Példaértékű, ami Susan Boyle, a 47 éves, skóciai kis faluból jövő munkanélküli háziasszony kapcsán történt a „Britanniában van tehetség" című verseny harmadik évadjának tehetségkutató versenyén. 12 éves kora óta szeretett volna hatalmas közönség előtt fellépni. Amikor a zsűri egyik tagja megtudta, hogy mennyi idős, előítélettől teljesen képedt reá. Megkérdezték, hogy mi az álma? Azt válaszolta, hogy profi énekes szeretne lenni. Erre egy néző, akinek az arcát közelről mutatták, szinte kinevette. Kérdezték milyen sikert szeretne elérni? Olyant, mint pl. Elaine Paige – válaszolta.
Egy néző arcáról leolvasható volt, hogy zavarodottnak nézte. Megkérdezték, mit fog előadni? „Álmodtam egy álmot” a Nyomorultak”-ból. A másik zsűritag is kajánul mosolygott és összenézett a többi zsűritaggal. Látszott rajtuk, hogy komolytalannak tartották ezt az asszonyt, egyszerű ruhájában, hétköznapi hajviseletével. És akkor Susan Boyle, a 47 éves munkanélküli intett a színfalak mögött álló személynek, hogy indíthatja a zenét. Elhalkult a közönség és a háromtagú zsűri, majd pár pillanat múlva felhangzott egy gyönyörű hangú énekszó:
„Álmodtam én egy álmot rég.../Mikor még gyermek hittel éltem./ … (egyszerre vastaps tört fel mindenkiből és nagy ováció hallatszott a nézők soraiból, s a női zsűritag eltátotta a száját) … Álmodtam őt, ki értem él./ S hittem egy megbocsátó Istent./ Nem féltem senkitől se még,/ Csak álmok voltak, dal és játék./ Fizetni nem volt még miért,/ Az élet bőkezű volt, s gyöngéd./ De jött a tigrisléptű éj,/ Sárga láng, egy éhes szempár./ Álmom karmok tépték szét,/ Lelkem sírt gyalázatán./ Álmodom még, hogy visszatér,/ És úgy, mint rég, velem lesz mindig./ Hazug az álom, bármi szép./ Ő nem jön már, s hiánya pusztít!/ Álmodtam én az életről./ Hogy más lesz majd, hogy lehet jobb is!/ Hittem, mert voltak álmaim./ Az élet megölte... most mind.”
A zsűri és a nézők egy emberként felállva tapsoltak valamennyien, a majdnem hogy kinevetett, lenézett Susan pedig csókot dobott feléjük. Azután egyszerűen elindult kifelé a színpadról. Természetesen visszahívták, és az egyik zsűritag, megköszönve a dalt azt mondta neki, hogy, kétségtelenül ez volt számára a legnagyobb meglepetés a műsor három éve alatt! Amikor ott állt, és pimasz mosollyal azt mondta: „Olyan akarok lenni, mint Elaine Paige.”, mindenki kinevette. SENKI sem neveti ki most! Ez... csodálatos volt. Hihetetlen előadás. Bámulatos! Teljesen meg vagyok döbbenve. Ti ketten mit gondoltok?
A zsűri szőke női tagja ezt mondta: „Nagyon izgatott vagyok, mert tudom, hogy mindenki Ön ellen volt. Őszintén úgy gondolom, hogy mindannyian nagyon cinikusak voltunk, és ez minden idők legnagyobb ébresztője volt. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy hatalmas megtiszteltetés volt ezt hallgatni. Óriási megtiszteltetés.” (A nézőtéren ismét ovációban és tapsban tört ki mindenki.)
A harmadik zsűritag így folytatta: „Nos, Susan... Én tudtam már abban a pillanatban, amikor kisétált... hogy valami rendkívülit fogunk hallani... és igazam lett! - Susan, Ön egy kis tigris, ugye? _ Nem tudom hogy érti ezt. - Pedig az. - OK. Itt az igazság pillanata. Piers, igen vagy nem? - A legnagyobb igen, amit valaha is adtam bárkinek! - Amanda? - Igen, egyértelműen. Csodálatos.” - Susan Boyle, emelt fővel mehet vissza a faluba. Három igen szavazat. A nézők felállva tapsoltak neki, és ő csókot dobva feléjük ment ki a színpadról. -
A zsűritagok egymáshoz: „Micsoda hang!!! Hihetetlen!!! - Elképesztő! - Ennél elképesztőbb, megrázóbb élményünk soha nem volt!” Susan Boyle pedig pedig a színfalak mögött a sírását visszatartva mondta: „Annyira megható! Hihetetlen és megható! Fantasztikus!"
Maga Susan Boyle a róla készült bemutatkozó filmben azt nyilatkozta: „Egész életemben mindig azért küzdöttem, hogy bizonyítsak, hogy elfogadtassam magamat. Hogy megmutassam: NEM az az értéktelen személy vagyok, akinek az emberek tartanak engemet. Hogy igenis VAN mit nyújtanom a világnak."
A zsűri szőke hölgytagja pedig ezt mondta utólag: „Ez a Skócia egyik kicsiny falucskájából származó aprócska asszony elérte azt, hogy róla beszéljen az egész világ.” A zsűri egyik férfitagja pedig megemlítette: „Nem hiszem, hogy akárcsak sejtené, milyen nagy hatást gyakorolt a világra.”
Susan megemlítette: „A Britanniában van tehetség”-beli fellépés egy lehetőség, hogy megfordítsam a dolgokat. Hogy valóra váltsam az álmomat. Nagyon szeretnék esélyt kapni arra, hogy a Királynő előtt léphessek fel!"
A középdöntőn a zsűri Piers nevű férfitagja az újabb dal eléneklése után így szólt hozzá: „Susan, igazán gyönyörű ma este. Gyönyörű. - Nagyon szépen köszönöm. És, ami még fontosabb, gyönyörűen is énekelt ma este. Az a nagyszerű Önnel kapcsolatban, ahogy arra mind rájöttünk, hogy amikor a világ épp egy nagyon kemény időszakon ment át, egy csöppnyi remény és ihlet után sóvárogva, jött Susan Boyle, és megadta ezt nekünk. Az egész világ nevében szólva mondom – merthogy ma este mind Önt nézzük -, köszönjük Önnek, Susan...”
A zsűri harmadik tagja hozzátette: „Most ezúton szeretnék Öntől elnézést kérni[!] azért, ahogy először Önnel bántunk, mielőtt először énekelt.” Susan az indulásának okát így határozta meg:
„Az ok, ami miatt be akarok jutni a döntőbe, hogy szeretem a kihívást. Ezt a kihívást nem hagyhatom figyelmen kívül! A döntőig való eljutásommal bebizonyítom magamnak, és másoknak, hogy érdemes ember vagyok, hogy van valamim, amit a világnak adni tudok.” (Susan Boyle videója magyar feliratozással megnézhető itt: https://www.youtube.com/watch?v=KV8A_FErUVo
A tanulság
Közel kétezer éve megjelent egy szerény külsejű, szamárháton Jeruzsálembe bevonuló 30 éves férfi, akit korának nagyra tartott képviselői nem vettek észre, nem értékeltek semmire és nem figyeltek rá.
„Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.” (Máté 21:5) Jézusnak nevezték őt, aki a Krisztus, aki az Isten által Felkent volt, hogy elhozza a szabadulást népének a bűneiből, s majdan az egész világnak.
Amikor Jézus elkezdte tanítani az embereket, az uralkodó papság megvetette őt és lenézte, de azok, akiket szíven talált a beszéde, fennhangon hirdették: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!... Mert úgy tanította őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (János 7:46; Máté 7:29)
Ezek az emberek fellángolt örömmel csüngtek a szaván, „csodálkozva hallgatták az ajkairól gyöngyöző lélekbeszédet” (Lukács 4:22, Farkas László fordítása), és szívükbe zárták azt. Boldogságukat és őszinte megilletődésű örömüket úgy nevezi a Biblia, hogy ELSŐ SZERETET. Az isteni tanításhoz való vonzódás kezdeti fellángolása, amelyet megszereznie, megőriznie mindenkinek lehetősége és az Istentől kapott kiváltság kegyelmi ajándéka.
Jézus sokat beszélt nekik az Isten szeretetéről, és arról, hogy Isten Igéje (a Szent Biblia) igazság, és kérte, hogy szentelje meg őket az Atyja ezzel az igazsággal: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te ígéd igazság” (János 17:17)
Az emberek többsége azonban semmibe vette őt, és átnéztek rajta, mint a levegőn.
”Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek;” (János 1:11-12).
Azóta eltelt kétezer év, és a világ ma ugyanúgy átnéz rajta és semmibe veszi a tanítását. Ugyanúgy tekintik a világ gazdagjai és nagyjai őt és a bibliai jó hírt (evangéliumot), mint ahogy tekintették Susan Boylét, mielőtt belekezdett a dal éneklésébe.
Vannak azonban akik meghallják Isten szavának gyönyörűségét, a hívó szót: „És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok.” (Ézsaiás 30:21)
Valamennyien úgy vagyunk a világban, hogy keressük önmagunkat, az élet értelmét, a létezésünk indokoltságát, a boldogságot, egy jobb jövőt, egy beteljesült szép jelent. Sok örömet és kevés szenvedést, szeretteinkkel, barátainkkal, embertársainkkal. De sokunknak jön a hideg kijózanodás, hogy az élet bizony sokszor nem is olyan szép, és sok benne a szenvedés, az embernek embertől kapott fájdalomokozása. Akárcsak a Susan Boyle által énekelt dalban:
„Álmodtam én egy álmot rég.../Mikor még gyermek hittel éltem./ … (egyszerre vastaps tört fel mindenkiből és nagy ováció hallatszott a nézők soraiból, s a női zsűritag eltátotta a száját) … Álmodtam őt, ki értem él./ S hittem egy megbocsátó Istent./ Nem féltem senkitől se még,/ Csak álmok voltak, dal és játék./ Fizetni nem volt még miért,/ Az élet bőkezű volt, s gyöngéd./ De jött a tigrisléptű éj,/ Sárga láng, egy éhes szempár./ Álmom karmok tépték szét,/ Lelkem sírt gyalázatán./ Álmodom még, hogy visszatér,/ És úgy, mint rég, velem lesz mindig./ Hazug az álom, bármi szép./ Ő nem jön már, s hiánya pusztít!/ Álmodtam én az életről./ Hogy más lesz majd, hogy lehet jobb is!/ Hittem, mert voltak álmaim./ Az élet megölte... most mind.”
Keressük az Istent, elvesztettük az Istent, létezik-e egyáltalán Isten? Létezik a valóságban, vagy talán csak az álmainkban? És amikor meghalljuk azt a csodálatos hangot, akkor szívünkből feltör az öröm mámora és felhangzik lelkünkben a képzeletbeli vastaps.
Be kell vallanunk, hogy kezdetben mindannyian nagyon cinikusak voltunk, és ha megérintett valaha bennünket Isten szeretetteljes üzenete, ez minden idők legnagyobb ébresztője volt. De valóban meghallottuk? Valóban feltört belőlünk a vastaps, vagy csak egy dal hallatán, egy gyönyörű hang hallatán, egy teremtmény dallamos szavának hallatán, és nem a Teremtő szép Szavának hallatán? Csak nem tévesztettünk célt, és nagyra értékeljük a lebilincselő hangon megszólaló mulandót, de nem vettük észre és nem hallottuk meg a lelkünkhöz szóló isteni üzenetet:
„Messzünnen is megjelent nékem az Úr, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” (Jeremiás 31:3) Vajon el szeretnénk mondani valamennyien, hogy „hatalmas megtiszteltetés volt ezt hallgatni. Óriási megtiszteltetés.” Meghallottuk az üzenetet, mi zsűritagok, akik lenézzük, megkérdőjelezzük, lefitymáljuk az Isten hozzánk intézett Szavát?
Úgy vagyunk talán valamennyien, mint Susan Boyle: „Egész életemben mindig azért küzdöttem, hogy bizonyítsak, hogy elfogadtassam magamat. Hogy megmutassam: NEM az az értéktelen személy vagyok, akinek az emberek tartanak engemet. Hogy igenis VAN mit nyújtanom a világnak.” - Pedig az igazi énkeresés és énmegtalálás nem ebben valósul meg, hogy MEGMUTASSUK a világnak, hiszen ezt csak a világ erőlteti ránk.
Hanem hogy megtaláljuk Istent, hogy hazataláljunk Hozzá, és lelkünk megnyugodjon az Ő mennyei kikötőjében. Az énekünkkel, a hangunkkal, a cselekedeteinkkel Neki tudjuk megmutatni, mennyire hálásak vagyunk Neki, mennyire igyekszünk szeretni Őt. Még ha vétkezünk is, még ha sokszor elesettek is vagyunk. Parányiak, küzdők, örvendezők, és sokszor fájdalomtól lesújtott homokszemek az Élet nagy tengerében.
Szép dolog a Királynő előtt fellépni, de még szebb a Teremtőnek énekelni, szívből, a lélek frissességének derűjéből, gyermeki őszinteséggel és áhítattal.
Ha Susan nagy hatást gyakorolt a világra, - amikor a világ épp egy nagyon kemény időszakon ment át, egy csöppnyi remény és ihlet után sóvárogva, jött Susan Boyle, és megadta ezt nekünk, - akkor mennyivel inkább megadta ezt nekünk Krisztus! Mennyivel inkább megadta ezt nekünk a Krisztus által hozzánk eljutott Jó Hír, az evangélium! És ha csak Susan Boyle gyönyörű hangját hallotta meg a világ, de az Isten üzenetét nem, akkor nem-e célt tévesztett a világ? Nem-e még mindig cinikus az üzenettel szemben, mint kezdetben Susannal is azok voltak leendő hallgatói?
„Most ezúton szeretnék Öntől elnézést kérni[!] azért, ahogy először Önnel bántunk, mielőtt először énekelt.” Vajon Krisztustól hányan kérnek elnézést, hogy átnéztek rajta, és nem engedték be őt a szívükbe? Pedig ő ott kopogtatott az ajtajukon:
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” (Jelenések 3:20) Vajon hányan érzik közel magukhoz a gyönyörű hangú Susan Boylét? És hányan engedik közel magukhoz azt, aki önfeláldozásával mindazt lehetővé tette, hogy mi megismerjük az igazi életet, a valóban boldog jövő ígéretét, az Isten országának a Bibliában feltáruló ajándékait. Vagy mindezeket figyelemre sem méltatjuk? És a tapsviharunk csak a pillanatnyi csodáknak szól, az idő szárnyán tovaröppenő mulandóságnak?
Nagyon meg kell gondolnunk, hogy mire figyelünk oda, mit hallunk meg és mire figyelünk föl, mert ha ma még megadatik mindezt meghallani a fülünkkel és megérezni a lelkünkkel, nem biztos hogy ez holnap is meg fog adatni nékünk. Isten ma még a kegyelmes arcát fordítja felénk, és hazavár minket, valamennyiünket, mindennapi embereket, hétköznapiakat és tudósokat egyaránt.
Steven Weinberg nyilatkozta a „Megtervezett világegyetem?” című írásában:
„annak megítélésében, hogy az életünk bizonyítéka-e a jóságos tervező létének, nemcsak azt kell vizsgálnunk, hogy az életünk jobb-e, mint ami várható lenne a puszta természetes kiválasztódás eredményeképpen, hanem azt az elfogultságot is figyelembe kell vennünk, hogy mi magunk gondolkodunk a problémáról. Ez olyan kérdés, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a választ. Az a tény, hogy valaki fizikus, nem nagy segítség ilyen esetben, ezért csupán saját nevemben beszélhetek. Életem figyelemre méltóan boldog volt, talán az emberi boldogság 99.99%-a feletti tartományában, mégis végig kellett néznem, hogy anyám nagy fájdalmak között hal meg rákban, apám személyiségét elpusztította az Alzheimer-kór, másod- és harmad-unokatestvéreim egész csapatát pedig a holokauszt során gyilkolták meg. A jóságos tervezőre mutató jelek tehát eléggé jól el vannak rejtve.” Ugyanebben az írásban hozzátette: „a természet törvényei azért olyanok, amilyenek, hogy mi létezhessünk. Ez számomra nem több, mint misztikus halandzsa.”
Emlékezzünk csak, Susan Boyle kezdeti fellépése is misztikus halandzsának tűnt, hogy ő sikert szeretne elérni, mint profi énekes. Nem lenne szabad abba a hibába esni, hogy az Isten oly sok mindenben számunkra alakított természeti környezetét, javunkra váló erkölcsi irányadó mértékeit misztikus halandzsának véljük.
Az életünk valóban több és jobb, mintha azt pusztán a természetes kiválasztódásnak köszönhetnénk, hiszen gazdagon meg vagyunk áldva a szépség, a jóság, és a szeretet vágyának és kifejezésének képességével, azzal, hogy vágyjunk a gazdagság után, no nem csupán az anyagi gazdagság után, de sokkal inkább az után a gazdagság után, amely tudatilag értelmet ad az életünknek, és amely gazdagság valódi megelégedést nyújthat.
A jóságos tervezőre utaló jelek bizony csak azok elől vannak elrejtve, akik nem látják meg a dolgok mögött megbújó összefüggéseket, és akik ezáltal nem találják meg a választ sok emberi szenvedés okára. Pedig a válasz létezik, és a válasz hozzáférhető bárki számára, aki halló füllel és látó szemmel rendelkezik. No és tiszta szívvel!
Összefoglalás
Maga az a tény, hogy bonyolultan megtervezett csodák léteznek a minket körülvevő világegyetemben, észszerűen bizonyítják, hogy mindezt egy páratlan intelligenciájú és hatalmú Teremtő hozta létre. Miként a férfiak és nők keze munkája tulajdonságaikat tükrözi vissza, így van ez Isten esetében is. Isten valóban van, létezik, és uralkodik teremtett világa felett, miként az ember is alkotásai felett.
Az írógép, a számítógép, de még a cipzár is, amely önmagában zseniális emberi találmány, először gondolati (értelmi/szellemi) teljesítményt tételezett fel, és csak azután a műszaki előállítás lehetőségét. Mégis a tudományos kutatások valamennyi területén azt észleljük, hogy a természet (pontosabban a természet mögött álló Isten) minden emberi találmányt megelőzött.
És ha az u.n. egzakt tudománynak nem is ez az általánosan elfogadott álláspontja, azért azt leszögezhetjük, hogy nem a tudományban van meg az ok Isten ellen, hanem egyes tudósokban. Akikben még nem szólalt meg a lelkiismeret, mert a szerepelni vágyás és a híressé válás igénye elnyomta azt.
Míg a materialista beállítottságú ember központi perspektíva nélkül éli az életét, hiszen a puszta anyag nem szab értelmes életcélt számára, mert erre lényegénél fogva képtelen, - addig az Istent hívő, szerető és imádó ember boldog kielégülést talál Teremtőjével való, racionális alapokon nyugvó érzelmi kapcsolatában, a teremtett világban való gyönyörűségében, az Isten Igéjében való elmélyülésében, s a Teremtőjének való szolgálatában. És nem érzelgősen, de gyengéd meghatódottsággal osztozik Dávid király szeretet-ihletésű, kihunyhatatlan tüzekből felszakadozó óhajában:
„Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek. A Te orcádat keresem, oh JEHOVA! (Zsoltárok 27:8)
Szeretettel kívánom minden őszinte érdeklődőnek, hogy fel tudják fedezni ezt a páratlan értékű kincset, és megvegyék ezt a szántóföldet, mert bár lehet hogy ezzel a földdel néha fáradtság, üldöztetés vagy lemondás is együtt jár bizonyos dolgokról, de ebben van mégis az igazi gazdagság, az eljövendő boldog életnek rendíthetetlen ígérete és biztos megvalósulása.
