motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2014. december 9., kedd

Ellentmondások a Bibliában – válaszok 1. rész

Ellentmondások a Bibliában – válaszok


„Nem az összes ellentmondás olvasható itt, mert akkor az maga a Biblia lenne csak az ellentmondásoknak megfelelő csoportosításban. Az idézetek a Károli-fordításból származnak, és a helyesírás a kiadványt követi. Egyes Biblia-kutatók szerint több mint 10 000 ellentmondás található a Bibliában.” /Forrás: http://www.doksi.hu /

Ha semmi sem az a Bibliában, aminek látszik, illetve ha annyiféleképpen lehet értelmezni, ahány szögből éppen rásüt a nap, akkor mi az értelme az egésznek, hogy lehet több millió ember hitének ha nem is alapja, de mindenképpen mankója, útmutatója?

A laikusok számára a Biblia csupa ellentmondás, és mindaddig az is marad, amíg valaki a laikusság köréből képtelen kitörni, amit a saját felkészületlenségének, ismerethiányának és mindezeket megfejelő pökhendi hozzáállásának köszönhet. Ellenben amilyen mértékben növekszik az ismeret általi felkészültsége, azzal arányosan és olyan mértékben növekedhet a bizalma Isten Igéjének megbízhatóságában és ellentmondás mentességében.

Lássuk a cikkben felhozott példák rövidített változatát. Mindjárt két idézettel kezdi:

„Mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harczra? Azonképen ti is, ha érthető nyelven nem beszéltek, mimódon értik meg, a mit szóltok? Csak a levegőbe fogtok beszélni.” (1Kor. 14,8―9) „Az Istennek teljes beszéde igen tiszta, és paizs az ahhoz folyamodóknak.” (Péld. 30,5)

A cikkíró úgy gondolja, ámbár Isten Szava szent és igen tiszta, mégis a benne lévő ellentmondások miatt bizonytalan zengést produkáló trombitához hasonlítható, amelynek következtében nem képes paizsként, útbaigazító útmutatóként funkcionálni.

Szabad-e ölni?
„Ne ölj.” (2Móz. 20,13, 5Móz. 5.17, Máté 5.21, Mát. 19.18, Márk. 10.19, Luk. 18.20, Róm. 13.9, Jak. 2.11)
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre.” (Mát. 5.21)
„Mert a ki ezt mondotta: Ne paráználkodjál, ezt is mondotta: Ne ölj. És ha nem paráználkodol, de ölsz, törvényszegővé lettél.” (Jak. 2.11)
Ezzel szemben:
„Most hát jertek öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg,” (1Móz. 37.20)
A ki úgy megver valakit, hogy meghal, halállal lakoljon.” (2Móz. 21.12)
Ha pedig valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy azt orvúl megölje, oltáromtól is elvidd azt a halálra.” (2Móz. 21.14)
„És a főpapok és az írástudók keresnek vala módot, hogyan öljék meg őt; mert féltek a néptől.” (Luk. 22.2)
„És bár semmi halálra való okot nem találtak, kérék Pilátustól, hogy ölettessék meg.” (Csel. 13.28)
„Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, a míg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjokfiainak száma, a kiknek meg kell öletniök, a mint ők is megölettek.” (Jel. 6.11)
Válasz:
A cikkíró sok idézetet felhozott a Bibliából, anélkül hogy annak összefüggéseit felismerte volna. Először is azt kell megérteni, hogy Isten senkinek nem adott arra engedélyt, hogy a saját értékítélete alapján bárki életét szándékosan kioltsa, vagyis hogy az ember döntsön életről és halálról a saját kénye-kedve szerint. És itt nem a jogos önvédelemről van szó (vö. 2Móz 22:2), hanem az önbíráskodás egyik legextrémebb formájáról. Az Izraelnek adott Törvény szerint még a gondatlanságból elkövetett, nem szándékos emberölés is súlyos bűncselekménynek számított (vö. 5Mózes 22:8). Ide tartozik, hogy József életére törtek a testvérei, vagy Jézus életére törtek a zsidó vallásvezetők. Ez ellentétes volt Isten akaratával, a törvényben adott irányadó mértékkel. S ahogy Isten tiltotta ugyan, de nem akadályozta meg az emberölést Jézus esetében, úgy azok estében sem, akiket a Krisztus-követésük miatt ölnek meg. /Lásd a Jelenések fenti idézetét./ Ami tehát az ellentmondást illeti, abban rejlik, Isten egyszer tiltja, máskor meg jogos büntetésként méri ki a halált egyes személyekre. Istennek joga van a halálbüntetés kiszabására, hiszen Ő nem érzelmi indíttatásból öl /mint az ember megteszi – adott esetben/, hanem mert minden tényezőt ismerve képes ítéletet alkotni az ember egyéni érdemei szerint, hogy ki milyen ítéletre méltó. A látszólagos ellentmondás tehát nem valódi, hanem félreértelmezett. Izrael háborúi is az ókori kánaánita népek ellen Isten akarata szerint, az Ő igazságos ítélete alapján történtek. De amit a nép, vagy egyes emberek jogtalan önbíráskodás szerint cselekedtek a másik ember életének kioltása tekintetében, az bűncselekménynek számított, és aszerint volt kezelendő.

Szabad-e hazudni?
„Nehezíttessék meg a szolgálat ezeken az embereken, hogy azzal legyen dolguk és ne hajtsanak hazug szóra.” (2Móz. 5.9)
„Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (2Móz. 20.16)
„Hazug hírt ne hordj; ne fogj kezet a gonoszszal, hogy hamis tanú ne légy.” (2 Móz. 23.1)
„A hazug beszédtől távol tartsd magad, és az ártatlant s az igazat meg ne öld; mert én nem adok igazat a gonosznak.” (2 Móz. 23.7)
„Ne hazudjatok egymás ellen,…” (Kol. 3.9)
Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretökben.” (1Tim. 4.2)
„…és ne hazudjatok az igazság ellen.” (Jak. 3.14)
ezzel szemben:
Jerikó királya erre üzent Ráchábnak: »Add ki azokat az embereket, akik hozzád érkeztek s házadba betértek, mert azért jöttek, hogy az egész országot kikémleljék.«
De az asszony fogta és elrejtette a két embert. Így válaszolt: »Valóban, ezek az emberek betértek hozzám, de nem tudtam, honnan valók.«” (Józs 2.3―4)
„Ímé az Úr a hazugságnak lelkét adta mindezeknek a te prófétáidnak szájába; és az Úr szólott veszedelmes dolgot ellened.” (1Kir. 22.23, 2Krón. 18.22)
„Ha valamely szélházi és csalárd így hazudoznék: Prédikálok néked borról és részegítő italról, az volna e népnek prófétája.” (Mik. 2.11)
„És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak” (2Thess. 2.11)
Válasz:
Amikor az ember szándékosan vezeti félre a felebarátját hazug szóval, akkor vét az isteni törvény ellen. Vagy ha hamisan tanúskodik, és ezzel jogtalanul kárt okoz. De ha azért mond valaki fals kijelentést, mert a másik fél az igazságot gonoszságra akarja felhasználni, akkor ebben az esetben az illetőnek nincs joga megtudni az igazságot. /Lásd pl. Ráháb esetét./ Amikor Isten a hazugságnak lelkét adta, akkor ennek megértése arra világít rá, hogy Isten jogos ítélete sújtotta azokat, akiknek a sorsa ilyen módon pecsételődött meg. Ugyanez van a 2Thesszalonika idézetben is: akik Isten szemében méltók az ítéletre, azokra van bocsájtva a tévelygés ereje. Pl. amikor az emberek az ördögi csodákat Istennek tulajdonítják. /Ehhez azonban tisztán kell látni az Istentől származó karizmák kiáradásának történelmi jellegzetességeit, amivel az Ördög visszaél, és az általa félrevezetett emberek ugyanúgy./ Mikeás idézete pedig egy önjelölt prófétáról szól, aki saját kútfőjéből beszél, ezért a kijelentése annyit is ér. Akik tehát nem tudnak különbséget tenni a Bibliában felbukkanó, félrevezető hazugságok (vö. 2Kir 5:25), és az isteni ítélet részeként felbukkanó hazugságok között, azok úgy vesznek egy kalap alá mindent, hogy közben saját magukat is félrevezetik. Na meg másokat is, akik elhiszik azt, hogy a Biblia hemzseg az ellentmondásoktól. De ez távolról sincs így!

Szabad-e lopni?
Ne lopj.” (2Móz. 20.15, 5Móz. 5.19, Mát. 19.18, Márk. 10.19, Luk. 18.20, Róm. 2.21)
ezzel szemben:
Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így foszszátok ki Égyiptomot.” (2Móz. 3.22, 2Móz. 11.2)
„Az Úr pedig kedvessé tette vala a népet az Égyiptombeliek előtt, hogy kérésökre hajlának és kifoszták az Égyiptombelieket.” (2Móz. 12.36)
„Ő megállván, vágta a Filiszteusokat mindaddig, míg a keze elfáradt, és a keze a fegyverhez ragadt. És nagy szaba-dulást szerze az Úr azon a napon, a nép pedig visszatére ő utána, de csak a fosztogatásra.” (2Sám. 23.10)
„Raboljatok ezüstöt, raboljatok aranyat; száma sincs a rejtett kincseknek, gazdag minden drága edényben.” (Náh. 2.9)
„És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, a mely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem.” (Mát. 21.2, Márk. 11.2, Luk. 19.30, Ján 12.14)
Válasz:
A cikkíró – szándékosan, vagy figyelmetlenségből – nem veszi észre, hogy a zsidók 400 éven át nyomorgatva voltak Egyiptomban, ahogy rabszolgaként ingyen dolgoztatták őket. A kifosztás tehát pontosan az egyiptomiakra illik, nem a zsidókra, akik csupán egy töredékét kapták vissza annak, amivel megrövidítették őket. A lopás tehát éppen nem a zsidókra vonatkoztatható, hanem akik őket annyi időn át meglopták! A mi a fosztogatást illeti, megint csak a zsidókra vonatkoztatja, holott a filiszteusokkal kapcsolatban is olvashatjuk a fosztogatást (vö. 1Kró 10:8-9), akikkel háborús viszonyban voltak. Ha pedig náluk ez gyakorlat volt, akkor a zsidók a legyőzöttektől csak visszavették, ami az övék! Hogy pedig akkor mi tartozott a háborúhoz és mi nem, ezt innét megítélni aligha lehet. Az ellenség megölése – ha hozzátartozott – akkor a ruhájuk elvétele ugyancsak. Márpedig a ruhától való megfosztás tényét említi a Biblia (vö. Ezék 23:26), tehát nem lehetetlen, hogy itt is ez történt. Náhum 2:9-ben Ninive pusztulásáról való jövendölésről van szó, az pedig a város kifosztását is magával hozza. Isten büntetése volt ez a niniveiek paráznasága és hamis imádata /varázslása/ miatt, amelyekkel a környező nemzeteket megfertőzték. Ebben a cselekményben az is benne van, hogy Isten megfizet ellenségeinek, az Őhozzá tartozókat pedig felmagasztalja. Aztán hogy valaki ebből az eseménysorozatból kiragad egy-egy mozaikkockát, és azt a történelmi eseményektől elszeparáltan tálalja, ezt csak azt mutatja, hogy x eseményt a saját eszmefuttatására kívánja felhasználni – anélkül, hogy az összefüggések egészéről bárminemű fogalma lenne. A szamár eloldása egy prófétai esemény előzményéhez tartozik, ahhoz hasonló, amikor egy kifogott hal szájában egy stájer volt található. (vö. Máté 17:27) Ha valaki úgy gondolja, hogy az ilyen események bemutatására Jézusnak lopnia kellett az eszközöket, mert nem rendelkezett velük, ezzel Jézust közönséges bűnözővé alacsonyítja le. Jézusban azonban nem volt bűn (vö. 1Ján 3:5), de a kritikusban annál nagyobb a rövidlátás!

Hány Isten van?
„Látjátok pedig és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efézusnak, hanem közel az egész Ázsiának sok népét eláltatván, elfordította, mivelhogy azt mondja, hogy nem istenek azok, a melyek kézzel csináltatnak.” (Csel. 19.26)
és hogy Isten sincs senki más, hanem csak egy.” (1Kor. 8.4)
ezzel szemben:
„Mindazt, a mit néktek mondtam, megtartsátok, és idegen istenek nevét ne emlegessétek; ne hallassék az a te szádból.” (2Móz. 23.13)
„Mert nem szabad imádnod más istent; mert az Úr, a kinek neve féltőn szerető, féltőn szerető Isten ő.” (2Móz. 34.14)
Válasz:
Ugyanazt mondja mindkét idézetcsoport, egyrészt az „idegen istenek” nem méltók arra, hogy a nevüket emlegessék, mivelhogy kézzel készítették őket. Ez utalás azoknak emberi eredetére, ámbár ilyen értelemben lehet az embernek istene a saját hasa is (vö. Fil 3:19), amely pedig nem kézzel van csinálva. Továbbá lehet hamis isten akár egy helytelen elgondolás is, pl. az un. „szentháromság” /amely emberi filozófia terméke./ Másrészt azt is megállapítja mindkét oldalon, hogy csak egy Isten van /tehát egy igaz Isten/, az Úr /JHVH/, Aki egyedül méltó az imádatunkra. /Hogy féltőn szeretőnek mondja, ez azt jelenti, hogy az imádatban nem tűr meg vetélytársat; féltőn szerető = kizárólagos önátadást követelő./ Az egyedül igaz Istenen kívül más istent imádni nem lehet, mert Isten azt nem nézi el! Tehát az Istenről való tanításban különösen nincsen ellentmondás a Bibliában. /Hogy Jézust is (vö. Ján 1:1,18) mondja istennek a Biblia /a görögben mindig kisbetűvel szerepel az isten szó/, ez azzal van összhangban, hogy pl. emberi bírákat is nevez istennek (vö. Ján 10:34), vagy Mózest (vö. 2Móz 4:16), ami az ő hatalommal való felruházottságukat jelenti, de nem azonosítja őket a mindenható Istennel, a mennyei Atyával./

Csinálhatunk-e magunknak faragott képeket?
„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.” (2Móz. 20.4, 3Móz. 5.8, Zsolt. 97.7, Ésa. 40.18, Ésa. 40.25)Az idézetek értelme: a bálványokkal ellentétben az Urat nem lehet ábrázolni. Ő szellemi természetű lény. „
ezzel szemben:
(Az Úr mondja) „Csinálj két Kérubot is aranyból, vert aranyból csináld azokat a fedélnek két végére.” (2Móz. 25.18)
„Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közül, melyek a bizonyság ládája felett vannak, mindazokról, a miket általad parancsolok az Izráel fiainak.” (2Móz. 25.22, 4Móz. 7.89)
„És formála két réz oszlopot ... két gömböt érczből öntve ... és csinála egy öntött tengert ... tizenkét ökrön állott (s így tovább)” (1Kir. 7.15―16.23―25)
Válasz:
Semmiféle ellentmondás nincsen azon kijelentések között, amiket szembe állít egymással, hiszen a Kérubot Isten nem azért csináltatta, hogy az ember azokat imádja Isten helyett, hanem a szövetségláda /s rajta a Kérubok/ Isten jelenlétét szemléltették. Az „öntött tenger” /stb./ sem bálványimádati céllal készíttetett, hanem ezek az igaz imádat kellékei voltak abban a korban. Viszont az USZ-ben már nincsenek ilyen és ehhez hasonló istenimádati kellékek, hanem az imádatot „szellemben és igazságban” (Ján 4:23) kell végezni. Úgy hogy megint nem beszélhetünk ellentmondásról, hanem csupán ezt a cikkíró állítja – teljesen tévesen.

Meg kell-e tartani a szombatot?
2Móz. 20,8 „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.”
2Móz. 31,15 „... valaki szombatnapon munkálkodik, megölettessék.”
4 Móz. 15,32.36 „Mikor pedig Izráel fiai a pusztában valának, találának egy férfiat, ki fát szedeget vala szombatnapon. ... Kivivé azért őt az egész gyülekezet a táboron kívül, és agyon kövezék őt, és meghala, a miképen parancsol-ta vala az Úr Mózesnek.”
ezzel szemben:
Ésa. 1,13 „... újhold, szombat s ünnepre- felhívás; bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek.”
Ján. 5,16 „És emiatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton.”
Kol. 2,16 „Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában”
Válasz:
Cikkíró egy kukkot sem ért abból, amit ellentmondásnak vél, ill. annak állít be. Először is azt olvashatjuk, hogy Isten utasítást ad a zsidóknak a szombat megszentelésére /megünneplésére/, tehát aki ezt megszegte, azt halálra kellett ítélni, mivel az az ember a tettével Isten iránti engedetlenségre csábította a többieket, rossz példát mutatva. Amikor pedig Isten azt mondta, hogy el nem szenvedheti a szombatot, az azt jelenti, hogy a nép olyan gonosz dolgokat cselekedett, hogy tőlük Isten a szombatot nem fogadta el; ahogy olvassuk: „bűnt és ünneplést”, tehát a kettőt együtt! Jézust pedig azzal vádolták, hogy megrontja a szombat ünnepet, amiért szombaton gyógyít. Holott a gyógyítás szombaton nem jelentett szombatrontást, mint ahogy maguk a zsidók sem tartották szombatrontásnak, ha valaki pl. szombaton egy gödörből kihúzott egy oda beleesett állatot. A Kolossé idézet pedig arról szól, hogy az ilyen jellegű dolgokért ne hagyják magukat megítélni, vagyis ne törődjenek azzal, ha valaki azért bírálja őket, mert valamit megesznek, vagy éppen nem; megisznak, vagy éppen nem; vagy mert bizonyos ünnepeket már nem tartanak meg, mert azok Krisztus váltsághalával érvényüket vesztették. Tehát itt sincs ellentmondás.

Üdvözülünk-e a jó cselekedetek által?
Eféz. 2,8―9 „Mert kegyelemből tartattatok meg ... Nem cselekedetekből”
Róm. 3,20.28 „Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte”
Gal. 2,16 „Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által”
ezzel szemben:
Jak. 2,24 „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből”
Mát. 19,16―21 „És ímé hozzá jövén egy ember, monda néki: Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek? ő (Jézus) pedig monda néki: ... tartsd meg a parancsolatokat ... Monda néki az ifjú: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem? Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben”
Válasz:
Ha az üdvösséget ki lehetne érdemelni azáltal, hogy valaki betartja hiba nélkül az Istentől jövő éppen aktuális törvényeket, akkor nem volna szükség Krisztus halálára /váltságáldozatára/, hanem az az ember a tettei által elfogadhatóvá lenne Isten előtt, és neki a tettei által járna az örök élet, tehát ki tudná érdemelni. De ez az út járhatatlan, mert senki nem képes hiba nélkül betartani az Isten törvényét. Ha pedig egyet megszeg, az olyan, mintha mindet megszegné. (vö. Jak 2:10) Ugyanakkor ha valaki hisz Krisztus váltságáldozatában, de ezt a hitét semmivel nem tudja alátámasztani, annak fogyatékos, vagyis elégtelen a hite. Ezért a hitet tettekkel kell igazolni. A tettek tehát önmagukban nem üdvözítenek, hanem a helyes cselekedetek tesznek bizonyságot valaki hitéről, mely hit őt üdvözítheti. (vö. Róm 10:10) Aki tehát hisz Krisztus váltságáldozatában, és a hitével összhangban él /hit = hit gyakorlás/, az őt üdvösségre vezeti. A gazdag ifjúval folytatott párbeszéde nyomán Krisztus ugyanerre mutatott rá: egy lehetetlen megoldásra /ami az embernél van/ és egy lehetséges megoldásra /ami az Istennél van/. Lehetetlen tettek által üdvözülni, de lehetséges hit által üdvözülni. Mivel Krisztus tudta, hogy a gazdag ifjú nagyra tartja a törvényhez történő igazodását, ezért mondta neki, hogy tartsa be azt, de komolyan, tehát hiányosság nélkül. Hogy ezáltal rámutasson, a gazdag ifjú híján van a törvény általi üdvösség lehetséges kivitelezésének. Hiszen /legfeltűnőbb hiányosságként/ híján volt az adakozás szellemének. Ezt a hibáját hozta felszínre azáltal, hogy a törvény /a parancsolatok/ megtartására buzdította. S mi az ami az embernél lehetetlen? Mindenkiben van hiányosság a törvény megtartását illetően, kiben ez, kiben az. A gazdag emberben komoly probléma volt a gazdagsághoz való ragaszkodás, mert gátolta őt a Krisztus-követésben. Isten azonban a hit útját kínálja fel, amit rögtön meg is támogat azzal, hogy a Krisztus váltságáldozata elfedezi bárki hiányosságát. Tehát ne akarjon senki a tettei által üdvözülni, mert ki fog jönni a hiányossága. Hanem legyen minden megkötözöttség nélkül Krisztus követője, és ha valamiben hibázik is /nem kitartva a bűnben/, azt majd Isten elnézi neki a Krisztus érdemére /váltságáldozatára/ való tekintettel. Amikor tehát a gazdag ifjú szétosztja a vagyonát /tehát feladja azt a megkötözöttségét, amelyet a vagyona jelent számára/, akkor a hitét igazoló cselekedetet hajt végre, amely hit üdvözítheti. De ha cselekedetek által akar üdvözülni, akkor fel fog sülni, mert a törvény úgy van felépítve, hogy az mindenkit bűn alá rekeszt (vö. Róma 11:32; Gal 3:22), tehát mindenki igyekezetén kifog. Így van összhangban a hit és a cselekedet, és megint nincs ellentétben egymással az, amit a Biblia ez ügyben tanít.

Lássák-e jó cselekedeteinket?
Mát. 5,16 „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket”
1 Pét. 2,12 „Magatokat a pogányok közt jól viselvén, ... a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.”
ezzel szemben:
Mát. 6,1—4 „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket, ... Hogy a te alamizsnád titkon legyen”
Mát. 23,3.5 „az ő (a farizeusok) cselekedeteik szerint ne cselekedjetek ... Minden ő dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek”
Válasz:
Ennek a felvetésnek is szerteágazó ismerethiány az alapja, hiszen különbség van aközött, hogy valaki szerény, becsületes, tisztességes, nem kihívó életvitelt folytat, és aközött, ha valaki feltűnően és kihívóan akarja magára terelni a figyelmet, és kifejezetten az emberek előtt akar nagyon vallásosnak, istenfélőnek, igaznak látszani. A hangsúly azon van, hogy az emberek előtt! A keresztényi életvitel sajátosságairól olvashatunk pl. 1Thesz 4:11-ben: „És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, a miként rendeltük néktek” Ha valaki ilyen viselkedési formában éli az életét, az dicsőséget szerez az Istennek, mivel Isten oktatása formálja őt ilyenné. Tehát az istenhite ilyen szimpatikus jellemvonásokkal párosul, amit a kívülállók is észrevesznek. Vagyis jelen esetben a nem zsidó hívők, akiknek lehetőségük volt Krisztust-követő életutat életcélként választani. Ezzel szemben a farizeusok /és a hasonszőrűek/ célja nem az isteni életút vonzóvá tétele volt, hanem saját magukra akarták a figyelmet felhívni, hogy ők bizony milyen nagyon elöl járnak a példamutatásban. Lényegében nem Istennek akartak tetszeni, hanem az embereknek. Kirívó példa e két ellentétes viselkedésre a bukott farizeus és a magába szállt vámszedő példája. (vö. Luk 18:10-14) A válasz tehát az, hogy egy kereszténynek szerény, minden tekintetben tisztességes életvitelt kell folytatnia, ami az őszinte megfigyelőket Isten dicsőítésére kell hogy vezesse. Ebben az esetben építő az, ha látják az illető jó cselekedeteit. De ha valaki kifejezetten önmutogató, öndicsőítő módon akar kitűnni az emberek előtt, akkor jobb lenne, ha az ilyen cselekedeteit nem vinné a nyilvánosság elé, mert visszatetszést szülne, és miatta kritikus megjegyzéseket tehetnének némelyek Istenre. Ezt pedig mindenképpen kerülni kell. Ellentmondás tehát nincs a bibliai tanításban a jó cselekedetek tekintetében.

Tarthatunk-e rabszolgákat?
3Móz. 25,45―46 „Még a zsellérek gyermekei közül is, a kik nálatok tartózkodnak, azokból is vásárolhattok ... és legyenek a ti tulajdonotok ... örökké dolgoztathattok velük”
Luk. 12,47―48 (Jézus mondja:) „És a mely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akara-ta szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg; A ki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntettetik.” (az eredeti szerint korbácsütésről van szó)
ezzel szemben:
Ésa. 58,6 „... az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépje-tek”
Mát. 23,8 „Doktoroknak se hivassátok magatokat, mert egy a Ti doktorotok, a Krisztus” (Az angol változatban a „doktor” „Master”- ként szerepel, aminek jelentése: cseléd gazdája)
Válasz:
Ahogyan fenti idézet is mutatja, ókori zsidóságban létezett a rabszolgaság intézménye. Ha valaki pl. héber rabszolgát vásárolt, akkor annak 6 évig kellett szolgálnia, a 7. évben viszont szabadon kellett engedni váltságdíj nélkül. Ha ragaszkodott urához, akkor örökös rabszolga maradt. (vö. 2Móz 21:2) A Lukács idézetben Jézus a hű és értelmes rabszolgát a gonosz szolgával állítja szembe. Ha a háznép fölé kinevezett rabszolga /aki egyébként ura tulajdona volt/ jól bánt a háznéppel, akkor ura nagyobb tisztséget bízott rá, de ha rosszul bánt a háznéppel, akkor ura megbüntette - nyilván teljesen jogosan. Itt azonban a rabszolga kifejezés nem ószövetségi értelemben van használva, mint ahogy Pál is Krisztus rabszolgájának nevezte magát (vö. Róma 1:1), ami szellemi köteléket, valakihez való tartozást jelent. A keresztény gyülekezetben megszűnt a rabszolgaság intézménye, mindenki egyenlőnek számít Isten előtt, még ha valaki »szolgaként« is lenne alkalmazásban valahol (vö. 1Kor 7:21-23; Kol 3:22; 4:1; Eféz 6:5; Gal 3:28; Filem 1:15-16; 1Tim 6:1; Tit 2:9), vagy éppen a többieknek szolgálna pozitív értelemben /vö. Mát 20:27/. Az ellentmondást felfedezni vélő személy úgy gondolja, az első idézetekben meg van engedve a rabszolgaság, az ezzel szemben lévő kettőben meg nem. Ézsaiás idézete pontosan arról a szabadságról beszél, amelyről 2Móz 21:2 is szól. A Doktor szó mögött a görög szövegben /10. vers/ a kathégétész szerepel, jelentése: tanító, mester. Egyébként meg hogy minden keresztény Isten rabszolgájának számít (vö. Apcsel 16:17; Tit 1:1, Jak 1:1; 1Pét 2:16; Jel 7:3; 11:18; 19:5; 22:3), annak semmi köze a szó szerinti rabszolgasághoz, így ismét nincsen szó Bibliában félreérthető ellentmondásról!

Meggondolja-e magát Isten?
„Nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné? Igér-é valamit, hogy azt ne teljesítené?” (4Móz. 23,19)
„a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Ezék. 24,14)
„Mert én, az Úr, meg nem változom” (Mal. 3,6)
ezzel szemben:
2Móz. 32,14 „És abba hagyá az Úr azt a veszedelmet, melyet akart vala bocsátani az ő népére.”
1Móz. 6,6.7 „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, ... És monda az úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; ... mert bánom hogy azokat teremtettem.”
Jón. 3,10 „... és megbáná az Isten azt a gonoszt, a melyről mondá, hogy végrehajtja rajtok, és nem hajtá végre.”
Lásd még 2 Kir. 20,1―7, 4 Móz. 16,20―35, 4 Móz. 16,44―50. Lásd még 1 Móz. 18,23―33: itt ábrahám ráveszi Istent, hogy gondolja meg magát azt illetően, hogy legalább hány igaz embert kell találni Sodoma városában ahhoz, hogy a város elkerülje a pusztulást. Ábrahám lealkudja ezt a számot ötvenről tízre, de Isten csak játszott vele, hi-szen mindentudó lévén előre tudhatta, hogy amúgyis elpusztítja majd a várost.
Válasz:
Kötözködő laikus primitív módon a legfelségesebb Isten jellemében talál kivetnivalót, úgy gondolván, hogy az Isten sem saját magával, sem kijelentéseivel nincsen összhangban. És mintha nem volna elég szuverén ahhoz, hogy a saját értékítéletének a reá jellemző kritériumain belül nem cselekedhetne szabadon, hanem bábumód meg lenne kötözve. Holott a felvető saját szűk látókörű megkötözöttsége következtében nem tud különbséget tenni a jellemhez való kötődés, és a megkötözöttségtől mentes szabad értékítélet gyakorlati kinyilvánítása között. Az Isten jellemében való változatlanság nem jelenti azt, hogy Isten adott esetben nem változtatna a valakihez vagy valakikhez történő viszonyában, miközben a saját jellemében semmit nem változik. Isten akkor nem volna hű önmagához, ha jellemében változna, s egyszer a jóhoz, ill. a rosszhoz így, máskor meg úgy viszonyulna, vagyis egy adott időben pontosan ellentétesen ahhoz, ahogy korábban viszonyult. A felvezetésben említett három vers pontosan azt írja, hogy Isten nem változik. Amikor azt olvassuk, hogy Mózes fellépésére visszafogta a nép ellen felgerjedt haragját, egyszerűen csak türelmet gyakorolt, és a nép ellen való jogos felháborodása következményének a kiáradását egy későbbi időpontra helyezte. Zsidók 3:17-ben olvassuk: „Kikre haragudott vala pedig meg negyven esztendeig? avagy nem azokra-é, a kik vétkeztek, a kiknek testei elhullottak a pusztában?” Tehát Isten a nép gonoszságának elbírálását nem változtatta meg, hanem azt fönntartotta, csak ugyanazért a bűnért később nyújtotta be a számlát. Az ő jellemén semmit nem változtat, ha egy ítéletet később hajt végre, talán valaki kedvéért, attól még a gonoszsághoz való viszonyát fönntartja. Akkor változna meg, ha egy adott cselekedetet egyszer jónak mondaná, máskor meg gonosznak, és ehhez mérten is jutalmazna és büntetne. Akkor egy ember sem tudhatná, hogy egy adott cselekedetért most milyen elbírálásra számíthatna Istentől. De erről szó sincs! Amikor azt olvassuk, hogy megbánta az Isten, hogy embert teremtett, az a héberben sajnálatot, bánkódást jelent /a náham szó jelentése szerint/, tehát Isten bánkódott a földre teremtett ember miatt, hogy ennyire elgonoszodott. A Bír 2:18-ban ugyanez a szó található: megindult az Úr panaszaikon” és nem az van, hogy megbánta a panaszaikat. Ugyanez van 1Sám 15:11-ben, Isten bánkódott Saul miatt, nem pedig megbánta Saul királlyá tételét. Isten a jelleme szerint nem bánja meg a tetteit, de ettől függetlenül bánkódhat. (vö. 1Sám 15:29. Lásd még Jób 42:6) A Jónás 3:10-ben a szó jelentése: megkönyörülés/megengesztelődés – vö. Ámos 7:3, lásd a Káldi fordítást, ahol a büntetés elengedéséről olvashatunk, amit a nép bűnbánata váltott ki. Isten tehát nem változott meg, hanem másként viszonyult hozzájuk, mivel ők is változtak. Szodoma esetében sem változott meg Isten az ő jellemében, hiszen éppen az a lényeg, hogy az igazat és a gonoszt nem ugyanazon ítélettel sújtotta! És hogy még tíz igaz sincs a városban, azt eleve tudta. Hát hogyne tudta volna, hiszen Ő Isten! (vö. Zsidók 4:13) A következő történetben az engesztelő áldozat értéke van kidomborítva /füstölőszer elégetése által jött létre a bűn kiengesztelése/, aminek a bemutatása megállította Isten csapását a nép között, nem pedig az állította meg, hogy Isten önnön jellemváltozása miatt hirtelen másként kezdte volna nézni a bűnt és a másként látása miatt másként osztani a büntetést. (vö. 4Móz 16:44-50) Pontosan az, hogy következetes a bűn megítélésében, abból is kiderül, ahogyan Kórét és a hozzá tartozókat megbüntette. (vö. 4Móz 16:20―35) Ami pedig Ezékiás meggyógyítását illeti, itt éppen hogy nem Isten megváltozásáról, hanem az Ő igazságos és szeretetteljes jellemének nagyságáról van szó, mivel megemlékezett Ezékiás szívhez szóló imájáról és őszinte könnyhullatásáról, és így tovább élhetett tizenöt esztendővel. (vö. 2Kir. 20:1―7)

Kell-e bűnhődnünk szüleink bűneiért?
2Móz. 20,5 „... mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen” (Megismételve: 5Móz 5,9)
2Móz. 34,6-7 „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten ... de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.”
1Kor. 15,22 „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak...”
ezzel szemben:
Ezék. 18,20 „a fiú ne viselje az apa vétkét”
5Móz. 24,16 „Meg ne ölettessenek az atyák a fiakért, se a fiak meg ne ölettessenek az atyákért; kiki az ő bűnéért haljon meg.”
Válasz:
Azt kihagyja az idézetből, hogy Isten irgalmat tanúsít ezeríziglen, míg az atyák bűnét harmad és negyediziglen bűnteti. De ez csupán az arányokat szemlélteti Isten kegyelmének a javára és nem feltétlenül kell szó szerint érteni. A „Te Istened” kifejezés nem egyes személy/ek/nek, hanem az egész zsidó nemzetnek szólt. A nemzet esetleges vétke adott esetben az utódok életében is éreztet/het/te a hatását. (vö. Ezék 18:2) Pl. Káleb magva örökségül bírta az ígéret földjét, míg a hitetlen atyáké nem. (vö. 4Móz 14:24) Vagy az atyák vétke miatt a babiloni fogság több nemzedék életére is kihatott. Legfőképpen azonban itt érvényesült Istennek ez a kijelentése: Ádámban mindnyájan meghalnak” (1Kor 15:22). Itt az utódok bűnre való hajlamossága is az atyáknak a fiakban való megbüntetésére vezethető vissza. (vö. Jak 4:5) Az Ezékiel 18:20 és az 5Móz 24:16 egy másik alapelvre hívja fel a figyelmet, mégpedig az egyéni bűnösségre és következményére. Pl. Kóré fiai nem csatlakoztak apjuk halálához, így nem is részesültek atyjuk büntetésében. (vö. 4Móz 26:10-11) Különösen amikor a zsidók úgy gondolták, hogy Isten igazságtalanul bünteti őket /netalán atyáik bűnéért/, Isten kihangsúlyozta a tettekhez kapcsolódó egyéni felelősséget és a felelősségre vonás indokoltságát. (vö. Ezék 18:19-30) Így hát e kétféle bűn és bűnhődés párhuzamosan fut egymás mellett és nem tükröznek egymással szembefordítható ellentétet, hanem csak az avatatlanok és a Bibliába belekötni szándékozók szemében.

Jó-e Isten, vagy gonosz?
5Móz. 32,4 „Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!”
Zsolt. 145,9 „Jó az Úr mindenki iránt”
ezzel szemben:
„Lőn pedig éjfélkor, hogy megöle az Úr minden elsőszülöttet Égyiptomnak földén, a Faraónak elsőszülöttétől fog-va, a ki az ő királyi székiben űl vala, a tömlöczbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden első fajzását.” (2Móz. 12.29)
Ésa. 45,7 „békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!”
Sir. 3,38 „A Magasságosnak szájából nem jő ki a gonosz és a jó.” (Az eredetiben itt kérdőjel áll, költői kérdés.)
Jer. 18,11 „Ezt mondja az Úr: ímé, én veszedelmet készítek ellenetek és tervet tervezek ellenetek!”
Ezék. 20,25―26 „És én is adtam nékik nem jó parancsolatokat, s törvényeket, a melyek által ne éljenek. S megfertéztetém őket ajándékaikkal, mikor tűzön vittek át minden elsőszülöttet, hogy elpusztítsam őket, hogy meg-tudják, hogy én vagyok az Úr.”
Válasz:
Hitetlen és egyben rövidlátó kritikus nem azt mondja, hogy Istennek ezt vagy azt a cselekedetét nem értem, hanem kifejezetten feltételezi, hogy bizonyos kijelentések inkább mutatják Isten gonoszságát, mintsem jóságát. Ezért is idéz kétszer annyi negatív kijelentést, mintsem pozitívat. /Ez pontosan a kritikus gonoszságát mutatja, mintsem Istenét!/ Bevezetőben idézi az Istenről a pozitív jellemzést, majd felhozza Egyiptom elsőszülötteinek megítélését. Pontosan az atyák vétkének a fiakon történő elmarasztalását mutatja ez a példa, de ebben nem Isten a vétkes, hiszen ha a fáraó nem keményíti meg magát, akkor ez a csapás elmaradt volna /akárcsak a többi is/. Attól még Isten mindenkihez jó, ha az ellenségeit ítélettel is sújtja. Az ítélet mindig valamilyen gonoszságnak a bére, és nem pedig Isten jelleme labilitásának a megnyilvánulása. A gonosz teremtése Isten részéről az által történik, hogy Ő mond vagy tesz valamit, aminek bizonyos személyek ellene állnak. Pl. amikor kijelentette, hogy népét kihozza az egyiptomi rabszolgaságból, azt olvashatjuk, hogy megkeményítette a fáraó szívét. (vö. 2Móz 4:21) De szó szerint ezt nem Isten cselekedte, hanem más tényezők, amiket Isten kijelentése ellen mozgósítottak. (vö. 2Móz 7:22) Ha Isten nem akarja kihozni a népét, akkor nyilván gonoszt sem teremt, amely az Ő akarata ellen lázad. Vagyis nem szó szerint teremti a gonoszt, hanem a gonosz létrejötte az egy válasz Isten kinyilatkoztatott akaratával szemben. De ennyi erővel jó választ is teremthetne, ha pozitív volna a rá adott válasz. Tehát a reakció dönti el, hogy Isten mit teremt adott esetben (vö. Ámos 3:6). A Sátánt sem Isten teremtette, hanem az oltalmazó Kérub rossz válasza tette őt Sátánná, vádlóvá és gyilkossá, amiben mind a mai napig ki is tart. JerSir idézete MBT. fordításban: „Nem a Felséges szavától függ-e a rossz is, meg a jó is?” Ez pontosan a fenti tételt igazolja, hogy amit Isten kijelent, arra válaszol a gonosz gonoszul, és a jó pedig jól. Nem pedig azt kell feltételeznünk, hogy Isten szájából egyszer ez jön ki, máskor meg annak ellenkezője. Ez az emberre jellemző, és nem Istenre! (vö. Jak 3:10) És az is az emberre jellemző, hogy az Isteni törvényre rosszul válaszol, nem véletlenül írja Pál a Róma 7:9-ben, hogy az Istentől kiadott törvény megnövelte a bűnt. Nem Isten hozta létre a bűnt, hanem a bukott természetű ember rossz válasza a bűn az Isten tökéletes törvényére. A Jer 18:11-ben Isten büntetést helyez kilátásba a gonoszságból meg nem térő népe ellen, továbbá mindenkit bűn alá rekesztő törvényeket kaptak, amely elítélte őket. (vö. Gal 3:22) Ezek így számukra nem életet jelentettek, hanem elítélést és halált. Pál mondja: „Én pedig meghalék; és úgy találtaték, hogy az a parancsolat, mely életre való, nékem halálomra van.” (Róm 7:10) S amikor azt olvassuk: megfertéztetém őket ajándékaikkal”, ez arra utal, hogy Isten egy darabig eltűrte a gonosz áldozataikat, amelyekkel magukat megfertőzték. [Egyébként ugyanez van ezzel az istentelen kritika hadjárattal is, hogy Isten eltűri, hogy ilyesmiket megfogalmazzanak emberek, saját magukat osztályozzák, minősítik, teszik Isten szemében értéktelenné, mivel értéktelenek is, a saját hitetlen és gonosz jellemüknek áldozatai, hogy tudatlanságukban teljesen kiforgatják és egymással szembe fordítják a Biblia, vagyis Isten szavait.]

Folytatása következik...




Nincsenek megjegyzések: