Kihez
imádkozzunk,
az Atyához, a Fiúhoz, a szent szellemhez vagy
mindháromhoz, a kereszténység Szentháromság-Istenéhez?
kép forrása:
https://pixabay.com/hu/im%C3%A1dkoz%C3%B3-n%C5%91
-ima-hit-vall%C3%A1si-1932952/
Egyáltalán
hogy merülhet fel ez a kérdés, amikor tényleg csak a szellemileg
leépültek nem képesek megérteni Jézusnak szinte a legkönnyebben
megérthető kijelentését az imával kapcsolatban:
„Ti
azért így imádkozzatok: Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;” (Máté
6:9).
Nyilván
erre az a válaszuk, hogy Jézus tanítása nem zárja ki,
hogy hozzá, a szellemhez, a szentháromsághoz, vagy netán Máriához
/vagy katolikus szentekhez/ imádkozzunk.
Nos,
olvassuk el 1Timótheus 3:12-őt: „ A
diakónusok egy feleségű férfiak
legyenek, akik gyermekeiket és
tulajdon házaikat jól igazgatják.”
Fenti
értelmezésben ez nem zárja ki, hogy a diakónusok nők is
lehetnek! Észrevesszük a szellemi leépülés feltűnő jeleit?
Ha
nem, talán ez segít: „Az igének pedig
megtartói legyetek
és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat.” (Jakab 1:22)
A kereszténységben honos fenti /önmegcsaló/ értelmezés nem
zárja ki, hogy csak hallgatói legyünk az igének, megtartói nem!
Minthogy az sincs kizárva, hogy olyan személyekhez imádkozzunk,
amelyekhez Jézus nem tanított, hogy imádkozzunk.
Egészen
általános iskolai alsó tagozaton szinten kifejezve, ha pl. az az
utasítás, hogy menjünk balra, az nem zárja ki, hogy jobbra
menjünk. Ha szereted az ilyen hamis értelmezéseket, amilyenek
a kereszténység alaptanításaihoz tartoznak, és a kereszténység
hamis egyházaihoz tartozol, akkor jó helyen vagy, és ne
változtassál! (vö. Jel 22:11)
De
nézzünk egy kicsit jobban utána, hogy mit és hogyan forgat ki a
kereszténység filozófusgárdája, hogy a maga álláspontját
igazolni próbálja.
A háromság filozófiája
A
háromsághit szándékosan kihagyja a táblázataiból azokat a
kritériumokat, amelyek csak a mindenható Istenre, Jehovára, az
Atyára vonatkoznak, és azokkal operál, amelyekben hasonlóságokat
vél felfedezni és ezeket a hasonlóságokat megpróbálja úgy
tálalni, mintha Atya és Fia egyugyanazon Istenek volnának,
ugyanazon hatalommal, jogkörrel és cselekvői szabadsággal.
Ennek érdekében a következő vélt hasonlóságot az imameghallgatásban véli felfedezni. A felvezető mondat így hangzik: „Meghallgatja és megválaszolja azok imádságát, akik hozzá kiáltanak”. Először az Atyára hoz fel idézeteket, ami egyértelmű és magától értetődő. (Zsoltárok 86:5-8; Ézsaiás 55:6-7; Jeremiás 33:3; Jóel 3:5, [Károlinál 2:32])
Most
ugyanezt állítja Jézus Krisztusról is: „Meghallgatja
és megválaszolja azok imádságát, akik hozzá kiáltanak”. Ezt
alátámasztandó a következő idézeteket hozza: „Ján
14:14, Róm 10:12-13; 1Kor 1:2; 2Kor 12:8-9.”
Sajnálatos
módon ki kell jelenteni, hogy ezeknek az idézeteknek semmi közük
nincsen az imameghallgatáshoz, mint azt mindjárt látni is fogjuk.
Mindazonáltal az imával kapcsolatban már az elején le kell
szögezni, hogy Isten az imameghallgató, és senki más:
„Téged
illet a dicséret, ó Isten, a Sionon! Neked teljesítik a
fogadalmakat. Te
hallgatod meg az imádságot, hozzád
fordul minden ember. … Az alázatosok kívánságát meghallgatod,
URam. Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet,”
(Zsoltárok
65:2-3; 10:17, MBT. ford.)
„De
én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét;
meghallgat engem az én Istenem!” (Mikeás
7:7)
Maga
Jézus Krisztus példát mutatott minden kereszténynek, amikor
Istenhez imádkozott, és azt tanította, hogy az imádságot az Atya
felé intézzük:
„És
lőn azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát
az Istenhez való imádkozásban tölté el.” (Lukács
6:12)
„Ti
azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg a te neved;” (Máté
6:9).
A
római századossal kapcsolatban olvashatjuk:
„Jámbor
és istenfélő egész házanépével egybe, ki sok alamizsnát
osztogat vala a népnek, és szüntelen könyörög
vala Istennek.
… Istennek angyala beméne őhozzá, és monda néki: Kornélius! Ő
pedig szemeit reá függesztve és megrémülve monda: Mi az, Uram?
Az pedig monda néki: A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek
Isten
elébe emlékezetnek
okáért.” (Apcsel
10:2-4)
Pál
apostol sem tévesztette el az imádság célszemélyét:
„Hálát
adok az én
Istenemnek mindenkor,
emlegetvén téged az én imádságaimban,”
(Filemon 1:4)
„Kérlek
benneteket, testvérek, a mi Urunk, Jézus Krisztusra s a Szentlélek
szeretetére, legyetek segítségemre: imádkozzatok értem
Istenhez,”
(Róma
15:30, katolikus ford.)
„Semmi
felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben
minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az
Isten előtt.”
(Filippi
4:6)
„Hálát
adunk az Istennek mindenkor
mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban;”
(1Thesszalonika
1:2).
A
Jelenések könyvében sincs más útja az imának:
„És
felméne a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal
kezéből az
Isten elébe.”
(Jelenések
8:4)
A
Gyülekezet sem imádkozott Krisztushoz, hanem az Istenhez:
„Péter
azért őrizteték a fogságban; a gyülekezet pedig szüntelen
könyörög
vala az Istennek ő
érette.” (ApCsel
12:5)
Ezek
után több mint erőltetett dolog Jézusról azt
állítani:„Meghallgatja
és megválaszolja azok imádságát, akik hozzá kiáltanak”. Erre
idézi János 14:14-et.
Csakhogy
a Krisztustól való
kérés ugyanúgy
nem jelenti az ő imádatát, vagy hogy ezért ő lenne az Isten (vö.
János 14:14: „ha
valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (MBT.
ford.), - hiszen ha ez így lenne, akkor a Zebedeusék, és mindenki,
aki kért Jézustól
valamit, kérés gyanánt (imádkozás által) imádatot mutatott
volna be neki, ami viszont természetesen nem igaz. (vö. Máté
20:20; 8:34, stb.) [Egy kérés lehet éppenséggel az ima része
(vö. Máté 21:22; Márk 11:24; 1János 5:14-15), de nem feltétlenül
kell annak lennie. (vö. János 4:9-10)]
Idézi
Róma 10:12-13-at:
„Mert
nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura
mindeneknek, a ki kegyelemben gazdag mindenekhez, a kik őt
segítségül hívják. Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr
nevét, megtartatik.”
Fenti
idézet a Jóel könyvéből származik (2:32), és nincs rá indok,
hogy ne Jehovára, at Atyára vonatkozzon, ha már egyszer amúgy is
Feléje intézték. Idézi még 1Korinthus 1:2; 2Korinthus 12,8-9-at:
„Az
Isten gyülekezetének, a mely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban
megszentelteknek, elhívott szenteknek, mindazokkal egybe, a kik a mi
Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen,
a magokén és a miénken: … Ezért háromszor könyörögtem az
Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És ezt mondá nékem: Elég
néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által
végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én
erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.”
Vajon
Krisztus nevének segítségül hívása (a gyülekezet és Pál
apostol részéről) az őhozzá való imádságot jelentené?
Korántsem! Nézzük meg, hogy az I. századi pünkösdkor szent
szellemtől felkent keresztény gyülekezet kihez imádkozott, és
hogyan hívta segítségül Krisztus nevét?
„Ezek
pedig mikor hallották, egy szívvel-lélekkel felemelék szavokat az
Istenhez,
és mondának: Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és
a földet, a tengert és minden azokban levő dolgot. … Most
azért, Urunk,
tekints az ő fenyegetéseikre: és adjad a te szolgáidnak, hogy
teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, A te kezedet
kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek
a te szent Fiadnak, a Jézusnak
neve által.”(ApCsel
4:24, 29-30)
Egyértelmű,
hogy az Istenhez, mint Úrhoz imádkoztak, akárcsak Jelenések
6:10-ben:
„És
kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig
nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon,
a kik a földön laknak?”
Káldi
fordítás lábjegyzete így kommentálja ezt az igehelyet:
„Megjegyzendő:
hogy a vértanúk nem önmagokért kérték az isteni bosszút,
hanem, hogy az Isten igazsága megdicsőíttessék, hogy az Istent
féljék és megtérjenek. Ez, úgymond sz. Ágoston, a vértanúk
igazságos és könyörületteljes bosszúja, kérni az Istent, hogy
a bűn országa, mely őket üldözte, szűnjék meg.”
Lukács
18:7 is Istent hozza fel a bosszú kapcsán: „Hát az
Isten nem
áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak
éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk?”
Tehát
az Úr, az az Istent jelenti, és nem Krisztust. Ami pedig Krisztus
nevének a segítségül hívását jelenti, semmi sem támasztja
alá, hogy ez a hozzá történő imádkozásban valósult volna meg.
Hanem a reá való hivatkozásban. Ugyanis a Mózesi törvény alatt
Jehovához közbenjáró
nélkül lehetett
imádkozni, de Krisztus főpapságával új korszak kezdődött, ő
lett a közbenjáró,akinek
a nevében lehetett Istenhez, az Atyához közeledni:
„Monda
néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem
mehet az Atyához, hanemha én
általam.” (János
14:6)
Jézus
nevében imádkozni az Istenhez, ez jelenti a Jézus nevének a
segítségül hívását, és az ősgyülekezet is ezt csinálta,
amikor Jézusra hivatkozott: „hogy
jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a
Jézusnak neve által.” (ApCsel
4:30)
„Hálákat
adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében
az Istennek és Atyának. … És mindent, a mit csak cselekesztek
szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek,
hálát adván az Istennek és Atyának Ő
általa.” (Efézus
5:20; Kolossé 3:17)
Pál
maga így hívta segítségül Krisztus nevét:
„Pál
azonban megbosszankodván, és hátrafordulván, mondá a léleknek:
Parancsolom néked a Jézus Krisztus
nevében,
hogy menj ki belőle. És kiméne abban az órában.” (ApCsel
16:18)
Pál
apostol soha nem imádkozott Jézus Krisztushoz, hanem imádságait
mindig Istenhez intézte:
„Éjféltájban
pedig Pál és Silás imádkozván, énekkel dicsőíték az Istent.
A foglyok pedig hallgatják vala őket.” (ApCsel
16:25)
„Nem
szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én
könyörgéseimben;
Hogy
a mi Urunk Jézus
Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon
néktek bölcseségnek és kijelentésnek Lelkét az Ő
megismerésében;” (Efézus
1:16-17)
„Hálát
adok az Istennek,
a kinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy
szüntelen gondolok reád könyörgéseimben éjjel és nappal,
Kívánván téged látni, megemlékezvén a te könyhullatásaidról,
hogy örömmel teljesedjem be;” (2Timótheus
1:3-4).
„Hálát
adunk az Istennek mindenkor
mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi
imádságainkban;” (1Thesszalonika
1:2)
Ami
pedig az Úrhoz való imádságát illeti:”Ezért
háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És
ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm
erőtlenség által végeztetik el.” (2Korinthus
12:8-9) Nos ehhez a bibliavershez MBT. fordítás idézi Máté
26:39, kk: „Egy
kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha
lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy
legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”
Nyilván
mindketten, Jézus is és Pál is Istenhez könyörögtek
imádságukban. Mindazonáltal az itt használt görög kifejezés
parekalesza (WHNU)
egyszerűen odahívást,
bátorítást, buzdítást, kérést, könyörgést, segítségül
hívást, megvigasztalást jelent,
és soha nem jelent imádkozást.
Ha
az összes igehelyet megnézi
valaki /és ki az aki megnézte a kereszténységben – senki!/ ,
ahol a görög szövegben (WHNU) ez a szó szerepel, láthatja, hogy
sehol
nincsen szó imádkozásról,
hanem legtöbbször intésről, kérésről. Vajon ha Pál apostol
kérése ima lett volna, akkor mit mondjunk Isten kéréséről:
„Tehát
Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne
(parakalúntosz,
WHNU)
általunk:
Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Korinthus
5:20) Vajon Isten kérése imádkozás lenne az emberekhez az
apostolok által? Semmiesetre sem! Pál kérése szintúgy nem volt
imádság, hanem egyszerű kérés.
1Timótheus
2:1-2 segít jobban megérteni a dolgot. Itt ezt olvashatjuk:
„Arra
kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat,
esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és
minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk
teljes istenfélelemben és tisztességben.”
Vajon
ebben a mondatban hol szerepel a fenti görög szó? A könyörgésnél,
az imádságnál, az esedezésnél vagy a hálaadásnál? Nem, hanem
a kérésnél,
ami nyilvánvalóan nem jelent imát.
Fenti
mondatban részleteiben ezt olvashatjuk:
„Arra
kérlek (parakaló, WHNU) mindenekelőtt,
hogy tartsatok könyörgéseket (deészeisz,WHNU),
imádságokat (proszeukhasz,WHNU),
esedezéseket (enteuxeisz, WHNU) és
hálaadásokat (eukharisztiasz,
WHNU) minden
emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt
és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és
tisztességben.”
Nos
Pál amikor az Urat kérte, akkor a parekalesza (WHNU)
szót használta, mint fenti versben a (parakaló-t, WHNU), amely
egyértelműen
kérést jelent és nem imát!
Kérni pedig ima nélkül is lehet, Jézustól is kértek
(parekalún, WHNU)
sok mindent, még a démonok is kérték Jézust, hogy mehessenek a
disznónyájba, és ez a kérés nem volt egy hozzá intézett ima.
(vö. Máté 8:31)
Következik
János 10:28-30:
„Örök
életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a
kezemből senki. Atyám
adta őket
nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki
senki semmit. S én és az Atya egy vagyunk.”
Vagyis
itt is az van, hogy az Atyának köszönhető, hogy az üdvözülteket
senki ki nem ragadhatja Krisztus kezéből, s bár ők ketten egyek
(görögül hen),
de ez vonatkozik a hívőkre is, és Pálra meg Apollósra is, tehát
nem azonosságot jelent, hanem egyazon elkötelezettséget,
összetartozást közös gondolkodást és cselekvést. (vö. János
17:21; 1Korinthus 3:8)
Végezetül
Istent imádja minden angyal, ez evidens, de Jézusnak a Zsidól
1:6-ban található proszkünészatószan (WHNU)
szóhódolni-féle
értelmezése helytálló itt (vö. Jelenések 3:9), mivel
bizonyítást nyert, hogy nem Jézus a Legfenségesebb Isten, hiszen
abból csak egy van, és az egyedül igaz Istenen (vö. János 17:3)
kívül imádat másnak nem jár, a Fiúnak sem.
István
vértanúnak Jézushoz intézett kijelentése sem jelent imát, vagy
imádatot, hiszen a görög epikaleó szó
egyszerűen segítségül hívást jelent, amit Pál is alkalmazott a
császárral kapcsolatban. (vö. Csel 7:59; 25:11-12,21; 26:32;
28:19)
És
ezzel természetes összhangban az angyalok nyilván nem imádták
Krisztust (vö. Zsidók 1:6), hanem hódoltak
neki,
mivelhogy ha Isten az angyalokat Jézus imádatára buzdítja, az
angyalok meg nem Jézus imádatára buzdítanak, hanem Isten
imádására (vö. Jel 19:10; 22:9), akkor az angyalok mást mondanak
mint Isten, és akkor jókora ellentmondás lenne a Bibliában.
És
hogy Jézus - ezzel ellentétben - nem igazította helyre az eléje
boruló (proszkűneó)
apostolokat, ennek egész egyszerűen az volt az oka, hogy az
apostolok Jézus személyét nem értékelték túl az indítékaikban,
nem gondolták, hogy benne magát az Istent tisztelhetik, akit nekik
imádniuk indokolt. Ők tudták, hogy nem az Isten megtestesülése
előtt borulnak le imádatra, hanem az Isten Fia előtt hódolatra,
akit tisztelnek és szeretnek és nagyra értékelnek.
A
szent füstölőszer, mint az imádat képe (vö. 2Móz 30:34-38)
Isten
elé megy
jó illatú tömjénfüstként, a szentek imádságait tartalmazva.
Ahogyan az Isten a fogadója a szentek imájának (vö. Jel 5:8;
8:3-4), ugyanígy van ez az imádattal is! (vö. Máté 4:10) A
Báránynak dicsének szól csupán (vö. Jel 5:9; lásd: 1Sám
18:7), és áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom, de az imádat
mégis egyedül az Istené! (A Jelenések könyvében nyomon
követhető, hogy a Fiút soha
senki nem imádja [vö.
4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4])
Az
igaz imádat tehát a Jézus Krisztus általi Atyaimádatban valósul
meg, minden más imádat, amely nem ezt a módot követi, az
szükségszerűen bálványimádás (idegen
tűz füstölögtetése az oltáron, - vö. 3Móz 10:1-2), mivelhogy
eltéveszti az imádat célszemélyét, a Legfelségesebb Istent.
Forrás:
http://darwinkaprazata.blogspot.hu/2012/12/mi-szentharomsag-5-resz-harmat-kiado.html
A Kecskeméti Református Egyházközség válasza ugyanebben a kérdésben
A Kecskeméti Református Egyházközség válasza ugyanebben a kérdésben
5.
kérdés: KIHEZ IMÁDKOZUNK?
Miért
van az, hogy van aki Istentől kér mindent Jézus nevében, van aki
egy imádságon belül Istent mint mennyei édesatyát szólítja
meg, Jézust Úrnak nevezi, van aki csak azt mondja, hogy uram. Egy
Isten van, három személyben, de most tulajdonképpen kihez kell
imádkoznunk? Istentől kérünk anyagi dolgokat, Jézustól azt,
hogy mit kell cselekedni? Milyen
a helyes imádság?
A lelkész válasza:
A
helyes imádság? Első
renden azt kell erre mondanom, hogy szívből jövő, őszinte és
reménykedő. De hogy a konkrét problémára válaszoljak: a
református hitvallások szerint (legyen az Apostoli Hitvallás, ami
ugye egyetemesen keresztény, vagy éppen a speciálisan református
Heidelbergi Káté vagy Második Helvét Hitvallás, esetleg más) a
mi Istenünk Atya, Fiú, Szentlélek. Egy lényeg, három személy.
Persze a szavakon lehet lovagolni, de én most nem tenném, úgysem
tudnám közelebb vinni ennél a kijelentésnél a Szentháromság
titkához, mivel én sem vagyok értelmileg közelebb hozzá. Tehát
amikor imádkozik és Istent szólítja meg, tulajdonképpen
mindhármat megszólítja, s mégis csak egyet. Sajnos a
szóhasználatunkban megkövesedett (sokszor magamat is ezen a
gondolkodáson kapom), hogy Isten egyenlő az Atyával, ami helyes
megfogalmazás, de az Isten egyenlő a Fiúval és a Szentlélekkel
is. Épp ezen oknál fogva tapasztalatom szerint az Atya az Isten az
emberek többségének fejében, míg a Fiú egy kicsit misztikus, de
semmiképp sem csak ember, a Szentlélek viszont mintha ki is maradna
a köztudatból, mert az olyan gyanúsan szektás... S miért mondom
ezt el mind? Mert segít megvilágítani az imádságokban előforduló
anomáliákat. Valóban van olyan, hogy valaki Jézust szólítja meg
imádsága elején, s egyszer csak azt mondja: "köszönjük,
hogy fiaiddá fogadtál minket". Tudtommal én nem Jézus
fogadott fia vagyok, hanem az Atyáé. Viszont esetenként az
imádkozó nem emlékszik, kit is szólított meg imádsága elején,
s akkor jönnek elő ilyen hibák. Aki istentiszteletet tart,
bibliaórát tart, annak gyakran muszáj imádkoznia akkor is, ha
éppen nem érzi magát alkalmasnak, késznek rá. S bizony, rutinból
is lehet imádkozni, ha éppen kell (szomorú vagy sem, ez a
valóság). Ilyenkor a megszólítás elvész, nincs is igazán
funkciója, nem szeretne az imádkozó kifejezni vele semmi mást,
csak hogy elkezdte az imádságot. Ez persze elég kellemetlen, de
meg tudom érteni. Pedig a megszólítás nagyon fontos, mert bennem
is tudatosítja, kivel is beszélek, mikor imádkozom. Szokták a
Szentháromság személyeit funkciókkal is ellátni: Atya
- teremtő, gondoskodó; Fiú - megváltó, szabadító, közbenjáró;
Szentlélek - megszentelő, közösséget teremtő.
Ezeknek megfelelően is lehet imádkozni, pl. gondviselést az
Atyától, szabadítást a Fiútól, megszentelést a Szentlélektől
kérni, de lehet Isten neve alatt is kérni ezeket a Szentháromság
alapján. Szóval a kérdés nem egyszerű, de talán nem is
lehetetlen megoldani. Nyugodtan meg lehet szólítani bármelyiket, a
tudatosság az ember szempontjából fontos elsősorban. Arról már
nem is szólnék, hogy az egyes és a többes szám is szokott
váltakozni imádságok alatt (Uram/Urunk).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése