motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2012. december 11., kedd

Mi a Szentháromság (5. rész) - Harmat Kiadó

Mi a Szentháromság 
 és mit hisznek a keresztények?


5. téma

Harmat Kiadó:

Csak Istent jellemzi
Jézust is jellemzi
Ő a teremtő, a világ „az ő keze alkotása” (1Mózes 1,1; Zsolt 102,26; Ézs 44,24
Minden általa és érte lett teremtve (Jn 1,3;
Kol 1,16; Zsid 1,2, 10)
Ő „az első és az utolsó” (az egyetlen)
Isten (Ézs 44,6)
Ő „az első és az utolsó” (az egyetlen)
Isten (Jel 1,17; 2,8; 22,13)
„Uraknak Ura” (5Móz 10,17; Zsolt
136,3)
„Uraknak Ura” (1Tim 6:15; Jel 17,14;
19:16)
Változatlan és örök (Zsolt 90,2,
102,27-28; Mal 3,6)
Változatlan és örök (Jn 8,58; Kol 1,17;
Zsid 1,11-12; 13,8)
A világ ítélőbírája (1Móz 18,25; Zsolt
94,2; 96,13; 98,9)
A világ ítélőbírája (Jn 5,22, ApCsel 17,31;
2Kor 5,10; 2Tim 4,1)
Az egyetlen szabadító Isten, nincs más
(Ézs 43,11; 45,21-22, Hós 13,4)
A világ szabadítója; nincs üdvösség senki
másban (Jn 4,42; Apcsel 4,12; Tit 2,13;
1Jn 4,14)
Megszabadítja népét bűneikből (2Móz
19,5; Zsolt 130,7-8; Ez 37,23)
Megszabadítja népét bűneikből (Tit 2,14)
Meghallgatja és megválaszolja azok
imádságát, akik hozzá kiáltanak (Zsolt
86,5-8; Ézs 55,6-7; Jer 33,3; Jóel 3,5)
Meghallgatja és megválaszolja azok
imádságát, akik hozzá kiáltanak (Jn 14,14; Róm 10,12-13; 1Kor 1,2; 2Kor 12,8-9)
Senki sem ragadhat ki minket az ő
kezéből (Ézs 43,13)
Senki sem ragadhat ki minket az ő
kezéből (Jn 10:28-30)
Imádja őt minden angyal (Zsolt 97,7)
Imádja őt minden angyal (Zsid 1,6)

5. oldal

Összevetés a Bibliával:

Harmat Kiadó táblázata önkényes is, hibás is, pontatlan is, félrevezető is. Megint tetten érhető az a szándék, hogy eljátsszon valami saját szerzeményt a Biblián, mint valami hangszeren. Ez abból tudható, hogy kikeresik azokat az igéket, amikkel (látszólag) alátámasztható az állításuk, amik beleillenek az általuk kivetíteni kívánt képbe, de ami nem illik bele, azt kikerülik, nem idézik, elhallgatják.

Vegyük sorra az állításokat.

Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája.” - olvashatjuk Zsoltárok 102:26-ban. Nem azt mondja, 'fundáltátok” (szentháromság többesszáma), továbbá te kezednek”, egyes számban, és nem 'ti kezeiteknek' (szentháromság többesszáma). Továbbá nem idézi Jelenések 4:11-et:

Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek.”

Tehát nem Jézus Krisztus akaratából létezik a teremtés, hanem az Atya akaratából. Ha viszont a Fiú ugyanaz az Isten, ugyanaz az Úr lenne, akkor azt olvashatnánk: 'a ti akaratotokért vannak és teremtettek”, de nem ez van a Bibliában.

Az igaz, hogy Jézus által van a teremtés, de a világ csak annyiban „az ő keze alkotása”, amennyire „az Istentől igazolt férfiút tiköztetek erők és csodák és jelek által, melyeket Isten őáltala közöttetek cselekedett,” (ApCsel 2,22, Káldi ford.). Tehát miként ő tett csodákat és jeleket, Istentől kapott hatalom által tette, végeredményben ő hajtotta végre, de Isten erejéből, mellyel Isten igazolta őt.

Ugyanígy „nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.” (1Korinthus 8:6)

Tehát nem Jézus a kiindulópont, nem ő az értelmi szerző, nem a belőle áradó erő hozta létre az univerzumot, hanem Isten ereje, mely rajta keresztül nyilvánult meg.

Hasonló módon lehet megérteni azt is, amikor ezt olvassuk:

Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Máté 24:14)

Természetfeletti csodát az ember a maga erejéből nem tud tenni. Ami a csodatevés mögött van, az vagy Isten ereje, vagy az Ördögé. Ez esetben azt olvassuk:

A kinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival,” (2Thesszalonika 2:9).

Vagyis a nagy jelek és csodák tevői mögött (amik a karizmatikus jellegű egyházakban mindennaposak), az Ördög van, a feltűnő csodákat az ördög által inspirált emberek teszik, és nem a maguk erejéből. (Lásd: itt.)  Továbbá, amikor egy 'kozmikus energiával' feltöltekezett természetgyógyász egy általa teljesen ismeretlen ember összes problémáját/betegségét az első találkozás első pillanatában felsorolja, arról lehet tudni, hogy az ördög (a démonok) inspirációja/ereje által teszi, amire többnyire beavatás útján jutnak, onnét nyerik az erőt, a tudást, a képességeket, még ha ezt nem is verik nagy dobra, nem hangoztatják. (Lásd: itt.)

A csoda így „az ő keze alkotása” (hiszen ő hajtja végre), de mégse tőle indul ki, hanem a szellemvilágból. Ugyanígy Jézust is jellemzi a teremtés, szó szerint mégsem az Ő keze alkotása az univerzum, hanem Isten szuverén hatalma áll mögötte. Ebből kifolyólag a táblázat első sora félrevezető annyiban, hogy az univerzum nem „az ő keze alkotása” ugyanabban az értelemben, mint amilyen értelemben ez az Atyára vonatkozik. Jézust is jellemzi ugyan, de az „általa” való teremtés mögött az Atya hatalma van, ami nincs kihangsúlyozva.

A következő gondolat szerint, hogy ő lenne „az első és az utolsó” (az egyetlen) Isten, teljes mértékben félrevezető. Ézsaiás 44:6-ban Jehova Isten önmagát jelenti ki egyedüli Istennek.

Isten az egyedüli Lény, Aki a teljes halhatatlanság állapotát bírja öröktől fogva (1Tim. 6:16).

Jelenések 1:17-18 idézete nem Istenről szól, hanem arról, aki megízlelte a halált, tehát Jézusról. Jelenések 2:8 szintén. 22:13 azonos 1:8-al, a Mindenhatóval, tehát Jehovával [vö. Jelenések 1:6; Ézsaiás 48:12-vel]. (A mindenható – pantokratór - csak és kizárólag Istenre van alkalmazva, lásd az összes USZ-i helyet: 2Kor 6:18; Jelenések 1:8; 4:8; 11,17; 15:3; 16,7,14; 19:6,15; 21:22) Ennélfogva Jézust egyáltalán nem jellemzi (az egyetlen) Isten kifejezés, tehát ez egy csúsztatás a Harmat Kiadó részéről, hogy Jézusra is vonatkoztatja.

Következő sorban „Uraknak Ura” kifejezés van, amely valóban van Jézus Krisztusra is vonatkoztatva, de ez az Istentől adományozott címe, lásd:

Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek” (Apcsel 2:36).

Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Filippi 2:9-11)

Amikor tehát egy szintre helyezi az „Uraknak Ura” szóhasználatban Istent és Krisztust, megint csúsztat, hiszen az Atyát, Jehovát senki nem tette Úrrá, a Fiút meg Jehova Isten tette Úrrá, ennélfogva az a nagyobb Úr, aki a másikat Úrrá teszi, de mivel ez a helyes megállapítás nem illik a háromság-egyenlőségbe, ezért ezzel a momentummal nem foglalkoznak. (Hanyag eleganciával túllépnek a dogmákat cáfoló igéken.)

Hogy a „változatlan és örök”-féle kitétel illik-e mindkettőjükre, ez attól függ, a Szentírás mit mond ezzel kapcsolatban. Feltűnő, hogy a Zsoltárok 90:2; 83:19 nem Jézusra van vonatkoztatva, hanem Izrael Istenére, akinek a neve Jehova.

Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.”

Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön.” (vö. Zsoltárok 83:19)

Olyan sehol nincs a Szentírásban, amely Jézusról azt mondaná: „öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.” Olyan sincs, mely azt mondaná róla: „egymagad vagy felséges Isten az egész földön.”

Az a kitétel, hogy „a te esztendeid el nem fogynak”, - aligha illik arra, aki az „életét halálra adta” (vö. Zsoltárok 102:28; Ézsaiás 53:12). Aki pedig halálra adta, aligha emelte a kezét az égre, mondván: „Örökké élek én!” (5Mózes 32:40) Ha ez igaz volna, a Szentírást nem lehetne megérteni, és ilyen érthetetlen esemény volna az eredetileg halhatatlan Istennek emberi testbe költözése és halandóvá válása. Ilyen elképzelt cselekmény csak a háromság-hitűek dogmájában van, de a Szentírásban nincs.

Tehát az állandó és folyamatos öröklét birtokosa egyedül Jehova Isten. A föld alapjainak lerakása és a változatlanság is reá vonatkozik, tehát a Zsidók 1:10-12 a Zsoltárok 102:25-27 tükörképei (vö. Zsoltárok 89:12), és nem Jézusról szólnak. Hanem arról, Akiről a Zsidók 1:9 azt mondja, „felkent”, „a te Istened”.

A szöveg itt hiperbolát (túlzást) alkalmaz, amennyiben azt mondja, hogy ég és föld megavulnak és elvesznek, ehhez képest Isten örök. Mivel Isten a földet örök időkre alkotta (vö. Prédikátor 1:4; Zsoltárok 78:69; 104:5; 119:90, katolikus ford.), ezért az értelme a szövegnek az, ha az örök dolgok inkább elvesznek, mint Isten, mennyivel inkább megmarad Isten, aki az örök dolgokat alkotta. Isten örökkévalóságát tehát az örök dolgok látszólagos elmúlásával emeli ki, hogy érzékeltesse, mennyivel inkább örök az Isten, hogy az örök dolgok is Hozzá képest mulandóak.

Ha viszont az ég és föld jelképes értelemben van mondva: „És láték egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta űlőt, a kinek tekintete elől eltűnék a föld és az ég, és helyök nem találtaték.” (Jelenések 20:11), akkor a mennyei és földi lázadók elmúlásához viszonyítja az Isten örökkévaló mivoltát.

Mivel a Zsidók 1:8-ban is ki van emelve Isten örökkévalósága, amely örök trónt biztosít a Fiúnak (tehát hogy Isten örökkévalósága a garancia a Fiú királyi uralkodása maradandóságának – lásd 45:7, MBT. ford.: „Trónod Istentől való, mindörökké megmarad, királyi pálcád igazság pálcája.”), ezért inkább a hiperbolás magyarázat az indokolt, hogy így értsük a szöveget.

Isten változatlanságát több ige is kihangsúlyozza, Malakiás 3:6 mellett Jakab 1:17 is: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”

Ami Jézus Krisztust illeti, Kolossé 1:17 azt mondja, hogy „Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.” Istennél előbb nem lehetett (csak később, ha már az Isten adta meg neki az önmagában való életet, vö. János 5:26), és hogy őbenne áll fenn minden, ez abból fakad, hogy általa lett teremtve a világ. „Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek.” (Kolossé 1:16)

Hogy örök volna, a János 8:58 nem mondja, hanem csak annyit mond, hogy Ábrahám előtt létezett, sőt az is igaz, hogy „vagyok”-ként képviselte az Istent, tehát egy olyan angyalként, amelyben Isten neve volt, Isten orcájának angyala:

És negyven esztendő elteltével megjelenék néki a Sínai hegy pusztájában az Úrnak angyala csipkebokornak tüzes lángjában.” (ApCsel 7:30)

Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, a melyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne.” (2Mózes 23:20-21)

Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orczájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban.” (Ézsaiás 63:9)

Zsidók 13:8 további felvilágosítással szolgál: „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” Jézus sem változik (ha már az Atyának a tükörképe, ugyanolyan szilárd jellemű és állhatatos, mint Ő. Persze a táblázat oda akar kilyukadni, hogy ugyanarról a változatlan és örök Istenről van szó Atya és Fiú személyében, csakhogy pl. az: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta.” (Róma 6:9) - kizárja, hogy ugyanarról a Lényről lenne szó.

Ugyanaz a Lény nem lehet, ugyanaz az Isten nem lehet és ugyanaz a személy sem lehet. Változatlan lehet, és (feltámadása és megdicsőítése óta) örök is lehet, de erre a táblázat nem tér ki, csak nagyvonalúan összemossa az Atyát a Fiúval, hogy oda lyukadjon ki, mintha ugyanarról az Istenről lenne szó mindkét táblázatban. De ez csak egy erőltetett igyekezet a részéről, amit a bibliai kinyilatkoztatás nem támaszt alá.

A világ ítélőbírája evidens, hogy az, Aki a világot teremtette, tehát Jehova Isten. „Egy törvényhozó és bíró (kritész, WHNU) van, az, aki megmenthet és elveszíthet. Te pedig ki vagy, hogy felebarátodat megítéled?” (Jakab 4:12, Káldi Neovulg. ford.)

És ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik; hanem inkább féljetek attól, ki mind a lelket, mind a testet a gehennába vesztheti.” (Máté 10:28, Káldi)

A lábjegyzete hozzáteszi: „Féljetek inkább Isten megbántásától, ki titeket pokollal büntethet.”

A mondanivaló lényege: Isten az ember legfőbb ítélőbírája (vö. Zsidók 12:23), Aki szuverén döntést hozhat valakinek az élete felől, hogy örök életet ad neki, vagy örök halállal bünteti, az illető cselekedetei szerint. Emberi bírák vagy közönséges gyilkosok ebbe nem szólhatnak bele, elvehetik valakinek az életét, de Isten visszaadhatja neki. 

Tehát Istentől kell 'félni', és nem az emberektől, akiknek a hatásköre csak a pillanatnyi életkilátások meghatározásáig terjedhetnek, mely döntések az örökkévalóság szempontjából csak akkor mérvadóak, ha összhangban vannak az isteni igazságossággal, - ellenkező esetben nincs jelentőségük. (Egyébként itt a pokol szó értelmét félreértik a kommentátorok, hiszen a pokol az emberiség közös sírja, ahonnét van föltámadás. Lásd: „Kit az Isten feltámasztott, feloldozván a pokol fájdalmaiból”. (ApCsel 2:24, Káldi)

Bírák kirendeléséről a zsidó nép életében Isten gondoskodott, ahogy olvashatjuk: „És azután mintegy négyszázötven esztendeig adott birákat mind Sámuel prófétáig;” (ApCsel 13:20). Ezek után ki lepődik meg azon, hogy Krisztust is Isten rendelte bírónak. Vö.:

És megparancsolá nekünk, hirdessük a népnek és bizonyítsuk, hogy ő az, ki Istentől az elevenek és holtak birájává rendeltetett.” (ApCsel 10:42, Káldi)

Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” (ApCsel 17:31, MBT ford.) Ha pedig Jézust is jellemzi, hogy ítélőbíró, jusson eszünkben, hogy ezt a kinevezését is Istennek köszönheti. No nem annak, akivel ő azonos Isten (?), hanem Annak, Aki nagyobb nála. (vö. János 14:28)

Újabb hasonlatosság a „szabadító, megmentő, üdvözítő”-kénti megnyilvánulás, amely valóban mindkettőjüket jellemzi. Azonban itt is megnyilvánul a különbség Atya és Fiú között, annyiban, amennyiben az Atyának köszönhető Krisztusnak ekkénti fellépése az emberiség javára:

A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek. Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá (szótéra ,WHNU) emelte jobbjával, hogy adjon az Izráelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát.” (ApCsel 5:30-31)

És mi láttuk és bizonyságot teszünk, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül (szótéra, WHNU).” (1János 4:14)

No és vajon a megtartóvá való emelés, és az üdvözítőül való elküldés mindkettőjüket jellemzi? Nem inkább csak Istent, az Atyát?! Akkor ez miért nincs megemlítve, miért nincs kihangsúlyozva? Talán mert a háromság-hívőknek nem profiljuk a föntről lefelé való kinevezés elismerése, amely még véletlenül sincs fordítva, vagy egyenrangúsítva?! Nem visszaköszön újra meg újra a krisztusi kijelentés: „az én Atyám nagyobb nálamnál... kiről ti [mármint a Jézus életére törő zsidók] azt mondjátok, hogy a ti Istenetek,” (János 14:28; 8:54)?!

Vajon a kinevezés/küldés/rendelés/felhatalmazás nem ezt a tendenciát erősíti meg? Nagyon is!

De ne a romlandó ételért fáradozzatok, hanem azért az ételért, amely megmarad, és örök életet ad! Ezt az Emberfia adja majd nektek, mert őt felhatalmazta erre az Isten.” (János 6:27, [Felhasználva az Újszövetség - Egyszerű fordítás. Copyright © 2003 World Bible Translation Center, Inc., engedélyével.”])

A bűnmegszabadító Isten a Fia halála által készített megváltást, Titusz idézete ezt hangsúlyozza ki (Titus 2:14), ahol a görög lütroszétai (váltságdíj kifizetés) található:

Így várjuk azt a napot, amikor megláthatjuk a mi nagy Istenünknek és Megmentőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőségét. Ő a mi áldott reménységünk, aki dicsőségesen fog visszajönni. Önmagát adta oda értünk, hogy megszabadítson (lütroszétai, WHNU) minden gonoszságtól, és megtisztítson bennünket, hogy egyedül az ő népe legyünk: olyan nép, amely mindig arra igyekszik, hogy helyesen cselekedjen.” (Titusz 2:13-14, [Felhasználva az Újszövetség - Egyszerű fordítás. Copyright © 2003 World Bible Translation Center, Inc., engedélyével.”])

De vajon ez a megszabadítás Jézustól, mint az Atyával egyenlő, azonos, valóságos, szuverén Istentől indul ki? A táblázat ezt kívánja sejtetni, ezért sem idéznek több igehelyet, csak a Titusz 2:14-et. Azonban a helyzet az, hogy mindez Isten munkája, Neki köszönhető, hiszen Ő készítette el a bűnből való szabadítást a Fia által:

Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett, Hogy a törvény alatt levőket megváltsa (váltságdíjat kifizetni: exagoraszé, WHNU), hogy elnyerjük a fiúságot.” (Galata 4:4-5)

Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság (apolütrószeósz, WHNU) által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt, Az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való.” (Róma 3:23-26)

Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá (apolütrószisz, WHNU)” (1Korinthus 1:30, MBT. ford.).

Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta (lütrószin, WHNU) az ő népét,” (Lukács 1:68).

Tehát való igaz, hogy Jézust is jellemzi, hogy megszabadítja népét bűneikből, de ami „csak Istent jellemzi” ugyanebben a kategóriában, az az, hogy a megváltás „az Ő munkája” (fentebb olvashattuk), Ő rendelte Krisztust, és minden megváltással kapcsolatos dolog Tőle indul ki:

Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.

Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz.” (Efézus 1:3-11, katolikus ford.)

Nos, ez a szabad elhatározás az, ami az egyetlen valóságos és Legfelségesebb Istent jellemzi, és nincs az a táblázat, amely ugyanezt Jézus Krisztussal kapcsolatban is kimutatja. Azért is nem illetik soha Jézus Krisztust a „Legfenségesebb” jelzővel, hiszen abból csak egy van:

Mert te vagy, URam, a legfenségesebb az egész földön, magasan fölötte vagy minden istennek.” (Zsoltárok 97:9, MBT. ford.) [Lásd "Három cáfolhatatlan érv a szentháromsággal szemben" című tanulmányt itt.]

A háromság-hit tehát szándékosan kihagyja a táblázataiból azokat a kritériumokat, amelyek csak a mindenható Istenre, Jehovára, az Atyára vonatkoznak, és azokkal operál, amelyekben hasonlóságokat vél felfedezni és ezeket a hasonlóságokat megpróbálja úgy tálalni, mintha Atya és Fia egyugyanazon Istenek volnának, ugyanazon hatalommal, jogkörrel és cselekvői szabadsággal.

Ennek érdekében a következő vélt hasonlóságot az imameghallgatásban véli felfedezni. A felvezető mondat így hangzik: „Meghallgatja és megválaszolja azok imádságát, akik hozzá kiáltanak”. Először az Atyára hoz fel idézeteket, ami egyértelmű és magától értetődő. (Zsoltárok 86:5-8; Ézsaiás 55:6-7; Jeremiás 33:3; Jóel 3:5, [Károlinál 2:32])

Most ugyanezt állítja Jézus Krisztusról is: „Meghallgatja és megválaszolja azok imádságát, akik hozzá kiáltanak”. Ezt alátámasztandó a következő idézeteket hozza: „Jn 14,14, Róm 10,12-13; 1Kor 1,2; 2Kor 12,8-9.”

Sajnálatos módon ki kell jelenteni, hogy ezeknek az idézeteknek semmi közük nincsen az imameghallgatáshoz, mint azt mindjárt látni is fogjuk. Mindazonáltal az imával kapcsolatban már az elején le kell szögezni, hogy Isten az imameghallgató, és senki más:

Téged illet a dicséret, ó Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. Te hallgatod meg az imádságot, hozzád fordul minden ember. … Az alázatosok kívánságát meghallgatod, URam. Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet,” (Zsoltárok 65:2-3; 10:17, MBT. ford.)

De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem!” (Mikeás 7:7)

Maga Jézus Krisztus példát mutatott minden kereszténynek, amikor Istenhez imádkozott, és azt tanította, hogy az imádságot az Atya felé intézzük:

És lőn azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el.” (Lukács 6:12)

Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;” (Máté 6:9).

A római századossal kapcsolatban olvashatjuk:

Jámbor és istenfélő egész házanépével egybe, ki sok alamizsnát osztogat vala a népnek, és szüntelen könyörög vala Istennek. … Istennek angyala beméne őhozzá, és monda néki: Kornélius! Ő pedig szemeit reá függesztve és megrémülve monda: Mi az, Uram? Az pedig monda néki: A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elébe emlékezetnek okáért.” (Apcsel 10:2-4)

Pál apostol sem tévesztette el az imádság célszemélyét:

Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén téged az én imádságaimban,” (Filemon 1:4)

Kérlek benneteket, testvérek, a mi Urunk, Jézus Krisztusra s a Szentlélek szeretetére, legyetek segítségemre: imádkozzatok értem Istenhez,” (Róma 15:30, katolikus ford.)

Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Filippi 4:6)

Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban;” (1Thesszalonika 1:2).

A Jelenések könyvében sincs más útja az imának:

És felméne a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Isten elébe.” (Jelenések 8:4)

A Gyülekezet sem imádkozott Krisztushoz, hanem az Istenhez:

Péter azért őrizteték a fogságban; a gyülekezet pedig szüntelen könyörög vala az Istennek ő érette.” (ApCsel 12:5)

Ezek után több mint erőltetett dolog Jézusról azt állítani: Meghallgatja és megválaszolja azok imádságát, akik hozzá kiáltanak”. Erre idézi János 14:14-et. Csakhogy a Krisztustól való kérés ugyanúgy nem jelenti az ő imádatát, vagy hogy ezért ő lenne az Isten (vö. János 14:14: ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (MBT. ford.), - hiszen ha ez így lenne, akkor a Zebedeusék, és mindenki, aki kért Jézustól valamit, kérés gyanánt (imádkozás által) imádatot mutatott volna be neki, ami viszont természetesen nem igaz. (vö. Máté 20:20; 8:34, stb.) [Egy kérés lehet éppenséggel az ima része (vö. Máté 21:22; Márk 11:24; 1János 5:14-15), de nem feltétlenül kell annak lennie. (vö. János 4:9-10)]

Idézi Róma 10:12-13-at:

Mert nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura mindeneknek, a ki kegyelemben gazdag mindenekhez, a kik őt segítségül hívják. Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.”

Fenti idézet a Jóel könyvéből származik (2:32), és nincs rá indok, hogy ne Jehovára vonatkozzon, ha már egyszer amúgy is Feléje intézték. Idézi még 1Korinthus 1,2; 2Korinthus 12,8-9-at:

Az Isten gyülekezetének, a mely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek, mindazokkal egybe, a kik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken: … Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.”

Vajon Krisztus nevének segítségül hívása (a gyülekezet és Pál apostol részéről) az őhozzá való imádságot jelentené? Korántsem! Nézzük meg, hogy az I. századi pünkösdkor szent szellemtől felkent keresztény gyülekezet kihez imádkozott, és hogyan hívta segítségül Krisztus nevét?

Ezek pedig mikor hallották, egy szívvel-lélekkel felemelék szavokat az Istenhez, és mondának: Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és a földet, a tengert és minden azokban levő dolgot. … Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, A te kezedet kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által.” (ApCsel 4:24, 29-30)

Egyértelmű, hogy az Istenhez, mint Úrhoz imádkoztak, akárcsak Jelenések 6:10-ben:

És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak?”

Káldi fordítás lábjegyzete így kommentálja ezt az igehelyet:

Megjegyzendő: hogy a vértanúk nem önmagokért kérték az isteni boszút, hanem, hogy az Isten igazsága megdicsőíttessék, hogy az Istent féljék és megtérjenek. Ez, úgymond sz. Ágoston, a vértanúk igazságos és könyörűletteljes boszúja, kérni az Istent, hogy a bűn országa, mely őket üldözte, szűnjék meg.

Lukács 18:7 is Istent hozza fel a bosszú kapcsán: „Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk?”

Tehát az Úr, az az Istent jelenti, és nem Krisztust. Ami pedig Krisztus nevének a segítségül hívását jelenti, semmi sem támasztja alá, hogy ez a hozzá történő imádkozásban valósult volna meg. Hanem a reá való hivatkozásban. Ugyanis a Mózesi törvény alatt Jehovához közbenjáró nélkül lehetett imádkozni, de Krisztus főpapságával új korszak kezdődött, ő lett a közbenjáró, akinek a nevében lehetett Istenhez, az Atyához közeledni:

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. (János 14:6)

Jézus nevében imádkozni az Istenhez, ez jelenti a Jézus nevének a segítségül hívását, és az ősgyülekezet is ezt csinálta, amikor Jézusra hivatkozott: „hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által.(ApCsel 4:30)

Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának. … És mindent, a mit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek és Atyának Ő általa.” (Efézus 5:20; Kolossé 3:17)

Pál maga így hívta segítségül Krisztus nevét:

Pál azonban megbosszankodván, és hátrafordulván, mondá a léleknek: Parancsolom néked a Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle. És kiméne abban az órában.” (ApCsel 16:18)

Pál apostol soha nem imádkozott Jézus Krisztushoz, hanem imádságait mindig Istenhez intézte:

Éjféltájban pedig Pál és Silás imádkozván, énekkel dicsőíték az Istent. A foglyok pedig hallgatják vala őket.” (ApCsel 16:25)

Nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben;
Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon néktek bölcseségnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében;” (Efézus 1:16-17)

Hálát adok az Istennek, a kinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád könyörgéseimben éjjel és nappal, Kívánván téged látni, megemlékezvén a te könyhullatásaidról, hogy örömmel teljesedjem be;” (2Timótheus 1:3-4).

Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban;” (1Thesszalonika 1:2)

Ami pedig az Úrhoz való imádságát illeti:”Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (2Korinthus 12:8-9) Nos ehhez a bibliavershez MBT. fordítás idézi Máté 26:39, kk: „Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”

Nyilván mindketten, Jézus is és Pál is Istenhez könyörögtek imádságukban. Mindazonáltal az itt használt görög kifejezés parekalesza (WHNU) egyszerűen odahívást, bátorítást, buzdítást, kérést, könyörgést, segítségül hívást, megvigasztalást jelent, és soha nem jelent imádkozást.

Ha az összes igehelyet megnézi valaki, ahol a görög szövegben (WHNU) ez a szó szerepel, láthatja, hogy sehol nincsen szó imádkozásról, hanem legtöbbször intésről, kérésről. Vajon ha Pál apostol kérése ima lett volna, akkor mit mondjunk Isten kéréséről: „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne (parakalúntosz, WHNU) általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Korinthus 5:20) Vajon Isten kérése imádkozás lenne az emberekhez az apostolok által? Semmiesetre sem! Pál kérése szintúgy nem volt imádság, hanem egyszerű kérés.

1Timótheus 2:1-2 segít jobban megérteni a dolgot. Itt ezt olvashatjuk:

Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.”

Vajon ebben a mondatban hol szerepel a fenti görög szó? A könyörgésnél, az imádságnál, az esedezésnél vagy a hálaadásnál? Nem, hanem a kérésnél, ami nyilvánvalóan nem jelent imát.

Fenti mondatban részleteiben ezt olvashatjuk:

Arra kérlek (parakaló, WHNU) mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket (deészeisz,WHNU), imádságokat (proszeukhasz, WHNU), esedezéseket (enteuxeisz, WHNU) és hálaadásokat (eukharisztiasz, WHNU) minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.”

Nos Pál amikor az Urat kérte, akkor a parekalesza (WHNU) szót használta, mint fenti versben a (parakaló-t, WHNU, amely egyértelműen kérést jelent és nem imát! Kérni pedig ima nélkül is lehet, Jézustól is kértek (parekalún, WHNU) sok mindent, még a démonok is kérték Jézust, hogy mehessenek a disznónyájba, és ez a kérés nem volt egy hozzá intézett ima. (vö. Máté 8:31)

Következik János 10:28-30:

Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. S én és az Atya egy vagyunk.”

Vagyis itt is az van, hogy az Atyának köszönhető, hogy az üdvözülteket senki ki nem ragadhatja Krisztus kezéből, s bár ők ketten egyek (görögül hen), de ez vonatkozik a hívőkre is, és Pálra meg Apollósra is, tehát nem azonosságot jelent, hanem egyazon elkötelezettséget, összetartozást közös gondolkodást és cselekvést. (vö. János 17:21; 1Korinthus 3:8)

Végezetül Istent imádja minden angyal, ez evidens, de Jézusnak a Zsidól 1:6-ban található proszkünészatószan (WHNU) szó hódolni-féle értelmezése helytálló itt (vö. Jelenések 3:9), mivel bizonyítást nyert, hogy nem Jézus a Legfenségesebb Isten, hiszen abból csak egy van, és az egyedül igaz Istenen (vö. János 17:3) kívül imádat másnak nem jár, a Fiúnak sem.

István vértanúnak Jézushoz intézett kijelentése sem jelent imát, vagy imádatot, hiszen a görög epikaleó szó egyszerűen segítségül hívást jelent, amit Pál is alkalmazott a császárral kapcsolatban. (vö. Csel 7:59; 25:11-12,21; 26:32; 28:19)

És ezzel természetes összhangban az angyalok nyilván nem imádták Krisztust (vö. Zsidók 1:6), hanem hódoltak neki, mivelhogy ha Isten az angyalokat Jézus imádatára buzdítja, az angyalok meg nem Jézus imádatára buzdítanak, hanem Isten imádására (vö. Jel 19:10; 22:9), akkor az angyalok mást mondanak mint Isten, és akkor jókora ellentmondás lenne a Bibliában.

És hogy Jézus - ezzel ellentétben - nem igazította helyre az eléje boruló (proszkűneó) apostolokat, ennek egész egyszerűen az volt az oka, hogy az apostolok Jézus személyét nem értékelték túl az indítékaikban, nem gondolták, hogy benne magát az Istent tisztelhetik, akit nekik imádniuk indokolt. Ők tudták, hogy nem az Isten megtestesülése előtt borulnak le imádatra, hanem az Isten Fia előtt hódolatra, akit tisztelnek és szeretnek és nagyra értékelnek.

A szent füstölőszer, mint az imádat képe (vö. 2Móz 30:34-38) Isten elé megy jó illatú tömjénfüstként, a szentek imádságait tartalmazva. Ahogyan az Isten a fogadója a szentek imájának (vö. Jel 5:8; 8:3-4), ugyanígy van ez az imádattal is! (vö. Máté 4:10) A Báránynak dicsének szól csupán (vö. Jel 5:9; lásd: 1Sám 18:7), és áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom, de az imádat mégis egyedül az Istené! (A Jelenések könyvében nyomon követhető, hogy a Fiút soha senki nem imádja [vö. 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4])

Az igaz imádat tehát a Jézus Krisztus általi Atyaimádatban valósul meg, minden más imádat, amely nem ezt a módot követi, az szükségszerűen bálványimádás (idegen tűz füstölögtetése az oltáron, - vö. 3Móz 10:1-2), mivelhogy eltéveszti az imádat célszemélyét, a Legfelségesebb Istent.

Indítékok keresése:

A klasszikus példa arra, hogyan hatol be a hívő ember saját akarata Isten imádásába, Nádábnak és Ábihúnak, Áron főpap fiainak a bukása (3Móz 10,1-11) … ez a két férfi fogta azt a tüzet, amit ők maguk gyújtottak, belerakták a saját maguk által készített illatáldozattal együtt a szenesserpenyőjükbe és – Isten kifejezett tiltása ellenére – bemutatták azt az arany füstölögtető oltáron.

A saját akaratnak erre a megnyilvánulására Isten szigorú ítélettel válaszolt, hiszen ezt olvassuk: Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt” (2. vers). Áron minden esetleges ellenvetését Isten csendre intette:Erről a dologról beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közel állókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!” (3. vers).

Ezzel a büntetéssel Isten egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy az imádattal kapcsolatban nem létezhet saját akarat. Az imádásnak azokkal az utasításokkal összhangban kell végbemennie, amelyeket Ő adott Igéjében. A saját akarat „idegen tüzét” egyetlen pillanatig sem lehet eltűrni.

Ez arra int minket, hogy senki sem imádhatja Istent úgy, ahogy neki éppen tetszik, és nem hagyhatja figyelmen kívül Isten felismert, Igében kinyilvánított akaratát, nem várhatja el, hogy Isten az ilyen cselekedettel egyetértsen és ezt az imádatot elfogadja. A saját akarat egyáltalán nem illik Isten imádásához!” (Alfred P. Gibbs: Isten imádata szertartás, kötelesség vagy előjog? Evangéliumi Kiadó, 164. old.)

12. Cikkely: Nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Azaz, egyedül az Atyát kell imádnunk mint a Mindenható Istent, Jézust pedig dicsőítenünk mint az Urat, a Messiást, a hatalmas Királyt, Isten Bárányát, aki meghalt és vérével megváltott minket, és királyokká és papokká tette az elhívottakat és választottakat.” (Newton 12 hitcikkelye Istenről és Krisztusról 1710-1720 körül; KEYNES MS 8, KING'S COLLEGE, CAMBRIDGE)

...az Isten tiszteletét egyedül Isten maga határozza meg. Ennek megfelelően, az imádás bármiféle formája, melyet kifejezetten nem Ő írt elő, az Isten abszolút szuverenitásának és mindenhatóságának meggyalázása.” [Szécsi József: Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben - A tanulmány megjelent a Pannonhalmi Szemlében - 2007 (XV) 3/5–17.]
A szentháromságban pedig tetten érhető a saját akarat, hiszen látható, hogy részükről szelektált bibliaidézés folyik, azt is annyit idéznek csak, ami nekik megfelel a céljaikhoz, de ami nem, azt elhallgatják, nem idézik vagy kiforgatják.
Az Úr Jézus Krisztus, Isten Fia – egy az Atyával, akit imádat, tisztelet és hódolat illet, ez az Atya akarata is...Óriási tévedés lenne az Ige erre vonatkozó igazságát másképp értelmezni és tanítani, az Úr őrizzen meg ettől.” (Alexander Seidel, Evangéliumi Kiadó, 1999. Jun.)
Hát a saját akaratukból pontosan ezt cselekszik!
Folyt. köv.

 

Nincsenek megjegyzések: