motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2013. november 29., péntek

Az evolúció önfejlesztő meséje

Az evolúció önfejlesztő meséje



Már a vízben megjelentek a végtagok?
Ha bebizonyosodik a leletet ismertető kutatók teóriája, az forradalmasíthatja az evolúciós elméletet. Eszerint ugyanis már a vízben élő lények végtagokat fejlesztettek ki, vagyis a halak úszóiból kialakult végtagok nem a szárazföldön jelentek meg először – írja a BBC.” (National Geographic -(Evolúciós felfedezés – megtalálták az első igazi végtagot?)

* * *

Az élővilág tele van megszámlálhatatlan külsejű, képességű és reá jellemző adottságú élőlénnyel, amelyek az evolúciót hirdető szakértők szerint valamikor teljesen másként néztek ki, másként is illeszkedtek bele az őket körülvevő környezetbe, de idővel (évmilliók alatt) olyan képességeket (és a hozzá tartozó testi adottságokat) fejlesztettek ki, amit a túlélésük megkívánt. Ezt az önfejlesztő képességet nem győzik naponta hirdetni a Tv csatornák természettudományos műsoraiban, nehogy a tisztelt nézőnek eszébe jusson megkérdőjelezni az általuk előadott történéseket, és nehogy oda lyukadjanak ki, hogy esetleg a dolgok másként is történhettek, mivelhogy a valóságban egyetlen állat sem képes önmagának bármiféle testrészt, vagy genetikai tervrajzától alapjaiban eltérő különleges tulajdonságot kifejleszteni!

A történet azzal kezdődött, hogy bizonyos sejtek bonyolultabb élőlényekké szerveződtek teljesen önmaguktól, miközben bizonyos sejtek mind a mai napig ugyanolyanok maradtak. Hogy melyikek fejlődtek tovább és melyikek nem, azt természetesen maguk a sejtek döntötték el, na és természetesen az evolucionisták.

Mivel az élet állítólag a vízben keletkezett, fogadjuk el, hogy a vízi állatok (pl. a halak) úgy jöttek létre, hogy magukat fejlesztették halakká. Mégpedig olyan halakká, amilyenné ők akartak lenni.

Ha valaki nagy szemeket akart magának, sokáig düllesztette a kicsi szemét, és az megnőtt. Ha valamelyik nagy szájat, sokáig tátotta, és az kitágult. Amelyik nyálkás akart lenni, nyálkás lett, amelyik pikkelyes, az pikkelyes lett, amelyik pöttyös az pöttyös, a csíkos a csíkos, a kockás az kockás. Színben pedig amilyet akart, olyan lett, sárga, piros, zöld, és ezernyi árnyalat, melyiknek mi tetszett.

Amelyik élőlény kicsi létére nagy akart lenni, az megnőtt, amelyik cuppogás helyett harapni akart, annak foga nőtt, amelyik sok csápot akart magának, annak sok csápja nőtt, és amelyik vízszintes farokúszó helyett függőlegest szeretett volna, annak olyan nőtt. Amelyik sneci akart lenni, az sneci lett, amelyik cápa, az cápa, amelyik szardínia, az szardínia lett. Amelyik krill akart lenni, az krill lett, amelyik bálna az bálna. [Azután voltak olyanok, akik akaratuk ellenére lettek krillekké, ill. bálnákká, holott pont az ellenkezőjük akartak lenni, azok mind a mai napig búskomorságra lettek ítélve, és az okát senki nem tudja, hogy nekik miért nem sikerült a nagy átváltozás.]

Azután a vízi élőlények egy része kiment a szárazföldre, és a levegőt beszívni képes tüdőt fejlesztett ki magának, továbbá lábakat, hogy tudjanak futni és kezeket, hogy tudjanak vakarózni. Amelyiknek nem nőtt elég hosszú keze, az nem tudta a nyakát megvakarni, mert nem érte el, ezért egész életén át viszketegségben szenvedett.

Viszont a vízi élőlényeknek amelyik része nem akart kimenni a szárazföldre, azok a vízben maradtak, mivel szerettek lubickolni és nem szerettek gyalogolni a sivatagban iránytű nélkül, mert féltek, hogy eltévednek, és a sivatagi sakál martalékává lesznek. A sivatagi sakálok meg úgy jöttek létre, hogy eredetileg vízi hódok voltak, de egész nap rosszalkodtak, és az anyjuk kizavarta őket a sivatagba, hogy ott rosszalkodjanak, és ne zavarják őket pihenés közben.

Egyes élőlények alvás közben színes álmokat szőttek, ezekből lettek a pókok, mások föld alá vágytak, ezekből lettek a vakondok, mások fára akartak mászni, ezekből lettek a mókusok, és így tovább...

Azután voltak amelyek maguknak csőrt akartak növeszteni, ezekből lettek a madarak. A hosszú csőrre vágyók gólyákká, a rövid csőrre vágyók verebekké, a kampós csőrre vágyók héjákká, és így tovább... A széles és lapos csőrre vágyók kacsákká, akik meg csípni akartak a csőrükkel, azok libákká.

Volt aki magának vastag bőrt akart, az víziló lett, amelyik nagy szarvat, az bölénnyé, amelyik prémre vágyott az vidrává, amelyik meg téli álmot akart aludni, az medvévé. Amelyik tojást akart rakni az tyúkká, amelyik meg elevenszülővé, az kenguruvá.


Azután olyan állat is volt, amelyik úszóhártyás lábat, prémes bundát, hódszerű farkat, tojásrakó és szoptató képességet szeretett volna magának, egy kicsit ebből, és egy kicsit abból, és karmokat, hogy föld alatti járatokat tudjon magának ásni, ha mászkálni volna kedve föl és alá, jobbra meg balra, és kacsához hasonló csőrt, hogy tudjon vele csámcsogni a nádasban, abból lett a kacsacsőrű emlős. És mivel külsejével annyira elütött a többségtől, hogy emiatt elkezdett szégyenlősködni, hát 1-2 kilós éjszakai állattá alakította magát, amikor kevesen látják és bátran mutatkozhat.

Ezeknek az állatoknak a hím tagjai maguknak bokasarkantyúkat növesztettek, hogy azokkal tudják hasba bökni azokat, akik őket össze akarták téveszteni a nőstényekkel, és rájuk akartak mászni. A nőstények általában két tojást raktak, hogy a többit a szarkák el ne tudják lopni, és ezt a szokásaikat mind a mai napig megtartották.

Voltak aztán békák, akik maguknak olyan fogsort szerettek volna növeszteni, mint amilyen a lovaknak van, hogy a mikor rámosolyognak a nősténybékákra, jobban elnyerhessék azoknak a tetszését, és így hajlamosabbak legyenek velük párzani. De mivel ez nekik nem sikerült, ezért púpot növesztettek maguknak, hogy kifejezhessék a dühüket a sikertelenség miatt.

Azután voltak olyan állatok, amelyek nagyon szerették a banánt (amik egyébként eredetileg gömbölyűek voltak, de a szél olyan sokáig sodorta őket, hogy megnyúltak), és ezek lettek a majmok. De nem csak hogy szerették a banánt, de olyan kezeket és lábakat is növesztettek, hogy fel tudjanak érte mászni a fákra. Ezek mind igazmondó majmok voltak, hiszen evés közben állandóan vigyorogtak, ezzel elárulva, hogy a banán milyen finom.


Voltak azonban Borneó szigetén olyan majmok, akik banán helyett leveleken, valamint hüvelyesek, pálmafélék és más növények nem édes gyümölcsein és magvain éltek, és ezáltal eltitkolták a banán finom voltát. Sőt, nem csak hogy eltitkolták, hanem a banán különösen finom voltával kapcsolatban a kis majmoknak hazudtak is, hogy rávegyék őket a levélevésre, minekutána a sok hazudozástól kivörösödött és megnőtt az orruk akkorára, mint egy termetes uborka. Mikor ették a leveleket, az orrukat félre kellett tolniuk, hogy megtalálják a szájukat a két fülük között.

A rengeteg levélzabálástól azután a hasuk is megnőtt a növények és baktériumok híg keverékétől, mintha vemhesek lettek volna, evés után aztán órákig sziesztáztak, hogy a sok cellulózt meg tudják emészteni. Ugyanakkor a hímek háremet tartottak maguknak, hogy a sok nőstény állandóan ott lebzseljen körülöttük és állandóan a csodálat tárgyává legyenek a himbálózó nagy orrukkal előttük, és nagyobb kedvük legyen a rendszeres szexelésre.
Ezek a majmok mai szokásuk szerint morognak, dudálnak, ordítanak és rikoltoznak, főleg esténként, amikor folyók közelében gyűlnek össze, és megbeszélik, hogy mi történt velük aznap a trópusi mangrovemocsarakban. Azután hirtelen a vízbe ugranak és kutyaúszásban közelítik meg a másik partot. [A hátúszást egyébként azért nem szeretik, mert olyankor a nagy hasuk kidomborodik a vízből, és a sok lenyúló ágba belegabalyodnának, ami gátolná őket az előre haladásban.]
Természetesen mások is szerették volna megnöveszteni az orrukat, pl. a csőgörények, hogy már messziről megérezzék az arra kóválygó borzok irdatlan bűzét, de nekik nem jött össze a dolog, úgy hogy kénytelenek azóta is rövid orral fintorogni.
Azután voltak olyan kisebb termetű majmok, akik szerették az emberek közelségét, ezek bementek az emberek házaiba és össze-vissza mászkáltak a lakásokban.

Történt egyszer, hogy egy kis majom csillogó karperece belegurult egy asztalfiók nyílásába. Erre jöttek a többi majmok és mindenféle hosszúkás dolgot dugdostak a résbe, hogy kihalásszák a karperecet. Látták ezt bizonyos rovarok az ablakból, elkezdtek imádkozni a sikerért, ezekből lettek az imádkozó sáskák. Mások hangosan szurkoltak a sikerért, ezekből lettek a tücskök. Napokig hiába próbálkoztak, mire jött egy kis termetű maki, aki az egyik ujját elkezdte bedugdosni a nyílásba. Addig-addig nyújtogatta, míg az megnyúlt, és sikerült vele kihalászni a mélyre csúszott karperecet. Így jött létre a Véznaujjú maki.
Aztán voltak olyan repülő szörnyek, akik pihenés közben állandóan azt lesték, hogy mikor keletkezik a barlang plafonján a repedés, hogy gyorsan el tudjanak menekülni tömegesen, ezekből lettek a denevérek.
Más bogarak szerették a meleget és szerettek volna messzire látni, ezekből lettek a lakótelepi csótányok. Ezek ott csücsültek a konyha sötétjében, és szerettek volna a sötétben is látni, hogy könnyebben elbújhassanak, ha jön a lakó, de akárhogy erőlködtek, nem jött össze nekik. Hanem amikor hirtelen feloltották a lámpát, ott meredtek maguk elé lelepleződve és agyoncsapták őket. Azóta bujdosnak a csótányok a sötétben össze-vissza.

Nem úgy kint a szabadban, ahol némely bogarak 100%-os energiahasznosítást alakítottak ki a potrohukban, ahol oxigént és luciferint eresztettek össze, és a kémiai reakció eredményeként világossárgától vöröses zöldig változó fénysugarakat bocsátottak ki magukból. Ezt párhívogatásra kezdték használni, igen nagy sikerrel. Így alakultak ki a szentjánosbogarak.
Így aztán a természetben minden élőlény olyanná fejlesztette magát, amilyen kedve szottyant, vagy amilyenné – állítólag a természet formálta -. De hogy ez a valóságban hogyan is zajlott le, azt bizony senki sem tudta. Növényevő állatok, húsevő növények, stb., millió és millióféle variáció.
Nyulak szerettek volna hosszú farkot növeszteni, hogy menekülés közben tudjanak lavírozni vele, de erre nőtt nagy fülük. A mókusok meg szerettek volna nagy füleket növeszteni, hogy hallják a közeledő vadászokat, és időbe el tudjanak bújni, de nőtt nekik hosszú farkuk.
De mindezeken túltettek az emberek, akiknek (állítólag) eredetileg kicsi agyuk volt, amikor még négy lábon himbálóztak majomszerű módon a fákon, és nem törték a fejüket azon, hogy miképpen jött létre a természetnek ez a sokszínűsége. Aztán ahogy elkezdtek filozófálni és mindenféle evolúciós meséket kitalálni az élet és az élőlények eredetéről, úgy nőtt egyre nagyobbá és nagyobbá az agyuk.
Mostanra aztán már akkorra aggyal rendelkeznek, hogy bármiféle evolúciós hipotézist képesek befogadni első hallásra és igazat adni neki. Viszont az a különlegesen érdekes tulajdonságuk is kifejlődött, hogy abban a pillanatban, amikor a teremtésről hallanak, akkorára zsugorodik az agyuk, mint az éti csigának, és úgy tesznek, mint akik sem nem hallanak, sem nem értenek semmit.
Pedig a teremtés nem más, mint genetikai tervrajzok alapján létrehozott élőlények sokasága, melyeknek reájuk jellemző belső és külső tulajdonságaik csak olyan mértékben tudnak megváltozni, amilyen mértékben ezt a genetikai tervrajzuk megengedi. Sokkal inkább tehát a genetikai tervrajz a döntő, és nem egyéb hatások.
Tervrajzhoz pedig emberi számítások és tapasztalat szerint Tervező szükséges. Akik agyát azonban az evolúciós hipotézisek alakították a mai formájukra, azoknak agyi tekervényeik aszerint tágulnak és zsugorodnak, ahogyan az élőlények eredetéről éppen mit hallanak. Ezen pedig a Tervező is csak akkor tud változtatni, ha az ember a saját jellemét alárendeli az értelmének, nem pedig a jellemével megerőszakolja a saját értelmét, csak hogy elutasíthassa a számára kedvezőtlennek ítélt igazságot a dolgok eredetéről.
Akinek tehát az evolúció önfejlesztő meséje tetszik, annál fog leragadni, és olyan híres közvetítőjévé lesz az evolúciós eszmerendszernek, mint amilyen híres közvetítői voltak koruknak nagy mesemondói, Benedek Elek, Andersen, vagy éppen a Grimm fivérek.





Nincsenek megjegyzések: