motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2014. december 31., szerda

Ellentmondások a Bibliában – válaszok 2. rész


Ellentmondások a Bibliában 
– válaszok 2. rész


Megkísérti-e Isten az embert?
Jak. 1,13 „Senki se mondja: ...Az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért.”
ezzel szemben:
1Móz. 22,1 „És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot”
Válasz:
Isten nem kísért senkit? Nem kísért. Isten megkísértette Ábrahámot? Megkísértette. Akkor most Isten megkísérti ez embert, vagy nem. Igen is meg nem is. Nincs ebben jókora ellentmondás? Nincs! Hát ez hogyan lehetséges? A válasz attól függ, ki mennyi időt szán a kérdés tisztázására. Aki éppen csak elolvassa fenti két idézetet és máris véleményt alkot, annak nyilván ellentmondásként jelenik meg e két egymással szembefordított szöveg. De aki úgy gondolja, hogy valóban kíváncsi a helytálló válaszra, és félreteszi az előítéleteit – esélyt adva a Bibliának, hogy igaza lehet annak, amit mond – az hajlandó befektetni az idejét a kérdés tisztázásába. Na persze az idő ráfordítási hajlam az csak egyetlen szükséges tényező. Szükség van itt még arra is, hogy az ember kezelni tudja azokat a szövegeket, amiknek az eredetét tisztázni szeretné. Ahhoz hogy kezelni tudja, szerszámra van szüksége, mégpedig jó szerszámra. Minimum három dolog kell tehát: időráfordítás, jó szerszám, és jó szerszámhasználati képesség. [Egyébként ugyanez van más szakmákban is, pl. a cukrászatban kell az időráfordítás, jó szerszámok, és azoknak használatához jó szakértelem. Ettől függetlenül egy avatatlan turista mondhatja, hogy pl. a Rigójancsinak nincs semmi értelme. Mert vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő nem fér össze, egymással ellentétben van. A cukrász azonban másként látja a dolgot, mint a külföldi turista. S ahogy az illető megkóstolja a Rigójancsit, máris más véleményen van róla. Ugyanígy, ha csak fintorgó turistaként lapozgatunk bele a Bibliába, ellentmondásokra lelhetünk benne, s az szellemileg élvezhetetlen a számunkra. De ha segítséget kapunk rálelni a szellemi összefüggésekre, netán mi magunk vagyunk képesek azokat meglátni, máris élvezhetővé válik.] Vegyük fel a fonalat az 1Móz 22:1-nél. Itt a „megkísérté” szó mögött a héber náhum /megpróbál, kipróbál/ szó található. A Bírák 3:3-4-ben pl. a filiszteusok öt fejedelemségéről olvashatunk, amely által Isten megkísértette/megpróbálta, vagyis próbára tette Izraelt, hogy engedelmeskednek-e annak a törvénynek, amelyet ősatyáiknak adott Mózes által. A próba lényege az volt, hogy a filiszteusokat Isten életben hagyta, akik így kísértést jelentettek Izrael fiainak, hogy azokat az utálatosságokat cselekedjék, mint amazok. A megkísértés tehát azt jelentette, hogy Izrael szabadon választhatott az istentelen szokások és a tiszta szokások között, hogy melyik befolyásnak enged. Azt olvashatjuk, hogy Izrael engedett a rossz befolyásnak. Olyant viszont sehol nem olvashatunk, hogy Isten bárkit is felbujtott volna bármilyen gonosz dolog megcselekedésére, olyanra, amit a filiszteusok nap mint nap cselekedtek. Ha tehát megértjük a különbséget e két dolog között, akkor már látjuk, hogy kísértés és kísértés között milyen különbség lehetséges. Amikor azt olvassuk, hogy a nép a szívében megkísértette Istent, akkor ez azt jelentette, hogy próbára tették, tudja-e őket táplálni a pusztában, vagy nem? Ha már adott vizet, tud-e kenyeret és húst is adni? Eleve hitetlenül álltak a kérdéshez, és megkérdőjelezték Isten hatalmát. Viszont fontos látnunk, hogy az Isten próbára tétele nem azt jelentette, hogy Őt valamilyen gonosz cselekedetre akarták volna rábírni. (vö. Zsolt 78:18kk) Ha az összes igehelyet megvizsgáljuk, ahol ez a szó szerepel az ÓSZ-ben, akkor láthatjuk, hogy a megkísértés sohasem jelentett gonosz cselekedetre való felbujtást. Ha tovább kutatunk a Bibliában, rábukkanhatunk a Massáh héber szóra, melynek jelentése: próba/kísértés, amellyel Isten teszteli az embert és fordítva. De ez sem jelent sehol gonoszra való felbujtást. (vö. 5Móz 4:34; 7:19; 29:3; Zsolt 95:8) Van még más szó a próbára tevésre a héberben, mégpedig a báhan kifejezés, pl. az emberi szív vizsgálatát jelenti Isten részéről (vö. 1Kró 29:17; Zsolt 7:10; 17:3, 26:2; Példa 17:3; Jer 10:20; 20:12), az ember megpróbálását a versengések vizénél (vö. Zsolt 81:8), ill. Isten megkísértését. (vö. Zsolt 95:9; Mal 3:10, 15) Gonoszságra való felbujtás itt sincs sehol. Ha az USZ vizeire evezünk, ott is hasonló kijelentéseket találhatunk. Az ekpeiradzó (próbára tesz/megkísért) szóhasználatot Istenre alkalmazza Jézus, hogy ne kísértsük az Urat (JHVH), a mi Istenünket (vö. Máté 4:7; Luk 4:12), továbbá Jézust se kísértsük, aki Istent képviselte az ÓSZ-ben. (vö. Luk 10:25; 1Kor 10:9) Ennek értelme az, hogy ne tegyük próbára Istent olyasmivel, pl. életünk vakmerő kockáztatásával, arra próbálva Istent késztetni, hogy minket mégis valamilyen különleges módon megmentsen. Hanem tegyük próbára jó. értelemben, adjunk neki teljes részt az életünkből, hogy bőkezűen megáldhasson minket. Használjuk fel képességeinket, időnket, energiánkat, fiatalságunk buzgalmát, lelkesedésünk tüzét az Ő szolgálatában, az Ő dicsőítésében, melyre válaszul Ő olyan áldásokat bocsát ránk, amelyeket csak Tőle kaphatunk meg, pénzen megvehetetlen megelégedettséget, mások javára kamatoztatható bőséget, nagylelkűséget, s majdan szellemi/testi tökéletességet, s ráadásként az örök életet. A következő görög kifejezés a peiradzó /jelentése: kipróbál, próbára tesz, megkísért/ - „Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted /epeiraszasz/ azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket” (Jel 2:2) Itt sem az van, hogy valamilyen gonoszságra próbálták volna rávenni őket, hanem inkább próbára tették. Zsidók 4:15 Jézusról mondja: „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (katolikus ford.) Itt a hangsúly a bűntől való mentességen van, viszont a kísértés nem zárta ki, hogy az nem foglalt magában valamilyen gonoszságra való csábítást. Pl. az Ördög teremtményimádatra próbálta rávenni vele kapcsolatban, és ez valóban nagy gonoszság lett volna az Isten szemében, ha ezt Jézus megteszi. De ő elutasította az Ördög ajánlatát. (vö. Mát 4:8-10) [Ebből is látszik, hogy az Ördög Krisztust meg merte kísérteni, mivel hogy nem ő volt a Legfelségesebb Isten, a Biblia egyedül igaz Istene.] Az a szöveg: Kísértsétek /peiradzete/ meg magatokat, ha a hitben vagytok-e? magatokat próbáljátok /dokimadzete/ meg” (2Kor 13:5) – nyilván nem azt jelenti, hogy magatokat gonoszságra csábítsátok! Ugyanez Istennel kapcsolatban: „hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni /peiraszthénai/, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel /peiraszmó/ egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (1Kor 10:13) Ennek értelme: Isten nem hagy titeket felettébb próbára tenni, csak amit elszenvedhettek, másként kifejezve, nem enged meg olyan próbatétel alá kerülni, amelyet ne tudnátok elviselni. S ha nem enged meg túl nagy próbát, akkor nyilván gonoszságra sem fog csábítani, mert ezek a jóságával nem férnek össze. Ezek után nézzük fenti kijelentést: „Senki se mondja, mikor kísértetik: Az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető /apeirasztosz/, ő maga pedig senkit sem kísért.  Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1:13-15) Ennek értelme az előzőek fényében: Mikor valaki próba alatt van /kísértést érez valami rossz cselekvésére/, akkor ne gondolja, hogy ezt a kísértést az Isten szítja benne, mert Istent nem lehet gonoszságra csábítani /annyira abszolút tökéletes jellemű/, Ő maga pedig senkit nem csábít /gonoszságra/. Fontos szempont, hogy itt szerepel a „gonoszsággal” kifejezés, amely vonatkozik Istenre, hogy Ő nem kísérthető, sem nem kísért. Vagyis nem csábítható bűnre és nem is csábít bűnre. [Nem véletlenül használja egyedül Istenre és ezen az egy helyen a „apeirasztosz” kifejezést a Biblia, hiszen még Jézus is kísérthető volt.] Ami pedig Ábrahám megkísértését illeti, Isten nem csábította gonosz cselekedet végrehajtására, hanem a megkísértése az az ő istenfélelmének próbára tevését jelentette. [Egyébként Jób is átesett az ő istenfélelmének (vö. Jób 1:1, 8, 12) próbáján, ha neki a próbája más is volt.] Zsolt 25:14 mondja: Közösségben van az ÚR az őt félőkkel,” Ha pedig közösségben van velük, akkor nyilván nem fogja gonoszságra csábítani őket, még ha bizonyos próbákat meg is enged velük kapcsolatban. Összességében tehát az, hogy Isten senkit sem kísért, Ábrahámot mégis megkísértette, az nincs ellentétben egymással, hiszen Isten Ábrahámot próba alá helyezte, nem pedig gonoszságra csábította, amely bűnt szült és halált nemzett volna. De ha valaki ilyen lehetséges kimenetelű próba alá kerül, az legyen tisztában azzal, hogy azt nagy valószínűséggel saját káros kívánságának köszönheti /esetleg másvalaki felbujtásának/, de sohasem Istennek! Nincs tehát ellentmondás a bevezetőben említett két idézet között.

Békeszerető-e Isten?
Róm. 15,33 „A békességnek Istene”
Ésa. 2,4 „és csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hada-kozást többé nem tanul.”
ezzel szemben:
Vitéz harczos az Úr” (2Móz. 15,3)
(Az Úr mondja:) „készüljetek harczra; indítsátok fel a hősöket. Járuljanak elé, jőjjenek fel mindnyájan a hadakozó férak! Kovácsoljátok szántóvasaitokat kardokká, kaszáitokat dárdákká; mondja a beteg is: Hős vagyok!” (Jóel 3,9―10)
Válasz:
Saját laikusságából táplálkozó kritikai alapállását itt sem adja fel a szerző, hiszen az időrend szempontjából pont fordítva idézi a szövegeket. Először kellene a harcos Istent bemutatni, majd a békesség Istenét. Ő ugyanis azután teszi tartóssá a békét, miután világméretekben leszámol az ellenségeivel. A „Vitéz harcos”-sága abból fakad, ahogy, ill. amiért a történelemben oly sokszor kiállt az ő hűséges népe mellett, támogatta és megvédte őket, harcaikban győzelmet biztosított nekik, amíg az Ő útján jártak. Jóel 3:9-10 idézete jelképesen értendő, hiszen 3:18 édességet csepegő hegyekről, tejjel folyó halmokról beszél, amely egy költői kép, és az isteni áldások teljességét szemlélteti népe javára. Ezt megelőzően egy prófétai képet fest az isteni ítéletről, amelyben a hadakozó férfiak felindítása és feljövetele csupán a szembenállás valódiságát hívatott kiélezni, de nem szó szerint értendő. A minden nemzetre vonatkozó ítélet egyébként is fizikai értelemben történő harc szempontjából kivitelezhetetlen. A „Josefát völgye” minden nemzet számára az ítéleten való átesés szükségességét hirdeti, de szó szerint ekkora völgy nem létezik, tehát ez az esemény nyomatékosságát hivatott kifejezni. Egészen röviden: Isten megítéli az emberiséget, és akik azon szellemiséggel szembe mennek, amely az Ő tanítása szerint az Ő népe sajátja, amely őket jellemzi, azok elszenvedik az Ő igazságos ítéletét. Ezt a szellemiséget fejezi ki Ézsaiás 2:4 idézete, a békesség útján való járás, annak elsajátítása, melynek alapja az Istenben való feltétlen bizalom, hiszen akik a fegyvereikben bíznak, azoknak nem Isten az erősségük, és nem Ő az ő győzelmüknek záloga. Isten a „békességnek Istene”, hiszen az emberi történelmet az örök békesség állapota felé viszi, népe szellemisége által tereli. Aki ezt magáévá tudja tenni, az népe közé tartozhat, de akik továbbra is fegyvereikben bíznak, és a történelem jövőbeni alakulását is fegyverek által kivívott harcok szerint vélik kikövezve látni, azok el fognak bukni a végső megmérettetéskor. Cikkírónak minderről fogalma nincsen, azért is cserél föl és kever össze minden idevonatkozó kijelentést, és véli ellentmondásosnak azt, amelynek ellentmondásmentességét képtelen átlátni. [Egyébként ez a látásmód minden beavatatlanra jellemző, azokra, akik magukat tudatosan őrzik meg laikusnak, ugyanakkor ebből fakadóan kritikus szemléletűnek, amely őket kényszerűen az ítéletet elszenvedők közé sorolja.]

Békeszerető volt-e Jézus?
Ján. 14,27 „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek”
Csel. 10,36 „Azt az igét, melyet (Isten) elkülde az Izráel fiainak, hirdetvén békességet a Jézus Krisztus által”
Luk. 2,14 „... és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”
ezzel szemben:
Mát. 10,34 „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.”
Luk. 22,36 „Monda azért nékik: ... és a kinek nincs, adja el felső ruháját és vegyen szablyát.”
Válasz:
Laikus elmével bizonyára nehéz lehet megérteni, hogy a békességnek szeretetéről oly közismert Jézus hogyan bocsáthatott fegyvert az emberek közé, amely meghasonlást szít és ellenségeskedést. A válasz nagyon egyszerű: azzal okozott meghasonlást, hogy állásfoglalásra késztette az embereket vele és az általa képviselt üzenettel kapcsolatban. Ha nincs felkérés a színvallásra, akkor ellenségeskedésre való alkalom sincsen, amelynek ő áll a középpontjában. De amikor azt mondta, hogy aki jobban szereti valamely családtagját, mint őt, az nem méltó hozzá (vö. Mát 10:37) – nos ez okozza /okozhatja/ az idézett földre bocsájtott fegyvert, vagyis hogy a hozzá való hűség összekülönbözésre adhat alkalmat egymáshoz közel álló emberek között. Mert egy rövidlátó, ostoba ember mondhatja egy másiknak: - „Nos, ha te jobban szereted a Jézust, mint engem, akkor mehetsz is amerre látsz.” /Meg ilyen szövegek és ehhez hasonlók./ Békeszerető létére így okozhatott ellenségeskedést, de ez nem az ő hibája, hanem a töpörödött gondolkodású emberé. Az összes vallási alapon történő bajt a csökevényes látású emberek okozzák, Az Isten Igéjének a helyes megértése szeretetre és békességre ösztönzi az embereket, nem pedig ellenségeskedésre! Minden bajnak a gyökere, hogy az emberek másként gondolkodnak, mint Isten, ebből fakadóan másként is cselekednek. És azért gondolkodnak másként, mert nem értik, amit Isten mond, de nem mert Isten mondanivalója érthetetlen, hanem mert nem veszik a fáradtságot, hogy megérthessék. Ez az egész ellentmondás keresés is pont erre bizonyíték, hogy nem értenek semmit, és még nekik áll feljebb! Na és miért mondta, hogy elég a két szablya? Annak kimutatására, hogy aki kardot fog, az kard által fog elveszni! (vö. Máté 26:52) Ennek előzményeként mondta, hogy vegyenek szablyát. (vö. Luk 22:36-38) Nem pedig mert Jézus nem békeszerető.

Megbízható volt-e Jézus?
Ján. 8,14 „Ha magam teszek is bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem igaz”
ezzel szemben:
Ján. 5,31 „Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz.”
Válasz:
A János 8:14-ben nem hivatkozik a mennyei Atyjára, hanem azt mondja, hogy amit ő mond, az akkor is igaz, helytálló, ha annak alapján mondja, hogy teljesen tisztában van a saját szerepével az Isten tervében. Tudja, hogy honnét jön és hová megy. Ennek fényében, amit mond ezzel kapcsolatban, az önálló kijelentésként is megáll, tehát nem kell néki mindig valamilyen próféciára hivatkoznia, amit éppen betölt, hanem szabadon is beszélhet, miközben amit mond, az színtiszta igazság. János 5:31-ben viszont Jézus az Atyja róla szóló bizonyságtételét emeli ki, hogyha az nem áll mellette, akkor az övé anélkül nem teljes értékű. Tehát ha mindig, mindenütt csak és kizárólag a saját bizonyságtételére építené a fellépésének jogosultságát és beszédjének hitelességét, akkor az önmagában nem volna elegendő, de mivel az ő személyisége mögött az Atya áll, Aki őt elküldte és a képviseletre felruházta, így akkor is helytálló bármely adott szituációban a kijelentése, ha éppen ezt a közvetlen tanúskodást nem veszi igénybe, rá nem hivatkozik. Attól még a megbízhatóságán nem esik csorba.

Becsmérelhetjük-e az embereket?
Mát. 5,22 (Jézus mondja:) „a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére.”
ezzel szemben:
Mát. 23,17 (Jézus mondja:) „(Ti) Bolondok és vakok”
Zsolt. 14,1 „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.”
Válasz:
Máté 5:22 szövegében ott van a harag, amely az emberi szívben a mozgatórugót, az indítékot jelenti, amelyből fakad a másik ember becsmérlése, a bolondnak titulálás. Amikor valaki ilyen ilyen ellenszenvet táplál a szellemi testvére ellen, az olyan szintű bűn elkövetését jelenti, amely nem csupán egy olyan hirtelen fellobbanó érzés, mint ahogy a villám a sötét égbolton átsuhan, hanem olyan mértékű, mint amikor egy kovács a vasat tartja a tűzben. Ugyanilyen hosszan tartó érzést táplál az a bolond is, aki a szívében hordozza az ő egyéni látásmódját, mely szerint nincs Isten, tehát nem csupán egy érzés fellángolásáról van szó, hanem a tűzben tartásáról, mégpedig hosszú távon. A Máté 23:17-ben Jézus azoknak rövidlátását fejezi ki a bolond szóhasználattal, akik különbséget véltek felfedezni a templom és a vele kapcsolatos dolgok között, holott azok mind egybe tartoznak. Itt tehát más indíték van a szóhasználat mögött, és ugyanaz a szóhasználat más indítékkal más kategóriába esik, és nem ugyanazon becsmérlést jelent.

Látta-e valaki Istent?
Ján. 1,18 „Az Istent soha senki nem látta”
2Móz. 33,20 „Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén.”
Ján. 6,46 „Nem hogy az Atyát valaki látta, csak az, a ki Istentől van (Jézus), az látta az Atyát”
1 Ján. 4,12 „Az Istent soha senki nem látta”
ezzel szemben:
Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig.
Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és embe-rekkel, és győztél. És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én ne-vemet? És megáldá őt ott. Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.” (1Móz. 32,24―32,30)
A mely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot” (Ésa. 6,1)
Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged.” (Jób 42,5)
Válasz:
Egyrészt Istent az ÓSZ-ben az angyal Jézus Krisztus képviselte (vö. Apcsel 7:30,32, 53), tehát szó szerint Őt magát emberek nem láthatták. Uzziás és Jób pedig a szellemi szemeikkel láthatták Istent, tehát látomásban.


Bűnösök vagyunk-e mindannyian?
Róm. 3,23 „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.”
Róm. 3,10 „A mint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is”
Zsolt. 14,3 „nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem”
ezzel szemben:
Jób 1,1 „Vala úz földén egy ember a kinek Jób vala a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő.”
1 Móz. 7,1 „Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe a bárkába; mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.”
Luk. 1,6 „És mind a ketten igazak valának az Isten előtt, kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak.”
Válasz:
Kritikus nem veszi figyelembe, hogy a tökéletes isteni törvény szempontjából nézve mindenki átok alatt, a törvény átka alatt volt, mert a törvény mindenkit kivétel nélkül bűn alá rekesztett. (vö. Róm 11:32; Gal 3:22) Nem véletlenül mondja Máté 1:21 szövege, hogy Jézus szabadítja meg népét a bűneiből, és ez alól nincsen kivétel. Amikor valakit a Biblia feddhetetlennek, igaznak mond, akkor ez az állapot nem abszolút hibátlanságot vagy szó szerinti bűntelenséget jelent, hanem viszonylagosat, az illetők Isten felé fordulásának maximumát, erkölcsi feddhetetlenséget, az indítékoknak a kiválóságát. Mégis azt mondja 1Ján 1:8: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.” Tehát Nóé, sem Jób, sem Jézus anyja, Mária, sem senki más olyan szinten nem tudott engedelmes lenni, hogy ne szorult volna rá Jézus váltságáldozatára. Ha valaki nincsen tisztában ezekkel a szintkülönbségekkel, akkor nem csoda, hogy félreérti a Biblia kijelentéseit, és törvényszerűen a saját fogyatékosságait leplezi le.

Milyen idős volt trónra lépésekor Akházia?
2 Kir. 8,26 „Huszonkét esztendős volt Akházia, mikor uralkodni kezdett”
ezzel szemben:
2 Krón. 22,2 „Akházia negyvenkét esztendős volt, mikor királylyá lett”
Válasz:
Akházia, (más néven: Azária; Joakház) esetében a 42 év teljesen valószínűtlen, mivel atyja, Jórám csak 40 évet élt (vö. 2Krón 21:20), és ő volt neki a legkisebb fia (vö. 2Kró 22:1) Való igaz, itt egymástól eltérőek az egyes régi kéziratokban található számok, de az biztos, hogy nem a Krónikák könyvének írója írt 42 éves kort, hanem valamely kézirat másolója, nyilván tévedésből. Tudva lévő, hogy a Bibliában vannak némely helyeken betoldások, ill. az eredetihez képest hiányok, pl. a héber négy betű: JHVH, amit sok mai fordítás az Úr szóval jelöl. Különösen óriási viták vannak arról, hogy az Újszövetségi Írások tartalmazzák-e a tetragrammatont /a négy betűt/ vagy sem. [Lásd itt] Isten maga kijelenti, hogy aki /szándékosan/ elvesz vagy hozzátesz valamit az Ő Igéjéhez, vagy kiforgatja azt, azt megbünteti. (vö. Jel 22:18-19; 2Pét 3:16) Ilyen esetekben a laikus felkészületlenség ismét a legrosszabb tanácsadó, mert ahelyett, hogy a kételkedő személy nekifeszülne a témának, és választ keresne a felmerült problémára, inkább elveti az egész Bibliát, leminősítve azt. Így jár az, aki rövid úton akar meggazdagodni – szellemi értelemben, semmije sem lesz, mert fennakad az első bütykön, amit ő hegynek lát és azt képtelen megmászni. Így szűri ki a Biblia még látszólagos ellentmondásaival is azokat, akiknek komolytalan a hozzáállásuk, aminek következtében a Biblia mindig is csukott könyv marad a számukra.

Szabad-e esküt tenni?
...Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel ... és monda Ábrahám: én megesküszöm ... Azért nevezék azt a helyet Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek vala meg mind a ketten.” (1Móz. 21,22―24.31)
Ha valamely férfi fogadást fogad az úrnak, vagy esküt tesz, ... a mint az ő szájából kijött, egészen úgy cselekedjék.” (4Móz. 30,2)
Mert az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött ... Mert az emberek nagyobbra esküsznek, és nálok minden versengésnek vége megerősítésül az eskü; Miért is az Isten, kiválóbban megakarván mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe” (Zsid. 6,13―17. Lásd még 1Móz. 22,15―19; 1Móz. 31,53; Bir. 11,30―39.)
ezzel szemben:
Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre ... Se a földre ... Se a te fejedre ne esküdjél ... Hanem legyen a ti beszédetek: úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Mát. 5,34―37)
...ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.” (Mát. 5,34―37.)
Válasz:
Különbséget kell tenni aközött, hogy valaki egy adott helyzetben /akár a világi törvényszék előtt/ esküt tesz, meg aközött, hogy valaki állandóan és bármilyen élethelyzetben folyamatosan esküdözik, mert az esküvést a szava járásává teszi. Pl. valaki ilyeneket mond: „Esküszöm az anyám életére, meg az összes gyerekemére, meg az összes létező szent életére, meg amikre még csak esküt lehet tenni, hogy az én esküvésem mögött igazmondás van, mert én még sohasem esküdtem hamisan, hanem az én esküm eddig is mindig igazmondást jelentett, és a jövőben is ha esküdni fogok, akkor az én esküm olyan lesz, mint amilyen a múltban is volt, tiszta és megbízható eskü, mely eskü bármikor és bárki előtt helytállónak bizonyult és fog bizonyulni, amíg csak esküt tehet az ember, nem hamis módon esküdve, hanem színtiszta józansággal, becsületességgel, az igaz esküvések mintapéldájaként.” Nos, ha valaki a mindennapi élet forgatagában ilyen és ehhez hasonló esküvésekkel megtűzdelt szózuhatagokra sűrűn ragadtatná magát, akkor inkább ne tegye, mert ezzel csak a saját hamisságát, rejtett csibészségét próbálná leplezni, és arról elterelni a figyelmet. Hanem legyen egyenes beszédű, korrekt, a kijelentéseiben lényegre törő, különben a sok ájtatos szófüzére csak arra mutatna rá, hogy valamit palástolni akar. Vagy a jellemének, indítékainak, netán a tetteinek a hiányosságát akarná elfedni, amiben pont az Ördögre hasonlítana, aki maga is körmönfont szöveggel környékezte meg Évát az Édenben, és sok ájtatos szövegű prókátornak is ez a stílusa, amivel megcsalják az ártatlanok szívét. (vö. Jer 23:32; Róm 16:18) A Máté 26:74 szerint Péter is az esküdözés hibájába esett, mert valamit titkolni akart. Ezért ne essen senki az esküdözés csapdájába, hanem törekedjen a nyílt, egyenes beszédre. (vö. Jak 5:12)

Mikor feszítették keresztre Jézust?
Vala pedig három óra, mikor megfeszíték őt.” (Márk 15,25)
ezzel szemben:
Vala pedig a husvét péntekje; és mintegy hat óra. És monda a zsidóknak: ímhol a ti királyotok! Azok pedig kiáltoznak vala: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!” (Ján. 19,14―15)
Válasz:
Meg lehet határozni, hogy a napnak pontosan melyik órájában feszítették oszlopra Jézus Krisztust? Ez a kérdés amiatt a látszólagos ellentmondás miatt merül fel, amely a Jézus haláláról szóló ihletett beszámolókban fedezhető fel, pontosabban a Márk és a János apostol által írt beszámolókban. Márk ezt írta: „A harmadik óra volt, amikor [Jézust a katonák] oszlopra feszítették” (Márk 15:25). János szerint „a hatodik óra körül járt az idő”, amikor Pilátus átadta Jézust a zsidóknak, hogy azok oszlopra feszítsék (Ján 19:14–16). A Biblia szövegmagyarázóinak többféle elképzelésük is van ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldására. A Szentírás azonban nem szolgál elegendő információval ahhoz, hogy magyarázatot lehessen adni a két beszámoló közti különbségre. Ám segíthet az, ha megnézzük, hogy hogyan gondolkodtak akkoriban az időről. Az első században a zsidók a nappalt 12 órára osztották fel, és az órákat napkeltétől számították (Ján 11:9). „A harmadik óra” tehát reggel nyolctól kilencig tartott, „a hatodik óra” pedig dél körül ért véget. Természetesen a nap az év különböző szakaiban máskor kelt fel, és ment le, így a nappalok hosszúsága az évszaktól függően változott. Továbbá a nap állásából állapították meg, hogy hány óra van. Emiatt az időt csak hozzávetőlegesen tudták meghatározni. A Keresztény Görög Iratok egy-egy esemény időpontjaként legtöbbször a harmadik, a hatodik és a kilencedik órát említi, és gyakran ezek is csak körülbelüli időpontok voltak (Máté 20:3, 5; Csel 10:3, 9, 30). Konkrétabban csak akkor adja meg az időpontot, amikor az kifejezetten fontos szerepet kap a beszámolóban. Például egy alkalommal szó volt egy eseményről, amely „a hetedik órában” történt (Ján 4:52). Az evangéliumi beszámolók megegyeznek abban, hogy mi mikor történt Jézus földi életének utolsó napján. Mind a négy evangéliumban az áll, hogy a papok és a vének hajnalban ültek össze, illetve hogy azt követően Jézust a római kormányzó, Poncius Pilátus elé vitették (Máté 27:1; Márk 15:1; Luk 22:66; Ján 18:28). Máté, Márk és Lukács mindhárman azt írják, hogy a hatodik órától – amikor Jézus már az oszlopon függött – egészen a kilencedik óráig sötétség borult a vidékre (Máté 27:45, 46; Márk 15:33, 34; Luk 23:44). Egy másik tényező is jelentős szerepet játszhat annak meghatározásában, hogy mikor feszítették oszlopra Jézust: az ostorozást vagy korbácsolást az oszlopra feszítés részének tekintették. Néha az ostorozás annyira brutális volt, hogy az elítélt belehalt. Jézust is igen kegyetlenül megostorozhatták, hiszen egy másik férfinak át kellett vennie tőle a kínoszlopot, mert ő már nem bírta vinni (Luk 23:26; Ján 19:17). Ha az oszlopra feszítés az ostorozással kezdődött, akkor valamennyi időnek el kellett telnie, mielőtt Jézust a kínoszlopra szegezték. Ezért hát, hogy ki mikorra tette az oszlopra feszítés időpontját, az attól is függhet, hogy a kivégzés melyik szakaszában állapította meg az időt. János apostol több évtizeddel később írta a beszámolóját, mint a többi evangéliumíró. Ebből adódóan olvashatta is azokat. Igaz, ő látszólag nem ugyanakkorra tette Jézus oszlopra feszítését, mint Márk. Ez inkább pontosan azt bizonyítja, hogy János nemcsak egyszerűen lemásolta Márk beszámolóját. János is, és Márk is Istentől kapott ihletést az evangéliuma megírására. Bár elegendő szentírási bizonyíték hiányában nem lehet magyarázatot adni az eltérésre, bátran megbízhatunk az evangéliumi beszámolókban.” /Forrás: w11 11/15 21. o. Olvasók kérdései – Jehova tanúi kiadványa/

Engedelmeskedjünk-e a törvénynek?
Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak” (1Pét. 2,13)
Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak” (Mát. 22,21. Lásd még Róm. 13,1-7 és Tit. 3,1.)
ezzel szemben:
Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.” (Csel. 5,29)
Válasz:
Minden emberi törvénynek engedelmeskedni kell, amíg nem ütközik Isten törvényébe. Hogy még ebben is ellentmondást lát, mutatja, hogy még a legelemibb megértésnek is a híján van, csak éppen a szándékos hibakeresésnek nem.

Hány állat volt Noé bárkáján?
És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába” (1Móz. 6,19)
A tiszta barmok közül, és a tisztátalan barmok közül, a madarak közül, és minden földön csúszó-mászó állat kö-zül, Kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába, hím és nőstény: a mint Isten megparancsolta vala Noénak.” (1Móz. 7,8―9)
1 Móz. 7,15 „Kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába minden testből, melyben élő lélek vala.”
ezzel szemben:
1 Móz. 7,2―3 „Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet és nőstényét; azokból a barmokból pedig, a me-yek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényét. Az égi madarakból is hetet-hetet”
Válasz:
Minden további nélkül elfogadható az a magyarázat, mely szerint Isten először azt parancsolja Noénak, hogy minden állatból kettőt vigyen be a bárkába (1Móz 6:19-20), aztán az 1Móz 7:2-3-ban azt, hogy bizonyos állatokból és madarakból hetet vigyen, míg később a 7:8-9-ben a Szentírás szerint kettesével mentek be az állatok. Ez utóbbi szöveg nem a bevonuló állatok számáról ír, hanem arról, hogy hogyan mentek be. A tiszta barmok olyan szerepet töltöttek be, hogy azok egy részét feláldozták áldozatként Istennek. "És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az Úrnak." ( 1Móz 8:20) A szövegben tehát nincsen semmiféle ellentmondás.

Egyenlőnek teremtetett-e a férfi és a nő?
1 Móz. 1,27 „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.”
ezzel szemben:
1 Móz. 2,18.23 „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt ... És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.”
Válasz:
Férfi és nő, erkölcsi szabad akarattal teremtett, ami az istenképűség egyenlőségére mutat rá. A Gal 3:28 szerint: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Ettől függetlenül a nő gyöngébb edény (vö. 1Pét 3:7), és lehetnek más szempontok is, amelynek alapján az egyenlőséget nem lehet szó szerint venni.

A fákat vagy az embert teremtették-e előbb?
1Móz. 1,12―31 „Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a mely-nek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. ... És lőn este és lőn reggel, harmadik nap. ... És monda Isten: Te-remtsünk embert a mi képünkre ... És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.”
ezzel szemben:
1Móz. 2,5―9 „Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje ... És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából ... És ültete az Úr Isten egy kertet édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala. És nevele az úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót”
Válasz:
Első idézetben a teremtés sorrendjén van a hangsúly, hogy időben hogyan követték egymást az események. A második idézetben a fontossági sorrend szerint van megemlítve a teremtés, amelyben az ember teremtése megelőzte az összes többit, hiszen a többi az első szolgálatában áll.

Volt-e Mikálnak gyermeke?
2Sám. 6,23 „Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának nem lőn soha gyermeke az ő halálának napjáig.”
ezzel szemben:
2 Sám. 21,8 „De elvevé a király Aja leányának, Rispának két fiát ... és a Saul leányának, Mikálnak öt fiát”
Válasz:
Minden további nélkül elfogadható az a magyarázat, mely szerint a gyermektelen Mikál, a lánytestvére /Méráb/ halála után, testvérének árván hagyott öt fiát saját gyermekeként nevelte fel. A Sámuel könyvének az írója helyesen így fiaiként említi, miközben tudta, „nem lett soha gyermeke az ő halálának napjáig", akiket Mikál szült volna.

Hány lova volt Salamonnak?
1Kir. 4,26 „És Salamonnak volt negyvenezer szekérbe való lova az istállókban, és tizenkétezer lovagja.”
ezzel szemben:
2Krón. 9,25 „És Salamonnak négyezer lóistállói, szekerei és tizenkétezer lovagjai valának” (Az eredeti szövegben nem különíthető el a „ló” és a „lóistálló".)
Válasz:
Cikkíró keveri a szekér húzó lovakat /sus/, a hátaslovakat /párás/ és az istállókat /árajáh/, amelyekben ezeket a lovakat tartották. Mindháromra külön héber szót /lásd előbb/ használ az eredeti szöveg. A lóistállók számának meg a szekérbe való lovak számának nem feltétlenül kell azonosnak lenniük. A hátaslovak száma azonos.

Hallottak-e hangot a Pállal utazó emberek?
Csel. 9,7 „A vele utazó férfiak pedig némán álltak, hallva ugyan a szót, de senkit sem látva.”
ezzel szemben:
Csel. 22,9 „A kik pedig velem valának, a világosságot ugyan látták, és megrémültek; de annak szavát, a ki velem szól vala, nem hallották.” (Ezt az ellentmondást az eredeti görög szavak lingvisztikai elemzésével sem lehet feloldani.)
Válasz:
Az egyik magyarázat szerint Jézus kétszer szólt volna Pálhoz, először amikor megszólítja „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ezt ugyan hallhatta a többi férfi, de amikor Jézus Pál személyes elhívásáról és küldetéséről szól, akkor csak hozzá szólt egyedül, mert az csak rá vonatkozott. Másik magyarázat szerint Saul kísérői csak fényt láttak, és azt hallották amit Saul mondott. De Jézust sem nem látták, sem nem hallották. Azonban a szöveg egyik helyen sem Pál hangját teszi a középpontba, hogy hallották-e vagy sem, hanem azét, aki utoljára szólt, mivel közvetlenül azután mondja, hogy hallották, ill. nem hallották a hangot, tehát Jézusét. De /magánvéleményem szerint/ úgy is feloldható a látszólagos ellentmondás, ha belegondolunk, hogy a 22. rész szerinti változatban Pál maga meséli el a történetet azoknak, akik előtt ő magát menteni kívánta. Hoppá, ez lényeges szempont, hogy ez egy védelmi beszéd volt. És azért mondja, hogy a többiek nem hallották a szót /amit Krisztus mondott neki/, hanem csak ő, hogy a kísérőiről levegye a felelősséget, hiszen akik előtt a védőbeszédét mondta, azok Krisztus ellenségei voltak. Tehát hogy őket /Pál kísérőit/ ne lehessen felelősségre vonni, hogy esetleg miért nem jelentették ezt az eseményt a zsidó vezetőknek. - Nem véletlenül ment a zsidó Nikodémus is éjjel Jézushoz, hogy ne legyen neki baja belőle. - Pál tehát senkit nem akart érintetté tenni, hiszen ha semmit nem hallottak, nem is részesek semmiben, nem is lehet őket emiatt zaklatni. Ezért mondhatta tehát, hogy semmit nem hallottak. /Az Apcsel 26:21 szerint Zsidók Pál életére törtek, amiért bűnbánatra és megtérésre invitálta őket, és ennek az invitálásnak a gyökerei a damaszkuszi útról indultak, tehát Jézus színrelépése bizony nagy feszültségeket okozott a zsidók körében, ahogy maga is mondta, nem békességet hozott, hanem fegyvert: ellentétet szított az őt elfogadók és elutasítók között. (Lásd Máté 10:34-36)/ Ez pedig azért nem hazugság a részéről, mert vádlóiban gonosz indítékok feszültek, tehát nem volt joguk az igazsághoz, amely még jobban felbőszítette volna őket. [Egyébként Pál máskor is csinált ilyen cselt, pl. az Apcsel 23:6-ban egy fals kijelentéssel egymásnak ugrasztotta a farizeusokat és a szadduceusokat, hogy jól jöjjön ki a konfliktusból, ami sikerült is neki.]

Mindenható-e Isten?
Mikor Ábrám kilenczvenkilencz esztendős vala, megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható Is-ten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes. (1Móz. 17.11)
És monda néki az Isten: Én vagyok a mindenható Isten, nevekedjél és sokasodjál, nép és népek sokasága légyen te tőled; és királyok származzanak a te ágyékodból.” (1Móz. 35.11)
És monda Jákób Józsefnek: A mindenható Isten * megjelenék nékem Lúzban, a Kanaán földén, és megálda engem. (1Móz. 48.3
Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova + nevemen nem voltam előttük ismeretes.” (2Móz. 6.3)
Jer. 32,27 „Ímé, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajjon van-é valami lehetetlen nékem?”
Mát. 19,26 „Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”
ezzel szemben:
Bir. 1,19 „Vala pedig az Úr Júdával, és kiűzé a hegység lakóit; de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vassze-kereik voltak.”
Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig.
Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben.
És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.
És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób.
Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és embe-rekkel, és győztél.
És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én ne-vemet? És megáldá őt ott.
Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.” (1Móz. 32,24―32,30 Lásd a 10. lábjegyzetet.)
Válasz:
A mindenható Istennél minden lehetséges ugyan, de pl. sem bűn sem hazugság, sem semmi ilyen és ehhez hasonlók nem találhatók. Sem ember Őt élve nem láthatja, csupán látomásban. A Jehova névnek a jelentéseit nem ismerték korábban, ill. a név különböző tartalmait, amikre fokozatosan derült fény. Jákób egy angyallal küzdött, nem Istennel magával, hanem aki Őt képviselte. És hogy Júda nem tudta kiűzni a völgy lakóit, ez nem Isten fogyatékossága volt, hanem az embereké. Rövidlátó kritikus úgy akarja beállítani, mintha a Isten mindenhatóságán esne csorba, hogy nem bírt el a vasszekerekkel. Isten Sisera 900 vasszekerével ha el tudott bánni (vö. Bírák 4. rész), akkor ez máskor sem jelent problémát. Legfeljebb az, ha az ember netán megijed az ellenségtől (vö. Józs 17:16), és az Isten erejébe, hatalmába, mindenhatóságába vetett hite megrendül. Itt ugyanez történt, akárcsak évszázadokkal később az apostoloknál. (vö. Máté 17:19-20) Továbbá arra is gondolhatunk, hogy a zsidók a győzelmeik miatt kezdték elbízni magukat, és elfeledkeztek az értük harcoló Istenről, mire Isten hagyta az ellenséget egy ideig fölülkerekedni rajtuk, hogy így térítse őket vissza az éltető istenhithez, a józan istenfélelemhez. Azonkívül Sisera esetében Isten kifejezetten megmondta, hogy az Izraeliták kezébe adja azt. Ott tehát egy az egyben Isten harcolt értük, és győztek is, teljesen függetlenül attól, hogy mennyi vasszekere volt az ellenségnek. De a Bírák 1:19 esetében ez nem így történt. Istentől nem kaptak arra vonatkozó konkrét üzenetet, hogy Ő a kezükbe adja az ellenséget. Isten mindig szükség szerint adja a leckét, és sohasem őt leckéztetik meg, sohasem az Ő mindenhatóságán esik csorba. Csak ehhez a felismeréshez a cikkíró még nem jutott el, azért próbál belekötni Istenbe lépten-nyomon tehetségtelen igyekezetének minden megnyilvánulásával.

Világosságban él-e Isten?
1Tim. 6,15-16 „...a királyoknak Királya és az uraknak Ura, Kié egyedül a halhatatlanság, a ki hozzáférhetetlen vi-lágosságban lakozik”
Jak. 1,17 „...a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka”
Ján. 12,35 „Monda azért nékik Jézus: ... és a ki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy.”
Jób 18,18 „(aki gonosz,) A világosságról a sötétségbe taszítják, a föld kerekségéről elüldözik őt.”
Dán. 2,22 „Ő (Isten) ... tudja mi van a setétségben; és világosság lakozik vele!” Lásd még Zsolt. 143,3; 2 Kor. 6,14; Zsid. 12,18―22.
ezzel szemben:
1 Kir. 8,12 „Akkor monda Salamon: Az Úr mondotta, hogy ő lakoznék ködben.”
2 Sám. 22,12 „(Isten) Sötétségből maga körül sátrakat emelt, Esőhullást, sűrű felhőket.”7
Zsolt. 18,12 „(Isten) A sötétséget tette rejtekhelyévé; sátora körülötte a sötét felhők és sűrű fellegek.”
Zsolt. 97,1―2 „Az Úr uralkodik, örüljön a föld ... Felhő és homályosság van körülte”
Válasz:
Alaptétel, hogy Isten a világosságok Atyja: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát … Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt 4:7; 36:10). Ő körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel. (Zsolt 104:2) Hogy értsük akkor az Őt körülvevő sötétséget, felhőket, homályt? Ezek szimbolikus értelemben vannak használva, és arra hivatottak, hogy egyrészt Isten világosságának feltűnő voltát érzékeltessék /egy sötét környezetben sokkal inkább erőteljesebb hatást képes gyakorolni a világosság, ahogy a villám is a sötét égbolton sokkal drámaibb hatást képes produkálni, mintha tűző napsütésben történne/. A Sötétségből maga körül sátrakat emelt” idézete is azt hivatott érzékeltetni, hogy minden fénynek Isten a forrása, és a tőle való eltávolodás fokmérője a sötétség – nyilván szellemi értelemben elsősorban, bár ez nem jelenti azt, hogy ez a szellemi értelem csupán eszmei szinten létező, hiszen Isten is, mint szellemi Lény (vö. Ján 4:24), nem csupán eszmei szinten létező, hanem valóságos értelemben, csak egy más dimenzióban. Amikor az Izraelitákat Isten angyala /Jézus Krisztus/ vezette nappal felhőoszlopban, éjjel a meg tűzoszlopban, akkor mindkét oszlop a láthatatlan isteni jelenlétet hivatott kifejezni, és éppen olyan minőségben, hogy a környezettől való eltérésében feltűnő legyen. Tehát egyszer felhő /homály-sötétség/, máskor meg tűz, de ez nem jelent Isten lényére vonatkozó ellentétet, szembenállást, amit a kritikus érzékeltetni szeretne. „Felöltötted a felhőt, hogy hozzád ne jusson az imádság.” (Jersir 3:44) Ettől még Isten világosságban lakozik, mert nem magára öltötte fel a felhőt, hanem az a szentségességének a burkát hivatott szemléltetni, amelyen át nem hatolhat mindaz, ami szentségtelen. Amikor tehát Isten tőle valamilyen módon eltérő környezetben jelenik meg, akkor az nem feltétlenül jelenti az Ő örök kisugárzásának minőségi megváltozását.

Elfogadja-e Isten az emberáldozatot?
5 Móz. 12,31 „Ne cselekedjél így az Úrral, a te Isteneddel, mert mind azt az útálatosságot, a mit gyűlöl az Úr, meg-cselekedték az ő isteneikkel; mert még fiaikat és leányaikat is megégetik vala tűzzel az ő isteneiknek.”
ezzel szemben:
1Móz. 22,2 „És monda (Isten): Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked.”
2Móz. 22,29 „Gabonáddal és boroddal ne késlekedjél; fiaid elsőszülöttét nékem add.”
És fogadást tőn Jefte az úrnak, és monda: Ha mindenestől kezembe adod az Ammon fiait: Akkor valami kijövénd az én házamnak ajtaján előmbe, mikor békével visszatérek az Ammon fiaitól, legyen az Úré, és megáldozom azt egészen égőáldozatul. És kivonult Jefte az Ammon fiai ellen ... és kezébe adá néki azokat az Úr. ... Mikor pedig méne Jefte Mispába az ő házához: imé az ő leánya jött ki eleibe dobokkal és tánczoló sereggel; ...És a két hónap el-teltével visszatért atyjához, és betöltötte az ő felőle való fogadást, a melyet tett.” (Bir. 11,30—39)
2Sám. 21,8―14 „De elvevé a király Aja leányának, Rispának két fiát ... Mikálnak öt fiát ... És adá azokat a Gibeoniták kezébe, a kik felakaszták őket a hegyen az Úr előtt. Ezek tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg. ... És kiengesztelődött ez által Isten az ország iránt.”
Zsid. 10,10―12 „A mely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által ... Ő azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre űle az Istennek jobbjára”
1Kor. 5,7 „...mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.”
Válasz:
Ábrahámnál világosan látható, hogy nem kívánja Isten az emberáldozatot, hiszen Izsák nem lett feláldozva. Akiket Istennek szenteltek, azokat Isten szent hajlékának szolgálatára szentelték nem pedig életük kioltása által feláldozták. Jefte lánya hasonlóképpen lett feláldozva. Isten következetlen lett volna, ha Ábrahám égőáldozatát /Izsákot/ elutasítja, Jefte lányát meg elfogadja. Amikor azt olvassuk: „betöltötte az őfelőle való fogadást, amelyet tett, és ő [soha] nem ismert férfiút.” (Bír 11:39) – ez mutatja, hogy az áldozatához tartozott az ő egész életén át megőrzött szüzessége, amit siratott a lánybarátaival, nem pedig a feláldozott életét siratta! (35. vers) Tehát nem ment férjhez, nem lettek gyerekei. Jefte pedig azért szaggatta meg a ruháit, mert öregségére nem maradt mellette a lánya támaszul. Amikor azt olvassuk: „Ezek tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg” (2Sám 21:9), akkor „pusztulás” és „megöletés” történt, nem pedig égő/ember/áldozat bemutatása. Büntetésről van tehát szó, mégpedig halálbüntetésről, Saul és a vérszopó háza népe miatt, akik a Gibeoniták életére törtek. Egyébként történt már máskor is, hogy Isten halálbüntetésre ítélt némelyeket, mert a bűnük által ezt érdemelték. (Lásd: 4Móz 25:4; 5Móz 21:22) Krisztus áldozata pedig nem az emberáldozatok sorában volt egy a sok közül, amit Isten elfogadott, hanem az egyetlen, amely Isten mérhetetlen szeretetének a kifejeződése az emberiség iránt. (vö. Ján 3:16) Az ő áldozatát a zsidó áldozati rendszer volt hivatva előképezni, amely emberáldozatot soha nem tartalmazott! A 3Mózes 1. fejezete tárgyalja a égőáldozatok fajtáit, de itt emberáldozatról egy szó sincs – tehát a cikkíró ismét saját tévelygésének áldozatává esik, amikor Istent olyan színben akarja feltüntetni, mint aki elfogadja az emberáldozatokat.

Ki volt József apja?
Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, a kitől született Jézus” (Mát. 1,16)
ezzel szemben:
Maga Jézus pedig mintegy harmincz esztendős volt, mikor tanítani kezdett, ki, a mint állítják vala, a József fia vala, ez pedig a Hélié” (Luk. 3,23)
(Jézus nemzetségfáját számos különbséggel írják le az egyes evangéliumok. Pl. vesd össze Mát. 1,1―14-et Luk. 3,23―38-cal.)
Válasz:
Miért különböző Máté és Lukács nemzetségtáblázata? Ha elolvassuk Máté után a Lukács szerinti származástáblát is, érzékeljük, hogy az ott található nevek nem egyeznek a Máténál találhatókkal (Lk 3,23–38). A fő különbség ez: Máté Salamon királyon, Lukács pedig Dávid Nátán nevű fián keresztül vezeti le Jézus családfáját. Tüzetes összehasonlító tanulmányozás után a bibliatudósok azt mondják, hogy két családfáról van szó: Lukácsnál Mária családját találjuk meg, Máténál pedig Józsefét. Test szerint Jézus végül is Márián keresztül érkezett meg közénk, hisz Józsefnek csak adoptált fia volt. Így a királyi (József ága) és a testi származási vonal (Mária ága) a két szülő személyében találkozik. Jézus így testileg is Dávidtól származott (Mária), de a dávidi királyi ág (József) jogos örököse is.” (ld.: Josh McDowell: Bizonyítékok. KIA, 2004, 282. p.). Nem feltétlenül kell tehát rögtön ellentmondást látni abban, ha valami a Bibliában más és más szemszögből van feljegyezve, mert közelebbről nézve feloldódnak az ellentmondások, és mindenre van logikus, ésszerű és megnyugtató magyarázat.

Volt-e Mózesnak testvére?
Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.
És elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl.
És fogada méhében az asszony és fiat szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig.
De mikor tovább nem rejtegetheté, szerze annak egy gyékény-ládácskát, és bekené azt gyantával és szurokkal s belétevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé.
Az ő nénje pedig megáll vala távolról, hogy megtudja: mi történik vele?
És aláméne a Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz partján. És meglátá a ládácskát a sás között s elküldé az ő szolgálóleányát és kihozatá azt.
ez.
Az ő nénje pedig monda a Faraó leányának: Elmenjek-é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közűl, hogy szoptassa néked a gyermeket?
És a Faraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívá a gyermek anyját.
És monda néki a Faraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a gyermeket és szoptatá azt.
És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt.
Lőn pedig azokban a napokban, mikor Mózes felnevekedék, kiméne az ő atyjafiaihoz és látá az ő nehéz munkájokat s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit az ő atyjafiai közűl.” (2Móz. 1.22—2.11)
Mikor pedig elközelgetett az ígéretnek ideje, melyet Isten esküvel ígért Ábrahámnak, megnevekedék a nép és megsokasodék Égyiptomban,
Mindaddig, mígnem más király támada, ki nem ismeri vala Józsefet.
Ez a mi nemzetségünkkel álnokul bánva nyomorgatta a mi atyáinkat, hogy magzataikat kitétesse, hogy életben ne maradjanak.
Akkor születék Mózes, és ékes vala az Isten előtt. Ez három hónapig atyja házában tartaték.
Mikor pedig kitétetett, a Faraó leánya felvevé, és felnevelé őt a saját fia gyanánt.
És Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és hatalmas vala beszédben és cselekedetben.
Mikor pedig negyvenéves kora betölt, eszébe jutott, hogy meglátogassa atyjafiait, az Izráel fiait.” (Csel. 7.17—7.23
ezzel szemben:
És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen és monda: Nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesenszóló és ímé ő ki is jő elődbe s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében.” (2Móz. 4.14)
Miután pedig megláttad azt, takaríttatol te is a te népedhez, a miképen oda takaríttatott Áron, a te testvéred;” (4Móz. 27.13)
És halj meg a hegyen, a melyre felmégy, és takaríttassál a te népedhez, a miképen meghalt Áron, a te testvéred a Hór hegyén, és takaríttatott az ő népeihez;” (5Móz. 32.50)
Válasz:
Amikor első szempont szerint idézte ezt a szöveget: egy héber férfit az ő atyjafiai közűl.” - észrevehette volna, hogy az atyjafiai az a testvéreit jelenti, mivel ezt a kifejezést többféle értelemben is használja a Biblia: - vér szerinti, rokon, egy törzsből, egy népből, az emberi fajból, tehát átvitt értelemben is, ezt számtalan idézet mutatja az ÓSZ-ben: „Ne táplálj gyűlöletet szívedben testvéred iránt. Fedd meg embertársadat, s akkor nem osztozol bűnében. ...Ha veled élő testvéred nyomorba jut és nincs biztosítva a megélhetése nálad, akkor segítsd úgy, mint az idegent és a vendéget, s maradjon veled. Ne vond meg tőle a munkát, ne végy tőle kamatot, hanem féld Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted.” (3Móz 19:17; 25:35-36, katolikus ford.) Míg minden más ókori uralkodónál az alattvaló rabszolga volt, az izraelita uralkodónak az alattvaló testvére volt” (T. H. Robinson). Egyébként a keresztény gyülekezetben is ugyanez a „testvér” kifejezés használatos. Jézus mondja Péter apostolnak: „De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Luk 22:32, katolikus ford.) Még az angyal is ezt az elnevezést használta a gyülekezet tagjaival kapcsolatban: „De így szólt: „Vigyázz, ne tedd! Csak neked és testvéreidnek vagyok szolgatársa, a prófétáké és azoké, akik megtartják ennek a könyvnek a szavait. Az Istent imádd!” (Jel 22:9, katolikus ford.) Tehát hogy volt-e Mózesnek testvére, arra az a válasz, hogy igen: „Amikor betöltötte negyvenedik évét, az a gondolata támadt, hogy meglátogatja testvéreit, Izrael fiait.(Apcsel 7:23, katolikus ford.) Izrael fiai mind a testvérei voltak.
Összegzés:
Ha valaki szerint a Bibliában vannak ellentmondások, és az illető felhoz pár példát, az még érthető, hiszen első olvasatra sok minden annak tűnhet. De amikor valaki azt állítja, hogy a Biblia nyüzsög az ellentmondásoktól, sőt maga az egész Biblia egy totális ellentmondás, akkor az illető szándéka nem a megértés, hanem a szándékos lejáratás, a Biblia hitelességének a lerontása. Ha ezt a leminősítést komolyan gondolja és megmerevedik ebben, akkor az Isten válasza az ilyeneknek ez: „Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek.” (2Thesz 2:11-12, MBT. ford.) Nem mindegy tehát, hogy valaki milyen indítékból fordul az Isten felé, mert aki Isten ellen fordul, az Isten is szembe fordul azzal. Nem véletlenül van tehát úgy megírva a Biblia ahogy, hogy akik nem méltók az üdvösségre, azok elbotoljanak benne.

A kő, a melyet az építők megvetettek, az lett a szegeletnek fejévé és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; A kik engedetlenek lévén, megütköznek az ígében, a mire rendeltettek is.” (1Pét 2:7-8)



Nincsenek megjegyzések: