„Annak az embernek, aki pusztított minket, és gonosz tervet forralt ellenünk, hogy megsemmisüljünk, és ne maradjunk fönn Izráel egész területén, annak a maradékai közül adj át nekünk hét embert, hogy fölakasszuk őket az ÚR előtt Saulnak, az ÚR választottjának Gibeájában. A király azt felelte: Átadom őket.”
(2Sámuel 21:5-6)
Ennek a történetnek a kulcsa az, hogy amikor Dávid Istennel konzultál az éhínség (a 3 éves szárazság) okáról, az Úr azt mondja, hogy ez Saul és háznépének köszönhető, aki a háznépével együtt ártatlan vér ontásában volt vétkes, mert megölette a Gibeonitákat, akik pedig szövetségben voltak Izráellel. Ezért a tettéért Saul két fiával és lányának öt fiával fizetett. (Lásd a leírást a 2Sámuel 21:1-9-ben.)
„Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymás után következő évben. Megkérdezte Dávid emiatt az URat, és az ÚR ezt mondta: Saulért és az ő vérszopó háza népéért van ez, mivel megölte a gibeóniakat.” (2Sám 21:1)
Saul és háznépe igazságtalanul /mintegy buzgólkodva Izrael és Júda fiaiért/ teljesen ki akarta őket irtani, ezért megölt bizonyos embereket Gibeon városából.
[A 2Krón 1. szerint a gibeoni szentély őrizte a Szent Sátort. A Józs 9. szerint a gibeoniak ennek a szentélynek a szolgálatára voltak rendelve. A gibeoniak közötti vérfürdő a nóbi papság kiirtásával lehetett kapcsolatban (1Sám 22:1–23). Gibeon és Nób közel volt egymáshoz. Mindkét város Jeruzsálemtől É-ra feküdt. Eszerint Saul nemcsak a nóbi papokat gyilkoltatta le, hanem a szomszédos gibeoniak közül is sokat lemészároltatott.]
A szöveg nyilván azért nem részletezi Saul tettét, mert nem azon van a hangsúly, hogy és mikor irtotta ki őket, hanem azon, hogy Saul megszegte azt az esküt, amit az atyák tettek a gibeoniaknak (Józs 9:15). Ez egy olyan eskü közvetlen megszegése volt, amelyben Isten volt a kezes.
[Józsué idejében – több mint 400 évvel Dávid kora előtt – Izrael megesküdött, hogy nem tesz kárt a szomszédos törzsnek, a gibeonitáknak, Isten pedig elvárta, hogy Izrael megtartsa ígéretét, még akkor is, ha a gibeoniták becsapták Izraelt a megállapodás megkötésével. Saul király pedig tudott róla, és nyilvánvalóan megszegte. Saul bűne nemcsak a gibeoniták megölésében volt, hanem abban is, hogy megszegte ezt az ősi és fontos esküt.]
A 2Sámuel 21:1–14 azt sugallja, hogy Saul egész háza vérbűnt viselt (21:1b). Dávid tudta, hogy Saul leszármazottai segítettek a mészárlásban, vagy közvetlenül részesültek belőle.
Az esküszegés elnézése a pogányok szemében Isten hatalmának a lejáratását jelenthetné: Nem elég erős ahhoz, hogy számon kérje a bűnös bűneit. Márpedig a gibeoniták nyilván ismerték Izraelben a vérbűn fogalmát, ami érintette őket!
[Vlszínű nehezteltek Istenre emiatt, ami Istennek egyfajta terhet jelenthetett. Lásd:
„Monda pedig nekik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.… Mindazáltal mivelhogy nekem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem.” (Lukács 18:1,5)]
Ha ez az emberölő támadás az izraeliták ellen irányult volna, akkor a vérbosszút megengedő Tóratörvény érvényben lett volna, és egy sértett családtag jogosan levadászhatta volna és megölhetett volna néhány gyilkost. De mivel ezek meggyilkolt külföldiek, családjuknak nem voltak ilyen automatikus jogai, mondván - „mi nem ölhetünk meg senkit sem Izraelben” – 4. vers - Saul meghalt ugyan, de a bűnt Isten számon tartotta (2Móz 20:5).
„Nehogy ártatlan vér omoljon földeden, amelyet az Úr, a te Istened örökségül ad neked, s vérontásnak bűne nehezedjék rád.” (5Móz 19:10 (katolikus f.)
„A gyilkos életéért, aki méltó a halálra, nem szabad váltságdíjat elfogadnotok, halállal kell büntetni... Nem szabad megfertőznötök a földet, ahol laktok. A vér ugyanis megfertőzi a földet. S a földnek a rajta kiontott vérért nem lehet mást adni jóvátételül, mint a vér kiontójának vérét.” (4Mózes 35:31,33)
Dávid célja a gibeoniak kiengesztelésével az, hogy ne átkozzák, hanem „áldják Jahve örökségét”. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt nem Izráel Istenének bemutatott emberáldozatról van szó. Saul hét leszármazottjának az életét nem Isten kérte, hanem Isten hozzájárult ahhoz, hogy a gibeoniak elégtételt kapjanak a rajtuk esett sérelemért. Vagyis beleegyezett a kérésükbe:
„Ekkor azt mondták a királynak: Annak az embernek, aki pusztított minket, és gonosz tervet forralt ellenünk, hogy megsemmisüljünk, és ne maradjunk fönn Izráel egész területén, annak a maradékai közül adj át nekünk hét embert, hogy fölakasszuk őket az ÚR előtt Saulnak, az ÚR választottjának Gibeájában. A király azt felelte: Átadom őket.” (2Sám 21:5-6)
Dávid hozzájárult a hét ember kiadásához, Méfibósetet azonban megkímélte a Jónátánnak tett esküjéért (1Sám 20:17). Nyilvános akasztással végezték ki őket. Az Úr előtti kifejezésarra utal, hogy Isten jóváhagyta a kivégzésüket.
Érdemes megjegyezni, hogy amikor látszólag minden elkészült, és Saulidákat kivégzik, az éhínség még mindig nem szűnik meg. A szöveg utólagos értelmezése szerint szerint Istent megbékítette Saul hét leszármazottjának kivégzése, amivel a vérbűn is feloldódott, azonban ezt konkrétan nem olvashatjuk sehol! Ellenben a föld nevében csak azután lehetett könyörögni, hogy Dávid véget vetett Saul családja megaláztatásának.
Rispa – a hét kivégzésre szállított két gyermek édesanyja – virrasztást tartott a holttestek felett, amíg el nem jött a késői eső. A közelgő eső azt mutatta, hogy az éhínség elmúlt, az igazságszolgáltatás beteljesült, és Izrael megszabadult.
Az eső megindulása azt jelentette: Isten elfogadta a gibeoniaknak adott elégtételt, s a halottakat el lehet temetni. Isten ezután engesztelődött ki, és hallgatta meg Izráel népének imádságait. Isten minden bűnt előhoz ítéletre. A büntetés halasztása nem jelenti a bűn elfelejtését. Olykor nemzedékek évszázadok során át halmozódik fel az a bűnadósság, amit Isten végül igazságosan, félelmes ítéletekben torol meg (1Mózes 15:16; 2Mózes 32:34).
Érdemes szóvá tenni, vannak olyan vélemények, hogy a Saul és háza népe által okozott vérbűn miatti Saul hét leszármazottjának kivégzése, amit Isten vérbűn engeszteléseként fogadott el, elhamarkodott következtetésekből fakadnak, mivel nem olvassák nagyon szorosan a szöveget.
Amikor Dávid megkérdezte, mi az oka a szárazságnak, Isten csak annyit mondott, hogy Saul és háznépének vérbűne a földön, akik meggyilkolták azokat az amoritákat. De Isten NEM írta elő annak a hét embernek a halálát, és azt sem, hogy felkarolják őket egy illetéktelen kultuszhelyen, amelyet állítólag neki szenteltek. Még csak azt sem javasolta, hogy a Saul háznépe 7 emberét adják át az emoreusoknak. Mindezt Dávid, udvara és az amoriták találták ki.
A 14. vers végén található kijelentés, amely ezt az epizódot zárja, NEM azt mondja, hogy a hét kivégzés eredményeként Isten ezt helyes vérengesztelésnek fogadta el, és így megtisztult a föld. Inkább csak azt mondja, hogy mindezek után Isten győzött (valószínűleg a papság által), hogy irgalmat mutasson a földnek. Más szóval, az idő, amikor Isten elfogadta Izrael kérését, hogy véget vessen a szárazságnak akkor következett be, amikor Saul, Jonatán csontjait és mind a 7 holttestét megfelelően eltemették.
És ez az oka annak, hogy sok írásmagyarázó azt mondja, hogy annak a kérdésnek, hogy Isten meghallgatta Izrael könyörgését és megenyhült, valami köze volt ahhoz, hogy Saul és Jonatán nem kapott megfelelő temetést, szemben azzal, hogy a földet megtisztították a vérbűntől a 7 leszármazott halála miatt.
Szerintük inkább arról van szó, hogy végül Isten isteni irgalmának köszönhetően ismét megengedte az esőt Izraelben, és időzítés szerint ez Saul és családja eltemetése UTÁN történt, NEM a kivégzések vagy a temetések közvetlen oka és következményeként.
Nincs olyan nép a földön (beleértve a mai Izraelt sem), amely ne élne vérbűnnel a földjén. Ha Isten nem mutatná ki csodálatos irgalmát azokkal az emberekkel, akik a vérbűntől átitatott földön éltek, akkor az egész bolygón évezredek óta nem esett volna eső, és az emberiség már régen kipusztult volna.
Azonban vegyük figyelembe, hogy Isten a szárazságot konkrétan összefüggésbe hozta Saul cselekedetével: „Saulért és az ő vérszopó háznépéért van ez: mivelhogy megölte a gibeonitákat.” Márpedig ez vérbűn a javából, akárhogy is nézzük.
A héber Bibliában többször is előfordul az a gondolat, hogy Isten haragját csak a bűnös(ök) megölésével lehet csillapítani. A 4Móz 25 szerint Isten haragudott, amikor Izrael csatlakozott a Baal-peor-kultuszhoz. Magától Istentől kapott üzenet kifejezetten bejelenti, hogy az elkövetők kivégzése véget vet haragjának:
„És odaszegődék Izrael Bál-Peórhoz; az Úr haragja pedig felgerjede Izrael ellen. És monda az Úr Mózesnek: Vedd elő e népnek minden főemberét, és akasztasd fel őket az Úrnak fényes nappal; hogy elforduljon az Úr haragjának gerjedezése Izraeltől.” (4Móz 25:3-4)
A bibliai törvények tartalmazzák azt a szabályt, hogy a gyilkosokat meg kell ölni, hogy megtisztítsák a földet és helyreállítsák a jólétet. Ez a szabály megtalálható az 5Mózes 19:11–13-ban és a 4Mózes 35:30–34-ben. Az utóbbi szövegrész kizárja azt a szokást, hogy pénzt fizessenek kárpótlásul a gyilkosságokért.
A zsoltáríró szerette volna elkerülni, hogy ártatlan vérontás bűnébe essen. Ezért így kérlelte Istent: „Ments meg a vértől, üdvösségem Istene, s nyelvem áldani fogja igazságosságodat.” (Zsoltárok 51:16)
Hasonló eset Abnerrel kapcsolatos, akit Joáb ölt meg (Dávid király hadsereg- parancsnoka). Dávid fejére olvasta vérbűnét, mert úgy ontott vért és mocskolta be vérrel dereka övét és lába saruját béke idején bosszúból, mintha háború lett volna, és mint fővezér, gyilkossága által a királyt is vétkessé tette:
„Ártatlan vagyok én és az én országom mindörökké az ÚR előtt Abnér, Nér fia vérének kiontásában. Szálljon ez Jóáb fejére és atyjának egész háznépére. Ne fogyjon el Jóáb házából a folyásos, a bélpoklos, a mankón járó, és aki fegyver miatt vész el, és a kenyér nélkül szűkölködő.” (2Sámuel 3:28-29; lásd még: 1Király 2:5-6)
Jeremiás Istentől küldött próféta volt, aki így figyelmeztette Izráel vezetőit és a népet:
„Ami engem illet, a kezetekben vagyok. Tegyetek velem úgy, ahogy jónak és helyesnek látjátok. De tudjátok meg, hogy ha halálra adtok, ártatlan vér száll a fejetekre, erre a városra és lakóira, mert valóban az Úr küldött, hogy ezt mind elmondjam a fületek hallatára.” (Jeremiás 26:14-15)
Egy Társisba tartó hajó utasai Jónás próféta halála miatt vérbűn elkerüléséért imádkoztak:
„Kérünk, Urunk, ne vesszünk el e miatt az ember miatt! Ne szálljon ránk igaz ember vére!” (Jónás 1:14)
Jézus Krisztus vérét pedig egyenesen magára vette Izrael népe:
„Erre az egész nép azt mondta: Az ő vére rajtunk és a mi fiainkon!.” (Máté 27:25, Károli)
Jézus maga is utalt Isten igazságos ítéletére, hogy majd bekövetkezik az a maga idejében:
„Majd így szólt az Úr: Halljátok, mit mond ez a hamis bíró? Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak segítségért, vajon megváratja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamar. Mindazáltal amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lukács 18-6-8)
Ez még emberi szempontból is jogos és elvárható, hiszen maga az emberi lelkiismeret is ezt diktálja, ami a következő nyilatkozatból kitetszik:
„Nem kétséges, hogy Isten majd egykor haragját és felháborodását fogja zúdítani Spanyolországra az igazságtalan háborúk miatt, melyeket a spanyolok az indiánok ellen Amerikában folytattak.” /L. Hanke: El prejuició racial en el Mundo. 84. old./
Bíznunk kell abban az örök igazságban, amelyet Ábrahám mondott: „Nem cselekszik-e helyesen az egész föld Bírája?” (1Mózes 18:25)
Az viszont megjegyzendő, hogy azoknak az embereknek a megölése nem jelentette automatikusan a szárazság miatti éhség megszűnését, hogy csak ezeknek az embereknek a halálával lehetett kiengesztelni Istent. Ugyanis Rispa tavasztól őszig őrizte a holttesteket, mire Dávid észbe kapott és intézkedett, hogy Saulnak és fiának, Jonatánnak csontjait szedjék össze, és hozzák el Jábes-Gileádból.
Elhozták tehát Saul és Jonatán csontjait, meg összeszedték annak a hét férfinak a csontjait is, akiket a gibeoniak végeztek ki, és együtt eltemették ezeket Benjámin földjén, Célában, Saul apjának, Kísnek a családi sírboltjában. Ezután Isten kiengesztelődött, és meghallgatta Izráel népének imádságait.
Itt tehát egy összetett adósságról van szó, hiányosságokról, amelyek szorosan összefüggnek, s amelyeknek a megoldása csak ideig-óráig halogatható. A legrosszabb hozzáállás az, hogy valaki Istent merje vádolni bármilyen sanyarú sors miatt is, aminek lehet ő maga az előidézője, vagy éppen mások bűnei miatt szenved. Isten kiengesztelése /helyeslésének elnyerése/ a Neki való mindenkori engedelmesség, ami az Ő jóindulatát, áldását és védelmét garantálja. Akik ellenben Őt vádolják vagy mások szenvedéseit előidézik, szembe kell nézniük tetteik súlyával!
Végezetül, hogy Isten haragja rögtön nem enyhült a hét ember halála után, mivel a szárazság rögtön nem szűnt meg, azt mutatja, hogy nem azok az emberek okozták kifejezetten Isten haragjának kiváltását, mint amikor Izrael Bál-Peórhoz szegődött, ami miatt a főembereket ki kellett végezni (4Móz 25:2-4), hanem Saul házának vérbűne miatt, ami érintette Saul leszármazottait.
Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a vérbűn egy olyan vétség, amelynek a megtorlása akár hosszú időn át is elhúzódhat, és azt nem lehet egy-két bocsánatkéréssel lerendezni, mint azt tették pl. a római katolikus pápaság képviselői az inkvizíció több évszázados kegyetlenkedései kapcsán. Lásd a nagy parázna ítéletét!
Nem véletlenül van a felszólítás az azoktól való eltávozásra, akik vérbűnnel terheltek:
„És hallottam egy másik hangot a mennyből, amely ezt mondta: Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és csapásai ne érjenek titeket!Mert bűnei az égig hatottak, és Isten megemlékezett gonoszságairól… mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, mert elítélte azt a nagy paráznát, aki a földet megrontotta paráznaságával, és számon kérte kezéből szolgái vérét.” (Jelenések 18:4-5; 19:2)
