motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2017. október 5., csütörtök

Papp Sándor háromságfilozófiája 1. rész


/Megjegyzéseim kék színnel olvashatóak./
A Szentháromság az óegyház idejétől fogva /az apostoli egyházban még nem ütötte fel a fejét ez a filozófia/ talán a legtöbbet vitatott tantétel /nyilván, hiszen az apostolok idejében az üdvösséghez nem volt szükség a háromsághitre, ezt csak a hitehagyás hozta magával/. Mivel maga a Szentírás is csak viszonylag kevés utalást /a Bibliában egyáltalán nincsen ihletett kifejezés a szentháromságról, hogy egy Istenben három személy létezne!/ tartalmaz e problémáról, s másrészt a teológiának ezen a helyen a Szent Istenről kell nyilatkoznia /Isten nyilatkozik magáról, ez a mérvadó, nem amit bármely egyházi teológia Róla nyilatkozik/, ezért mindenképpen nagy alázattal, “levett sarukkal” kell közelednünk a Szentháromság Isten /a Bibliában nincsen Szentháromság-Isten/ felé, hogy Őróla valamiféle megbízható tanítást alkossunk /ember ne alkosson Istenről tanítást a saját megbízhatónak beállított elképzelése szerint – ez a figyelmeztetés ki van jelentve! - vö. Csel 17:29/. Kálvin szavaival élve ne féljünk bevallani némi tudatlanságot, amennyiben emberi ésszel meg nem magyarázható eredményre jutunk. Nem várhatjuk azt Istenünktől, hogy általa teremtett logikánk fel is tudja fogni Őt (Róma 11,33-36) /az Isten esetleges nem kellően történő felfogása még nem ok arra, hogy ennek alapján olyan további fel nem fogható tanításokat alkossanak Róla, amelyet ugyancsak nem tudunk felfogni/, s ugyanakkor maga Isten is korlátokat szab róla alkotott elképzeléseinknek, legyenek azok akár anyagiak, vagy szellemiek (2Móz 20,4; ApCsel 17,29). /Ezt be is kellene tartani!/
Érdemes kiindulópontnak egy tömör definíciót adnunk az egyház /nem az apostoli egyházról beszél, hanem amely az után alakult ki, és ma is virít/ hitének a Szentháromságról. “Csupán egy igaz Isten van, az istenség egységét /az egység még nem azonosság! - vö. 1Kor 3:8/ azonban három, öröktől létező /a Fiú nincs öröktől fogva, pontosan azért ő a Fiú, és nem mert szerepet játszik a fiúi szerep eljátszásával/ egyenlő /számtalan dologban nem egyenlő, pl Isten örökkévaló, tehát halhatatlan Lény, míg a Fiú a halhatatlanságát utólag kapta – vö. Róma 6:9/ , lényeg szerint azonos /teológiai szöveg, nem ihletett bibliai kifejezés/, szükségszerű létezés tekintetében különböző /az egylényegűségből kiveszi pl. a létezés egyenlőségét, amely mutatja, hogy az egylényegűség mibenlétét teljesen önkényes szempontok szerint határozzák meg – hiszen a létezés szerintük nem tartozik az egylényegűséghez, ami teljesen nonszensz/ személy alkotja”[1].

A Szentháromság kifejtéséhez használt háromság, lényeg, persona, hypostasis nem bibliai eredetű fogalmak /nem ihletett fogalmakkal hogyan lehet ihletett tant megfogalmazni – Szentháromság – sehogy!/, ezeket mind az óegyház alakította ki a görög filozófia segítségével, /még el is árulja a bukott emberi filozófiájának az eredetét!/ miközben a különböző tévtanítók /a háromság filozófiát elutasítók/ ellen lépett fel. Sajnos az idők során ezen fogalmak használatára oly mértékű hangsúlyt helyeztek, hogy üdvfeltétellé léptek elő /nem az Istentől ihletett tanítás az üdvfeltétel, hanem a bukott emberi filozófia – elképesztő káromlása az Isten emberek felé kinyilatkoztatott igaz mércéjének!/ s ez igen rossz hatással volt a tan későbbi elfogadására /próbálták volna az apostolokkal elfogadtatni, de így is átokkal van sújtva a nem apostoli tanítás! - vö. Gal 1:8-9) nézve. A kezdetben óvó, védő szándékkal bevezetett /a filozófia védelmében/ fogalmi keretek sokak számára túl merevnek és bibliátlannak bizonyultak /azok számára mindenképp, akik ragaszkodtak a bibliai kinyilatkoztatáshoz/, ami a tanítás /jogos/ tagadói közé vezette őket, így az eredeti /hamis szándék, hogy az ihletett kifejezések helyére emberi kifejezéseket tegyenek/ szándék célt tévesztett /hamis cél, hamis szándék/. Ennek ellenére is használjuk e fogalmakat /a hamis tanítók hamis fogalmakat használnak/, mivel segítenek a tanítás magyarázatában /a bibliai tanítás kiforgatásában/.

A Háromságot fejtegető atyák /nem is az apostolok!/ munkája e veszélyek ellenére sok eredményt hozott /az álkereszténység háromsághívő tömegét/: már nem csak a kijelentésben beszéltek /félre/ Isten háromságáról /Isten háromsága nem ihletett kifejezés/ és egységéről /az egységben a hívők is osztoznak – vö. Ján 17:11, 21/, hanem az Ő örökkévaló létében /Isten öröktől fogva lévő örökkévalósága egyes számban van kijelentve – vö. Zsolt 90:2/ is. A Szentháromság személyeit először egymáshoz való viszonyukban kell felfognunk /egyház-filozófiai megközelítés/, mivel az Atya a Fiúra nézve Atya /nem szereposztás szerint, hanem ez az Atya örökkévaló létezéséből adódik/ és fordítva, valamint a Szentlélek az Atyának és Fiúnak Lelke. /a szellem is örök – a Fiúval ellentétben – vö. Zsid 9:14 – viszont a Szellemnek nincsen szelleme, nyilván ha személy volna, akkor volna neki, és ott ülne az Atya balján, de ott nem ül senki! Az Atyának és a Fiúnak van trónja, de a szent szellemnek nincs! - Jel 22:1/ Hitvédelmi szempontból nézve igazából két állítást kell igazolnunk: Jézus Isten Igéjeként, mennyei létformájában nem lehet /a dogma önkényes meghatározása szerint/ teremtmény, a Szent Szellem pedig /a dogma önkényes meghatározása szerint/ Jézust helyettesítő valóságos isteni személy a hívők életében.

Habár még az Újszövetség sem tekinthető egyértelműen világosnak a Szentháromsággal kapcsolatban /még jó hogy elismeri/, az általános /utólag manipulált emberi/ felfogás szerint az Ószövetség rejtetten /úgy el volt rejtve, hogy se a próféták, se az apostolok nem fedezték fel!/, míg az Újszövetség nyíltan tanítja /az előbb még azt mondta, hogy nem tekinthető egyértelműen világosnak, vagyis ezen értelmezés szerint ami nem tekinthető egyértelműen világosnak, az valójában nyíltan van tanítva - még a saját fogalmaikkal sincsenek tisztában!/ - véleményem szerint /nem a Biblia szerint!/ minden lényeges elemét /ők szedegetik ki, hogy mit tartanak e tekintetben lényegesnek/, melyekből azután a /nem bibliai/ tanítás összeáll. Habár az Újszövetség Istene azonos az Ószövetségével /még jó hogy elismeri/, mégis óvakodni kell attól, hogy a háromságot mindenáron visszavetítsük /az előbb még azt mondta, hogy rejtetten tanítja/, hiszen a Zsid 1,1-2 szerint Isten más módon szólt az atyákhoz /a próféták által/, mint hozzánk /a Fia által/. Ugyanakkor a teremtő Istenben bátran azonosíthatjuk Jézus Krisztus Atyját /lásd Jel 4:11/, Isten Lelkében pedig a Szentlelket /még jó hogy ebben nem tévelyeg/.

Az Ószövetség nagy hangsúlyt helyez Isten egységére (5Móz 6,4) /itt nem csak egységről van szó, hanem egyetlen-egyedüliségről is! vö. 1Kir 8:23; 2Kir 19:15, 9; Neh 9:6; Zsolt 83:19; 86:10; Ézsa 37:20; 45:5; Mát 24:36; Ján 5:44; 17:3; Róm 16:27; 1Tim 1:17; Júd 1:25/, ezt húzza alá a II. Helvét Hitvallás /az apostolok ihletett hitvallásai már nem is elegendők?/ is többszörösen. Mégis már az Ószövetségben találunk utalásokat arra nézve, hogy az Istenségen belül /teljesen önkényes megállapítás, hogy kiket és min belül különböztet meg./ személyeket /ez is teljesen önkényes/ különböztethetünk meg. Ezek készítik elő a talajt /a hitehagyott filozófia számára biztos nem!/ a későbbi teljesebb /hogy mit tart teljesebbnek, azt is ő határozza meg önkényesen/ kijelentés számára. Istent, mint Izrael atyját és gondviselőjét tartják számon a próféták, akinek Elsőszülött Fia Izrael (2Móz 4,22), de a Zsoltárokban feltűnik egy másik Fiú alakja is, akit az Atya nemz (2,7) /ez a Fiú messiási felkenésével van összhangban – vö. Luk 4:8; Csel 4:27; 10:38; 13:33; Zsid 1:5, 9; 5:5; 1Ján 5:1/, akivel tehát egészen különös, bensőséges viszonyban van.

Isten egyik Ószövetségben használt neve az Elóhim, mely név többes számú alakjából sejteni lehet, bár bizonyítani nem, az istenség többszemélyűségét[2]. /Ilyen összefüggésben a sejtésnek megfelelő görög kifejezés – hüponoeó, ill. nomidzó - nem szerepel az USZ-ben. Vö Apcsel 13:25; 17:29; 25:18; 27:27/
Az elohim-ról

[A filozófus sejti, de hamis a sejtése! Az 'elohim' szó sehol nem jelent személyeket, hanem az igaz Istennel, Jehovával kapcsolatban mint „fejedelmi többes” van alkalmazva. [Vö. Genezis 1:1 - „teremtette.” A héber szó arb egyesszámban áll, ami kizárja azt a gondolatot, hogy az „Elóhim” Isten – nevet többesszámúnak tekintsük. A arb igét kizárólag Istennel kapcsolatban használja a Szentírás...

Isten. Héberül „Elóhim”. Az egész Szentírás feltételezi az Istenség létezését: ez tehát nem is lehet bizonyítás vagy kételkedés tárgya. „Elóhim”, a Bibliában az Isten-fogalmat általánosságban fejezi ki, mint a mindenségnek eredetét és forrását, „Elóhim” többesszámban van, ami a héberben gyakran fejezi ki a hatalom teljességét.” (MÓZES ÖT KÖNYVE ÉS A HAFTÁRÁK; Szerkesztette: DR. HERTZ J. H. főrabbi. Az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság kiadása, IMIT. Budapest, 1984. I. könyv, 3. old.)

Ezt a szót a Biblia használja bálványistenekkel kapcsolatban is, pl. a filiszteusok Dágon istenére (vö. Bírák 16:23-24), vagy Baálra, (vö. 1Királyok 18:27), sőt még Mózesre is. (vö. 2Mózes 4:16; 7:1), továbbá 2Mózes 21:6-ban: „a bíró elé. A héber szövegben: elóhim [= Isten] áll. A bírák Isten nevében hirdetnek ítéletet. Deut 1,17”. (IMIT; II. könyv, 240. old.)
A Héber Iratokban az eloh’ah (isten) szónak kétféle többes száma van: az elo·him’ (istenek) és ’elo·heh’ (istenei). Ezek a többes számú alakok rendszerint Jehovára utalnak, de ezekben az esetekben egyes számú „Isten-nek fordítják. Vajon ezek a többes számú alakok a Háromságot akarják jelezni? Nem, semmiképpen! William Smith A Dictionary of the Bible (Bibliai szótár) című művében ezt mondja: „Az a fantázia szülte elképzelés, hogy [’elo·him’] egy Istenségen belüli három személyű istenségre utalna, aligha találna támogatókra a tudósok körében. Ez vagy fejedelmi többes, ahogyan ezt a nyelvészek mondják, vagy az isteni erő teljességének, az Isten által kinyilvánított hatalom egészének a kifejezője.”
A The American Journal of Semitic Languages and Literatures (A sémita nyelvek és irodalom amerikai szakfolyóirata) című folyóirat az elo·him’-ról ezt mondja: „Majdnem mindig egyes számú igei állítmány és egyes számú jelzői melléknév áll mellette.” Ennek szemléltetésére figyeljük meg, hogy az elo·him’ cím 35-ször fordul elő csupán a teremtési beszámolóban, és minden helyen az ige, amely jelzi, mit tett és mit mondott Isten, egyes számban áll (1Mózes 1:1–2:4). Ez a kiadvány ezzel zárja végkövetkeztetését: „Az [’elo·him’] tehát minden bizonnyal nyomatékosító és fokozó értelmű többesként fogható fel, amely a nagyság és méltóság leírására szolgál.”
Az elo·him’ szó betű szerinti jelentése: „istenek” és nem „személyek”. Azok tehát, akik úgy érvelnek, hogy ez a szó a Háromságot sejteti, politeistákká, azaz több istent imádókká lennének. Miért? Mert ez azt jelentené, hogy három isten volna a Háromságon belül. De majdnem mindenki, aki a Háromságot vallja, elveti azt a nézetet, amely szerint a Háromság három külön istenből állna.
A Biblia a hamis bálványistenekre vonatkoztatva is használja az elo·him’ és elo·heh szavakat (2Mózes 12:12; 20:23). De van, amikor csak egyetlen hamis istenre vonatkoztatja, mint például, amikor a filiszteusok a „Dágon istenükre [’elo·heh’]” utaltak (Bírák 16:23, 24). Baált is „istennek [’elo·him’] nevezik (1Királyok 18:27). Ezenkívül, ezt a kifejezést emberekre is használják (Zsoltárok 82:1, 6). Mózesról is olvasható, hogy ő mint „Isten” [’elo·him’] kellett hogy szolgáljon Áronnak és a fáraónak (2Mózes 4:16; 7:1).
Nyilvánvaló tehát, hogy amikor az ’elo·him vagy elo·heh kifejezések címként utalnak hamis istenekre vagy akár emberekre, nem azt akarják sugallni, hogy mindegyik egy több személyből álló istenség; így a Jehovára utaló elo·him’ vagy ’elo·heh’ kifejezés sem jelenti azt, hogy ő több lenne egy személynél; különösen, ha figyelembe vesszük a Bibliának e tárgykörben elhangzó egyéb tanúságát.
A Héber Iratokban Istenre vonatkoztatott többes számú főnevek
Az 1Mózes 1:1-ben az „Isten” cím a többes számú héber Eló·hím´ lefordítása. A háromság szószólói azt mondják, hogy ez utalás a háromságra. Az 5Mózes 6:4 az ő magyarázatuk szerint szintén a Háromság tagjainak egységére utal, mivel ott ez áll: „ Az ÚR a mi Istenünk [az Eló·hím´ szóból], egyedül az ÚR!”
A héberben itt használt többes számú főnév esetében a királyi vagy fejedelmi többesről van szó. (Lásd: The New American Bible. St. Joseph kiadás, bibliai szótár, 330. o.; New Catholic Encyclopedia. 1967, V. köt., 287. o.) Egyáltalán nem az egyetlen istenségben tömörített több személy gondolatát tükrözi vissza. Hasonló módon a Bírák 16:23-ban a hamis Dágon istenre való utalásnál is az eló·hím´ cím egyik formáját használják; a hozzá tartozó ige egyes számban áll, ami mutatja, hogy csak egy istenről van szó. Az 1Mózes 42:30 Józsefet Egyiptom ’urának’ (’adhó·né´, fejedelmi többes) nevezi.
A görög nyelvben nem ismert a királyi vagy fejedelmi többes. A Septuaginta fordítói az 1Mózes 1:1-ben ezért a ho The·osz´-t (Isten, egyes szám) írták az Eló·hím´ megfelelőjeként. A Márk 12:29 Jézus egyik válaszát írja le, amelyben az 5Mózes 6:4-et idézi, s hasonlóképpen az egyes számú görög ho The·osz´ kifejezést használja.
Az 5Mózes 6:4 a héberben kétszer is tartalmazza a tetragramot, ezért helyesen így kellene hangoznia: „Jehova, a mi Istenünk egy Jehova” (ÚV). Izrael nemzete, amelyhez e szavak szóltak, nem hitt a háromságban. A babilóniaiak és az egyiptomiak imádtak istenhármasokat, Izrael nemzete előtt azonban világosan ki lett emelve, hogy Jehova különbözik ezektől az istenektől.]

Isten önmagára vonatkozó kijelentéseiben is találkozunk többes számú szavakkal, névmásokkal és többes számú igealakokkal: 1Móz 1,26; 3,22; 11,7; Ézs 6,8, ezekből is következtethetünk /teljesen önkényes következtetés, amikor az egy Isten több személyeire gondol, sehol ilyen nincs egyetlen ihletett szövegben sem!/ az istenségen belüli pluralitásra, de ez még távol áll a hármasság tanától /különösen az üdvösségtől áll távol!/.

Az “Úr angyala”, “Isten angyala” meghatározás ugyan Isten bármely angyalára vonatkozhat, előfordul azonban, hogy magára Istenre /teljes zagyvaság amit mond, hiszen Isten képviselőjéről van szó, nem Istenről magáról! Isten sohasem lehet angyal!/ utal, mégis egyfajta lehatárolt, elkülönítő módon (1Móz 16,7-13; 18,1-21; 19,1-28; Mal 3,1). Ezeken a helyeken az Ószövetségben az “Úr angyala” Jahve megjelenési formája /azaz Krisztus/. A szöveg sokszor nem tesz különbséget közte és Jahve között (pl. Bír 6,14.16.23). Az említett versek egyszerűen Jahvét írnak. /Isten angyalát is írnak!/ Itt tehát teofániáról van szó, újszövetségi ismereteink szerint a Szentháromság második személyének /Atya, Fiú és szellem van, de első-második-harmadik személy csak a filozófiában/ látható és testi alakban való, testet öltés előtti megjelenéséről (vö. Jn. 1,18). A Krisztussal való azonosításhoz /Isten képviselője az, nem maga az Isten, vagyis Krisztus nem maga az Atya, Jehova/ több újszövetségi támpontunk is van (Jn. 8,56; Jn. 12,41; 1Kor 10,4; Zsid 11,26). Ez az isteni megnyilvánulás, amely jellemző volt Mózes és Józsué korára, még a bírák korában is megjelent Gedeonnak és Sámson szüleinek. Nemcsak Jahvénak és Istennek nevezték, de isteni tulajdonságokkal és előjogokkal is rendelkezett. Az “angyal” szó ebben a helyzetben nyilvánvalóan funkciójára utal (az Atya hírnöke) és nem lényének ontológiai meghatározására, mely alapján sokan érvelnek Krisztus teremtmény volta mellett tévesen (vö. Gal. 4,14). Jól látható tehát, hogy az Úr angyala egyszerre megkülönböztethető és elválaszthatatlan Istentől. /Filozófiai pamacsolás, amit mond!/

Egyes igeszakaszok nyilvánvalóan különbséget tesznek az istenséget alkotó személyek /mintha az istenségnek szükségszerűen három személyből kellene állnia/ között. Az ÚR és ÚR között (1Móz 19,24), a Megváltó (akinek isteni személynek kell lennie – majd ő, a filozófus szabja meg, hogy minek kell lennie, nem?) és az ÚR között (Ézs 59,20)[3], a Szentlélek és az ÚR között (Ézs 48,16; 59,21; 63,9-10). Különösen az utolsó ige személyes és cselekvő Szentlélekről szól. /Az Isten szentségének megszomorított lelke nem ő saját maga?! „bánkódék az ő szívében.” (1Móz 6:6) Ugyanarról az Istenről van szó, Akit a bukott emberi filozófia szétszed három felé. Ugyanez megfigyelhető Apcsel 5:3-4-ben, ahol a Szent Lélek megcsalása Istennek való hazugságot jelent, de ezt a filozófia úgy érti, hogy a Lélek egy önálló Isten – a 3. személy -, és nem úgy, hogy a Lélek megcsalása valójában Isten megcsalását jelenti. Ilyen alapon, ha pl. valaki megcsalta a császár adószedőjét, akkor ezen analógia nem azt jelenti, hogy az adószedő megcsalása felér a császár megcsalásával, hanem azt, hogy az adószedő maga a császár, ami teljes sületlenség!!!/

Az eljövendő Messiás Istenségének klasszikus bizonyítéka az Ézs 9,5-6. Az “Erős Isten” más helyeken is előforduló kifejezés, és mindig Jahve-ra vonatkozik (Józs 22,22; Zsolt 132,5; Ézs 10,21; Jer 32,18). /Ha igaz volna amit mond, akkor ez azt jelentené, hogy a Messiás és Jahve ugyanaz az Isten volna, ezt is akarja bizonyítani a versek összeszedésével, csak azt felejti el, hogy Jahve Isten öröktől fogva mindörökké létezik (vö. Zsolt 90:2), akit meg az Ézs 9:6-ban Jahvéval azonosít, arról azt olvassuk, hogy „születik”, ami azt állítaná, hogy az öröktől fogva mindörökké létező Isten az úgy születik. De nem a Bibliában van az ellentmondás, hanem a filozófia azt sem tudja, hogy mit beszél, és a hamisítási kísérletét leleplezik a bibliai kinyilatkoztatások!/

Hasonlóan fontos név az “Örökkévaló Atya”, hiszen az örökkévalóság egyedül Isten tulajdonsága. /Itt megint félrebeszél, hiszen azt állítja, hogy az Atya és a Fiú ugyanúgy örökkévaló, tehát a született fiút az örökkévalóság Atyjával azonosítja, végeredményben azt állítja, hogy a Fiú örökkévaló Atyaként azonos Jahve Istennel. Köv. képpen a Fiú azonos az Atyával, mint örökkévaló Isten, tehát még a saját filozófiájának is ellentmond, amely két külön személyt jelöl meg egy Istenen belül, de itt a Fiú atyaságát az Atya atyaságával azonosítja. Mert ha az örökkévalóság egyedül Isten tulajdonsága, akkor az örökkévaló Fiú azonos az Istennel, ugyanazon „örökkévaló Atya”-sága szerint. Megint ott kötöttünk ki, hogy a született fiú, mint örökkévaló Atya azonos az örökkévaló Atyával, az Istennel, akinek egyedüli tulajdonsága az örökkévalóság. Így próbál lebukás nélkül hazudni a filozófia Istenről, de ez nem megy! Ugyanis a Fiú örökkévaló atyasága egy neki kiutalt cím, mint Pál apostol is atyja volt a Korinthusiaknak, úgy Jézus is azoknak, akik általa nyerik el az örökkévaló, halhatatlan életet. (vö. 2Tim 1:10)

Isten testté lételének gondolata /egy abnormális, antikrisztusi gondolat!/ nem szándékosan ugyan, de annál csodálatosabb módon még Jehova Tanúi irodalmában is megtalálható: “Maga Isten magyarázta meg nevének a jelentését hűséges szolgájának Mózesnek. Amikor Mózes a nevéről kérdezte Jehovát, ő így válaszolt: “Azzá válok, amivé válni akarok” (2Mózes 3:14). Jehova tehát képes bármivé válni /máris kiforgatja a kijelentést!/, amire szükség van a szándékai valóra váltásához. Tegyük fel, hogy bármivé tudnál válni, amivé akarsz. Mit tennél a barátaidért? Ha valamelyikük súlyosan megbetegedne, hozzáértő orvossá válnál, és meggyógyítanád. (…) A Bibliát tanulmányozva el fogsz csodálkozni, hogy miként válik Jehova bármivé, ami ahhoz kell, hogy teljesítse az ígéreteit.” („Mit tanít valójában a Biblia?”, 197. old.)

/Az azzá válok amivé akarok a filozófus szerint azt jelenti, hogy képes bármivé válni, de itt megint kiütközik a torz gondolkodása a filozófusnak, hiszen Isten sok mindenné nem képes válni, pl, össze-vissza hazudozóvá, ugyanígy ha szellem, akkor nem válik testté, különösen nem hal meg ha örökké élő! Az azzá válok amivé akarok, az nyilván arra vonatkozik, hogy Isten a saját jellemén és tulajdonságain belül válik azzá amivé akar, és nem minden határokat áttörve bármivé. Ilyen alapon változhatna akár sárgarigóvá is, de hogy ilyen lehetőséget tulajdonítson Istennek a filozófus, ahhoz a szent szellemet teljesen sutba kell dobnia, amit már nyilván régen megtett, amit a gondolkodási sémája világosan vissza is tükröz./

A bölcsességnek a Példabeszédek könyvének 8. részében található megszemélyesítését egyes teológusok Krisztusra való utalásnak tekintik /nem véletlenül, lásd a bölcsességgel kapcsolatban: A Példabeszédek könyve elmondja nekünk Isten Fiának születését, és azt a kapcsolatot, amelynek Ő Istennel örvendhetett a világ teremtése előtti időben. Habár Őt úgy említik mint "bölcsességet", mégis világos, hogy az a mondat Isten Fiáról beszél. Hiszen az I. Kor. 1:24-ben is Krisztus mint "Isten bölcsessége" van megnevezve.” (Melyik Isten? - Golgotha. uw. hu)/

s mint ilyet a Szentháromság ószövetségi bizonyítékaként tartják számon /totális tévelygés, hiszen se a szentháromság kifejezés nincs használva, se az a gondolat nem kerül kinyilatkoztatásra, hogy egy Istenben három személy van. Hogy mégis erre bizonyítékot látnak, azt mutatja, hogy az Ige iránti tiszteletnek a szikrája sincs meg bennük/. Ugyanakkor tudjuk, hogy az ariánusok is előszeretettel használták ezt a szakaszt, mivel Krisztus teremtett voltát látták benne bizonyítottnak. A Péld 8 patrisztikus értelmezése valóban Jézusra érti a szöveget, az “alkotás” szót pedig “fölé helyez” értelemben használja[4]. /Ismét a szabadon választott tévelygés bűvkörébe esik, ugyanis az „ÚR az ő útának kezdetéül szerzett [szült] engem" mögött az LXXben a görög ektiszen "teremtett" szó található, vö. pl. 5Móz 4:32; 32:6; Jer 31:22; Mal 2:10. Látható, hogy az ektiszen szó LXX-ben található előfordulásai mögött a teremtésre lehet következtetni. Ha csak ezt nézzük, akkor a megszemélyesített bölcsességet Isten teremtette útjai kezdetén – ahogy ezt a katolikus fordítás is visszaadja: Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét.

Katolikus fordítás lábjegyzete írja:

Az Ószövetségben ily módon lefektetett tant az Újszövetség döntően tovább fejleszti azáltal, hogy Krisztus személyére alkalmazza. Jézust a bölcsességnek, Isten bölcsességének mondja (Mt 11,19, párh.: Lk 11,49; vö.: Mt 23,34-36; 1Kor 1,24-30). Miként a Bölcsesség, úgy Krisztus is részt vesz a világ teremtésében és fönntartásában (Kol 1,16-17). - Végül a János-evangélium előszava az Igét a teremtő Bölcsesség vonásaival ruházza fel, és Krisztust az egész János-evangélium úgy mutatja be, mint az Isten bölcsességét (Jn 6,35). Innét érthető, hogy a keresztény hagyomány Justinus óta Krisztust látta az ószövetségi Bölcsességben.”

Annak pedig, hogy itt az ektiszen „fölé helyez” értelemben lenne használva, nyoma sincsen!

Athanasziosz különösen a 25. verssel védekezik, mely az alkotás szóval ellentétben a születést hozza[5], /egyébként mindkettő mögött létrehozás van, ahol pedig létrehozás van, az a létbe bocsátással azonos, nem az öröktől fogva levéssel. Feltéve ha a szavak értelmét nem forgatjuk ki önmagukból!/ hasonlóan a Zsolt 110,3-hoz. Csia Lajos ugyanakkor a Szentlelket látja megjelenni ebben az igeszakaszban[6]. /Arról azt olvassuk, hogy „örökkévaló” tehát az sem nem születhetett, se nem teremtethetett! - vö. Zsid 9:14/ Az igehely azonban problémás, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy akár Jézusról akár a Szentlélekről lenne itt szó. /A filozófiának semmi sem nyilvánvaló, azért bátorkodik zavarossá tenni a nyilvánvaló a dolgokat./ A héber nyelv ismeri a nyelvtani nemeket. A Példabeszédekben a megszemélyesített, teremtett, nőnemű Bölcsesség beszél hozzánk. Ezt maga a szöveg is megerősíti. /Az, hogy a „bölcsesség” szó héber megfelelője mindig nőnemben van, nincs ellentétben azzal, hogy ezt a szót Isten Fiára használják. A „szeretet” szó görög megfelelője abban a kifejezésben, hogy az „Isten szeretet”, szintén nőnemű alakban fordul elő (1János 4:8). Mégis Istenre utalnak vele./

A Péld 7,4 szerint “mond a bölcsességnek: nővérem vagy te, az eszességet ismerősödnek nevezd.” “Én, a bölcsesség együtt lakom az okossággal.” (Péld 8,12). Nehéz elképzelni, hogy ebben a kontextusban hogyan lehetne a bölcsességet azonosítani Isten Fiával, hiszen akkor ugyanazon logika szerint ki lenne az eszesség, okosság? /Süket a szöveg, hiszen itt nem Krisztusról van szó ebben a szövegösszefüggésben, hanem a szív hústáblájára kötött isteni bölcsességről. Őneki /Istennek/ nyilván az egyik alaptulajdonsága a bölcsesség, anélkül nehéz lenne elképzelni Őt. [vö.: „Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai!”( Róma 11:33) Itt a bölcsesség, eszesség, okosság ugyanazt jelenti, az isteni irányítást, amit a parancsolatok megtartása biztosít, de ebből a filozófus egy kukkot sem ért, azért is keveri a bölcsességet, az eszességet és az okosságot.]

A Péld 9 szerint a Bölcsességnek lányai vannak, vajon őket kivel “azonosíthatjuk”? /Az isteni bölcsesség leányai pontosan annak a parázna asszonynak az ellentétei, amely az ártatlan ifjút lépre csalja /vö. Péld 2:16/. Tehát az isteni bölcsesség /vö. Péld 1:20/ hívogatja lányok képében a tudatlan ifjakat, hogy az eszesség útján járjanak, vagyis az isteni törvények megismerése és betartása által./ Ha más nem, ez mutatja, hogy itt valóban példabeszédről van szó, semmi többről. Sőt, ellenpárja is van a Bölcsességnek: a “balgaság fecsegő asszonya” a Péld 9,13-ban. /Jó hogy valami fény dereng, ha már ezt felismeri./ Nem lehet tehát ebből az igéből Isten, vagy Szent Fia lényére következtetni, különösen más, világos igehelyekkel szemben. /Nem is mondta senki, hogy az itteni bölcsesség azonos volna a Péld 8:22 bölcsességével, amely Krisztust jelenti, hiszen az isteni bölcsességet nem jelentheti /mint előző esetben/ hiszen Isten mindig is rendelkezett a bölcsességgel, azt nem kellett sem megszülnie, sem megteremtenie, az mindig is az Ő sajátja volt! Ellentétben a Fiával, akit kezdetben létrehozott. Azért is mondja máshol, hogy „Aki kezdettől fogva van” és nem öröktől fogva! vö. 1Ján 2:13-14/

A 2. rész következik