MEGJELENNEK A KÁRHOZAT FIAI
„Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket,
hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak,
és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek,” (2Thesalonika 2:3).
Természetesen amíg Krisztus és az apostolai végezték földi szolgálatukat, Sátán nem tudta kiépíteni a kereszténységen belüli főhadiszállását, azt a szellemi bázist, ahonnét hamis apostolai és álnok munkásai által végezni tudta hitető, félrevezető és megrontó munkáját. (vö. 2Kor 11:13-15)
De ahogy az Édenkertben is ott tudott lenni kígyó formájában (vö. 1Mózes 3:1-5; Jelenések 12:9), meg ahogy zsidóságban is ott lapult az emberein keresztül (vö. János 8:44), ugyanígy ott volt abban a világban is, amelyről azt nyilatkozta Jézusnak:
„Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom.” (Lukács 4:5-6)
Nem véletlenül írja Jakab 4:4 a szellemi paráznaságot elkövetőkkel szemben:
„Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz az Istennek.”
És vajon a világot abban az időben ki testesítette meg, ha nem a római császár?!
Nérótól kezdve (i. sz. 54-68) Diocletiánusig (i. sz. 248-305) és közvetlen utódjáig szinte minden római császár üldözte vagy engedte, hogy üldözzék a keresztényeket, amely egy teljesen megvetett, törvénytelen vallás volt a birodalomban.
De mivel a kereszténységet nem sikerült kiirtania Sátánnak a szemtől szembe való üldözéssel és a gyilkolási hadjáratokkal, Konstantin császáron keresztül új manőverhez folyamodott, aki i. sz. 306-337-ig volt Róma uralkodója. Hatalomhoz jutásának hátterében nem kis szerepe volt egy fontos katonai győzelmének.
Cézáreai Eusebius történészként számol be arról, hogy Konstantin katonái a Róma közelében lévő milviai hídnál állomásoztak, és Maxentinus római császár legyőzésére készültek.
A csata előtti éjszakán éppen egy pogány istenhez imádkozott, amikor „saját szemeivel egy keresztet látott, mennyei fény vette körül, a nap fölött, s ez volt ráírva: E jelben győzni fogsz...” [Mark A. Noll, Turning Points: Decisive Moments in the History of Christianity (Grand Rapids, MI: Baker Book House, 1997), 50. old.]
A szavak állítólag latinul voltak láthatók: In hoc signo vinces - („E jellel, vagy jel által győzedelmeskedni fogsz”), - és győzött is. Sátánnak volt hatalma összeszőni a látomásnak és az utána történt győzelemnek a szálait, hiszen a nagy jelek és csodák tevése éppen az ő ténykedéseivel van összefüggésben:
„Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is”. (2Thes 2:9)
Ezek után már egyenes út vezetett ahhoz, hogy a római világ korlátlan egyeduralkodójává váljon.
Ő nem harcolt nyíltan a kereszténység ellen, hanem hidegvérű, hatalmi vágytól fűtött politikusként azt a tervet eszelte ki, hogy a birodalmat egy „katolikus”, vagyis egyetemes vallás alatt egységesíti, hogy így a hatalmát megszilárdítsa, és támogatást szerezzen saját politikai céljainak kivitelezéséhez.
Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy „Az Újszövetség sehol nem használja a katolikus szót (a görög katholikosz = az egészre vonatkozó, egyetemes, általános), sehol nem nevezi az egyházat katolikus egyháznak. Antiochia püspöke, Ignác használja először ezt a kifejezést a szmirnai gyülekezethez intézett levelében (8,2).” (Hans Küng. A katolikus egyház, 45. old.)
Konstantin volt az, aki a IV. század elején megszabadította a keresztényeket a római üldözés okozta szenvedésektől, és ő adott vallásszabadságot (religio licitát, törvényes vallási pozíciót) nekik.
Támogatta a kereszténységet, mert hasznosnak tartotta, hiszen egy döntő csatában győzelemhez segítette. Hanyatló birodalmának megerősítését és újjászervezését látta bennük, és egyházi vezetőiket mint népegyesítő és irányító politikai támogatóikat, amiben nem is csalódott.
Sátán így ugyanazokból az alkatrészekből egy teljesen más rendszert épített föl, egy újra és új alapokra helyezett egyházat, amely legnagyobb részben egy pogány császár politikai érdekei és körmönfont taktikái révén jött létre.
Csak látszólag adta meg magát a római birodalom az evangéliumi kereszténységnek, hanem sokkal inkább a hitehagyott kereszténység adta el magát Rómának.
Az egyház nyájasan alkalmazkodott Konstantinhoz anélkül, hogy politikai vagy magánéleti ügyei zavarták volna, mert az egyház érdekei számára ez így volt előnyös.
A napimádó pogányokat 'áttérítették' a kereszténységre. A pogány szimbólumokat, római ünnepnapokat és szertartásokat a térhódító keresztény hittel összeolvasztották, ami által egyfajta hibrid, pogány-keresztény keverék vallást hoztak létre, ami ellen senkinek nem volt és nyíltan nem is lehetett kifogása, hiszen Konstantin gyorsan lesújtott minden eltérő véleményre.
Ámbár a behódoltatás politikája elegendőnek bizonyult a kereszténység feletti vértelen hatalomátvételre, hiszen a klasszikus módszer a legtöbbször beválik. Lásd:
„A várak védelmezésére is olyanokat fogad meg, akik idegen isten népéhez tartoznak. Aki elismeri, azt elhalmozza tisztségekkel („sok méltóságot juttat, sokak felett való hatalmat ad „- Káldi Neovulgáta ford.), rájuk bízza sokak kormányzását és bizonyos ellenszolgáltatásért szétosztja nekik az országot.” (Dániel 11:39)
A pogány szokások és ünnepek 'keresztény' nevet kaptak. A 'keresztény' egyházi személyeknek pedig ugyanolyan pozíciójuk, illetményük és befolyásuk lett, mint a pogány papoknak, hiszen azok a hatalommal és vagyonnal járó, kimagasló állásokat örömmel fogadták el. Behódoltak Sátánnak, aki felkínálta azt, amit Jézus rögtön és nyomatékosan elutasított.
Akik azelőtt letartóztatások, kínzások és cirkuszi kivégzések áldozatai voltak, most adómentességet és ajándékokat kaptak az állami kincstárból; tekintélyre és befolyásra tettek szert a császári udvarnál, a császár barátai, a római világ barátai lettek.
Beindult az intézményesített hitehagyás, előretört a lefizetett dölyfös konkoly, és az alázatos, hithű búzakereszténység a háttérbe szorult.
Úgy lett világegyházzá a kereszténység, hogy elegáns kivitelezésben, de áruló módon túllépett Jézus kijelentésén:
„Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság.” (János 17:14-17)
Katolikus hitvédők teljesen pozitívnak könyvelik el az akkori langyos kereszténység világhoz való simulékony, megalkuvó idomulását, mondván: a föld sójaként, a jövendő világ kovászaként, Isten országának hírnökeként az egyház kifejleszthette eszmerendszerét és liturgiáját, megkezdhette az új európai kultúra és társadalmi berendezkedés alapjainak lerakását.
Csakhogy a Krisztusról szóló örömhírt, az ádámi bűntől való szabadulás tudatát, és az eljövendő örök életről szóló reménység üzenetét így felváltotta egy olyan általános műveltségre való törekvés elősegítése, amelyben a Krisztustól idegen koreszmék keresztény mázzal bevont divatos filozófiái és emberi bölcselkedései kerültek a középpontba, az egyszerű és tiszta evangélium meg teljesen háttérbe szorítódott.
Akik ez idő tájt vették fel a katolikus keresztény nevet, azokról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, amit a pünkösdi egyház létrejövetelekor megtért háromezer emberről:
„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (Csel 2:42)
Ugyanis ebben az időben már a keresztény tanok filozófiai alátámasztásával voltak elfoglalva a katolikus apologéták, hogy megnyerjék a műveltebb rétegeket is a saját filozófiájuknak:
„Fejlődéstörténetileg a ker. tannak a bölcselettel való szorosabb kapcsolatát, a ~ kifejlődését már az első ker. századokban elősegítette a hittartalom megértésének és spekulatív kifejtésének szükséglete, ami nélkülözhetetlenné tette a tudományos fogalmakat és módszert nyújtó fil. igénybevételét.
Sürgették ezt a pogányság szellemi támadásai is, melyek a támadókéval összemérhető szellemi fegyverek használatát tették szükségessé. A kereszténységre tért pogány gondolkodók személyükkel is elősegítették a ker. eszmevilágnak a gör. fil-val való összefonódását.” (Magyar katolikus lexikon: Keresztény filozófia)
Magát a teológia tudományát is a görög 'egyházatya', az alexandriai Órigenész találta fel. "Szenvedéllyel törekedett a kereszténység és a görögség összebékítésére, illetve arra, hogy a kereszténység „megszüntetve megőrizze” a görög kultúrát." (55. old.) Szerinte a kereszténység „ a vallások közt a legtökéletesebb, mert ebben a vallásban – igazi hellenisztikus gondolat – Isten emberré válása az ember Istenné válásának feltétele”.
Az új logosz-krisztológia egyre inkább így szorította háttérbe „a történeti Jézus alakját az emberré lett Isten hittételével, majd végül dogmájával szemben.” (Hans Küng: A katolikus egyház rövid története, EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2005. 56-57. old.)
„Ez a tan a görög bölcselet alkalmazása által jött létre az Atya és Fiú közötti viszony meghatározása céljából. Meg akarták a viszonyt határozni és alakilag mindenkorra megállapítani. Ami azonban nehézségekbe ütközött, mert az egyáltalán nehéz dolog. „Ebből a nehéz dologból keletkezett aztán a II. és III. század teológiája – mint a hellén szellem nagy és utolsó terméke.” A hívők gyülekezete mindaddig nem hasonlít az apostoli gyülekezetekhez, míg a hellén szellem e nagy eredményétől el nem fordul és az Isten szellemének létrehozatalához, mely az apostolokban volt, vissza nem tér.” (NÉPSZERŰ TEOLÓGIA – Udvarnoki András - Kiadja: A MAGYARORSZÁGI BAPTISTA GYÜLEKEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK IRODALMI BIZOTTSÁGA – BUDAPEST, 1921. Szentháromság, 29. old. - lásd itt:)
„A kereszténység a z ókori pogány világtól a f i l o z ó f i á t igényelte, amit a pogányság legnemesebb szellemi örökségének tartott...
A kereszténység „hellenizációját” nem lehet egyoldalú folyamatnak felfogni, melynek során csak a pogány görög filozófia hat a kereszténységre...” (Dr. Vanyó László: Dogmatörténet, A BUDAPESTI RÓMAI KATOLIKUS HITTUDOMÁNYI AKADÉMIA, 1977., 97., 102. old.)
„Az ó-egyház szentháromságtana lényegileg a páli és jn-i teológia kibontása, ha megfogalmazása magán viseli is a korabeli filozófia jegyeit.” (1 Ján. V. rész. Református jubileumi kommentár)
Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) írja „A keresztény hit” című könyvében:
„Az előbb nyomon követett gondolat alapján könnyen az lehetne a benyomásunk, hogy a spekulatív teológia legvégső pontjához jutottunk el, amely a Szentírás adatainak feldolgozása során messze eltávolodott magától a Szentírástól és elveszett a tiszta filozófiai gondolkodásban. Annál meglepőbb lesz közelebbről nézve, hogy a legmesszebb menő spekuláció ismét közvetlenül a Biblia gondolkodásához jut vissza.” (EINFÜHRUNG IN DAS CHRISTENTUM Vorlesungen über das Apostolische Glaubensbekenntnis; A HÁROMSZEMÉLYŰ EGY-ISTEN HITE, Bécs, 1976., 107. old.)
Azért jut vissza a Biblia gondolkodásához, hogy aztán ismét eltávolodjon tőle:
„A lélek halhatatlansága . . . pogány filozófiai dogma” (Miguel de Unamuno [huszadik századi spanyol tudós]: La Agonía Del Cristianismo).
„Isten az ember testét földből alkotá, és életet adott annak az Istenhez hasonló halhatatlan lélek által.” (Ar. sz. János).
Egyetlen dogmatikus döntést hozott az V. Lateráni Zsinat 1513.december 19-én a 8. ülésen, amikor kijelentette, hogy az egyedi emberi lélek halhatatlan. (Apostolici regiminis bulla, DS 1440. )
„Megjegyzendő: hogy Ádám bűne nem idézhetett elő oly halált, mely teljes megsemmisítés lett volna, mert Isten műveit a teremtmény teljesen el nem ronthatja; a halálnak tehát azon következése sem lehetett, hogy a testnek a lélektől mindörökre elválva kellett volna maradnia, mert ez teljes megsemmisítése leendett az embernek, mint embernek, ki természeténél fogva, nemcsak halhatatlan lélekből, hanem testből is áll. „ (Káldi Biblia jegyzetei 1Kor 15:22-höz)
„Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt [233] -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; [234] nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel.” (A katolikus egyház katekizmusa, 366)
Ez a tanítás azonban nem bibliai eredetű, amire többek is rámutattak már:
„A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál – mint a »bűn zsoldja« – a teljes embert éri.” (Dr. Nagy Gyula [protestáns szerző]: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262–263. o.)
Ugyanezt erősíti meg egy katolikus szerzőtől származó [dogmatikai szempontból 'eretneknek tűnő'] gondolat is:
„Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, amely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül.” (Nyíri Tamás : Remény vagy halál? Vigília, 1978. november, 723. és 725–726. o.)
A (katolikus) kereszténység tehát mintegy 'önvédelemből ellentámadásba ment át', felfegyverezte magát filozófiai buzogányokkal, amelyekből az éles eszű 'egyházatyáknak' nevezett személyektől származó eszmefuttatások hegyes tüskéi álltak ki, s amelyek az apostolok által viselt szellemi fegyverzetre már egyáltalán nem hasonlítottak:
„Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.
Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.
Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” (Efézus 6:11-18)
Akik nem hódoltak be a keresztény elvilágiasodásnak, hanem továbbra is ragaszkodtak a tiszta krisztusi tanításokhoz, azokról a történészek így emlékeznek meg:
„Visszautasították az aktív részvételt a polgári igazgatásban vagy a birodalom katonai védelmében ... Lehetetlenség volt a keresztényeknek a szentebb kötelesség megtagadása nélkül magukra vállalni a katonák, az állami vezetés vagy a fejedelmek szerepét”. (Edward Gibbon: History of Christianity, 1891., 162-163.old.)
Az oxfordi egyetem professzora, E. G. Hardy ezt írta: „Tertullianus felsorol sok dolgot, amit egy lelkiismeretes kereszténynek lehetetlen volt megtenni, mivel bálványimádáshoz tartozott:
pl. az eskü, amely szokás volt a szerződéseknél; az ünnepek alkalmával az ajtók kivilágítása stb.; mindenféle pogány vallásos ceremónia; a játékok és a cirkusz; a világi [pogány klasszikus] irodalom hivatásos tanítása; köztisztviselői állások” (Christianity and the Roman Government).
Vagyis eltávolodott egymástól a Krisztus tiszta tanításához ragaszkodó búzakeresztények, és a világgal parolázásba kezdő, pénzt, pozíciót, pompát kedvelő konkolykeresztények útja.
Nemsokára ez utóbbiak kezdték el nem csak hogy lenézni, hanem üldözni is az előbbieket, mégpedig azon 'igazságoknak' (?) a tükrében elítélve és megvetve őket, amelyeket a (z egyházi zsinaton elnöklő) császárral karöltve ők határoztak meg.
Ahogy a prófécia előre megmondta:
„ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat.” (Csel 20:29)
„Amikor Nagy Konstantin Korában (IV. század) megszűnt az üldözés, és polgárjogot nyert a kereszténység, a béke nyugodt évei következtek. Ez időtájt az Egyház gazdaggá és hatalmassá lett. A keresztények hősies szeretete lassanként eltűnt. Az evangélium ereje azonban mégsem tört meg.” (Hitünk és életünk, Szent István Társulat, a Római Katolikus Püspöki Kar Hittankönyv Bizottsága, 1978. 164. oldal.)
Az evangélium ereje valóban nem tört meg, hanem megtörtek azok, akik az evangélium erejétől eltávoztak:
„Mindig és mindenben megvalósították a keresztények az evangéliumot? Sajnos nem. Teljesedett Jézus szava: „A sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát.” (Lk 22,31)
Szükségszerűen jöttek a botrányok. „Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő.” (Lk 17,1) Tagjai között megszakadt a hit és a szeretet egysége. (Jn 17,20) A vezetők abbahagyták a szolgálatot és uralkodtak. (1Pét 5,3)” (KÉRDEZZÜK MEG A SZENTÍRÁST (Bibliás Katekizmus) - Szent István Társulat, 1980. 27. old.)
Hogy botrányok ne forduljanak elő, ezt Lukács azzal kapcsolatban mondja, hogy a Jézusban Isten a botránkozás szikláját tette le a földi Sionba (vö. Róm 9:33), akiben megütköztek az engedetlenek (vö. 1Péter 2:7-8).
De azokkal kapcsolatban, akik a maguk botrányos viselkedését a botrányok szükségszerűségével magyarázzák, azokról ezt írja Pál apostol:
„Kérlek azonban titeket, testvérek, tartsátok szemmel azokat, akik ellentétben a kapott tanítással széthúzást és botrányt okoznak. Kerüljétek őket. Az ilyenek nem Krisztus Urunknak szolgálnak, hanem a hasuknak, és szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét.” (Róma 16:17-18)
Az uralkodásról szóló jézusi tanítást ezek az egyházi hatalommal visszaélő személyek egyenesen sutba dobták, és nem foglalkoztak azzal, amiről tudniuk kellett, hiszen ők akartak lenni a Krisztus érdekei letéteményeseinek:
„Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok.” (Máté 20:26-27, Káldi Neovulgáta ford.)
A KEVERÉKVALLÁS ÉS ANNAK ÖSSZETEVŐI
„A kereszténység, a pogánysággal rengeteg kompromisszumot kötött. Ahelyett, hogy a kereszténység elkülönült volna a világtól, a világi rendszer részévé vált. Mivel az uralkodó kegyet gyakorolt az egyház iránt, ezért vezetői is helyet igényeltek abban: hiszen a pogány vallásokban az uralkodókat magukat is isteneknek tartották.
Ettől a ponttól fogva a kereszténység nagy mértékben keveredni kezdett pogány vallásokkal, különösen Rómában. Meg vagyunk győződve arról, hogy ... ez a keveredés hozta létre a mindenki által ismert, mai Római Katolikus Egyházat.” (Ralph Woodrow: Babilon misztériumvallása régen és ma, Lautec Verlag, 12. oldal.)
Ennek a keveredésnek az eredményeként a kereszténység számtalan csoportra szakadt, és olyan gyakorlatokat kezdtek bevezetni az istentiszteletekbe, amiknek az apostoli ősgyülekezetben nyomuk sem volt: pl. a szobrok és ereklyék használata. Idővel a pogányok imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, a szentek, majd Mária képeivel és szobraival.
Egyesek művészi hajlamaiknak engedtek teret, és bár voltak akik a 2Móz 20:4 tilalmi parancsát vélték ezáltal semmibe venni, mégis teret nyert ez a fajta keresztényi 'kiteljesedés'. Origenész még hivatkozott is rá, hogy némelyek eleinte viszolygást éreztek a templomokkal, képekkel és oltárokkal kapcsolatban, amik aztán később szerte foszlottak.
Évszázadokkal később ez vezetett aztán ahhoz, hogy a katolikus egyházvezetésnek legfőbb gondja a tudományok és művészetek istápolása lett; a világ legnagyobbra tartott művészi lángelméi: Michelangelo, Raffaello stb. dolgoztak a pápa udvarában, de olyanok, mint Jézus Krisztus, Péter és Pál apostolok kiszorultak az egyszerű, evangélium központú tanításaikkal és példamutatásaikkal.
A művészet ebben az időben politikai és filozófiai mondanivalók hordozójává vált, X. Leó és utódja II. Gyula pápa istápolta nagy lelkesedéssel a keresztényinek egyáltalán nem mondható témák: - Platón, Arisztotelész, Szokratész, Pitagorasz, stb. filozófiai iskoláinak a freskókon való megfestését.
A vatikáni múzeumban ma is meglévő, un. Laokoón szoborcsoport is (melyet Néro római császár palotájának romjainál találtak i. sz. 1506-ban) az idő tájt került elhelyezésre, amely antik pogány (trójai-görög eredetű) szobrokból áll. Nyilván hogy le se tagadhassák a pogány művészetekkel való összefonódásukat, és az irántuk érzett nagyra értékelésüket.
Trója égő városának romjain alapították Rómát, mely a római birodalom központja lett, s amely utólag Péter képzeletbeli utódainak székhelyévé vált. Éppen e kapcsolat (tudatos kiépítésének igazolási vágya) miatt vásárolta meg a XVI. században II. Gyula pápa a szoborcsoportot, amely a későbbi Vatikáni Múzeumok első darabja volt.
A mai Vatikánban a műalkotások kórháza, a Belvedere-udvar déli részén a pápai palota – Raffaello stanzáit tartalmazza.
Tartalmazhatná éppen a tízparancsolat bibliai szövegét is (hogy valami kötődést is kimutassanak a szent dolgok iránt), de nem a katolikus szájíz szerinti átdolgozás formájában.
A tízparancsolat eredeti szövege így hangzik ezzel kapcsolatban:
„Ne készíts magadnak faragott képet vagy bármely alakot arról, ami az égben fönt, a földön alant és a vízben a föld alatt van. Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket...” (2Mózes 20:4-5, Hertz ford.)
Ehhez az IMIT (Izraelita Magyar Irodalmi Társaság) a következő magyarázatot fűzi:
„faragott képet. Ez a vers megtiltja, hogy az Egyistent helytelen módon imádják. A zsidóság egyedül tanította kezdettől fogva, hogy Isten tisztán szellemi lény és megbocsáthatatlan bűnnek minősítette, hogy Istent valamilyen testi formában ábrázolják és imádják. Kétségtelen, hogy ez a törvény akadályozta meg a vallási képzőművészet kifejlődését az ősi Izráelben, de felbecsülhetetlen szolgálatot tett az istenfelfogás tisztaságának.”
De nem csak a testi Izrael utasította el a képek és szobrok vallásos tiszteletét, hanem olyan császárok is, mint pl. Filipposz; VI. Konstantin; IV. Leó, vagy Izauriai Leó, aki i. sz. 726-ban rendeli el az egyházaknak, hogy „a bálványimádásra emlékeztető képeket távolítsák el (templomaikból), s ne engedjék, hogy a nép isten helyett buta bálványokat imádjon.”
A képrombolás akkori mottójának Nazianzi Gergely mondását tekintették: „Minden baj első és végső oka a bálványimádás és a teremtő imádásának teremtményekre való átvitele.”
Epiphanius mondása hűen tükrözi a katolicizmustól fertőzött kereszténység akkori szellemi állapotát: „a keresztények ne falakra fessék és ne sírokra állított szobrokra faragtassák ki istenüket, hanem hordják szívükben isten képét.”
Fejtegetései abból a helyes keresztényi szempontból indultak ki, hogy Isten a kereszténységet megváltotta a bűnbe ragadt élettől és a bálványok tiszteletétől, s a tiszta imádat alapelveként azt várta el, hogy imádja Őt szellemben és igazságban. (vö. Ján 4:23-24)
De a gonosz nem hagyta legyőzetni magát. Keresztény álarcot öltött, hogy különböző 'keresztény' formákban visszalopózhassék az egyházba.
A képtisztelőkre ráolvasták Gregoriosz szavait: „A gazság nem a szívben, hanem a színekben való hit.”
Johannesz Chryzosztomosz kijelentését: „Mi a szentek jelenlétét írásaikban élvezzük, ezekben a lelkük képe van, nem a testüké.”
Vagy Atanaziosz mondását: „Senki sem követheti puszta könyörületből azok példáját, akik teremtményeket imádnak, aminthogy a vakok nem szabhatják meg látóknak, kit tiszteljenek s a süketek nem írhatják elő a jól hallóknak, hogyan imádkozzanak.”
Vagy Theodorosz nyilatkozatát: „Mi nem arra vagyunk büszkék, hogy szentjeink alakját és arcát színes festékkel lefessük, hanem arra, hogy életükben gyakorolt erényeik megtestesítői legyünk. Erényeik jobban követésre serkentenek és nagyobb hévvel töltenek el, mint képeik látása.”
Azonban a palackból kiengedett szellem terjedését nem tudták megakadályozni, hanem a képek, szobrok és ereklyék vallásos imádati eszközkénti használatát a pogány római birodalommal összefonódó római egyház szentesítette, és akik felléptek ezeknek a bálványimádati eszközöknek a használata ellen, azokat eretnekeknek minősítették, és úgy is bántak velük.
(Az eretnekségnek (haeresis) a hitbeli engedelmesség megsértését, vagyis valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazság makacs tagadását vagy makacs kétségbevonását értették a keresztség után. Jelen esetben azokat tartották eretnekeknek, akik felléptek pl. a katolikus hittel nem összeegyeztethetetlen bálványkellékek ellen.)
A katolikus egyház tanítása szerint azért festették le a szenteket, hogy ezáltal tanítsák az embereket. Azonban ezek a festett képek és szobrok azután bálványimádati tárgyakká lettek azáltal, hogy elkezdték csókolgatni őket, és úgy imádkoztak hozzájuk, mint akik képesek olyan segítséget nyújtani, mint Isten.
[Valamikor a pápai protokoll elő is írta a kötelező lábcsókot. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a Vatikán titkai című lengyel TV filmsorozatban kijelentették: „Már nem kell megcsókolni a pápa cipőjére hímzett keresztet sem.”]
Így aztán Máriát (a Fekete Madonnát) és a többi szentet előléptették istenpótlónak, imameghallgatónak, kérésteljesítőnek.
Amit Istentől kellett volna remélniük, azt most már ezektől a pótlékoktól remélték, és amit az ember az Isten helyébe tesz (vagy amit Istennel egy szintre helyez), pontosan az jelenti a bálványimádást.
„Intelem. Gyermeki szeretettel tiszteld a boldogságos Szűz Máriát, mennyei jó anyádat, mert még sohasem hallotta senki, hogy ő valakit magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért hozzá könyörgött.” (Római katholikus kis katekizmus, Sz. I. Társulat, Bp, 1927. - Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 3241/1926. sz engedelmével, 118. oldal.)
„Hogy a keresztség kegyelmét valóban elnyerjük, egy kis litániában a Szűz Anyához, Keresztelő Szent Jánoshoz, Szent Péter és Pál apostolokhoz s a gyermek védőszentjéhez könyörgünk. Jó, ha a gyermek őrzőangyalait is segítségül hívjuk ilyenkor...” (Családunk katekizmusa, Szent István Társulat, Bp. 1983. 60. old.)
Tehát kitől várja az oltalmat a katolikus ember, kihez könyörög segítségért? Máriához! Az apostolokhoz, őrzőangyalokhoz, szentekhez.
„Imádjuk-e a szenteket?
A szenteket nem imádjuk, csak mint példaképeinket tiszteljük, s közbenjárásukat kérjük Istennél.” (NAGYKORÚSÁG KRISZTUSBAN [Bérmálkozók könyve] Szent István Társulat, Bp. 1988. 118. old.)
„Úgy alakult az életem, hogy megpályáztam egy tanári állást Győrben, így az egész család odaköltözött. Feleségem is jó állást kapott, és gyermekeink számára is találtunk megfelelő iskolát. Már csak a lakást kellett megtalálnunk, azt viszont aránylag rövid idő alatt. Többször imádkoztunk Marcell atya sírjánál segítségét kérve lakásgondunk megoldásában.
Egyik vasárnap templomba menet lányom felfigyelt egy villanyoszlopra ragasztott papírra, melyen eladó lakást hirdette. A feltüntetett ár éppen megfelelő volt nekünk.
Mise után azonnal hívtam a tulajdonost és sikerült megegyeznünk. „Tanár kollégám” segített. Azóta is Győrben élünk, ugyanabban a lakásban lakunk és a Kármelitákhoz járunk misére.” (Vértanúink – Hitvallóink, XIV. évf. 3. szám., Marcell atyát nem felejtjük, 12. old.)
Hogy hogy nem tanították meg a katolikusoknak, hogy az oltalmat Istentől várják és reméljék?! Vö.
„Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, az így beszél az Úrhoz (YHVH): Te vagy a váram, és a menedékem, Istenem, benned bízom! Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából. Szárnyaival OLTALMAZ, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod”. (Zsolt 91:1-4)
Ezek szerint nem a Mindenható árnyékában élnek, és ezért nem is az Istenhez beszélnek.
Vagy nézzük ezt:
„Jutalmazzon meg az Úr (YHVH) azért, amit tettél! Részesítsen bőséges jutalomban az Úr, (YHVH) Izrael Istene, akinek védőszárnyai alatt oltalmat találni ide jöttél.” (Ruth 2:12)
„Jobb az Úrnál (YHVH) keresni oltalmat, mint az emberekre számítani”. (Zsolt 118:8)
„Meglöktek, bizony meglöktek, hogy elessem, de az Úr (YHVH) megsegített engem” (Zsolt 118,13, Káldi Neovulgáta ford.)
Itt szó sincs arról, hogy emberekbe kellene olyan bizalmat vetni, ami egyedül Istent illeti!
Vagy nézzük Pál apostolt. Ő nyilván hallott Máriáról, hogy ő volt Jézusnak az édesanyja. Mégis mit mond, hogy ki segítette meg őt, talán Mária?
„De Isten oltalma megsegített, és a mai napig helytálltam mint tanú, kicsi és nagy előtt. Nem mondok semmit sem azokon kívül, amikről Mózes és a próféták beszéltek, mint eljövendő dolgokról:” (Csel 26:22, Káldi Neovulgáta ford.)
Hogy hogy nem Máriába vetette a bizalmát? Hogy hogy nem Mária oltalmazta meg? Ez csakis úgy lehet, hogy Pál apostolt nem rontotta meg a katolikus filozófia, mert hogy az még abban az időben nem is létezett.
„Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr (YHVH) segítségét, amelyet ma nyújt nektek.” (2Móz 14:13)
Olyan az egész Bibliában nincs, hogy valaki meglátná a Mária segítségét, miután hozzá könyörgött.
„A szentek tisztelete olyan, mint a kiváló emberek tisztelete. Ha szabad Kossuthot, Lorántffy Zsuzsannát, Deák Ferencet tisztelnem, miért nem szabad tisztelni a hit nagyszerű hőseit, akik Krisztusért életüket, munkájukat, sőt vérüket föláldozták?
Ezek a nagyszerű példaképek, akiknek életét követjük, akiknek szavain föllelkesülünk, és akik által jobbak, erkölcsösebbek, tisztábbak, istenfélőbbek igyekszünk lenni.” (KALAUZ A KATOLIKUS VALLÁSBA VISSZATÉRŐKNEK - Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános 1942. IV. fejezet - forrás: internet)
Olyan viszont csak a katolikus vallásban van, hogy Kossuthoz, Lorántffyhoz, Deák Ferenchez, vagy más, hasonlóan halandó emberekhez könyörögnek, hogy oltalmazza meg őket, segítsen nekik a lakásgondjukat megoldani, meg ilyesmi.
Tízparancsolat nem azt mondja, egyáltalán nem szabad képeket és szobrokat készíteni, hanem hogy nem szabad Istennek kijáró megkülönböztetett hódolattal, tisztelettel körülvenni őket.
Márpedig aki egy katolikus kegykép vagy szent szobra előtt térdel, és a szoborra vagy a képre nézve tátogó szájjal imádkozik, az vajon kihez imádkozik?
Az Istenhez biztosan nem (!), mert ahhoz nincs szükség szoborra, sem képre. Ha meg a szobron vagy képen keresztül imádkozik ahhoz, akit a szobor vagy kép ábrázol, akkor hogyan követi Jézus tanítását az imával kapcsolatban?
„Te amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Máté 6:6)
Ehhez képest István király ereklyéjének mitikus környezetében, erőterében egy katolikus minden további nélkül megcélozza Istvánt az imájával:
„Idvezlégy boldog szent István király, Te népednek nemes reménysége, Idvezlégy mi megtérésünknek Bizon doktora és apostola. Idvezlégy minden szentségnek És igazságnak fényes tüköre. Te miattad hittünk Krisztus Jézusban, Te miattad üdvözülünk és Krisztusban kérünk: Imádj ez a te népedért, Imádj egyházi szolgálókért is, Hogy egy ellenség se légyen Ragadozó ez te néped közt. Amen” - ezt olvashatta az egész város a Milecentenárium ünnepén! (Az egyház jóváhagyásával jelent meg Balatonalmádiban, az Új Almádi Újság, 1996. aug\VIII. sz. címlapján.)
A Biblia világos válasza erre:
„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is az Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1 Tim 2:5, Káldi ford.), vagy ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk:
„Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk (hanem egyedül a Krisztusé!). ” (Csel 4:12)
„Az Istennel való találkozás elszakítja az üdvözülteket egymástól és tőlünk? Nem. Sőt, annál nagyobb szeretettel viseltetnek irántunk. Hiszen egy család tagjai vagyunk Krisztus testében. Ezért kérhetjük közbenjárásukat Istennél. (Ha embertársunkat megkérhetjük, hogy imádkozzék értünk, a szenteket még inkább.)” (NAGYKORÚSÁG KRISZTUSBAN [Bérmálkozók könyve] Szent István Társulat, Bp. 1988. 118. old.)
Ha ez így működne, akkor az első században megkövezett keresztény vértanút, Istvánt is (a halála után) megkérhették volna, hogy járjon közbe Istennél az érdekükben. Hogy hogy senki nem kérte István közbenjárását?
Hogy hogy nem lett belőle szent közbenjáró, és Péter nem imádkozott hozzá, kérve a közbenjárását? Hogy hogy a csontjait nem hordták széjjel a keresztények, és nem csináltak belőle felvonulásokon körbehordozott ereklyét?
Nyilván mert még akkor a bölcsességet nem az emberi filozófiákból merítették, hanem isteni ihletés által tudtak határozni helyes és helytelen között. Lásd:
„Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes tapasztalatban, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára,” (Fil 1:9-10)
Ezzel összhangban a New Catholic Encyclopedia [1967, XI. köt., 670.o.] elismeri: „Az Újszövetségben rendszerint minden egyéni és közös, liturgikus imát Krisztus által intéztek Istenhez, az Atyához.”
Pál mit kért és kitől?
„Kérlek benneteket, testvérek, a mi Urunk, Jézus Krisztusra s a Szentlélek szeretetére, legyetek segítségemre: imádkozzatok értem Istenhez” (Róma 15:30).
Élő embereket kért meg, hogy érte az Istenhez imádkozzanak, és nem halottakkal, elhunyt szentekkel diskurált vagy angyalokkal. És ettől még ezek az emberek nem lettek közbenjárók! Nem úgy a katolikus vallásban, ahol kifejezetten buzdítanak az ilyesmire:
„Legyünk állandó beszélő viszonyban védőszentünkkel, őrangyalunkkal; sőt nem csak a szentté avatott szentekkel, hanem elhunyt kedves hozzátartozóinkkal is beszélhetünk.” (Családunk Katekizmusa, Szent István Társulat, Bp, 1983. 394. old.)
„A szentek Isten előtt kedves, emberek, az ő legjobb barátai, mert akarata szerint éltek, és nagyon szerették őt. Isten mennyországgal jutalmazta őket, és azzal, hogy hallgat kéréseikre. Közbenjárásukra segít nekünk…” (Keresztény élet, r.k. hittankönyv 9-10 évesek számára; Sz. I. Társulat, 1972. 154. old.)
„A szentek a mennyben tökéletesen megszentelt állapotban vannak, így sokkal igazabbak, mint mi, és ennélfogva imáik hatásának is hathatósabbnak kell lennie. Ők sokkal jobban tudnak imádkozni értünk, mint mi magunkért...
A védőszentek azok a szentek, akikhez az emberek különleges körülmények között imádkoznak. Az összes szent élete folyamán került olyan különleges szituációba, amely végett a hasonló szituációba került emberekkel együtt tudnak érezni. Ezért ésszerű, hogy imádkoznak azokért, akik ilyen helyzetbe kerülnek.
Pl., ha egy szent a te városodban, vagy a vidékeden élt, imádkozhatsz ahhoz a szenthez, mint akivel kapcsolatban lehet arra számítani, hogy különlegesen törődik a környéken élő emberekkel.
Hasonlóképpen, ha egy szent a te foglakozásodat űzte életében, imádkozhatsz hozzá, mint akiről fel lehet tételezni, hogy szimpatizál azokkal az emberekkel, akik szintén ezt a foglalkozást űzték (személyesen ismeri a foglalkozás kísértéseit, nehézségeit).
És ha egy szentnek hasonló viszontagságai voltak a tiédhez, akkor imádkozhatsz hozzá (pl. egy özvegy, aki újra akar nősülni, megkérheti Ábrahámot, hogy imádkozzon egy új feleségért, mivel Ábrahám maga is özvegy volt, aki meg akart, és meg is nősült; Ter 25,1-4)...
- Elfogadom, amit mondasz, de még kényelmetlennek érzem, hogy imádkozzam a szentekhez. Hogyan tudnám elkezdeni?
V: Amikor katolikus lettem, én is szembekerültem ezzel a problémával – alapjaiban felismertem, hogy helyes, ha imádkozunk a szentekhez, de még kellemetlennek éreztem.
Úgy oldódott meg, hogy elkezdtem beszélgetni valakivel, akiről tudtam, hogy törődik helyzetemmel, és akit kijelöltek, hogy közbenjárjon értem – az őrangyalommal.
Aztán kibővítettem bibliai szentekkel – különösen Szent Péterrel és Szent Pállal – és kértem az ő imáikat.
A saját egyházközségünk szentjeihez is elkezdtem imádkozni, valószínűsítve, hogy különösen törődnek azokkal, akik ezekhez a plébániákhoz tartoznak.
És kértem az elhunyt rokonaimat is, akikről úgy gondoltam, hogy üdvözülhettek.
Ennél a pontnál már nem éreztem kényelmetlennek, hogy szentekhez fordulok segítségért, és gyanítom, hogy egy ehhez hasonló tervezet másnak is segítene, hogy az értelmi alapok lerakása után a gyakorlatból is vigaszt nyerjen.” (James Akin: Imádkozni a szentekhez)
Teljesen mást tanítanak tehát a katolikus Egyházban, és amit a Szentírás tanít, azt is kiforgatják.
„a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje - ezek a szentek imádságai...
Jött egy másik angyal, megállt az oltár előtt, aranyfüstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt. Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé.” (Jelenések 5:8; 8:3-4; vö. 6:9-10)
Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy a szentek föl vannak sorakozva a mennyben, és a közbenjárói imájukat Isten elé terjesztik, hanem hogy az imájuk, amiket még itt a földön mondtak (vagy mondanak) életükben, az van összegyűjtve, és az száll az Isten elé.
„Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” (Zsolt 56:9)
„Hallgasd meg szavamat, Uram, figyelj esdeklésemre! Hangos imádságom jusson eléd, Királyom és Istenem! Hiszen hozzád könyörgök.” (Zsolt 5:2-3)
„Hozzád kiáltok, s te meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füled, jusson eléd szavam!” (Zsolt 17:6)
„Kiáltásom jusson eléd, Uram, szavad szerint taníts engem! Könyörgésem jusson el hozzád, szabadíts meg ígéreted szerint.” (Zsolt 119:169-70)
„Imám szálljon feléd, mint a tömjén füstje, kitárt kezem legyen esti áldozat!” (Zsolt 141:2)
Ezek a könyörgések élő emberektől származtak (származnak), akik itt a földön imádkoztak (imádkoznak) Istenhez, és meghallgattatást nyertek (nyernek) el. Lásd pl. a földön élő Kornélius esetét, akivel kapcsolatban olvashatjuk: „Imádságod és alamizsnád felszállt az Isten színe elé, s megemlékezett rólad.” (Csel 10:4)
De egyáltalán nem arról van szó, hogy a katolikus egyház szentjei a mennybe jutottak volna, és ott Istennél állandóan közben járnának Máriával együtt az Istenhez.
Mert ha a mennybe kerültek volna, akkor nem lenne szükség arra, hogy feltámadást nyerjenek el. Lásd:
„Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak.
Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4:15-17, Káldi Neovulgáta ford.)
Vagyis a Krisztus második eljövetele előtt senki nem juthat a mennybe, hanem csak miután Krisztus eljön, - kezdődik meg a szellemi feltámadása azoknak, akik az égi királyságba el vannak hívva.
Ez pedig azt jelenti, hogy a katolikus szentek, élükön Máriával az első századtól kezdve halálalvásban voltak a Krisztus második eljöveteléig, és semmiféle szenteknek a közbenjárása az évszázadok alatt nem történt és nem is történhetett meg!!!
Így aztán a katolikus szentek (és egyebek faragott képei) szellemi és naturális értelemben is illegitim teret birtokolnak a katolicizmus tanrendszerében. A faragott képek nyílt isteni tiltása ellenében.
El lehet gondolkodni azon, hogy vajon miért vették ki a katolikus katekizmusokból a tízparancsolatnak ezt a tételét? Egyáltalán hogy merték kivenni?
Ez az eretnek cselekedet „Szt.” Ágoston nevéhez fűződik, aki bevezette a tízparancsolat katolikus-féle felosztását (bálványimádás tiltásának összevonása az első parancsolattal, utolsó parancsolat kettéosztása).
Állítólag Luther azt mondta: „Üssétek agyon azt a zsidót, aki a tízparancsolattal ijesztget.” Ágoston meg tettével mintha azt mondaná, inkább azt, aki a bálványimádással ijesztget.
De nem is ijesztgetnek senkit bálványimádással a katolikus egyházban, amikor képek és szobrok előtt leborulva tátognak az emberek, hanem inkább dicsérik őket. Így járul hozzá a katolikus egyházvezetés, hogy a kezük alatt, a nevelésüknek köszönhetően Krisztus tanításának szempontjából megromoljanak, és bálványimádóvá váljanak az emberek.
„Az ószövetségben igen szigorú tilalom volt Istennek és bárkinek emberformájú ábrázolása (Mtörv 27,15). Ezzel a bálványimádásra erősen hajló népet akarták a helyes úton megtartani. - Ha azonban nem áll fenn az ószövetségi értelemben vett bálványimádás veszélye, mint pl. napjainkban sem, semmi akadálya nincs, hogy a tisztelet, a szentekét is -, képekkel, vagy szobrokkal fejezzük ki.” (KÉRDEZZÜK MEG A SZENTÍRÁST (Bibliás Katekizmus) - Szent István Társulat, 1980. 34. old.)
„Természetes, hogy sem a képeket, sem az ereklyéket nem önmagukért tiszteljük. Sőt talán nem egészen helyes a képek vagy ereklyék tiszteletéről beszélni. Hiszen a tisztelet mindig a személyre vonatkozik. Így a szentképek és az ereklyék csak alkalmat adnak arra, hogy a szent személyeket tiszteljük, akikre bennünket emlékeztetnek.
Viszont ebben az értelemben a képek és ereklyék tisztelete nem csak vallásos, hanem emberi dolog. Az Anyaszentegyház ebben is, mint annyi másban átveszi az általános emberit: megtisztítja, megnemesíti és az Isten tiszteletének szolgálatába állítja.
Ki merné azt mondani, hogy a képek, szobrok és ereklyék tisztelete nem emberi dolog? Ki ne nézné szeretettel szülei, testvérei vagy barátai képét? Hányszor csókoljuk meg távollévő szeretteink fényképét? Nem emberi vonás, hogy nagyjainknak szobrot állítunk?
Ki ne őrizne halottairól, távollévő barátairól kedves emléket? Óra, gyűrű, könyv, egy használati tárgy, vagy ruhadarab egész életünkön keresztül féltve őrzött kincs lehet a számunkra.
Ezekben szinte állandóan édes közelségben érezzük magunkhoz azokat, akikre ezek emlékeztetnek. Az Egyház gondosan vigyáz arra, hogy túlzás, vagy visszaélés ezekkel kapcsolatban ne keletkezzék.” (Családunk Katekizmusa, Szent István Társulat, Bp, 1983. 388. old.)
Íme, a gondos vigyázásnak az eredménye. Egyszerűen kivették a tízparancsolat szövegéből a faragott kép tiltását [„Ne készíts magadnak faragott képet vagy bármely alakot arról, ami az égben fönt, a földön alant és a vízben a föld alatt van. Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket...” (2Mózes 20:4-5, Hertz ford.)], és a tizedik parancsolatot meg kettéosztották, hogy mind meglegyen.
Így számszerűleg mind megvolt, de ami az engedelmességet illeti, abból semmi sem volt meg.
„Melyik a legismertebb törvénygyűjtemény a világon?
A Tízparancsolat Kiv 20,1-17.
Régies eredeti szövegének könnyebben megjegyezhető (*vagyis hamisított) kivonata így hangzik:
1.Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2.Isten nevét hiába ne vedd!
3.Az Úr napját szenteld meg!
4.Atyádat és anyádat tiszteld!
5.Ne ölj!
6.Ne paráználkodjál!
7.Ne lopj!
8.Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!
9.Felebarátod házastársát ne kívánd!
10.Mások tulajdonát ne kívánd!”
(KÉRDEZZÜK MEG A SZENTÍRÁST (Bibliás Katekizmus) - Szent István Társulat, 1980.78. old. - *utólagos betoldás)
Vajon a tízparancsolat melyik parancsolatában vétkes a katolikus egyház? Mindegyikben!
Lopott(7), mert kilopta a faragott kép tiltást a szövegből; hazudott(8), mert más szöveget tett be helyette, hiszen a 10. parancsolatot ketté osztotta és úgy tálalta, mint két külön parancsolatot; ezzel más becsületében kárt tett(8); a szavának az erejét megkisebbítette; megkívánta más tulajdonát(10); mindezen történések alatt Istennek nem szolgált(1), hanem az Ördögnek, akivel szellemi paráznaságot követett el(6); tehát Isten nevét hiába vette(2); következésképpen nem tisztelte az atyját(4), Aki Szent; ezáltal az Úr napjának megszentelését is hiábavalóvá tette(3); és megölte(5), tehát meg is kívánta(9) azokat, akiket félrevezetett a hamis, Szentírást kiforgató, annak szavát meggyengítő eljárásával. Mert „aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, mindegyik ellen vét.” (Jakab 2:10)
„Az olyan keresztény, aki csak egy dolgot is elvet, vagy megváltoztat abból, amit Isten kinyilatkoztatott, eretnek. Ha ezt tudva teszi, akkor nagy bűnt követ el.” (Római katholikus kis katekizmus, Sz. I. Társulat, Bp, 1927. - Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 3241/1926. sz engedelmével, 20. oldal.)
Péter szobra a Vatikánban - „magam is személyesen láttam, hogy hogyan állnak előtte hosszú sorok arra várva, hogy elhaladhassanak előtte és megcsókolhassák a lábát.” (Ralph Woodrow: Babilon misztériumvallása régen és ma, Lautec Verlag, 79. oldal.)
„A szentek képei vagy szobrai előtt imádkozni nem bálványimádás; mert nem a képhez vagy szoborhoz fohászkodunk, hanem azokhoz, akiket a kép vagy szobor ábrázol. Amint helyes, ha a gyermek tiszteli szüleinek képét, úgy helyes az is, ha a szentek képeit tiszteljük.” (Római katholikus kis katekizmus, Sz. I. Társulat, Bp, 1927. - Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 3241/1926. sz engedelmével, 56. oldal.)
2006-ban XVI. Benedek pápa a czestochowai Fekete Madonna szentélyében 200 ezer hívő előtt térden állva mondott imát a Fekete Madonna csodatévő kegyképe előtt.
Vajon melyik múzeumban szokás egy kép vagy szobor előtt letérdelni, azokhoz imádkozva azokat csókolgatni? És ki az, aki a szülei vagy testvérei fényképalbumát maga elé téve, eléjük térdelve imádkozik?
De térdelt-e bármilyen szobor előtt akármelyik apostol? Hiszen ott voltak a régi próféták, Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel, hogy hogy nem készítettek róluk szobrokat az apostolok, és hogy hogy nem imádkoztak azokon keresztül hozzájuk?
Azért nem, mert őket nem a katolikus egyház kificamodott gondolkodású vezetői tanították, hanem Krisztus. Hogy lehet, hogy ezt nem érik fel ésszel a katolikusok?
„Az imádság egyben imádás is...” (Hitünk és életünk, Szent István Társulat, a Római Katolikus Püspöki Kar Hittankönyv Bizottsága, 1978. 127. oldal.)
„Az imádás csak az Istent illeti meg.” (Római katholikus kis katekizmus, Sz. I. Társulat, Bp, 1927. - Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 3241/1926. sz engedelmével, 53. oldal.)
„2676 A Máriához intézett imádság e kétirányú mozgása páratlanul fejeződik ki az "Ave Maria" imádságban.„ (A Katolikus Egyház Katekizmusa)
Pedig olyan egyszerű a dolog. Mit tanít a Szentírás? Jézus mit tanított? És az apostolok mit tanítottak? Jézus mit tenne az én helyemben? Az apostolok mit tennének az én helyemben?
Leborulnának egy kegykép vagy kőszobor előtt? Imádkoznának hozzájuk? Nyilvánvalóan nem! Hát akkor én miért teszem?
És miért kezdték el annak idején, ha nem azért, mert hitehagyottá lettek?! És miért csinálják most, ha nem azért mert kitartanak a hitehagyásban?!
„De hétezret életben hagyok Izraelben: minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt, és minden szájat, amely nem illette csókkal.” (1Királyok 19:18)
„Kitöltik az aranyat az erszényből, és ezüstöt mérnek a mértékkel, és ötvöst fogadnak, hogy abból istent csináljon; meghajolnak, leborulnak előtte.” (Ézsaiás 46:6)
„Vállukra veszik azt és hordozzák, majd állványára helyezik és veszteg áll, helyéről meg nem mozdul, ha kiáltasz is hozzá, nem felel, nyomorúságodból nem szabadít meg.” (Ézsaiás 46:7, Károli ford.)
„Nem csak szobrok felvonulásokon való hordozását vette át és folytatta a Római katolikus Egyház, hanem magát a pápát is elkezdték hordozni felvonulásokon.” (Ralph Woodrow: Babilon misztériumvallása régen és ma, Lautec Verlag, 89. oldal.) - A képen XII. Pius látható, mint egy pogány király az ő teljes római katolikus méltóságában. -
Mintha a szellemi sötétség egyre jobban sűrűsödött volna. A képimádás általános gyakorlattá vált. Gyertyákat égettek a képek, a szobrok előtt, és buzgón, hosszasan imádkoztak hozzájuk. Széles körben elterjedtek a legképtelenebb és legbabonásabb szokások.
Az embereket annyira hatalmába kerítette a babona, hogy már a józan eszükre és a lelkiismeretükre sem hallgattak. Maguk az egyházi vezetők is élvhajhászók, érzékiek és romlottak voltak. A nép pedig, amely rájuk tekintett eligazításért, óhatatlanul tudatlanságba, bálványimádásba és erkölcsi romlottságba süllyedt.
ÖSSZEFOGLALÁS
A bibliai és történelmi bizonyítékok világosan mutatják, hogy a római katolikus egyház nem az i. sz-i I. században jött létre, Krisztus vagy bármely kiválasztott apostol irányításának és segédletének következtében, hanem jóval az apostolok halála után, miután megszűnt a keresztények üldözése a Római Birodalomban. (A Szentírás megírásának idején volt ugyan Rómában keresztény gyülekezet, de nem létezett olyan, hogy minden földön élő keresztény a római egyházhoz tartozott volna, más szóval a római katolikus egyházhoz. Ez utóbbi még az I. században biztosan nem létezett, hiszen János se az evangéliumban se a Jelenések könyvében nem ír róla, márpedig ez a két legutolsó usz-i ihletett írás.)
Hogy valóban nem isteni eredetű, abból is látható, ahogyan összefonódott a római/görög stb. pogányság filozófiai rendszereivel, és annak vallási külsőségeit átvéve azokat magába olvasztotta. Amilyen gyümölcsöket pedig megtermett az évszázadok alatt, különösen bizonyítják, hogy nem a szent szellemnek az irányítása alatt áll, hanem annak a láthatatlan szellemszemélynek, aki valamennyi ember megrontását munkálja, s akinek ezen egyház az egyik fő eszköze tervei véghezvitelére. (vö. 2Kor 11:3-4; Jel 12:9; 19:2)
[„Thomas Hobbes-nek a Leviathánban leírt epés megjegyzése, úgy látszik, igaz:”A pápaság nem más, mint a halott Római Birodalom szelleme, melynek sírján koronásan trónol a pápa.” (Peter de Rosa: Krisztus helytartói/ A pápaság árnyoldalai, Panem Kiadó, 1991. 113. oldal.)]
„Karlheinz Deschner, az eredetileg katolikus szerző, egy egész életet áldozott arra, hogy hat kötetben megírja ezt a „krimit”. Művében a bűntettek minden elképzelhető formájáról olvashatunk, amelyeket az egyház a külpolitika, a kereskedelem, a pénzügy és az oktatáspolitika területén elkövetett, a tudatlanság és a babonák terjesztéséről, valamint a szexuális erkölcs, a házasságjog és a bűntetőjog gátlástalan kihasználásáról. És mindez oldalak százait tölti meg.” (Hans Küng: A katolikus egyház, Európa kiadó, Budapest, 2005., 16. old.)
* * *
Buzdítás: A katolikus egyházban a hagyományok és a bálványok megkötözik az embert, ezért szükséges azt minél előbb elhagyni, és annak az egyháznak a keretein belül imádni Istent szellemben és igazságban, amelyik Krisztus igaz tanításai szerint szabadulást hoz minden őszinte istenkereső számára. (Jelenések 18:4; János 4:23-24; 8:31-32)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése