motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS - EVOLÚCIÓ – BIBLIAI kérdésekben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. - A Dániel könyve beszámol a végidőben egymás ellen harcoló királyokról, akik egy asztalnál ülnek, és egymással hazugságot beszélnek. Az Északi és Déli király küzdelme Armageddon csatájában fog tetőzni, amikor Krisztus átveszi a Föld irányítása feletti hatalmat. Hogy akkor ki fog állva maradni és ki nem, ez minden embernek az önkéntes választásától függ. Dániel 12:1 És abban az időben feláll Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped mellett áll; és a szorongattatásnak olyan ideje lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nemzet van, egész addig az ideig: és abban az időben megszabadul néped, mind, aki a könyvben beírva találtatik.

Darwin káprázata - aminek szentelte az életét


 Darwin káprázata
aminek szentelte az életét

*****


-„Az evolúcióelmélet tudományos értelemben nem tény – mint ahogy a tudományban elméleti szinten semmi sem kezelendő tényként, bár a gyakorlatban számos dolgot akként kezelünk – ám nem is „csak egy elmélet”. Olyan tudományosan megalapozott teória, amelyet számtalanszor próbáltak cáfolni, de egyetlen egyszer sem sikerült meggyőző érvet találni ellene.” (A Szkeptikus Társaság felkérésére írta: Dr. Hoffmann Gyula egyetemi docens PTE-TTK Genetikai és Molekuláris Biológiai Tanszék)

Akkor éppen itt az ideje, hogy meggyőző érvet találjunk ellene!


*****

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA NYILATKOZATA

A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége - (Budapest, 2008. február 26.) a következő nyilatkozatot tette:

A darwini evolúciós elmélet – ahogy a tudományokban a fejlődést figyelembe véve ez megszokottnem teljesen lezárt volta ellenére, tudományosan megalapozottnak tekinthető és kellően leírja a fajok keletkezését és átalakulását.”

Nézzük, hogy így van-e?

Tudjuk-e, hogyan ment végbe az evolúció? Nem tudjuk. Tudjuk-e igazolni az evolúciót? Nem tudjuk. Tudjuk-e cáfolni az alternatív felvetéseket? Legalábbis a többségüket nem tudjuk. Akkor hát miért hiszünk mégis az evolúcióban (és egyáltalán, miért hiszünk a tudományban)?” (Kampis György a tudomány doktora egyetemi tanár, ELTE fellow, Collegium Budapest)

Nyilván, mert direkt elutasítják a teremtést! Pedig:

csak a saját rész területemen hosszú listát tudok elővenni, hogy mik azok a kérdések, amelyekre egyáltalán nem tudjuk a választ, s mik azok a vitás kérdések, amelyekről azt hisszük, hogy tudjuk, de mindenki más választ tud, tehát vita van. Én azt hiszem, hogy ez a tudomány természetes működése. Az azonban teljesen más kérdés, hogy megtörtént-e az evolúció, s hogy ezt be tudjuk-e bizonyítani...

Az evolúció tényéről is csak közvetett tudásunk van, de ez a tudás olyan szigorú módon épül fel, olyan kikerülhetetlen módon sugallja nekünk, hogy az evolúciónak meg kellett történnie, hogy ez az evolúciót mint kétségbevonhatatlan, magyarázandó (magyarázó) tényt rajzolja fel elénk... Hogy aztán tényleg tudjuk-e magyarázni, az már más kérdés...

...nem tudjuk, hogyan alakulnak ki a komplex szervek, nem világos, hogy mi az egyedfejlődés szerepe a nagyszabású evolúciós átalakulásokban stb. Ez mind az evolúcióbiológia kutatási témája lehet a jövőben.” (Teremtés elméletek és tudósok. Elek László beszélgetése Kampis György tudomány filozófussal)

Ennek ellenére Kampis György ugyanebben az interjúban azt állítja, hogy „Világossá kell tenni a társadalom számára, hogy itt valójában nincsen kétely.”

 A LEGJOBBAN „ILLESZKEDŐ” SZERVEZETEK

Charles R. Darwin a modern idők vitathatatlanul legbefolyásosabb, máig ható tudósa ez év február 12.-én ünnepelné 200. születésnapját. Aprólékos megfigyeléseit innovatív gondolkodással ötvözve, Darwin magyarázatot adott az élőlények hihetetlen változatosságára: az evolúció fő mozgató-ereje a természetes szelekció. E folyamat révén a környezetükhöz legjobban "illeszkedő" szervezetek élnek túl, szaporodnak, utódaikra hagyva kedvező tulajdonságaikat.” [A szociális megismerés evolúciója: Mit tudhat az ember a kutyáról és a kutya az emberről? - Miklósi Ádám (ELTE)]

Alapvetően fontos tényt rejtenek a fenti sorok, mégpedig, hogy a legjobban illeszkedő szervezetek élnek túl, szaporodnak. Ez a lényege az egész evolúciós mechanizmusnak, amiről Kampis György azt állapította meg, hogy „nem tudjuk, hogyan alakulnak ki a komplex szervek,”. Márpedig csak komplex szervek által illeszkedő szervezetek tudnak szaporodni.

És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol belép az evolúciós spekuláció leghipotetikusabb része, amit csak képzelet által lehet átugrani. Mert még azt erős ráhatással el tudják hitetni, hogy az élet létrejött spontán a vegyi elemek tervezés nélküli összekombinálódásából, de hogy miképpen történik a szaporodás a szaporodási mechanizmusok kialakulása előtt, azt egyszerűen átugorják.

Vagy azt mondják, valószínű ez meg ez történt:

III. Milyen fő lépéseken keresztül alakult ki az ivaros szaporodás az evolúció történetében?

A prokarióták között ritán történnek ivaros folyamatok (konjugáció, transzdukció, transzformáció), a rekombinációs enzimek valószínűleg a prokarióta cirkuláris DNS-másolása és a javítás igénye és amiatt alakultak ki. Mivel az Archezooák ivarosak, a szex valószínűleg monofiletikus és ősi az eukarióták között.
Ősi haplo-diploid ciklusok: meiózis és endomitózis váltakozása – preadaptáció. A legújabb kutatások szerint valószínű, hogy a meiózis kezdettől fogva kétlépéses.” (AZ IVAROSSÁG ÉS A REKOMBINÁCIÓ EVOLÚCIÓJA/bubobubo.uw.hu)

Mert miről is van szó?

Azt leszögezhetjük, hogy fejletlen szaporodószervvel semmiféle szaporodás nem vitelezhető ki! Ha a legjobban illeszkedő szervezetek szaporodnak, akkor kétségtelen, hogy a fejletlen szaporodószervvel rendelkező szervezetek kevésbé jól tudnak illeszkedni, és ez annál inkább válik domináns tényezővé, minél fejletlenebb maga a szervezet, különösen annak a szaporodási mechanizmus által vezérelt szaporodó szerv általi funkcionalitása.

A kérdés az, hogyan jut el a legjobban illeszkedő szervezetek szintjére az a biológiai csodabogár, amely a legkevésbé illeszkedő szervezetek szintjéről indul?! Hiszen maguk az evolucionisták állapították meg, hogy „a legjobban illeszkedő szervezetek élnek túl, szaporodnak”, arra szintre tehát először el kell jutni.

Azonban meg kell jegyezni, hogy itt a sorrend fel van cserélve, mert ugyanis nem a túlélő szaporodik, hanem a szaporodás által lesz túlélő. Ahhoz tehát, hogy túlélő lehessen, szaporodnia kell (mégpedig sikeresen!), ahhoz meg hogy szaporodhasson, a legjobban illeszkedő szervezetek közé kell hogy tartozzon.

Odatartozni pedig úgy tud, ha eleve olyan kezdettől fogva (ami viszont a teremtésre bizonyíték), mert ha nem olyan kezdettől fogva, akkor nem tartozik a legjobban illeszkedő szervezetek közé, vagyis szaporodási gátlás miatt nem lehet túlélő!

Vagyis valahogyan fel kell tornáznia magát a legjobban illeszkedő szervezetek szintjére, hogy túlélő lehessen, viszont túlélő csak akkor lehet, ha a legjobban illeszkedő szervezetek szintjét megüti. Mert ha rögtön nem üti meg a legjobban illeszkedő szervezetek szintjét (hanem éppen fejlődésnek induló szaporodószervvel rendelkezik), akkor az evolúciós elméletet 'üti meg a guta', és beáll kényszerű stroke, az egész evolúciós mechanizmus szélütése.

Az evolucionisták azt állítják, hogy minden egyes komplex szervek által felépülő szervezet eljutott a legjobban illeszkedő szervezetek szintjére, és így tudott szaporodni, túlélni, sőt átalakulni. Ezt pedig úgy lehet elképzelni, mint a hullámvasutat. Az is kap egy kezdő löketet, aztán föl le megy. Amikor lent van, (éppen átalakulási fázisban), akkor kevésbé illeszkedik, amikor meg fönt van akkor a legjobban illeszkedik. Azután megint lent és megint fönt. A hullám alján van az átalakulási stádium, a hullám tetején meg a kifejlődött stádium.

[Hogy mi a hajtóerő ebben a képzeletbeli történésben, hát pl. A genetikai konfliktusokat fontos evolúciós hajtóerõnek gondolják, és szinte minden nagyobb evolúciós lépésben feltételezik a szerepüket (ivaros szaporodás kialakulása és fenntartása, iverdeterminációs rendszerek, genomméret evolúciója, rekombináció, meiózis, anizogámia, fajképzõdés, diploidia stb), ...” (Evolúciós konfliktusok/vocs.unideb.hu/sex )]

Azonban gondok vannak ezzel a perpetuum mobile módján funkcionáló konfliktusdús mechanizmussal. Ugyanis először fel kell jutni a magasba, hogy legyen lendület a hullámzásra, mert alulról fölfelé csak lassan araszolni lehet. Ha meg nincs elegendő kezdőlöket, akkor az araszoláshoz rengeteg idő kell, és semmi garancia nincs arra, hogy egy idő után ne csússzon vissza a fajátalakulásra vetemedett élőlény az időkilométerekre kinyúló mászókán.

A két képzeletbeli evolúciós dinamó, a mutáció és a természetes kiválasztódás meg éppen hogy nem arról híres, hogy gyorsan dolgozzon (mint egy versenyautó, amely pár másodperc alatt gyorsul fel százra), hanem idő kell neki, hogy kifejthesse a neki tulajdonított áldásos hatását. Mégpedig sok idő, rengeteg idő. Hiszen még a kutyából sem lesz hirtelen szalonna, hát még abból a farkas ősből annyiféle kutya fajta.

[Különben is, az összes kutyafajta a farkasfajból, mint alapfajból származik, és ha nem volna céltudatos tenyésztés, egy idő után nem fölfelé fejlődnének a kutyák valami új fajjá, hanem visszafejlődnének farkassá.]

Ha pedig fajátalakulásról beszélünk (ami az evolúció leglényegesebb momentuma, hogy egymásból eredezteti a fajokat, alulról indulva és fölfelé fejlődve), akkor két faj átalakulási fázisának bármelyik stádiumában kényszerűen meg kell állapítani, hogy az éppen a legjobban nem illeszkedő szervezetek stádiumát jelenti, amely nem biztosítja a szaporodást, ebből kifolyólag a túlélést sem.

A millió évek éppen a gátjai az átalakulásnak, és nem segítői. Mert a millió évek arra lennének jók, hogy létrejöjjenek a legjobban illeszkedő szervezetek. A legjobban illeszkedő szervezetek létrejöveteléhez meg állandóan fenntartott túlélésre van szükség, aminek az előfeltétele a sikeres szaporodás. Ezért az egyik evolúciós fázisból egy magasabb rendű evolúciós fázisba való átmenet nem képzelhető el éppen a legjobban illeszkedő szervezetek szaporodóképességének hiányában.

 AZ EVOLÚCIÓ EGYMONDATOS CÁFOLATA

Az teljesen ki van zárva, hogy évmilliók alatti fokozatos, minden előre tervezett cél nélküli, kiforratlan, (funkcióját betölteni képtelen) átalakuló fázisban lévő, fejlődés (evolúció) révén tökéletesedő, egymáshoz fokozatosan (nem tudni mitől) igazodó, hím és végkifejletében összetettebb, működésében sokrétűbb nőivarú (félkész?) szaporodó szervekkel (egymásból fajátalakulással leszármazódó fajoknak) szaporodnia (egészséges utódokat nemzeni és világra hozni) lehessen (a légzés, táplálkozás, látás, hallás, szaglás, stb. kifejlődéséhez), amikor még nem csak ezek az erre koordinált, speciálisan szükséges szervek vannak kezdetlegességüknél fogva használhatatlan (nem kellően kifejlődött) állapotban, hanem maga az egész szaporodási ciklus mechanizmusát szabályozó, fiziko-kémiai erők, hormon-ideg-ér, stb..., és az azt előkészítő sejtszintű molekuláris vezérlés és kivitelező apparátus is kezdetleges, tökéletlen, és fejletlenségénél fogva csökevényes! -

(És hogy ez a felvezetés csupán tagadása lenne az evolúciónak, és nem cáfolata, hát bizony még senki és semmi a világon nem tudott szaporodni optimálisan működő szaporodási mechanizmusok hiányában, úgy hogy azoknak hiánya egyben cáfolata is a sikeres szaporodásnak – ami az evolúciós fejlődés előfeltétele! Sikertelen szaporodás meg nem létezik – ennélfogva evolúciós fejlődés sem létezhet.)

MIRŐL TUDJUK HOGY MEGTÖRTÉNT?

Erre mondja Kampis György: - „logikai okfejtéssel hogyan akarja valaki megcáfolni, hogy valami MEGTÖRTÉNT? Egy belülről bezárt szobában találnak valakit tőrrel a szívében. Az evolúciót tagadó okoskodással nyilván arra lehet jutni, hogy „nem ölhették meg”. De hát megölték. Ez van. Nem azzal a butasággal kellene foglalkozni, hogy miért nem történhetett meg az, amiről a bizonyítékok alapján TUDJUK, HOGY MEGTÖRTÉNT, hanem hogy megmagyarázzuk, hogyan történt.” (levélidézet)

- Csakhogy a szaporodásról tudjuk hogy megtörtént, és nem az átalakulásról (tudjuk hogy megtörtént), ami óriási különbség!

Azt tudjuk, hogy tökéletesen funkcionáló szaporodási mechanizmusok vannak, és olyanok mechanizmusok nincsenek, amelyek éppen vívódnak a szülési és a székelési inger megkülönböztetése felett, hogy éppen mi is akar az lenni, ami oly hirtelen rájuk tört. Márpedig ennek valamikor ki kellett alakulnia, ha igaz az evolúció.

De nem lehet igaz, mert elképzelhetetlen a túlélése egy túlélésre alkalmatlan szaporodási mechanizmussal megáldott (nem készre teremtett) élőlénynek.

Tegye fel minden józanul gondolkodó ember a kérdést magának, vagy akár a tudománynak: Mennyi idő telhetett el az állítólag önmagától kialakult őssejt, és az első ivaros szaporodás által született lény között, amely már az anyaméhben való születés által jött létre? Nyilván évmilliók. Na és a köztes időben, az átalakulási/kifejlődési fázis átmeneti időszakában hogyan történt a szaporodás?

Ugyanis amíg az utódnemzésnek ez a fajta változata teljesen-tökéletesen nincsen készen, addig az használhatatlan, utódnemzésre alkalmatlan. Mert vagy rögtön tökéletes, és ezáltal van szaporodás, vagy nem tökéletes, nem rögtön funkcióképes, és akkor nincs szaporodás. Egy félig kifejlődött szaporodási mechanizmussal nem lehet szaporodni.

Vagyis az őssejttől az ivaros szaporodás kifejlődéséig, a köztes átalakulási fázisban a szaporodás kényszerű felfüggesztődésre van kárhoztatva, mivelhogy a teljes kifejlődésig a méhen belüli állapotok alkalmatlanok a szaporodás kivitelezésére. Pont.

Ebből kifolyólag az ivaros szaporodás, mint olyan, fokozatos fejlődés által nem is jöhet létre!

Éppen hogy mégis létezik számtalan szaporodási mechanizmus, amelyeknek egyike sem fejletlen. Ez a teremtést bizonyítja! A Biblia teremtési beszámolójának az igazát bizonyítja! Hogy mindenféle szaporodási mechanizmus rögtön és azonnal a legjobban illeszkedő szervezetek részét képezte, ez az intelligens tervezést bizonyítja. Azt, hogy azonnal szaporodóképes állapotba lettek útnak indítva a fajok, ez Isten törődését és szeretetét bizonyítja. Hogy nem korcsokat indított útnak, hanem funkcionálásra képeseket, túlélésre képeseket, egy adott fajon belüli variálódásokra képeseket.

Az evolúció meg átalakulási fázisban szaporodásra képteleneket. Bináris ivari rendszerre áhítozókat. Fejlettségtől szakadékok által elválasztott fejletleneket. Magukon kívül másvalami létrehozására képtelen meddőket. Unokára ácsingózó nagymamákat és nagypapákat, olyanokat, akik maguk sem lehetnek nagymamák és nagypapák, mert akkor valakinek vagy valaminek az unokáiknak kellene lenniük. Na és ki volt az első „nagypapa”? Vagy netán „papa”? Vagy esetleg az úri ifjonc? Talán egy marék molekula valamely hullám lakta tengeröbölben?

Lehet választani és el lehet dönteni, hogy melyik variációnak a végeredménye, hogy annyiféle szaporodási mechanizmus létezik, és egyik sem alapjaiban csökevényes, hanem esetleg genetikai károsodás következtében csökevényes, ha csökevényes. De az nem is él túl. Nem népesítik be torzszülöttek a világot. Hála Istennek. Ilyen torzszülöttek csak a mesében vannak. Meg a tudományos gondolkodásban. Amely tele van ilyen és ehhez hasonló mesékkel:

A kétneműség valószínűleg véletlen makroevolúciós lépéssel jött létre: osztódási, másolási hiba léphetett fel, amelynek ad hoc javítási módszere egy hasonlóan sérült másik fél felhasználása volt. A kóros szaporodási mód végül jobbnak bizonyult az eredeti egészségesnél, mivel nagyobb lehetőség adódott az alkalmazkodásra. Az ivaros szaporodással nem egyszerűen a két „szülő” másolata, vagy összegzése jön létre, hanem egy mindkettőjüktől eltérő egyed. A kétneműség kialakulásától számítva alig több, mint félmilliárd év alatt az evolúció eljutott az űrbelűek kialakulásáig...

...Az ivaros szaporodású lények esetében bizonyos mértékű pazarlás lépett fel az információhordozók terén, hiszen a haploid ivarsejt önmagában is elegendő a szülősejt reprodukálásához, amit néhány szűznemzéssel is szaporodni képes, egyébként váltivarú faj is bizonyít. A másik készlet mintegy feleslegesnek tűnik. Egy lény helyett kettő szükségeltetik az utódhoz, ami rengeteg bonyodalmat okoz. Mindezt csak a változatosság és változékonyság képessége kárpótolja. Úgy tűnik, a váltivarúság afféle evolúciós mellékutcának indult, de főiránnyá vált.” (AZ ÁLLATOK EVOLÚCIÓJA – Wikipédia)

Bármit is állít az evolúcióbiológia az élőlények változásáról, arról nem sokat tud mondani, miként is jöttek létre az első olyan rendszerek, melyek már rendelkeztek az említett három tulajdonsággal (szaporodás, öröklődés és a változatosság). Az élet eredetének vizsgálatával a legfontosabb probléma, hogy semmiféle kézzelfogható nyom nem maradt róla. Nagyon ritkák az olyan kőzetek, melyek ebből az időből valók és azok sem őrzik meg a ritka és bomlékony szerves molekulák nyomait. Ezért csak modelleket tudunk alkotni. A Föld korai állapotait ismerve feltételezhetjük, hogy viszonylag könnyedén jöhettek létre bonyolult szerves molekulák. Ezek között olyanok is akadhattak, melyek önmaguk másolatait tudták elkészíteni a szerves alapegységekből. Különféle ilyen molekulák összekapcsolódva alakíthattak ki egyre bonyolultabb rendszereket...” (Az evolúció és az élőlények kialakulása/termtud.akg.hu/okt)

Az evolúcióbiológusok sosem állították, hogy mindenről képesek lesznek pontosan megmondani, hogy hogyan alakult ki, csupán azt, hogy a természetes szelekció mechanizmusa alkalmas lehetett mindezen szervek, sejtszervecskék, tulajdonságok kialakítására külső intelligencia beavatkozása nélkül. Ennek ellenére időnként egy-egy kutató veszi a fáradságot, hogy az ilyen jellegű - nem könnyű - kérdésekre felvázoljon egy lehetséges evolúciós forgatókönyvet...

Bizonyosak nem lehetünk benne, hogy így történt, de akár így is lehetett. Mindenesetre minden feltételezett lépés elegendően kicsi és valószínű ahhoz, hogy a természetes szelekció számára ne okozzon problémát.” (Hraskó Gábor : Amit sosem mertél megkérdezni az evolúcióról – A Darwin nap alkalmából)

A FAJ FOGALMA AZ EVOLÚCIÓBAN

Evolúció, fejlődés meghatározása: az anyag folyamatos változása. Biológiai evolúció meghatározása: az élővilág állandó változása.

Az evolúciós megközelítésben a biológiai rendszerezés alapegysége a faj. A fejlődéstörténeti rendszerben is a faj a rendszerezés alapegysége, a közös származású, külső alakjukban és belső felépítésükben csaknem teljesen megegyező, önmagukhoz hasonló termékeny utódokat létrehozó egyedek összessége. A fajmeghatározás lényeges eleme a termékeny utódok létrehozásának képessége.

Faj alatti rendszertani kategóriák: alfaj: természetben létrejött csoport a fajon belül: változat, forma (eltérés). Egy alfaj a faj egyedeinek környezethez való alkalmazkodása során alakulhat ki. Az elterjedés következtében más hatások, környezeti tényezők befolyásolhatják az egyedek fejlődését, amihez az élőlények alkalmazkodhatnak, ezzel megváltozhatnak. (A RENDSZEREZÉS ALAPJAI - suli/biológia)

Fajta: az ember által kialakított csoport a fajon belül. Pl.: racka juh, Jonatán alma, stb...

DARWIN BIZONYTALANSÁGI TÉNYEZŐJE

Hogy ez a faj/alfaj/fajta-féle meghatározás sem teljesen következetes és nyomon követhető az evolucionizmusban, az megmutatkozik az alábbiak szerint:

Miközben nem egészen világos, hogy végül is van-e különbség az asztal és a szék között, és bonyolult a helyzet a kémiai elemek identitása körül is, addig nem kell különös éleslátás annak a felismeréséhez, hogy minden macska macska és minden kutya kutya, sőt az is biztos, hogy az egyikből sohasem lesz a másik...

A fajok, mint (Darwin) megállapítja, térben és időben változékonyak. Távolabb utazva, a fajok rendre kicserélődnek, de közöttük fokozatos átmenet észlelhető, a közbülső változatok finom, besorolhatatlan, megszámlálhatatlan fokozatain keresztül. Ezért Darwin gondolkodásában a fajok helyét a változatok veszik át...

Ez megengedi egy tetszőleges szélességű, homályos közbülső zóna létezését is, ahol olyan változatokat találunk, melyek a fajok adott rendszere mellett az egyik fajba még nem, a másikba már nem, pontosabban "nem szívesen" tartoznak, nem jól illeszkednek..

Lehet, hogy sokak számára nyugtalanító, de ez a felfogás egyáltalán nem igyekszik megmondani, hogy hol van egy faj határa "valójában". Nemhogy nem keresi a "valódi" meghatározást, épp megfordítva, azt is elutasítja, hogy a fajokat bizonyos tipikusnak tekintett egyedeik vagy prototípusaik segítségével, mintegy valamilyen középpontból kiindulva határozza meg. ” (A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében, Kampis György ELTE TTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tsz.)

A KIINDULÓPONT ÁLLANDÓSÁGÁNAK ELUTASÍTÁSA

Mégis azért kell lennie egy kiindulópontnak, és láthatóan van is, mely szerint a kutya és a macska egymásból nem származtatható. Márpedig ha ilyen létezik, akkor sokkal több ilyen egymásból nem származtatható élőlénynek kell lennie, hiszen nem csak kutya és macska van a világon.

Ha pedig sok ilyen egymásból nem származtatható élőlény van, akkor hogy lehet ezt az egészet arra visszavezetni, hogy mégiscsak minden élőlény egymásból származtatható valamiféle törzsfejlődés által? Úgy, hogy nem vesznek figyelembe, kikerülnek és átugranak alapvető dolgokat, amelyek mint 'biológiai kínai' falak meredeznek az ég felé, és amelyeket csak filozófiai kötéllétrákkal lehet hipotetikusan megmászni, amelyeket egyszerűen és vakmerően csak úgy áthajítanak a falon.

A kötéllétrát úgy fonják össze, hogy elkezdik azzal, a fajok idővel változékonyságuk miatt változatokká lesznek, amelyek az egyik fajba még nem, a másikba már nem, pontosabban „nem szívesen” tartoznak, nem jól illeszkednek. Ettől aztán szét is csúszik a faj határa, és a valódi meghatározás helyett a meghatározatlan felé hajlás tendenciája következik be, „amely azt is elutasítja, hogy a fajokat bizonyos tipikusnak tekintett egyedeik vagy prototípusaik segítségével, mintegy valamilyen középpontból kiindulva határozza meg.”

De hogy ne tűnjön teljesen rendszertelennek az egész, mégis alkalmaznak speciális meghatározásokat, amelyekhez a rendszert felépítik. A fajnak „kőbe vésett” definíciója ugyan nincs, hanem van helyette tucatnyinál is több különböző fajdefiníció.

Az iskolában tanított, úgynevezett biológiai fajfogalom (az élőlények olyan csoportja, amelynek tagjai képesek egymással szaporodni és szaporodóképes utódokat létrehozni) csak egy a sok közül - bár kétségtelenül az egyik legelterjedtebb -, és ráadásul nem alkalmazható az ivartalanul szaporodó élőlényekre.

Látszólag joggal kérdezi tehát a szkeptikus olvasó, hogy hogyan foglalkozhatnak a fajképződéssel, ha vizsgálódásunk tárgyát, magát a fajt sem tudják definiálni? Erre mondják, hogy azért a helyzet nem ennyire reménytelen.

Hogy Darwin fel tudta-e oldani ezt a reménytelen helyzetet, tükrözi, amit fő műve második fejezetében ír: "... úgy tekintek a faj kifejezésre, mint amit kényelemből, tetszőlegesen adunk egymásra hasonlító egyedek egy csoportjának, és így nem különbözik sokban a változat kifejezéstől, amelyet kevésbé különböző és változékonyabb formáknak adunk. A változat kifejezést pedig, összevetve az egyszerű egyedi különbségekkel, szintén tetszőlegesen használjuk, csak a kényelem kedvéért."

Tehát csupán a kényelem diktálja, hogy a faj kifejezéstől a változatot megkülönböztessék, egyébként nem sok jelentősége van. Úgy is mondhatni, a zavarosban könnyebb halászni, mint horgászni, egyébként teljesen mindegy, hogy mibe akad a hal, horogba vagy hálóba, fő hogy kényelmesen foglaljunk helyet a csónakban.

Az egyszerűség kedvéért, mégis, azt a széles körben elterjedt definíciót használják, mely szerint a fajt olyan ténylegesen vagy potenciálisan egymással ivarosan szaporodni képes populációk alkotják, melyek más hasonló csoportoktól a szaporodás szempontjából elkülönülnek.

A definíciót kiegészítik még az ún. genetikai fajfogalomból átvett gondolattal, mely szerint a faj fontos örökletes tulajdonságaikban megegyező élőlények csoportja.

Ha képzeletben lentről felfelé (azaz az idősebbtől a fiatalabb felé) haladnak a rétegekben, akkor egyre összetettebb élőlények ősmaradványaira bukkannak. Minél régebbi egy kövületet tartalmazó réteg, annál nagyobb a különbség a fosszília és a ma élő fajok között. Darwin szerint ennek az lehet a magyarázata, hogy a későbbi rétegek flórája és faunája fokozatos fejlődéssel alakult ki a korábbi rétegekben előforduló élőlényekből.

Ugyanakkor találkozhatnak olyan fajokkal is, amelyek szinte semmit nem változnak akár több száz millió éven keresztül (ún. élő kövületek, pl. bojtosúszós hal vagy Gingko biloba). Ebből pedig azt a következtetést lehet levonni, hogy arra bukkannak, amire akarnak, ha már lehet választani a kettő közül. De ha mind a kettőre bukkannak, akkor egyik üti a másikat, és akkor el kell dönteni, hogy melyik fér bele jobban az evolúciós képbe, és azt kell kihangsúlyozni.

Az élővilág fejlődése azonban nem egyenletesen zajlik, mivel a külső környezeti tényezők időnként drasztikusan beleavatkoznak az események menetébe. Egy kisbolygó becsapódás, egy jégkorszak vagy egy nagyon aktív vulkáni működéssel jellemezhető időszak (vagy különösen ezeknek az együttes előfordulása) gyakran tömeges kihalásokat okozhatott a Földön.

Öt nagy kihalási esemény mellett számos kisebb epizód színesíthette bolygónk történetét (mármint az evolúciós modell szerint), amikor globális vagy regionális méretekben az éppen aktuális élővilág fajainak jelentős része viszonylag rövid idő alatt eltűnt.

A FAJKÉPZŐDÉS TÖRTÉNETI MEGKÖZELÍTÉSE

A kövületekből (úgy) tudják, hogy folyamatosan keletkeznek új fajok. Egyrészt a törzsfejlődés során a fajok átalakulnak: ezért az evolúciós folyamat legértékesebb bizonyítékai közé az átmeneti alakok kövületei tartoznak. (Pontosabban amit átmeneti alaknak határoznak meg). A fajkeletkezés során viszont a fajok száma is nő.

Ha a modern evolúcióbiológus a fajképződésről beszél, akkor a fajok számának növekedésére gondol, vagyis arra a folyamatra, amelynek során egy szülőfajból két vagy több új faj jön létre.

[Holott a fajképződés a szülőfajnál kezdődik, hogy az először hogyan jött létre? Elsősorban nem azzal kellene foglalkozni, hogy a mostani élőlények miből fejlődtek ki, hanem hogy amiből a mostani élőlények kifejlődtek, - az miből fejlődött ki? Azonban a könnyebbik megoldás a szülőfaj leszármazottaiból próbálni magyarázni a fajkeletkezést.]

Ezt figyelte meg Darwin is, amikor a Galápagos-szigeteken észrevette, hogy az egyetlen betelepült dél-amerikai gezerigófajból, illetve pintyfajból - Darwin-pintyek - több faj alakult ki. Melyek lehetnek azok a mechanizmusok, amelyek a fajoknak ezt a megsokszorozódását eredményezik?

De a kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy a gezerigó/pintyfajból hogyan alakult ki több faj, amikor azok is mind pintyek? Ha a gezemicéből sokféle színű gezemice jön létre, pl. sárga, kék, meg lila – az eredeti halvány hamuszínű gezemicéből -, attól az még mind gezemice. Akkor jönne létre új gezemice faj, ha a 'macska-féle' gezemicéből létrejönne a 'kutya-féle' gezemice, és a nyávogást ötvözné az ugatással.

Maradjunk annyiban, ami már eredetileg is meg lett állapítva, hogy „a faj a rendszerezés alapegysége, a közös származású, külső alakjukban és belső felépítésükben csaknem teljesen megegyező, önmagukhoz hasonló termékeny utódokat létrehozó egyedek összessége. „

Ezek a pintyek pedig közös származásúak, külső alakjukban és belső felépítésükben csaknem teljesen megegyezőek, csupán a csőrformájuk változott meg, mint ahogy a hidegben egyes állatok vastag bundát növesztenek. Vagyis új faj nem jött létre, hanem esetleg új alfaj:

Faj alatti rendszertani kategóriák: alfaj: természetben létrejött csoport a fajon belül: változat, forma (eltérés). Egy alfaj a faj egyedeinek környezethez való alkalmazkodása során alakulhat ki. Az elterjedés következtében más hatások, környezeti tényezők befolyásolhatják az egyedek fejlődését, amihez az élőlények alkalmazkodhatnak, ezzel megváltozhatnak.”

A gezerigó változására ez pedig teljesen ráillik!

A FAJKÉPZŐDÉS TÍPUSAI

AZ ALLOPATRIKUS FAJKÉPZŐDÉS
Állatok esetén leggyakoribb az ún. allopatrikus fajképződés. A populáció egyedei ilyenkor földrajzilag szigetelődnek el egymástól. Földrajzi elszigetelődés számos módon bekövetkezhet az eredetileg egységes populáció egy részének más élőhelyre vándorlásától kezdve hatalmas geológiai történésekig (amilyen egy új hegylánc képződése vagy a kontinensek feldarabolódása). Az eredetileg egy fajba tartozó, de földrajzilag elszigetelt állományokból előbb-utóbb különálló, egymással már mesterségesen összehozva sem szaporodó populációk, azaz új fajok alakulnak ki.

Azonban néhány kóbor macska földrajzi elszigetelődése még előbb-utóbb sem jelenti azt, hogy kutyakölyök szülésére vetemednének, még egy új faj kialakulásának kedvéért sem. Ilyen szempontból a macskafélék eléggé konzervatívak tudnak lenni. (Kampis György 'kutya-macska'-féle példájánál maradva.)

A PERIPATRIKUS FAJKÉPZŐDÉS
A peripatrikus fajképződés tulajdonképpen az allopatrikus fajképződés speciális formája. Az elszigetelődés úgy jön létre, hogy egy alapító populáció keletkezik a faj elterjedési határain kívül. A két populációt lakhatatlan terület választja el egymástól. Az alapító populáció kicsi és genetikailag szegényes, mivel általában egyetlen megtermékenyített nőstény vagy néhány egyed hozza létre. A kis populációméret megkönnyíti a fajképződést, a kis méret miatt viszont rendkívüli mértékben fenyegeti az állományt a kipusztulás veszélye.

A peripatrikus fajképződésre jó példát jelentenek a valamilyen katasztrófa következtében a szárazföldről egy szigetre sodródott kis alapító populációból kialakuló szigeti fajok.

PERIPATRIKUS FAJKÉPZŐDÉS A SZEMÜNK ELŐTT?
1995 nyarán legalább 15 leguán túlélte a Marilyn hurrikán pusztítását, és kidöntött fákon tutajozva eljutott a Kis-Antillák részét képező Anguilla szigetére. Amennyire megállapítható, ez a néhány egyed képviseli elsőként az Iguana iguana fajt a szigeten.

Az evolúcióbiológusok izgatottan figyelik, mi történik az állatokkal. Életben maradnak-e a szigeten? Ha igen, megváltoznak-e? Ez a változás csak kismértékű lesz-e, vagy bekövetkezik a peripatrikus fajképződés? Ez azt jelentené, hogy az Anguilla szigeten élő leguánok egy idő után már képtelenek lesznek szaporodni korábbi Iguana iguana fajtársaikkal.

Képzeljük el ugyanezt macskákkal. Még két macska is nehezen jön ki egymással, nem hogy tizenöt. Mondjuk összevesznek egy nagy fazék tejen. Erre szanaszét szaladnak a világban. Később letelepednek valahol, egy nyugodt helyen, mint a brémai muzsikusok. De nem lesz belőlük holdra tejért vonyító kutya, ilyen sztorira még a Grimm testvérek se vetemedtek.

A PARAPATRIKUS FAJKÉPZŐDÉS
A fajképződés következő típusa a parapatrikus fajképződés. Ennél a speciációnál két közvetlenül egymás mellett élő populáció között a génáramlás szabad (tehát nincs földrajzi elszigetelődés), de a környezet, amelyben élnek különbözik.

A két populáció egyedei képesek egymás között szaporodni (ezek az ún. hibridövezetek), de az  utódok egyik populáció élőhelyén sem bizonyulnak sikeresnek. Ezért egyes szelekciós tényezők olyan mechanizmusok kialakulásának irányába hatnak, amelyek az ilyen populációk közötti kereszteződések számát csökkentik. A parapatrikus fajképződés érdekes példáját képviselik a gyűrűfajok.

Például két egymás szomszédságában élő macska teljesen különböző környezetben él. Az egyik helyen egerek vannak, a másik helyen meg agarak. Attól, hogy az egyik helyen a macska kergeti az egereket, a másik helyen meg az agarak kergetik a macskát, attól még az egér-macska-agár nem fog egy evolúciós láncot alkotni még egy utazócirkusz kedvéért sem.

GYŰRŰFAJOK
Gyűrűfajról akkor beszélünk, amikor populációk hosszú láncolata visszaér a kiindulási ponthoz, s a lánc két vége átfedi egymást. A lánc átfedő két végén lévő populációk már genetikailag annyira elkülönültek, hogy képtelenek szaporodni egymással, vagyis külön fajként viselkednek. A két összeérő populációt egymással szaporodni képes köztes populációk sora kapcsolja össze.

A gyűrűfajok egyik legismertebb példája a heringsirály-ezüstsirály fajkör. Ennek a kiindulási faja a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger medencéjében elterjedt sárgalábú sirály (Larus cacchinnans), amelyből az európai atlanti-óceáni területen alakult ki a heringsirály (L. fuscus), a Bering-szoroson átvándorolva és izolálódva, Észak-Amerika atlanti partvidékén pedig az ezüstsirály (L. argentatus), amely másodlagosan szintén elterjedtté vált az Atlanti-óceán európai partvidékein is. Itt azonban, noha közös "ősfajból" erednek (aminek az eredetét természetesen homály fedi), a heringsirály és az ezüstsirály már egyértelműen, önálló fajként viselkednek egymással szemben.

Ha ugyanezt átvetítjük a macskákra, attól még mindegyik nyávog, hogy az óceán melyik partján lépnek a farkára. Attól még macska marad. Új faj akkor lenne, ha mérgében ebfogat növesztene, s azon nyomban ki is próbálná az új evolúciós szerzeményét az őrá taposó delikvens lába ikráján. Ugyanígy, ha az a sokféle sirály létrejön, az még sirály marad, még a háromlábú sirály is jönne létre, azt a piacon nehezen lehetne eladni atavista szárnyas krokodilnak, még ha úgy is árulnák, hogy eredeti törpe, csak éppen nem kerti.

A SZIMPATRIKUS FAJKÉPZŐDÉS
A fajképződés máig egyik legvitatottabb formája a szimpatrikus fajképződés. Ez esetben nincs földrajzi elkülönülés és környezetváltozás sem. A szimpatrikus fajképződés meglehetősen ritka.

Egyik példája az afrikai édesvízi tavakban élő bölcsőszájú halak (Cichlidae) szétválása. Esetükben a szimpatrikus fajképződést az idézte elő, hogy egyes nőstények egy bizonyos élőhelyet részesítettek előnyben (a tavon belül), és csak azokat a hímeket engedték közel magukhoz, amelyek ugyanezt az élőhelyet kedvelték. Így végül több - közeli rokon - faj alakult ki.

Képzeljünk el néhány macskát, amelyek suttyomban úgy alszanak a nagymama unokájának ott felejtett a bölcsőjében, hogy egy idő után olyan bölcsőhátú, görbe macskává válnak. Kiváltképp amikor szundizás után kiugorva a bölcsőből domborítják a hátukat. Egy idő után úgy megszokják a bölcsőt, hogy csak olyan kandúrokkal hajlandók randizni, akik hasonlóan előnyben részesítik a bölcsős szundit a rekamiésnál. Attól még a gazdájuk ugyanúgy azt kiáltja rájuk, hogy - sicc ki!, és nem azt, hogy – blöki, na húzz ki!

A MUTÁCIÓS FAJKÉPZŐDÉS
Végül - az általános elképzelésnél jóval ritkábban - kromoszómaszám-változás vagy más, erőteljes hatású mutáció révén is előfordulhat azonnali új faj kialakulása. Növényeknél nem ritkák a kromoszóma-többszöröződéssel (poliploidia) létrejött új fajok (lásd például a kultúrnövényeket).
 
Állatoknál (legalábbis magasabb szerveződési szintű állatoknál) viszont valószínűtlen, hogy akár a kromoszómaszám-változás, akár a mutáció a szabad természetben életképes és szaporodóképes új faj kialakulásához vezessen. Noha laboratóriumi körülmények között elő lehet állítani például röntgensugárzás okozta mutációval "új" muslicafajokat (Drosophila), ezek csak kuriózumok, és nem igazi fajképződéssel van dolgunk.

Természetesen magasabb szerveződésű állatoknál ez nem lehetséges, bár az olyan alacsonyabban szervezetteknél se nagyon, mint a macska, hiszen az eléggé alacsonyra van szervezve. Hiszen még állva is befér az ágy alá.

Aztán ha valószínűtlen, hogy a mutáció a szabad természetben életképes és szaporodóképes új faj kialakulásához vezet, akkor valószínű ez a padláson sincs másként, a macska macskát fog elleni, sokszor még jól el is dugja, hogy a kutya fáját neki!

Ami meg a muslincákat illeti, nem érdemes rájuk pazarolni a röntgensugarat, mert ugyanúgy nem tudnak igazi fajképződéssel szolgálni, mint az előző összes említett példány sem, hiszen egy fajból legfeljebb új alfaj jöhet létre, de valódi új faj soha. Mert ha egyszer nyávogónak lett teremtve a bajszos, abból sosem lesz kopasz szájú ugatós, még ha valami reklámfilm kedvéért meg is beretválják őkelmét.

Az ”UGRÁSSZERŰ" FAJKÉPZŐDÉS
Utolsó stádiumként érdemes még megemlíteni az "ugrásszerű" fajképződést, amit Niles Eldredge és Stephen Jay Gould a "megszakított (vagy pontozott) egyensúlyok révén megvalósuló evolúciónak" neveztek. Szerintük, ha egy új faj sikeres és jól alkalmazkodik az új ökológiai fülkéjéhez (niche-éhez), akkor sok százezer vagy millió évig is változatlan maradhat.

A széles körben elterjedt, népes fajok esetében gyakran figyelhető meg ilyen stagnálás (sztázis) a fosszilis leletanyagban. A fokozatos (graduális) evolúció és a megszakított egyensúly hívei között ma is éles viták folynak. Könnyen lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy a sztázis látszólagos és csak morfológiai jellegű, de a DNS szintjén állandóan zajlanak a "láthatatlan" változások, amelyek azután előkészítik a terepet a hirtelen, ugrásszerű morfológiai változásokhoz.

Hát ami a macskákat illeti, elég jól alkalmazkodtak az ökológiai fülkéjükhöz, kiváltképpen ha az közel van a kályhához és főleg, ha jól ki van párnázva. Akkor képesek akár millió évekig is macskaként szunyókálni, és eszükbe sem jut, hogy vonyító ebbé változzanak, akit hamar kipenderítenek a kutya hidegbe!

Na persze éles viták mindig vannak. És könnyen lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy a macskák meleghez szokott státusza csak látszólagos, mert genetikai szinten zajlik bennük az átalakulás molekuláris szintű zakatolása, csak nem lehet hallani, mivel a dorombolásuk elnyomja annak hangját.

Aztán meg hirtelen bekövetkezik az ugrásszerű morfológiai változás, mikor is hason fekvésből hanyatt vágják magukat. Ez pedig világos bizonyítéka annak, hogy nem kutyagumival laktak jól, az egyszer biztos. Erre a fajok változatlansága a legszembetűnőbb bizonyíték!

Vagy ahogyan Kampis György megfogalmazta: „nem kell különös éleslátás annak a felismeréséhez, hogy minden macska macska és minden kutya kutya, sőt az is biztos, hogy az egyikből sohasem lesz a másik... „

EGY KIS ANATÓMIA NAGYÍTÓ ALATT

A megtermékenyülést követő körülbelül nyolcadik hétig mind a hímnemű, mind a nőnemű embrióban azonos módon fejlődnek a húgy- és ivarszervek. Ezt követően pedig fiú magzatokban - a tesztoszteron jelenléte miatt - a Wolff csövek, leánymagzatokban pedig- tesztoszteron hiányában - a Müller csövek alakulnak ki, melyekből a belső nemi szervek fejlődnek.

A méhen belüli fejlődés során a két Müller-cső egymáshoz közel kerül, majd eltűnik az egymás felé eső faluk, és üregük összeolvad. Ha azonban a szervek fejlődése valamilyen külső vagy belső tényező miatt zavart szenved, a Müller csövek egyesülése elmarad, vagy csak részlegesen történik meg.

Így jöhetnek létre olyan fejlődési rendellenességek, állapotok, mint a petevezeték hypoplasia és aplasia (viszonylag ritka elváltozások), ami azt jelenti, hogy az egyik, vagy mindkét petevezeték csökevényes, nem elég hosszú, vagy nem elég tág, sőt olyan is előfordulhat, hogy egyáltalán nem fejlődik ki petevezeték.

Ennek meddőség illetve méhen kívüli terhességek sorozata lehet a következménye. A méh és a hüvely fejlődési rendellenességei gyakrabban fordulnak elő, mint a petevezeték eltérései.” (Dr. Soltész Annamária: A női nemi szervek fejlődési rendellenességei)

A fentiekből kiindulva teljesen világos, hogy az anatómia önmagában mennyire kevés, hanem szükséges az agyalapi mirigy által szabályzott hormonális háttér (a petefészek idegi-hormonális irányítás alatt áll, a petesejtek a hormonális szabályozás mellett érlelődnek), az idegi vezérlés, a sejtszintű kommunikáció, a vérképzési folyamatok összehangoltsága, a vizeletkiválasztási rendszer együttműködő kölcsönhatása, peteérési időintervallumok precizitása a sikeres megtermékenyítéshez igazodóan. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy ennek bonyolultságát megállapítsuk, ahhoz meg a tudomány is kevés, hogy ezt a maga teljességében átláthassuk.

Mivelhogy pedig ezek a rendszerek ma is létezően funkcionálva működnek, a fentiekhez igazodóan indokolt kérdések merülnek fel a részleteket illetően:

Mégpedig, pl. amíg a Müller csöveknek és a Wolff csöveknek nevezett anatómiai alkatrészek éppen hogy csak kezdtek létrejönni, (mert hogy valamikor létre kellett hogy jöjjenek!), addig belőlük hogyan fejlődtek a belső nemi szervek?

Továbbá az is felmerül, hogy miképpen történt meg egyáltalán a megtermékenyülése ennek az átmeneti lénynek, ha a megtermékenyülési mechanizmus is éppen fejlődő stádiumban volt? Azután a tesztoszteron vezérlés hogyan alakult ki úgy, hogy ilyenfajta csövek egyáltalán létrejöttek? A létrejövetel közben (az alatt a pár százezer vagy millió év alatt) hogy történt a szaporodás?

Az ivaros szaporodáskor kétszer is génkeveredés következik be: egy szervezetbe kerülnek az egyesülő petesejt és hímivarsejt génjei, de ezt megelőzően a petesejtben és a hímivarsejtben levő fél génkészlet a petesejteket és a hímivarsejteket létrehozó számfelező sejtosztódás (meiózis) során is keveredésen megy át.

De mi történne, ha csak egyszer következne be génkeveredés? Vagy egyáltalán nem következne be génkeveredés? Vagy bekövetkezne, csak éppen nem kellő (vagy nagyon is túlzott) mértékben?

A hímivarsejt feje különleges kötőfehérjékkel rögzül a peteburok külső felszínéhez. Na és a hímivarsejtnek rögtön volt feje, vagy esetleg úgy fejlődött ki neki hosszú idő alatt? És a kötőfehérjékkel mi a helyzet? Amíg ezek takarékon funkcionáltak, addig hogyan s miként történt a szaporodás?

Vagy pl. a hím oldalon lúgos anyagok vannak, amik semlegesítik a hüvely savas vegyhatását. Na és hogyan jött rá, hogy savas vegyhatást lúgos anyagokkal egyensúlyozza? És mi történt az alatt, amíg ez nem jött létre?

Aztán ha a Müller csövek egyesülése egészen véletlenül nem úgy sikerült ahogy annak sikerülnie kellene, mert a szervek fejlődése valamilyen külső vagy belső tényező miatt (amikből aztán lehetett bőven), zavart szenvedett, - akkor hogyan szaporodott ez a félkész élőlény?

- Adjatok egy félig kész bakancsot egy evolucionista lábára, és indítsátok útnak a Mount Everestre, majd meglátjuk nem ábrándul-e ki a fokozatos fejlődés darwinista teóriájából, mikor a lábujjai kezdenek kikandikálni az elől nyitott, klaffogó bakancsból, mínusz 60 C fok környékén hóviharban. -

A szaporodás területére visszakanyarodva, ilyen félig kész, vagy rosszul elkészült stádiumban alakulnak ki a fejlődési rendellenességek, amik lehetnek csökevényes petevezeték, vagy egyáltalán nincs is petevezeték. És mi következhet ebből? Meddőség! Vagy méhen kívüli terhesség! (stb...)
Na de mi van akkor, ha a méhe is éppen a fejlődésnek még az elején tart, vagy mondjuk a felénél, esetleg a háromnegyedénél? Akkor a terhesség hogy jön létre? És egyáltalán hogyan született meg ez a félkész evolucionista keveréklény, ha a kedves mamájának még annyira sem voltak kifejlődve a szaporodószervei, mint neki?

Az alapvető kérdések legalapvetőbbike: hogy a méh, mint olyan, az hogy jött létre? Mármint a legelső. Meg az anyaméh belső falából kialakuló méhlepény, meg a petevezeték meg a petevezető, stb. hogyan jöttek létre? Amíg magának kifejlesztette az ősegér vagy ősnyúl, addig (a pármillió évig) az hogyan szaporodott? És kinek vagy minek a tojásából született maga az ősnyúl?

Összehasonlításképpen: „hozzávetőleg nyolcvan évbe és intenzív mérnöki erőfeszítésbe került a fénymásoló gép kifejlesztése”. (Ian Stewart: A természet számai. A VILÁG – EGYETEM SOROZAT, Kulturtrade Kiadó, 1995. 32.old.) Pedig a fénymásológép nem is szaporodik. Legalábbis magától nem. De intenzív mérnöki erőfeszítés kellett hozzá.

Az ősnyúl ősének az őse honnan vette az erőfeszítést? A mérnöki hajlamot? Az elszántságot? A kitartást? Hogy tudott millió évekig kísérletezni? Nagyon eltökélt facér lehetett.

És akkor az sem világos, hogy amely fajok átalakultak más fajokká (pl. hüllők), azok is ugyanúgy megvannak most is! Ha meg olyan fajok alakultak át, amelyek az átalakulásuk miatt nyilván az átalakulásuk folytán eltűntek és új fajjá alakultak, akkor kellett lennie egy olyan stádiumnak, amikor a faj már nem volt a régi, de még nem volt az új. Hanem egy köztes lény.

Ahogy ezt már Kampis György is megállapította:

Ez megengedi egy tetszőleges szélességű, homályos közbülső zóna létezését is, ahol olyan  változatokat találunk, melyek a fajok adott rendszere mellett az egyik fajba még nem, a másikba már nem, pontosabban "nem szívesen" tartoznak, nem jól illeszkednek...” (A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében, Kampis György ELTE TTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tsz.)

No és a köztes lény hogyan szaporodott, ha már a régi módon nem tudott, az új módon meg még nem tudott?

A nem céltudatos természetnek igen sokat kellett kísérleteznie, hogy a szaporodásnak eme méhen keresztüli válfajának minden összetartozó szálát összeszője, a méh kifejlődésére váró méhtelen lénynek meg végtelen türelemmel kellett rendelkeznie, várván hogy az evolúció két nagy ezermestere, a mutáció meg a természetes szelekció beszerelje neki a nagy gépezetbe az összes szükséges anyacsavart, meg egy szemközt a sötétben kuksoló vállalkozónak az apacsavart. Hogy aztán egy nem kellően dokumentált pillanatban egymásba csavarodjanak.

Nyilván már másnak is szemet szúrt ennek hipotézisgörgetegnek a gördíthetetlensége, és feltette a kérdést:

Hogyan lehet, hogy az ivaros szaporodáshoz egyszerre vált azonos kromoszómaszámmal alkalmassá a két nem?” (Gáty Jenő: Egy fizikus észrevételei a biológiai evolúcióról. Darwin alkonya? II. évfolyam, 1. szám. 1999. Január)

Az evolucionisták hitünk tárgyává szeretnék tenni, hogy a hímnemű szaporodási szerv a szükséges időben fejlődött ki az emberi szervezet másik nyolc rendszerével együtt. Ezzel egy időben valahol a Föld egy másik szegletén, vagy éppen a szomszédban egy másik, nőnemű lény is kifejlődött ugyanazzal a kilenc rendszerrel, a szaporodási szerv kivételével, ami a hím szervnek a kiegészítése. Így ütötte rá a szaporodás nagy kalandjára a pecsétet a természet. Így szaporodott az emberi faj.

Szép történet.

Előbb azonban az evolúciónak arra kellene magyarázatot adnia, hogy a szaporodás hogyan lehetséges két faj egymásból való átalakulásának az átmeneti stádiumában, amikor az egész szaporodási mechanizmus is kényszerű módon át kell hogy alakuljon.

Az evolúció elképzelhető, csak kellő elképzelőtehetség kell hozzá. És azt a szabadság szabadossága érdekében az evolucionisták be is vállalják. Azt mondják, a „természetfölötti” egyszerűen bizonyos ismeretek hiányát jelenti arról, ami természetes.

Nem tudjuk megmagyarázni X-et, ennélfogva Y kell hogy legyen az oka”, avagy: „a tudomány nem képes megmagyarázni az élet összes aspektusát, ennélfogva Isten létezése kell hogy legyen a magyarázata.”

Hát nem feltétlenül szükséges isteni teremtéssel magyarázni a természetben megfigyelhető szaporodási mechanizmusok működőképességét, lehet azt evolúcióval is, mint ahogy fésűvel is átlehet fésülni az erdőt. Csak sok idő meg türelem kell hozzá, meg sok fésű, kiváltképp ha műanyagból van. Mert sokszor kell próbálkozni. És ha nem megy előröl, meg kell próbálni hátulról. Talpraesett erdész nem adja fel egykönnyen.

Walt Whitman, amerikai költő így fogalmazott: „Az ujjam legkisebb ízülete mellett megszégyenül a gépesítés csodája.”

Hát még hogy megszégyenül a természetes megtermékenyülés mellett a mesterséges megtermékenyítés csodája. Mert hogy a természetes bölcsőbe teszik bele a mesterségesen megtermékenyített petesejtet (a valóságban a szaporodó petesejt nyúlványai segítségével úgy ássa bele magát a méh falába, mint a fa gyökerei a földbe), mivelhogy a kémcső nem tudja kihordani.

Amit viszont a kémcsőben ki lehet hordani, azt ki is kell hordani, mert annak már szaga van. Mint annak a sok próbaterméknek is, amit az evolúció az évmilliók alatt előállított. (Pl. a félkész petesejtnyúlványokat, stb.) Csak éppen azt nem tudni, hogy mivel állította elő a próbatermékeket, mivelhogy a próbatermékek előállításához az őt megelőző próbatermékek nem elégségesek.

Az evolúcióelmélet tudományos értelemben nem tény – mint ahogy a tudományban elméleti szinten semmi sem kezelendő tényként, bár a gyakorlatban számos dolgot akként kezelünk – ám nem is „csak egy elmélet”. Olyan tudományosan megalapozott teória, amelyet számtalanszor próbáltak cáfolni, de egyetlen egyszer sem sikerült meggyőző érvet találni ellene.” (A SzkeptikusTársaság felkérésére írta: Dr. Hoffmann Gyula egyetemi docens PTE-TTK Genetikai és Molekuláris Biológiai Tanszék)

Bizonyára nem kellően fésülték át az evolucionisták az érvek erdejét. De ha nagyok akarták volna,ők maguk is rátaláltak volna. Csak talán nem nagyon akarták. Ez attól függ, kinek mi az érdeke. A látómezőnkbe az nyilván nem kerül, amit soha nem akarunk meglátni. Ellenben:

Én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” (Példabeszédek könyve 8:17, Károli ford.)

Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt, amíg közel van! Hagyja el útját az istentelen, és gondolatait a bűnös ember! Térjen vissza az Úrhoz, aki megkönyörül rajta, és Istenünkhöz, mert ő nagylelkű a megbocsátásban!” (Ézsaiás könyve 55:6-7, Káldi Neovulgáta ford.)

AMIRE AZ EVOLÚCIÓ FIGYELME KITERJED

Hogy mennyire nincs bebizonyítva az evolúció elmélete, a korábban idézett nyilatkozatokból világosan kiderül. Hanem mi az amire azt mondják, hogy bebizonyított dolog?

Darwin alapelve lényegében azt mondja, hogy olyan egyedek népességében lehet evolúció, amelyekre az jellemző, hogy sokszorozódnak, ezen közben bizonyos sajátságaik öröklődnek, de ez az öröklődés nem pontos, időnként hibák következnek be, és hogyha az öröklődő tulajdonságok befolyásolják azt, hogy az illető egyed milyen sikerrel éli túl a különböző dolgokat és milyen termékeny, akkor az ilyen egyedek populációjában természetes szelekción keresztüli evolúció megy végbe. Pont. Kész. Ez az amiben holt biztosak vagyunk.” (Szathmáry Eőrs nyilatkozata a „Szombat délelőtt” című rádióműsorból)

Hogy ez így működik, rendjén is van, hiszen így lettek megteremtve. Mármint hogy tudjanak a bibliai értelemben vett nemen belüli változatok létrejönni. Ennélfogva, hogy természetes szelekción keresztüli mikroevolúció megy végbe, ez egy természetes folyamat. Ez azonban teljesen távol áll attól, hogy új alapfajok, bibliai szóval „nem”-ek jöjjenek létre hasonló módon, természetes szelekción keresztül.

Azonkívül ez a darwini alapelv az evolúcióra vonatkozóan csak azon egyedek népességére vonatkoztatható, amelyekre jellemző a sokszorozódás.

A fajok sokszorozódása addig nem is ütközik akadályba, amíg saját faját (vagy azon belül alfaját) hozza létre. De mihelyst fajáttörésre vetemedne, és egy addig még nem létező, új szaporodási módozatra, máris szembekerül azzal a problémával, hogy a szaporodási struktúra átalakulásának közbeeső fázisai között kényszeredetten felfüggesztődik a szaporodás a szükségszerű átmeneti csökevényesség stádiuma miatt, és ezáltal máris befellegzett annak a fajnak, mert közben nem tud szaporodni, nem tud túlélni, és kihal. Ha már úgy nem tud szaporodni, ahogy eddig tudott, és még úgy nem tud szaporodni, ahogy ezt az új fajkeletkezés hozza magával, akkor kipusztulásra van ítélve.

Müller Miklós tudománytörténész sejtbiológus szerint „a környezethez való alkalmazkodás vezet az evolúcióhoz, míg az alkalmazkodás mikéntjei egyre jobban változnak.” (A Kossuth rádió „Dobszerda” című műsorából.) Ez az egyre jobban való változás azonban nem csak térben képzelendő el, hanem időben is.

Márpedig az időben való változás fokozatossága a fajkialakulás testi (hormonális, idegi, stb.) változásának a fokozatosságát is magával hozza. Vagyis egy széttöredeződést, egy elaprózódást, mielőtt újra fölépülne egy még magasabb szinten. Ezért vagy rögtön át kell alakulnia, vagy sehogy nem tud átalakulni.

Vagyis pl. egy tojásból kikelő lénynek rögtön elevenszülésre alkalmas szaporodószervekkel rendelkező lénnyé kell válnia, vagy tojásból kikeltővé valamilyen alapjaiban másféle szaporodási módozatból. Ha rögtön át tud váltani, nincs gond, de ha nem rögtön, akkor csak gond van. Mert a táblát nem lehet kitenni, hogy átépítés miatt zárva! A szaporodás pár millió évre felfüggesztve!

Legalábbis addig, míg az újabb fajta rendszer (mondjuk a nőstény emlősök igen fejlett placentája, ami biztosítja a még meg nem született magzatok táplálását és fejlődését a hüllőkhöz képest) tetőtől talpig teljesen ki nem alakul.

Hogy az illető egyed egy fajon belül milyen termékeny, azt pontosan a fajon belülisége garantálja, és nem a fajon túli éppen átalakuló fázisban való fokozatossága. Mert az a termékenységét nem hogy nem garantálja, hanem egyenesen detronizálja. A korcsok sorsa a széthasadás.

Ezért ha az emlősök őseit éppenséggel vissza is vezetik (elméletileg) az ősi hüllők Synapsida nevű csoportjára, amely csoport állítólag már a hüllők törzsfejlődésének korai szakaszában (ha igaz, a felső triászban, mintegy 204 millió éve) elkülönült a többi hüllő fejlődési irányától, a hüllők vagy szauropszidák (Sauropsida vagy Reptilia) első ismert fajára, a Hylonomus Lyelli-re, amely mint a legrégebbi ismert hüllőként körülbelül 20-30 centiméter hosszú lehetett, akkor is a kérdés a korábbi eredetre vonatkozik. Hogy az miből és hogyan keletkezett, annak elődjei hogyan szaporodtak, egészen addig, amíg visszajutunk az egysejtűek szaporodásáig.

Az egysejtűek osztódnak. Ez tény. Most jön az elmélet: Más egysejtűek szorosan egymás mellé kerülnek, az egymás felé eső sejthártyájuk rövid időre feloldódik, majd különválnak. Ez nem valódi szaporodás, mert a két sejt továbbra is két sejt marad, de a tulajdonságok átvitelének, az öröklődésnek és a két nem közötti szexuális szaporodásnak mégis ez az alapja. Fejlettebb fokon az új egyed a két különböző nem ivarsejtjeinek összeolvadásából keletkezik.

Ez tehát a sejtek tánca. Mindez titokzatos félhomályban történik. Különösen a szoros egymásmellé kerülés. De különösen az, hogy az egymás felé eső sejthártyájuk csak úgy feloldódik. Bizonyára az izgalom teszi. Aztán különválnak. Válóperre nincs is szükség. Ez nem valódi szaporodás, de a nagyok is így csinálják. Ez a két nem közötti szaporodásnak az alapja. De hogy a két nem honnan jött elő, az kész rejtély.

Fejlettebb fokon összeolvadnak a különböző nemű ivarsejtek. Ez valóban így történik. De vajon a fejlettebb fokra való kerülés, de különösen a közbülső időben való szaporodás, az hogy történik? Feszegessük, vagy ne feszegessük? Inkább ne. Inkább kerüljük ki ezt a kérdést.

Amikor az emberek megkérdőjelezik az olyan komplex adaptációk eredetének népszerű magyarázatait, mint a gerincesek végtagjai, a szexuális reprodukció, a harkály nyelve, vagy a kétéltűek kemény héjú tojásai, akkor rendszerint hosszasan sorolják nekik annak okait, hogy ezek a struktúrák miért is olyan fontosak azoknak az élő szervezeteknek a számára. Pontosabban, ezeknek a struktúráknak a szelektív előnyét hozzák fel kialakulásuk indokaként. Ezzel azonban ismét megkerülik a kérdést.

Nem elegendő, ha az evolucionista egy bizonyos struktúrának a funkcióját megmagyarázza. Amit meg kell magyarázni, az ezeknek a struktúráknak a mechanisztikus eredete! A természetes kiválasztódás arra ad magyarázatot, hogy az élő szervezetek hogyan alkalmazkodnak a kisebb környezeti változásokhoz. A természetes kiválasztódás lehetővé teszi az élő szervezetek számára, hogy azt tegyék, amit Isten parancsolt nekik, hogy tegyenek. Azaz hogy szaporodjanak és sokasodjanak.

A természetes kiválasztódás azonban nem ad magyarázatot arra a döntő kérdésre, hogy a bonyolult adaptációk hogyan jöttek létre először.„ (Dr. Ray Bohlin : Az evolúciós elmélet öt kritikus pontja)

EGY ŐSBŐL SZÁRMAZÓ EMBERISÉG

Az ENSZ-közgyűlés 1963. november 20-án elfogadott deklarációja, az UNESCO tudósainak nyilatkozata alapján kimondta: „a ma élő emberek egy fajhoz tartoznak: a homo sapienshez, és közös törzsből származnak. Hogy mikor és hogyan váltak szét az egyes emberi csoportok, még vita tárgya.”

Lám, a tudósok meg ezt olvassák ki az ő kutatásaik eredményeiből, és nem veszik figyelembe, amit ugyanerről a témáról az Isten szava mond:

Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet.” (Apostolok Cselekedetei 17:26)

A közös törzs az tulajdonképpen egyetlen ős, egyetlen faj, az Isten által teremtett emberi faj. Az emberi fajhoz tartozó egyének meg képesek alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez és ezeket a tulajdonságaikat át is örökítik az utódaikba, de ettől még nem lesz belőlük egy új faj, mivel csak egy domináns tulajdonság jelent meg az utódokban.

Pl. egy kínai embernek az utódain ha más népekkel keveredik, jó pár generáción át megfigyelhető a vágott szem. De ez még nem evolúció, hiszen semmi új nem történt, csak keveredtek a tulajdonságok. De ugyanez az állatvilágra is igaz.

Ami meg a hajlott hátú ősember-féle teóriát illeti, ahonnét származtunk volna, ez is egy elhamarkodott és túllihegett következtetésből származik:

A tankönyvek, a különféle ismeretterjesztő könyvek a neandervölgyi ősembert még ma is erősen hajlott testtartással ábrázolják, és így él elképzelésünkben is. Ezt az elképzelést lényegében egyetlen lelet alapján alkották meg.

Ez a lelet Franciaország területén élt, idős férfitól származó maradványokból áll, amelyek beható vizsgálatok tárgyát képezték. Ma már tudjuk, hogy ez a 40-50 éves férfi súlyos ízületi gyulladásban szenvedett. Egy súlyosan beteg ember deformálódott csontjaiból a testtartásra következtetni pedig merész vállalkozás.

Az antropológusok számos neandervölgyi koponyán végzett összehasonlító vizsgálatokkal kimutatták, hogy az említett „öreg férfi” szélsőséges változatot képvisel. Ma már számos újabb lelet és összehasonlító vizsgálati eredmény áll rendelkezésre, amelyek a neandervölgyi hajlott testtartása ellen szólnak.

Az újabb időkben felmerül az a kérdés is, vajon fiziológiailag lehetséges-e az egyáltalán, hogy a neandervölgyi ember testtartása hajlott volt.

Számos anatómus és zoológus az utóbbi években arra a meggyőződésre jutott, hogy egy állat vagy csak teljesen felegyenesedve vagy csak négy lábon tud járni. Ha egy csimpánz valamilyen szerszámot visz, teljesen felegyenesedve jár, ha a mancsai szabadok, mind a négy lábán fut. Ehhez hasonlóan képzelhető el ma a felegyenesedés folyamata – így nem lehet, hogy az előemberek hajlottan jártak.

A neandervölgyi ősemberről alkotott kép kultúrtörténeti szempontból is helyreigazításra szorul. Számos újabb lelet azt bizonyítja, hogy az e korból származó előember bonyolult szertartásban temette el halottait, és valamilyen istenségben hitt.

E leletek alapján sokan a neandervölgyit már nem is az embernem külön fajának tekintik, hanem a homo sapienshez – a gondolkodó emberhez – számítják, mint alfajt.” (Az ősember testtartása, Szabad Föld tudományos rovata: 1983. okt. 1. 17. oldal)

Ugyanerre a következtetésre jutott az 1996-ban végzett számítógépes kutatásában az angol paleoantropológus, Robin Crompton is, aki szerint átmeneti mozgásforma a négykézláb járás és a felegyenesedett két lábon járás között nem lehetséges, mert olyan rengeteg energiát emésztene fel!

A humanista materializmus jelenlegi diadala az isteni teremtés felett tehát alighanem egy társadalmi közízlésnek a domináns eszményképei közé tartozik csupán, de ezen a vallások (történelmi egyházak) múltbeli torzulásai miatt nincs is mit csodálkozni.

EGY KIHÍVÁS A TUDOMÁNYNAK

Felkérték a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóközpontjának képviselőit, hogy kémiai anyagok alkotóelemeinek a felhasználásával egy tojás létrehozását kíséreljék meg. Az nem volt meghatározva, hogy strucctojás legyen az, vagy hangyatojás. És mi volt a válasz?

ez a kérés abszurd és semmilyen tudományos alappal nem rendelkezik... az élet keletkezését illetően és abban a teremtés szerepének megítélésében mindenkinek a hitére kell támaszkodnia”. (Dr. Dudits Dénes)

Hát ha még egy szülésre alkalmas méhet kellett volna megalkotniuk. Akkor rájöhettek volna, hogy mit jelent fokozatosan létrehozni valami olyasmit, aminek rögtön, egyszerre és egészen készen kell lennie ahhoz, hogy használni lehessen, különben semmit nem ér az egész. Hanem pontosan a szaporodásnak és a túlélésnek a gátja, ha valaki ebbe aprólékos kivitelezéssel belekezd. Éppen ezért a természet sem kezdett bele.

Az csak egy jól hangzó hipotézis, hogy belekezdett. Az pedig még jobban hangzik, hogy véghez is vitte. Nyilván évmilliók alatt. Addig meg úgy szaporodott, hogy sehogy. Mivelhogy csökevényes felépítéssel nem lehet szaporodni.

Az igaz, hogy a szaporodás, az embrió extrauterinalis fejlődése, a női nemi szervek egyik oldali, és a hím párzószervek csökevényes fejlettsége több madárfajban csökkenti a test súlyát, ezáltal szintén elősegíti a repülést. Csakhogy a szaporodást meg hátráltatja. Sőt, meg is gátolja. Mármint a fejlődés kezdeti szintjén.

Mert vagy rögtön működőképes és tud szaporodni, vagy nem működőképes, és nem tud szaporodni. De akkor túlélni sem tud. És akkor az evolúciós elmélet is ugyanúgy nem tud túlélni. A természetes szelekció nyomása alatt elvérzik.

Fél lábbal és fél szemmel még el lehet vergődni valameddig (mondjuk az első szakadékig), de „félméh”-hel, nincs az a modern szülőszoba, ahol le tudnának vezetni egy épkézláb, sikeres szülést. Na és vajon mi lenne annak a „félméh”-nek a terméke??

AZ EVOLÚCIÓ ÚJ ÚTJAI

Az evolúciónak tehát új utakat kell keresnie, hogy a múlt millió és millió sikeres túlélését millió és millió éveken át biztosítsa. Vagy netán oda lyukadtunk ki, hogy az evolúciós elmélet átmeneti alanyai nem mások, mint latinul: 'handariticus bandarátum'-ok?! Akkor ez a császár új ruhája. Szépen fel van öltözve és jól áll neki. De inkább maradjunk a realitásoknál.

Teljesen helytelen az az állítás, hogy az emberek abban az arányban veszítik el az Istenbe és a Bibliába vetett hitüket, amilyen arányban nő a természetről való ismeretünk. Sokan inkább arról győződtek meg, hogy minél többet ismertek meg a természetben Isten teremtői munkájából, annál inkább értékelték és csodálták azt az összhangot, ami a feltáruló természet titkai és a Szentírás között van:

Én az egész munkásságom során azt tapasztaltam, hogy a természet csodái olyan hihetetlen gazdagságot és olyan hihetetlen komplexitást tárnak elénk, amelyet én a magam részéről nem tudok egyszerű mechanisztikus, fizikai törvényekkel magyarázni, hanem napról napra, minél többet próbálok megérteni ezekből a titkokból, annál több tárja magát elém, és annál mélyebb meggyőződésem, hogy sokkal mélyebb, sokkal nagyobb összefüggések állnak a természet titkai mögött, mintsem hogy azt mechanisztikus, materialisztikus elvekkel meg tudjuk magyarázni…

Tanáromat, Szenthágotai Jánost egy brüsszeli nemzetközi konferencián megkérdezte egy angliai egyetem filozófia professzora, hogy hisz-e Istenben, vagy egy olyan lényben, aki fölöttünk áll, és mindenható? Azt mondta, hogy igen, hisz. És hisz-e abban, hogy egyszer majd még élni fog halála után is? Azt válaszolta, igen, hiszek. De hát professzor úr, ön egy természettudós, agykutató, hogy képzeli mégis ezt el, amikor meghalunk, az agyunk szétesik atomokra és molekulákra, azután elenyészik, más élőlények, más természeti lények atomjaivá válik a nagy körforgás során – elhiszi, hogy előbb-utóbb ez összeáll majd valamivé, és ön vissza fog térni?

Azt válaszolta, kérem, én nem azon gondolkodom, hogy milyen formában, hogyan, én egy dologban hiszek, hogy létezik valami nagyobb létező nálunk. És én ebben hiszek, és az összes többi nem érdekel, mert ha ez így van, akkor garantáltan nem enyészünk el mi sem…

Úgy hogy úgy gondolom én is (mint tanárom), nem a hogyanok és a mikéntek, hanem a létezés léte, lényege a döntő itt, az hogy minél többet látjuk a természetet, és érzékeljük mint kutatók a természet titkait, a sok csoda mögött valami olyan sejlik föl, ami arra enged k ö v e t k e z t e t n i, hogy nem az enyészet diktálja a természetben a törvényeket, hanem valami csodálatos, valami pozitív erő.

A francia Levinas elmélete az, amelyet mélyen hiszek, hogy az emberi arc az amely föltár, fölsejtet egy másik dimenziót egy magasabb rendű világból, és számomra, ha a tudományos felfedezések vagy a tudományos magyarázatok sokszor esetleg azt is jelenthették, hogy teljesen materialista magyarázatokat is lehet találni olyan kérdésekre, amelyeket az ember fölvet munkája során, pl. a magasabb szellemi működésekkel kapcsolatban, akkor is mindig valahol a másik oldal ott volt előttem, a másik ember, a másik ember arca, az abból áradó, sokszor azt kell hogy mondjam, transzcendentális tapasztalás/tapasztalat, amelyik azt mutatta, hogy lehet, hogy a tudomány eszközeivel sok mindent meg lehet magyarázni, de az emberi kapcsolatok, és ezen belül is, különösen a SZ E R E T E T, a vonzódás valaki iránt, a ragaszkodás, a féltés, ezek olyan dolgok, amelyek egy sokkal másabb világról árulkodnak, amelyben hiszek.” (Gulyás Balázs, a stockholmi Karolinszka egyetem agykutatója, a MTA külső tagja, rádiónyilatkozat)

NATIONAL GEOGRAPHIC EVOLÚCIÓS TEÓRIÁJA

Hogyan változtatták meg a Galapagos-szigetek a világot ?

A Galapagos-szigetek számtalan ritka helyi állatfajnak adnak otthont. A csendes-óceáni vulkanikus eredetű szigetcsoport szolgált bizonyítékként a 19. században Charles Darwin számára az evolúció elméletének alátámasztására.

Darwin már évekkel a szigetcsoportra érkezése előtt kigondolta a természetes kiválasztódás folyamatának alapelveit, de szilárdnak tűnő bizonyítékokat csak a Galapagoson talált furcsa állatsereglet szolgáltatott számára. Darwin elmélete mérdföldkőnek számít a biológia történetében, bár az általa kidolgozott teória a mai napig viták tárgya.

Charles Darwin, a fiatal brit természettudós 1835-ben érkezett meg az Ecuadorhoz tartozó szigetcsoport San Cristoban szigetére. Az éghajlatot pokolian forrónak találta, de nagyon elcsodálkozott az ismeretlen, embertől nem félő állatok láttán. A szigetek ugyanis annyira távol estek a civilizációtól, hogy az emberkerülés sem fejlődött ki az ottani állatvilág egyedeiben.

Az európaiak egyébként 1525-ben fedezték fel a szigeteket, de ezt követően még 300 nem háborgatták a már évezredek óta külön úton fejlődő faunát. Mivel a szigetcsoport kb. 500 mérföld távolságban fekszik a latin-amerikai kontinenstől, az állatfajok ehhez az elszigetelt környezethez adaptálódtak. Még az egyes szigetek élővilágának összehasonlítása is nagy különbségeket mutat.

A galapagosi óriásteknősök testmérete Darwin szerint azért nőtt meg rendkívüli mértékben, mert nem fenyegették őket ragadozók, akik elől az elrejtőzést szolgálta volna a kisebb méret. Darwin figyelmét nem csupán a teknősök ragadták meg (akiket nem csak megfigyelt, hanem meg is kóstolt), hanem az igaunák, az oroszlánfókák és elsősorban a madárfajok hatalmas gazdagsága. A szigetek madárvilágának 85 százaléka őshonos fajokhoz tartozik, amelyek sehol másutt nem találhatóak meg.

Darwin a legalaposabban a galapagosi pintyféléket tanulmányozta. A szigetcsoporton 31-féle pintyfaj él, legtöbbjüket csak a csőrük mérete és alakja alapján lehet megkülönböztetni. A különböző csőrformák Darwin elmélete szerint a különféle táplálékforrásokhoz való hozzáféréstől függően alakultak ki.

A galapagosi pintyfajok között vannak harkályként táplálkozó változatok, akadnak a rovarokat fadarabokkal kipiszkálók, sőt vannak olyan fajok is, amelyek az óriásteknősök páncélján élő rovarokat fogyasztják.

A széles körben elterjedt vélekedéssel ellentétben Darwin nem a Galapagos-szigeteken eltöltött öt hét alatt fogalmazta meg az evolúció teóriáját. Valójában négy év gondolkodást és más tudósokkal való konzultációkat követően, 1839-ben állt elő nyilvánosan a természetes kiválasztódásnak nevezett elmélettel.

Darwin szerint minden életképes faj azáltal maradt fenn, hogy az ősei sikeresen adaptálódtak környezetükhöz. Az az elgondolás, hogy a törzsfejlődés a primitívebb fajoktól a bonyolultabbak felé mutat, a 18. század vége óta már nem számított újdonságnak.

Azonban Darwin munkásságát megelőzően az evolúció „hogyanja", vagyis a fejlődés konkrét példákon való illusztrálása még hiányzott. A természetes kiválasztódás elmélete pótolta ezt a hiányosságot.

Darwin fogalmazta meg azt a maga korában eretneknek tűnő gondolatot, hogy galapagosi megfigyelései a Föld minden fajára alkalmazhatóak, köztük az emberre is. Ezután még húsz év telt el A fajok eredete című korszakalkotó munkájának 1859-es kiadásáig." (Natoinal Geographic Online)

Hozzátehetjük, Darwin nem csak ezt fogalmazta meg, hanem azt is:

Gyakran a hideg reszketés futott végig rajtam, és megkérdeztem magamtól, hogy vajon nem egy káprázatnak szenteltem-e az egész életem.” (Darwin, C. The Life and Letters of Charles Darwin. 1887, Vol. 2, 229. oldal)

Az, hogy Darwin a galapagoszi pintyfélék csőrének változásaiból nem a fajon belüli variálódásra következtetett, hanem fajátalakulásra, az túltesz minden káprázaton. Hiszen a föld minden fajának variálódása (SAJÁT FAJÁN BELÜL) kész ténynek mondható (mikroevolúció). De mi köze van ennek ahhoz, hogy egyik faj egy teljesen új fajba alakul át (makroevolúció), s mindezt úgy, hogy kezdetben még szaporodni sem tudtak – ez valóban minden káprázatot felülmúl!

Olyan, mint amikor a magyar (Tell) kártya lapjait (VII, VIII, IX, X, alsó, felső, király, ász) összekeverik (ezt a természetben a véletlen, a vak erők, a millió évek, a mutáció meg a természetes kiválasztódás végzi a hipotézis szerint – amit elegánsan természetes szükségszerűségként határoznak meg), és létrejön egy teljesen új kártyacsomag, amit már úgy neveznek, hogy francia kártya (treff, pikk, káró, kör, jack-bubi, Queen-dáma, joker-dzsóker).

Ez aztán a meglepi! Esetleg nem lehetséges, hogy az osztó személyében egy udvari bolonddal állunk szemben, aki úgy mászott ki a lapok közül, mint őstengerből a fülemülegyík? Vagy ahogyan P.W. Atkins a Teremtés című könyvében állítja:

Ha vannak atomok, és mód kínálkozik, molekulák is lesznek; és ha a molekulák nedves, meleg helyen tanyáznak, előbb utóbb lesz belőlük elefánt is.” (17. old.)

Arra azonban nem gondol, ha pl. fejletlen méhhel születik az elefánt, akkor meddő lesz, és nem tud kis elefántot szülni, ugyanakkor meg eredetileg hogyan születtek az elefánt ősei, amikor még a méh – mint olyan – ki sem volt fejlődve? Hogy vészelték át a fejletlen szaporodási mechanizmusok állomásait kényszerűen bejáró élőlények a szaporodásra még alkalmatlan fázisokat?

Attól, hogy a molekulák nedves, meleg helyen tanyáznak, attól még molekulák maradnak, és csak akkor lesz belőlük elefánt (meg más egyéb magasan szervezett élőlény), ha az összes szaporodási kivitelező és háttérapparátus egyszerre és együtt megjelenik tökéletesen kész állapotban, és nem csak úgy, biológiai morzsalékoknak a szintjén.

Magyar kártyával éppenséggel lehet snapszlizni, meg zsírozni (stb.), francia kártyával meg pókerezni, römizni (stb.), de ne hogy már valaki francia kártyával kezdjen el zsírozni, mert az már a trente et quarante (szerencsejáték) kategóriájába tartozik, és az ilyen hamiskártyás a javából!

*****
Az igazság az, hogy az állítólagos őstengerben létrejövő őssejt a szaporodás felfelé fejlődésének szempontjából lényegében mozdulatlanságra volt ítélve, hiszen ahogy elkezdett volna átalakulni egy másfajta szaporodási módozatra, mikor elhagyta a régit, de még nem fejlődött ki az új, szükségszerűen beállt a meddőség patthelyzete, ahonnét nincsen elmozdulás semerre. Hogy egy újfajta szaporodási mechanizmus létrejöhessen, ahhoz rögtön tökéletesen funkcionáló szaporodási mechanizmusra van szükség, hiszen átmeneti fázisban még torzszülöttek sem jöhetnek létre, nem hogy életképes, túlélésre alkalmas utódok. Éppen ezért az a sokféle és tökéletesen funkcionáló szaporodási módozat, ami létezik az élővilágban, a rögtön készre teremtést bizonyítja, tehát a TEREMTŐ szükségszerű létezését.

Hogy ezt az ateizmusra épülő világ elutasítja? Ez nyilván azért van, ahogy Werner Heisenberg is mondja: „Az első korty a természettudományból ateistává tesz; a pohár alján azonban Isten vár.” Kicsit jobban bele kellene tehát nézni abba a bizonyos pohárba!

A jóságos, szerető Atya hazavárja a Tőle elkallódókat. A saját felelősségünk és kiváltságunk, hogy – mint a példázatbeli tékozló fiú, - hazataláljunk Hozzá. (Vö. Lukács evangélium 15. rész 11-32)

--------------------------------

Ajánlás: A katolikus evolúciós modell