhatta volna, de mégsem használta.

Tehát a Fiú eredetének, ha született, akkor az Istenben kellett lennie, vagyis a Fiú létezésének oka az Isten akarata kell hogy legyen. A Fiú Isten akaratából származik, viszont Isten senki akaratából nem származik. Ebből következik, hogy az idő kezdete a Fiú szellemi formában /testben/ való megjelenésével kell hogy egybeessen, az ő létrehozásával vette kezdetét. Tehát az időt Isten nem a Fiú által teremtette /mintha a Fiú létezése megelőzte volna az idő megszületését/, hanem az idő a Fiú létrehozásával vette kezdetét.

Ha a Fiú által lett volna az idő megteremtve, akkor /az Atya mellett/ a Fiú /kinyilvánított, ill. beleegyező/ akaratából /is/ származna az idő, de mivel minden Isten akaratából lett megteremtve, így az Isten akaratának /létezésének/ kellett megelőznie az idő kezdetét, nem pedig a Fiú létezésének. Az az állítás tehát, hogy a Fiú által van teremtve az idő, hamis állítás. /Hogy pedig az Isten alatt az Atya értendő, már utaltunk rá, hogy nem a Fiút említi, sem nem a szellemet, holott mindkét elnevezést ismeri is, és használja is.

Az Isten mint Atya megmutatkozik a Jelenések 1:6-ból is: „És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké! Ámen.” Vagy Jézus kijelentéséből: „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ad majd nektek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten.” (Ján 6:27)/

Ezzel bukott az a kijelentés is „Mivel a szentháromsági személyek mindegyike Isten, Isten pedig öröktől fogva létezik, teljességgel lehetetlen, hogy bármelyik isteni személy időben megelőzze a másikat, vagy oka legyen a másiknak...” - Olvastuk, hogy nem az Istenek akaratából származik a mindenség, hanem az Isten /az Atya/ akaratából, ezért időben is, okban is megelőzi az Atya a Fiút. A szellemről viszont sehol nem olvassuk, hogy született volna, meg azt sem hogy személy volna  /lásd itt részletesen/, mivelhogy az Isten /az Atya/ ha a saját akaratából hozta létre a Fiút, akkor azt a saját szelleme /teremtői ereje/hatalma/ által hozta létre, mivel Ő a szelleme által teremt. Erre több kijelentés is van:

„És meglátszottak a tenger örvényei,; S a világ fundamentumai felszínre kerültek,; Az Úrnak feddésétől,; Orra leheletének /szellemének, héberül ruah -H7307/ fúvásától...” (2Sám 22:16; vö. Zsolt 18:16) „Az Istennek lelke /szelleme, héberül ruah -H7307/ teremtett engem, és a Mindenhatónak lehelete adott nekem életet.” (Jób 33:4) „Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére /szellemére, héberül ruah -H7307/minden seregük.” (Zsolt 33:6) „Elfordítod orcádat, megháborodnak; elveszed a lelküket, kimúlnak és porrá lesznek újra. Kibocsátod a te lelkedet /szellemedet, héberül ruah -H7307/, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét.” (Zsolt 104:29-30) „Míglen kiöntetik reánk a lélek /szellem, héberül ruah -H7307/ magasból, és lészen a puszta termőfölddé, és a termőföld erdőnek tartatik;” (Ézsa 32:15) „És az én lelkemet /szellememet, héberül ruah -H7307/ adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36:27; vö. 37:14) „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet /szellememet, héberül ruah -H7307/ minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak.” (Jóel 2:28) „Én ellenben megteljesedem az Úr lelkének /szellemének, héberül ruah -H7307/ erejével, és ítélettel és hatalommal, hogy hirdessem Jákóbnak az ő vétkét, és Izraelnek az ő bűnét.” (Mik 3:8) „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel /szellememmel, héberül ruah -H7307/! azt mondja a Seregeknek Ura.” (Zak 4:6)

Előbb van tehát az Atya, az Atyának a szelleme az Ő teremtő ereje, aminek ugyancsak öröktől fogva kell léteznie /amire van is kijelentés – vö. Zsid 9:14/, hiszen Hozzá tartozik, Nélküle elképzelhetetlen. Ha pedig a Fiú Tőle született, akkor ebben a szülésben/létrehozásban/teremtésben ennek a szellemnek kellett közreműködnie, mint ahogy Jézus földi születésében is közreműködött: „És felelvén az angyal, monda neki: A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának.” (Luk 1:35)

A Szent Lélek a Magasságosnak az ereje (vö. Apcsel 1:8), a Fiú pedig a Magasságosnak a Fia. Ha pedig a Fiú az Atyától születik, akkor a Magasságos alkotói/teremtői erejének előbb kell léteznie a Fiúnál, különben nincs értelme születésről beszélni.

„a "Fiú" megnevezés az időbe való belépésére utal, és nem tagadja, az Ő örökkévaló eredetét....” Ha örökkévaló eredete lenne a Fiúnak, akkor éppenséggel nem lehetne Fiú, mivel „a "Fiú" megnevezés az időbe való belépésére utal”. Pontosan azért Atya az Isten, mert senki nem léptette be az időbe, hanem az időt a Fiú megszülésével léptette életbe az Ő akaratából kifolyólag. Ha pedig a Fiú belépett az időbe, akkor az egyrészt /másodsorban/ a földi testben történő megszületésére vonatkozik, másrészt /előzőleg/ a szellemi testben történő megszületésére is, ha már „egyszülött isten”-nek /görögben mindig kisbetűvel/ van nevezve: „Senki sohasem látta Istent, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő jelentette őt ki.” (Ján 1:18) Ez az /isteni eredetű/ egyszülöttség pedig a földi születés előtti időre vonatkozik, hiszen már akkor fiúnak van nevezve, amikor még le sem született a Földre:

„Kicsoda ment fel az égbe, hogy onnan leszállott volna? Kicsoda fogta össze a szelet az ő markába? Kicsoda kötötte a vizet az ő köntösébe? Ki állapította meg a földnek minden határit? Kicsoda ennek neve? Avagy kicsoda ennek fiának neve, ha tudod?” (Péld 30:4)

„nem lehet azt mondani, hogy volt idő, amikor a Fiú még nem volt,” - akkor örökkévaló Istennek kellett volna lennie, mivel „a "Fiú" megnevezés az időbe való belépésére utal” - ezt teljesen jól mondja. Ha pedig az időbe való belépés hozta magával a fiúi megnevezést, akkor az időbe való belépés előtt örökkévaló Istennek kellett volna lennie. De mivel öröktől fogva mindörökké létező Isten csak egy van, a Fiú az időbe való belépés előtt nem létezhetett, hiszen pontosan az időbe való belépés hozta magával a fiúságot.

„… a Fiú az Atyától született, de ezt a különbséget nem lehet kifejezni idővel..” - Pontosan azzal lehet kifejezni, különben azt kellene feltételezni, hogy a Fiú öröktől fogva mindörökké Fiú volt, az Atya meg öröktől fogva mindörökké Atya, csakhogy ez esetben meg feleslegessé válik az „egyszülött”-féle megnevezés. (vö. Ján 1:18)

A filozófia egyszerre két lovat akar megülni, a születést is meg az öröktől fogva levést is, ami fából vaskarika. Ha az egyszülött alatt azt értik, hogy kezdet nélkül volt szülött, akkor ezzel rögtön a filozófia mocsarába süllyedtek, hiszen ez legalább akkora blődség, mint öröktől fogva lenni születés által, vagyis kezdet nélkül létrejönni.

„ a Fiú úgy születik az Atyától, hogy az Atya egész lényegét közli vele, mégpedig nem időben, nem egymásutániságban, hanem örök létében...” - Most kérdés, hogy kinek az örök létében? Ha a Fiú örök létében, akkor minek azt közölni, ami amúgy is öröktől fogva van. „Közlöm veled, hogy öröktől fogva a Fiam vagy.” - Így képzelik a közlést? Mire a Fiú: „Köszönöm Atyám, hogy közölted velem azt, amit amúgy is öröktől fogva tudok.” - De ennek mi értelme van?

Ha meg az Atya közli vele az Ő saját örök létében, hogy megszüli a Fiát, esetleg a Fiú megkérdezheti: „Hogyan szülsz meg, amikor már a születésem előtt is létezem?” Akkor vagy Atyaként kellett neki is léteznie, vagy az Atya lányaként, de úgy úgy nem szülheti meg a Fiút, hogy az már a megszülés előtt is Fiú. Vagy pedig az Isten az öröktől fogva lévő Fiát egész lényének közlésével Fiává szülte. Az igaz, hogy Istennél minden lehetséges, de az nem valószínű, hogy ezt a filozófiai kényszerzubbonyt magára veszi.

„Ő azonban független az időtől: „Van.” Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30)...” Ilyen alapon minden hívő, aki ugyanennek az egységnek részesévé válik /!/, egyben az időtől is független. /Ami megint egy filozófiai ostobaság!/ Sokkal inkább helytálló ez a kijelentés „nem azazonosság, hanem az egység, a szétválaszthatatlanság jelölésére szolgál.” (Kiss Sándor USZ-i görög-magyar szómagyarázat.) Tehát az Atya és a Fiú egysége a legmagasabb fokú szellemi egységet jelenti, miként az Úrban teljes elvi- és szeretetegységbe jutott emberek a szellemi testvériségben egyek lehetnek. (vö. János 17:21-23; Róma 12:4; 1Korinthus 3:8; Galata 3:28)

Jézus kijelentései a Szentháromság ellen

Azt már érintettük, hogy a Máté 28:19-ben nem használta a Szentháromság /egy Istenben három személy/ kifejezést, nyilván mert a három öröktől fogva való létezésével nem értett egyet, amely ha fennállna, akkor akár indokolt is lehetne annak használata /itt és máshol is/.

Ha ezt valaki passzív cáfolatnak tartja, létezik éppenséggel aktív cáfolat is, ahol Jézus konkrétan utal arra, hogy az ő létezésének volt kezdete. A /dupla/ kulcsidézet így hangzik:

„És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam te nálad a világ létele előtt... Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt.” (Ján 17:5, 24) Itt azt mondja, hogy dicsősége volt az atyánál, és hogy szerette őt az Atya. A háromság filozófia szerint a dicsőségének is, meg az Atya őiránta érzett szeretetének is öröktől fogva fenn kellett állnia, vagyis bármiféle kezdet nélkül. Ha Jézus öröktől fogva van, akkor annak a dicsőségnek is öröktől fogva léteznie kellett, amiben része volt. Ez evidens. És hogy az Atyának is /mint Isten/ öröktől fogva kellett őt szeretnie őt. Ez is evidens.

Vajon azt mondta Jézus, hogy dicsőítse meg azzal az örökkévalóság óta fennálló dicsőséggel, amelyben neki része volt az Atyánál? Nem azt mondta! És vajon azt mondta, hogy az Atya örökkévalóság óta szerette őt? Nem ezt mondta! Talán Jézus nem ismerte azt a szót/kifejezést, amely az örökkévalóságra utal?

Az öröklét, az örökkévalóság az nyilvánvalóan mindig/mindenkor fennálló terjedelem, amelynek az a lényegi eleme, hogy nincsen kezdete /vagy vége/. Mindig fennáll, örökké fennáll, öröktől fogva fennáll, vagy örökkévalóságig fenn fog állni. Vajon Jézus szóban ki tudta fejezni ezt a állandóan fennálló terjedelmet? Ki tudta fejezni és ki is fejezte:

„Tudtam is én, hogy te mindenkor /állandóan fennállóan/ meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” (Ján 11:42) [De Pál is használta ugyanezt a szót: „mindenkor /állandóan fennállóan/ az Úrral leszünk.” (1Thesz 4:17)]

Amikor Jézus a „mindenkor” /görögül pantote -G3842/ kifejezést használta, akkor ezzel egy állandóságot fejezett ki. Tehát egy mindig fennálló folyamatot nyilvánvalóan ki tudott fejezni, ha akart. A Ján 17:5, 24-ben mégsem használta ezt a kifejezést, pedig bizony indokolt lett volna használnia, ha ez a mindig fennálló folyamat fennáll /az ő örökkévaló létezése kapcsán/. Mégpedig a következőképpen:

„És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel mindig /állandóan fennállóan/ bírtam te nálad... Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amellyel mindenkor rendelkeztem, mert mindig /állandóan fennállóan/ szerettél engem.”

Ha Jézusnak /az Igének/ nincsen kezdete a szellemi létezésében, mivel a születése/életre kelése csak látszólagos /ahogy a háromság dogmája mondja/, akkor evidenst, hogy kezdet nélküli, örökkévaló, öröktől fogva állandóan fennálló dicsőséggel kellett rendelkeznie az Atyánál, mivel az Atya nyilván hogy öröktől fogva, kezdet nélkül szereti őt.

/De már ez esetben is érthetetlen volna, hogy milyen alapon nevezi őt Atyjának azon terjedelem tekintetében, ha ők mindketten öröktől fogva léteznek? Hiszen az örök létezésben nem létezhet sem Atyaság, sem Fiúság, mivel e kettő között nincsen viszonyítási alap. Mihez képest Atya az Atya, mihez képest Fiú a Fiú, ha mindkettő öröktől fogva mindörökké létezik?! Ebből is látszik, hogy az egyházi filozófia olyan ingoványos területre merészkedett, amelyet joggal lehet istentelennek nevezni, mivel semmiféle bibliai kijelentés nincsen az alátámasztására!/

Jézus Krisztus a fenti kontextusban olyan kijelentést tett, amely egyszer s mindenkorra megdönti az ő öröktől fogva való létezésének /születésének – még abszurdabb!/ dogmáját. Használt ugyanis egy olyan szót, amely egyszerre idő és helyhatározóként jelenik meg az USZ-i iratokban, tehát semmiféleképpen nem jelent öröktől fogva valóságot, kezdet nélküliséget.

Jézus amikor úgy fejezi ki magát: „a világ létele előtt... e világ alapjának felvettetése előtt.” (Ján 17:5, 24), akkor ezzel az „előtt” /görögül pro -G4253/ kifejezéssel egy történelmi időt céloz meg, amit ráadásul a „világ”-hoz való viszonyításban állapít meg. És egyáltalán nem a „mindenkor” /görögül pantote -G3842/ kifejezést használta – holott ha ő öröktől fogva létezik, akkor a /világ létezéséhez viszonyított/ időhatározónak itt nincsen semmi keresnivalója, hanem éppen ellenkezőleg, az időtlenségnek, a kortalanságnak, a mindenkoriságnak kellene itt szerepelnie.

Hogy ez mennyire nem így van, az is bizonyít, hogy az „előtt” szó előfordulási helyei mindig ahhoz viszik közel az eseményt /időben és térben/, amelyhez viszonyítva van, és nem attól viszi távol. Ha tehát Jézus a világ lételének/létrejövésének idejéhez kapcsolja az eseményt, vagyis az előtt, akkor az előtt szó a világhoz viszi közelebb az eseményt, mintsem az ellenkező irányba. Mely időszak lenne ezzel ellenkező terjedelmű? Nyilvánvalóan az örökkévalóság.

Ha Jézus az Atya örökkévaló dicsőségének és szeretetének részese volt, akkor nyilván mindenkor annak részese volt, és nem /feleslegesen megállapítva/ valami előtt volt annak részese. Olyan sehol nincsen a Bibliában, hogy Isten valami vagy valaki előtt van/volt, hiszen Ő „öröktől fogva mindörökké” (Zsolt 90:2) van/volt, és nem x eseményhez viszonyítva.

Ha valamihez van viszonyítva, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az adott esemény annak a vonzáskörzetében van, ahhoz van közel, amely a viszonyítási alapot meghatározza. Természetesen ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha megvizsgáljuk ennek a szónak az előfordulási helyeit, mert akkor válik világossá, hogy az előtt szónak a használata adott esetben mit fejez ki. S mivel a Biblia a Bibliát magyarázza, csak össze kell hasonlítani az igéket, és máris tudni fogjuk, hogy miért használta Jézus az „előtt” szót, mintsem a „mindenkor”-t. [Ennek a hely -és időhatározó szónak a bibliai alkalmazásáról lásd egy korábbi részletes kidolgozást itt.] 

Egy másik háromságot /egy Istenben három személy/ cáfoló kijelentése Jézusnak, amikor így fogalmazott:

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül /görögül monosz -G3441/ igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János 17:3; vö. Róma 16:27; 1Tim 1:17; Júd 1:4, 25)

Ez ez az egyedüli Isten kifejezés cáfolja, hogy még ezen kívül volna egy filozófiai burokba rejtett valóságos Istenekről szóló regélés, vagyis hogy létezne az egyetlen Istenen /nem is kívül, hanem/ belül három valóságos Isten. Mintha három valóságos Isten /személy/ nem három Isten /személy/ volna!

[Mondja ezt az a vallási hirearchia, amely anno politikailag föltornászta magát a világ királyságai fölé – vö. Ján 17:14, 16; Jak 4:4); begyűjtött magának tengernyi földi kincset /lásd a vatikáni aranybarlang – vö. Máté 21:13; 6:19-20/; és a szemében eretnekeket alapos kínzások után eleven elégetésre ítélte, amikor az van kijelentve arról, aki eretnek, hogy egy-két intés után kerülni kell – ennyi és nem több! (vö. Tit 3:10) – Nos ezek a Krisztust még szikrájában sem tisztelők jönnek azzal az általuk kiagyalt filozófiával, hogy három valóságos Isten tesz ki egyetlen Istent /???/]

Jézus szerint nem három valóságos isteni személyt kell megismerni, hanem az egyedül igaz Istent, Akit ő „Szent Atyám”-nak (Ján 17:11) nevezett /a katolikusok a „Szentatya” alatt teljesen mást értenek – jellemző a totális deformáltságukra/, és a Jézus Krisztust, aki „egyszülött Isten” (Ján 1:18) ugyan, de nem keverendő össze az egyedül igaz Istennel, Aki senki nem egyszülöttje, és minden más tekintetben is egyedüli. Mert ha Jézus bármilyen jelzővel is bír, azt a Seregek Jehovájától kapja, az isteni természetét/hatalmát is /stb./!

„Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy /görögül monosz -G3441/ Istentől van, nem keresitek?” (Ján 5:44) És mimódon hihetnek azok, akik az egyedüli Isten egyetlen Isten mivoltát nem ismerik el, hanem még kettő valóságos Istent becsempésznek Melléje, azután meg tagadják, hogy három valóságos Istenre bővítették az egyet!

Evidens, hogy Jézus nem azonosította magát az egyedül igaz Istennel, de még a Magasságos, Legfelségesebb Istennel sem, Aki ugyanaz. Jézus mondja:

„Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos [Istennek] fiai lesztek: mert ő jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal.” (Luk 6:35)

A Magasságos /görögül hüpszisztosz -G5310/ Isten azonos azzal a Legfelségesebb Istennel, Aki az ÓSZ idején is egymaga jelentette az igaz Istent, még ha Jézus angyalként képviselte is Őt (vö. Apcsel 7:35; 2Móz 3:13-15; 2Móz 23:20-21), de soha nem volt azonos Vele!

„Hogy megtudják, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy felséges [Isten] az egész földön.” (Zsolt 83:19, Károli ford.)

Amikor Jézus a Magasságos Istenről beszélt, saját magát nem azonosította Vele, ezzel ismét cáfolta a háromságot, amely szerint Jézus ugyanaz az örökkévaló Isten, csak személyében más. Ha ez igaz volna, akkor a Bibliában valahol kellene lennie olyan igének, amely a Fiút a Legfelségesebb, Magasságos Istennel azonosítja, de ilyen az egész Szentírásban nincs. Még a hibátlan jellembeli visszatükröződés (vö. Kol 2:9; Zsid 1:3a) sem jelent teljes jogú azonosságot. /Lásd ezt a két korábban kidolgozott tanulmányt, amely a teljes Szentírásban kutatja a Legfelségesebb Istenről szóló kijelentéseket, itt és itt.]

Nyilván ezért nem forszírozzák és nem kutatják a háromság filozófusok a Legfelségesebb Istenről szóló kijelentéseket, és soha egyetlen háromság védő táblázatukban nem szerepeltetik, ahol igyekeznek azonosságot keresni Atya és Fiú között. Ami nem illik az agyalágyult fantáziájuk termékébe, azzal egyszerűen nem foglalkoznak, azt messze elkerülik, azt elhallgatják, soha nem idézik.

Ez a tanulmány pedig pontosan arra fókuszál, hogy mik azok a Krisztustól származó kijelentések, amik cáfolják a háromságot.

A következő idevonatkozó kijelentése Jézusnak a János evangélium 20:17-ben található:

„Monda neki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”

Felvetődik a kérdés, Jézus a hozzá legközelebb álló apostolainak miért nem tárta fel, hogy végeredményben ő és az Atya ugyanaz az örökkévaló Isten, és köztük csak annyi különbség van, hogy más személyek?! /Ahogy a filozófia hirdeti./ Ha ez igaz volna, Jézus legalább annyira volna az ő Istenük, mint az Atya.

Itt felhozzák a filozófusok Tamás kijelentését, aki Jézusban a saját Istenét ismerte fel. Ez a kijelentés azonban test és vér kijelentése, nem Istentől ihletett, mint Péteré, aki teljesen más mondott Jézusról! (vö. Máté 16:15-17; Ján 20:31) Tamás egyik végletből a másikba esett, a hitetlenségből akart hirtelen a hit csúcsára jutni /gyerekségből a felnőttségre – ahogy Pál írja – vö. 1Kor 13:11),/ azért ragadtatta el magát érzelmi túlfűtöttségétől inspirálva. De az ő egyéni kijelentése nem írhatja felül Jézus kijelentését a mi Istenünk személyi azonosságára vonatkozólag.

Jézusban az apostolok az Urukat látták, nem az Istenüket (vö. Ján 20:20, 25), és pontosan ez van összhangban az összes többi ihletett kijelentéssel, amely az egész Szentírásban azt tárgyalja, hogy kicsoda a zsidók és a keresztények Istene, a mi Istenünk. [Lásd itt részletesen.] 

Tamás látásból eredő hitét /nem hitből eredő meglátását – vö. 2Kor 5:7/ csak azok hajkurásszák és idézik állandóan, akik képesek egyetlen idézetet kiragadni a Szentírás teljes szövegösszefüggéséből, csakhogy azt bizonyítsák, ami a saját filozófiájukat /látszólag/ alátámasztja.

Azt mondják továbbá a filozófusok, azért volt az Istene az Atya, mert Jézus magát kiüresítette, és csak arra az időre volt az Istene. De ez megint hamis állítás, mivel Jézus a feltámadása és megdicsőülése után is Istenének nevezte az Atyját, lásd:

„Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom ő reá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” (Jel 3:12)

Négyszer is mondja, hogy az „én Istenem”, tehát igencsak kihangsúlyozza a közöttük lévő fölé és alárendeltségi viszonyt. És bizony egymásnak Istenei ők sohasem voltak, hanem az Atya a teremtési rendből kifolyólag mindig is felette állt a Fiúnak /a feltámadása után is a feje - vö. 1Kor 11:3/, nem véletlenül írja Pál, hogy Jézus végső pozíciója az Atyával szemben, hogy magát alárendeli Neki.

„Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15:28)

Miért kellene magát alávetnie Jézusnak, ha ő korábban soha nem volt alávetett állapotban, az örökkévalóságban, amikor 'öröktől fogva született' az Atyától kezdet nélkül? Hiszen pontosan azt kérte az Atyjától, hogy abban a dicsőségben részesítse, amelyben korábban is része volt: 'És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam te nálad a világ létele előtt.” (Ján 17:5)

Ha Jézus végső pozíciója az önként alávetés /dicsősége/, akkor korábban /a régi dicsőségében/ sem lehetett másként. Soha nem lehetett Vele egyenrangú az örökkévalóságban, és az a filozófiai dilettantizmus csúcsa, hogy „Jézus sohasem volt kisebb Istennél.” /Szalai András - Apológia Kutatóközpont/

A filozófusok minden nyakatekert magyarázatra kaphatók, csakhogy lejárassák magukat az Isten előtt, az emberek előtt meg nagynak látsszanak. Ezért is találták ki, hogy csak azért mondta Jézus, hogy az Atya „nagyobb” nála (vö. Ján 14:28), mivel ő éppen a földön volt és magát kiüresítette. 

Csakhogy ez a nagyobbság nem csak abból adódik, hogy Jézus éppen testet öltött állapotban volt, hanem abból, hogy Jézus Istene az Atya, hogy csak az Atya a legfelségesebb Isten, hogy csak az Atya az egyedül igaz Isten, Aki öröktől fogva mindörökké van, Akinek az első szellemi alkotása/teremtése a Fiú, aki tőle született az idő kezdetén, Aki a halhatatlanságát nem utólag kapta, mint a Fiú (vö. Róma 6:9), hanem öröktől fogva mindörökké halhatatlan és emberi szemek számára láthatatlan. (vö. 1Tim 1:17)

Az Atya nyilvánvalóan és abszolút nagyobb, hiszen „Krisztus, az Úr,” (Luk 2:11) nem ugyanaz és nem azonos az Istennel, hanem az Úrnak Fölkentjével (vö. Luk 2:26), és nem az Úrral, a YHVH Istennel, Akinek ő a Fölkentje (Krisztusa). Nagyobb, mert a mindenható (vö. Jel 21:22), végtelen igazságosságú és irgalmú (vö. Dán 9:16,18), örökkévaló (vö. 5Móz 33:27), legfenségesebb Isten (vö. Zsolt 97:9, MBT. ford.) soha nem születik (vö. Ján 1:17); senkitől nem származik (vö. Mik 5:1); önmagában való életét senkitől nem kapta (vö. Ján 5:26); senki által nem él (vö. Ján 6:57); nem elsőszülöttje senkinek (vö. Kol 1:15); soha nem imádkozik (vö. Luk 6:12); soha nem ölt testet (vö. Ján 1:14); soha nem közbenjárója senkinek (vö. 1Tim 2:5); soha nem hal meg (vö. 5Móz 32:40); soha nem áldozta föl magát (vö. Zsid 7:27); soha nem kell feltámasztani (vö. 1Pét 1:21); soha nem képmása senkinek (vö. Kol 1:15); soha senki nem a feje (vö. 1Kor 11:3); soha senki nem az istene (vö. Eféz 1:17; Zsid 1:9); soha senkinek nem vettetik alá (vö. 1Kor 15:28); soha nem lett kisebbé téve az angyaloknál (vö. Zsid 2:8-9); soha senkinek az akarata alá nem alárendelt (vö. Dán 4:32; Luk 22:42); soha nem növekedik (vö. Ján 3:30); soha senkitől a hatalmát nem kapta (vö. Máté 28:18); soha senki nem küldte (vö. Csel 3:19-20); soha senki nem kente fel (vö. Ézsa 61:1; Csel 2:36); soha senki nem tanította (vö. Ézsa 40:13; Ján 8:28; Róm 11:34); soha senkihez nem lehet hasonlítani (vö. Ézsa 46:5,9; Fil 2,7); soha senkinek nem a testvére (vö. Ján 20:17; Zsid 2:11-12,17); soha nem voltak emberek vagy angyalok a társai (vö. Róm 8:17; Zsid 1:9); soha senki nem ültette a jobbjára (vö. Eféz 1:20); Ő egyedül szentséges önmaga által (vö. Jel 15:4); rosszal soha senki nem kísértette meg (vö. Jak 1:13; Zsid 4:15); soha senki nem üldözte (vö. Ján 15:20); soha nem imádhatott volna teremtményt (vö. Mát 4:9); és SOHA NEM OSZTOTTA MEG AZ IMÁDATOT SENKIVEL, még a Fiúval sem (vö. Ján 4:21-24; Jel 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4) – ebből kifolyólag soha nem nevezte magát háromságnak (vö. Ézsa 43:12; Mal 1:6), ami az Ő egyedüli szuverinitásának (vö. Márk 13:20; Csel 1:7; Jel 4:11) a sérthetetlenségét tudatosan és szánt szándékkal semmibe veszi! Ezért a háromságot nem lehet csupán egy végzetes tévedésnek nevezni, hanem egy körmönfont, ördögi cselszövésnek, egy valóságos Isten elleni merényletnek!

„Kissé merészen azt lehetne mondani, hogy Isten nem nyilatkoztatta ki a Szentháromságot. A Szentírás beszél az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről külön, beszél a köztük levő kapcsolatokról anélkül, hogy egybefogná a különböző szálakat. De azt a pontot, ahol a teljességgel felfoghatatlan kezdődik, Isten belső életének titkát, a kinyilatkoztatás érintetlenül hagyja, s csupán egy-egy utalást ad.” /Salamon László plébános, Nagyboldogasszony Plébánia, Csongrád, fórum, Vasárnapi prédikációk/

Folytatva Jézus háromságot cáfoló kijelentéseit, nézzük a Máté 24:36-ot: „Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül /görögül monosz -G3441/.” De a Márk 13:32-ben még többet mond: „Arról a napról és óráról pedig senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” És: „az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek az én Atyám elkészítette.” (Máté 20:23)

Miféle Szentháromság az, amelyben az egyenlő, semmiben /csak személyben/ különböző Istenek bizonyos dolgokat a saját hatalmukba helyeznek, és önmaguk hármas egységében nem osztanak meg? Ilyen csak az alárendeltségi viszony következményeképpen létezhet, ami Atya és Fiú között valóságosan fennáll!

Ismét Jézus mondja: „Monda pedig nekik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” (Apcsel 1:7)

Ha a saját hatalmába helyezte, akkor a Jézus hatalma egy kapott hatalom (vö. Máté 28:18), akkor a Jézus istensége egy kapott istenség (vö. Ézsa 9:6-7), és a Jézus halhatatlansága egy kapott halhatatlanság (vö. Ján 10:18; Róma 6:9). Amivel Jézus rendelkezik, az Atyától kapta (vö. Máté 11:27; Luk 22:29; Ján 3:35; 13:3). A háromságban meg mindez alanyi jogon az övé, mivelhogy ő mindöröktől fogva ugyanaz az Isten. Csakhogy nem az! Soha nem is volt, és soha nem is lesz!

Újabb háromság cáfoló kijelentés Jézus részéről Máté 4:10-ben: „Ekkor monda neki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.”

A szolgálat görög szava latreuó /G3000/, csak Istennel van kapcsolatba hozva /a Fiúval nincs/, és az hogy „csak /görögül monosz -G3441/ neki”, cáfolja a háromságot, mivel ha mindhárom örök Isten, akkor ennek Jézusra is /meg a szellemre is/ vonatkoznia kellene, de csak Istenre, az Atyára vonatkozik! (vö. Máté 4:10; Luk 1:74; 2:37; 4:8; Csel 7:7,42; 24:14; 26:7; 27:23; Róma 1:9,25; Fil 3:3; 2Tim 1:3; Zsid 8:5; 9:9,14; 10:2; 12:28; 13:10; Jel 7:15; 22:3-4; 14:1; Máté 5:8)

[A latreia (Istennek végzett szolgálat G-2999). Jézushoz ugyancsak nem kapcsolódik. (vö. Ján 16:2; Róma 9:4; 12:1; Zsid 9:1,6) A szent szolgálat nem egy Szentháromság-örök Isten Felé történik, hanem Isten, az Atya Felé. Ez viszont nem keverendő össze a diakóniai /vö. -G1247/ szolgálattal, amelyből viszont az Atya van kihagyva. Vö. Apcsel 6:2; Mát 4:11; Ján 12:2, és az összes többi igehely, ahol ez a szó /diakoneó/ előfordul.

Tehát teljesen téves az az asszociáció, hogy bár Jézus a szolgálatot az Istennek tulajdonította, rögtön azután az angyalok szolgálatát meg elfogadta, mintha ő lenne az Isten. Nem, mert ő imádhatott volna teremtményt /az Ördögöt/, Istennél viszont ez ki van zárva – lásd itt részletesen; azonkívül láthattuk, hogy az angyalok Jézusnak végzett diakóniai szolgálata nem azonos azzal a szent szolgálattal, amelyre Jézus célzott az Ördögnek.]

Jézus továbbá ezeket mondta:

„Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Márk 10:18; vö. Luk 18:19) Itt világosan látható, hogy a jóság tulajdonságának a felidézése kapcsán is az volt a szándéka, hogy az emberek figyelmét Isten /az Atya/ felé irányítsa - Aki minden jóság forrása (vö. Jak 1:17) -, és nem tartott igényt olyan kiváltságokra, amelyek egy /nem létező/ háromság-istenség egyenjogú érdekeltségei kapcsán őt alanyi jogon megillették volna.

Annál is inkább nem tartotta magát egy hármas istenség örökkévaló tagjának, mivel Mózest idézte fel, hogy ő róla írt (vö. Ján 5:46). Márpedig Mózes nem úgy írt Jézusról, mint Istenről! [Lásd itt részletesen.]

Más esetben ismét Isten egyetlen, egyedüli voltára irányította a figyelmet, az Ő saját kijelentésével (vö. Ézsa 44:6) összhangban:

„Egy írástudó is hallgatta a vitát. Amikor látta, milyen találóan megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr (YHVH), a mi Istenünk egy Úr (YHVH).” (Márk 12:28-29)

A háromság hitűek felhozzák érvnek, hogy az "Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!" (5Móz 6:4, Károli) szövegében nem a jachid héber szó szerepel, ami kizárólagos, numerikus (számszerű) értelemben vett egyet jelent, hanem az echad szó, aminél az "egyedülálló, egyedi" jelentésen van a hangsúly. Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy Jézus az „egy” /görögül: heisz, hen -G1520/ szón Isten tekintetében szó szerint egyet/egyedülit értett, és nem egy /egységet/ burkolt többes számot.

Pl: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy /eisz – G1520/, az Isten.” (Máté 19:17) „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy /eisz – G1520/ a ti Atyátok, aki a mennyben van.” (Máté 23:9) A Példázatban az atya fia is egyetlen: „Minthogy pedig még egy egyetlen /ena – G1520/ szerelmes fia is vala, utoljára azt is elküldé hozzájuk, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni.„ (Márk 12:6) Az írástudó is egyet /szám szerint egyedül lévőt/ értett Istenen: „Akkor monda neki az írástudó: Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy /eisz – G1520/ Isten van, és nincsen kívüle más.” (Márk 12:32; vö. Ján 8:41; Róma 3:30; 1Kor 8:4, 6; Gal 3:20; Eféz 4:6; Jak 2:19; 4:12) „Mert egy /eisz – G1520/ az Isten, egy /eisz – G1520/ a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,” (1Tim 2:5) Egyértelmű, hogy az egy Isten és az egy közbenjáró nem ugyanaz. Értelemszerűen nem ugyanaz az Isten egy /misztikus/ háromságon belül!

A szellem is egyet /egy szellemet/ jelent. (vö. 1Kor 12:11)

„Mert hiszen egy /eni -G1520/ Lélek által mi mindnyájan egy /en -G1520/ testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy /en -G1520/ Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12:13; Vö. Gal 3:28) A szellem itt is /szám szerint/ egyedülit jelent, de az „egy test” /egység/ már többekre is kiterjed.

Ha az „egy” szó használatával egy/séget/ fejez ki, akkor a szövegben azok is fel vannak tüntetve, akik ezt az egységet kifejezik: „Annak okáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez, És lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test.” (Márk 10:7-8; vö. Eféz 5:31) Itt az egységet az ember és a felesége jelenti.

„Én és az Atya egy /en -G1520/ vagyunk.” (Ján 10:30) Itt az egységet /nem azonosságot/ Jézus és az Atya jelenti. „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek /en – G1520/ legyenek, mint mi!” (Ján 17:11) Itt az egységet azok jelentik, akiket az Atya a világból neki adott, hogy egységben legyenek, mint ahogy Jézus egységben van az Atyával. A Ján 17:21-23-ban az egységet az Atya, a Fiú és a velük egységben lévők jelentik. Lásd: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ő vele.” (1Kor 6:17) Ugyanez Egysz. ford: „Aki azonban az Úrral egyesül és örökre Hozzá kapcsolódik, annak a szelleme egyesül az Úr szellemével.” Tehát egyáltalán nem azonosságról van szó!

/Más helyeken is meg van nevezve, hogy kik részesei az egységnek. (vö. Róma 12:5; Gal 3:28; Eféz 2:14-15) A plántáló és az öntöző (vö. 1Kor 3:8)

Igen érdekes, ami az 1Ján 5:7-ben van: „Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy.” (Károli) Ha ez így le volna írva, akkor is csupán a köztük lévő egységet /teljes együttműködést/ jelentené, és nem azt, hogy az egységük mögött három egyet jelentő valóságos Istent kell értenünk. De nem mondja, hogy ez a három egy Isten, sőt, a mondatnak csak az első része létezik a görög szövegben: „oti treisz eiszin oi martürúntesz” /Mert hárman vannak, akik tanúskodnak – UV/, rögtön utána jön a következő vers: „to pneuma kai to üdór kai to aima kai oi treisz eisz /eisz – G1520/ to en eiszin” /a szellem, a víz és a vér, s a három egyetértésben van – UV/

A protestáns fordítás szerint: „Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz, a vér; és ez a három egy.” Az egyszerű ford: „Ez a három, aki bizonyítja az igazságot: a Szent Szellem, a víz és a vér. Ez a három ugyanazt mondja.” Azt ellenben a Szentírás sehol nem mondja, hogy Isten egy/sége/ háromságot jelent, ahogy a filozófusok próbálják beállítani, jelen esetben az „egy” szó jelentése/i/ kapcsán. [A jachid – echad szavak hátteréről lásd itt részletesen.]

Jézus Krisztus sehol nem tanította a háromságot. Beszélt Atyáról, Fiúról és szent szellemről, de a teremtési rend alapján, és nem egy öröktől fogva létező hármas-egy istenség alapján. Olyan Istent nem ismer a Biblia, amely három örökkévaló személyben létezne, és amelyek között semmi különbség nem lenne. Amelyben az isteni egylényegűség nem önkényesen lenne megállapítva. [Lásd itt.] 

Jézus Krisztus nem csak hogy nem tanította a háromságot, hanem a háromság filozófiájának a lényegi elemeit a kijelentéseivel meg is cáfolta. Azzal, hogy pontos kijelentést adott az Atyáról, magáról és a szent szellemről. Pontos kijelentést adott a teremtési rendről, amelynek fényében tudjuk, hogy az imádat kit illet, hogy az imádatunkat kinek adjuk.

Vajon egy Szentháromság Istennek, amelyek közt semmi különbség nincsen? Vajon ezt tanította Jézus? Nem ezt tanította, hanem ezt:

„Monda neki Jézus: Asszony, hidd el nekem, hogy eljő az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk: mert az üdvösség a zsidók közül támadt. De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Ján 4:21-24)

Vajon megértette a szamáriai asszony ebből a kijelentésből, hogy az Ő Istene egy háromság Isten, Akit neki imádnia a kötelessége? Nem valószínű. Sőt, biztos hogy nem! Mivel az ima az igaz imádat részét képezi, amikor Jézus az Atyához való imádságot tanította az apostolainak (vö. Máté 6:9), azzal ismét cáfolta a háromságot, hiszen mindhárom egyenrangú isteni személyhez szóló imádságról/imádatról kellene olvasnunk, de ha az idevonatkozó 63 görög kifejezést átvizsgáljuk, nem találunk sem Jézushoz, sem a szellemhez szólót. [Lásd itt részletesen.]

Ha pedig valaki az Atya felé végzett (vö. 2Móz 20:3;34:14; Máté 4:10; Jel 7:11; 8:4; 19:10; 22:9) szellemben és igazságban történő imádatot filozófiai kontárkodással /teremtmény imádattal/ fölhígítja, az fölér egy bálványimádásra fölbujtó istengyalázással! 

”...az Isten tiszteletét egyedül Isten maga határozza meg. Ennek megfelelően, az imádás bármiféle formája, melyet kifejezetten nem Ő írt elő, az Isten abszolút szuverenitásának és mindenhatóságának meggyalázása.” [Szécsi József: Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben - A tanulmány megjelent a Pannonhalmi Szemlében - 2007 (XV) 3/5–17.]

Netán Jézusnak takargatni valója volt a saját istenségével kapcsolatban, mint a zsidók esetében – ahogy a háromság filozófusok állítják? Nem, hiszen nyíltan megvallotta, hogy ő az Isten /Ábrahám előtti létezésű - vö. Ján 8:38/ Fia (vö. Ján 10:36), és nem maga az Isten!

A háromság filozófia pontosan ezt tagadja, amikor Jézusnak az Atyától való valóságos születését tagadja:

Emlékezzünk csak a Niceai hitvallás záradékára: "Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielőtt nemzetett nem volt, és, hogy nem létezőkből lett vagy más valóságból, vagy lényből való, vagy hogy teremtetett, változható vagy, hogy változandó az Istennek a Fia, azokat átokkal sújtja az egyetemes és apostoli egyház."

Márpedig Jézus az Atya nemzése, ill. a saját szellemi születése előtt nem létezhetett, különben nem lehetett volna az Atya egyszülöttje. (vö. Ján 1:14, 18) Ha öröktől fogva létezik, akkor nem lehet senkinek a fia az örökkévaló, kezdet nélküli létezése folytán.

[1Ján 2:13 pontos azonosítást ad Jézus személyéről: „Írok nektek atyák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van.” Isten pedig „öröktől fogva mindörökké” van, a kettő tehát nem ugyanazt jelenti. (vö. Zsolt 90:2) „Öröktől fogva mindörökké” lenni, és „kezdettől fogva” lenni lenni nem ugyanazt jelenti a Szentírásban.]

Akkor a /kezdetben történő - vö. 1Ján 2:13-14/ születése csak egy látszólagos születés, a fiúsága csak egy látszólagos fiúság. És az áldozat csupán erre a látszólagos fiúi áldozatra épül. Ilyen alapon a háromság bármelyik egyenrangú személye testi, fiúi szerepet felöltve feláldozhatta volna magát az emberiségért. És akkor az Istennek a Fiában adott szeretetének nem volna akkora jelentősége.

Jézus azonban nem azt tanította, hogy az isteni megváltás csupán egy mennyei-földi színjáték része, amelyben a szereplők csak a szerepjátszás kedvéért bújnak ideig-óráig némely szereplő bőrébe, de egyébként a valóságban teljesen mások. Mint Jézus is, aki örök Isten lenne, mint az Atya. Aki nem ezt vallja, azokat átokkal sújtja a filozófia egyháza.

Mintha volna jelentősége annak, hogy a bukott egyház kit mivel sújt. Annak csak a hasonlóan bukottak szemében van jelentősége. De a mi szemünkben, akik Istentől a Szentíráson keresztül vagyunk taníttatva (vö. Ján 6:45), más van. Más fénylik és más ragyog. Az Isten valóságos szeretete. Aki az Ő valóságos elsőszülött (vö. Zsid 1:6) Fiát áldozta értünk, és nem egy hamis, félrevezető szerepjátszás kedvéért.

Jézus legszebb és legdrágább kijelentése ez, amely biztosít minket a valaha kimutatott legnagyobb, legőszintébb és legszívhezszólóbb szeretetről, amelyből tudhatjuk, hogy mit is érez irántunk az Atya, s amely kijelentés minden hamis háromság filozófiát elsöpör:

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3:16)