Ady Endre: Az Úr érkezése
Az ember talán egész életén át reméli, hogy találkozik Istennel, de mivel hangos rivaldafényben él, a lelkét nem készíti fel erre a találkozásra. Ezért az többnyire el is marad. A várva várt pillanat nem mutatkozik, nem adatik meg, nem szólal meg a belső hang, talán mert nincs aki benne a lelke zsivaját csöndre intse, mert annak nem az a tápláléka, hanem a városi nyüzsgés megszokott, vibráló zaja, rekedt duruzsolása.
Aki nem hord terheket magában, nem nyomasztja a lét sok árnya, suhogása sok nehéz pillanatnak, az elszálló élet mulandóságának bágyadó illatát nem érzi, abban a megkönnyebbülés igénye sem sűrűsödik nehéz teherré, mérésre alkalmatlan súllyá, ami ott legbelül emészti, körbeveszi és fogva tartja.
Mikor elhagytak és azt hitted, elhagyott a lélek, s a csönd ólomnehéz kupolája rád ereszkedett halkan, és a magány hideg ridegségével körülölelt, lehet akkor jött el a pillanat a nem várt találkozásra.
Mikor kifordul benned az életigenlés, mint egy rosszul záródó, csikorgón ósdi, nehéz tölgyfa ajtó sarka, és úgy érzed, e teher letaglózó súlyának viselése agyonnyom, s leroskadsz alája, ahogy az egyedüllét földhözragadtsága közel húz magához és megkötöz.
Mikor a leginkább esendőbb vagy és védtelen, mert a szíved a sötét éjszaka végtelenjében kitárul, s belélegzi a rendíthetetlen csillagok fényszikráitól csillogó távoli eget, talán akkor lep meg és közelít hozzád az érzés, valami melegség, mintha simogatás volna, egy láthatatlan kéz lágy érintése, egy meleg szó lehelet közelsége.
Egy bátorítás, egy alig hallható, kivehető buzdítás, baráti gesztus, pihekönnyű érintés, egy távolból érkező lágy suhogás, melynek szép ívű könnyedsége beborít, megnyugtat, kiárasztja rád a soha szét nem foszló szárnyú béke és nyugalom szétterülő mámorát.
Ez nem az a háború, amit az ostobák vérrel festenek halálsápadt fakó sárga vásznakra, hanem a vívódás harca, a lét igenlésébe való kapaszkodás ösztönössége, amit a zsigereidben rejtesz, amit őseidtől örököltél és az ereidben szüntelenül hordoznak a szorgalmasan lüktető vénák.
És ha igaz a csoda, lassan kihuny benned az ifjúság lázadó harca, a nem szunnyadó szembefordulás tiltakozó direktsége, hogy a mindenséggel szembeni örökös dac a léted. Hogy megtagadod benned és körülötted a mindenség értelmét, a holnap igénylését, az örök otthon utáni vágyódás kiolthatatlanságát, az élet élményeinek szüntelen feléd kanyargó folyókénti áramlását.
És amikor ébredezik majd melletted a törékeny, halk szavú hajnal, s a finoman szitáló pára felszáll a vízparton üdén ringatózó bársonyos fűszőnyegek felett, lelki szemeid előtt ott fog ragyogni a tündöklő látomás arról, aki visszaadta neked az életet, az örökös öröm forrón bizsergető érzését arról, hogy kívánatos, hogy reményteljes, hogy érdemes, hogy szép, hogy valóságos és igaz. Nem ábránd, nem könnyen múló tünemény, nem karcsú ábránd. Hanem hazaérkezés, beteljesülés és az egek egein túlról jövő, soha el nem múló áldás.
Akkor Őt, a fényest, a nagyszerűt, majd mindörökre látod.
„Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők meglátják az Istent.” (Máté 5:8)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése