motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2012. december 1., szombat

Mi a Szentháromság (4. rész) - Harmat Kiadó


Mi a Szentháromság
és mit hisznek a keresztények?


4. téma

Harmat Kiadó:

Ha Isten nem három személyben létezne, a megváltás is lehetetlen lenne. Az Atyát ugyanis csak a Jézusban emberré lett Fiú engesztelhette ki. Akik magukat keresztényeknek vallják, és azt állítják, hogy hisznek a Biblia Istenében, de elutasítják a háromságtant, valójában nem Isten megváltó művében látják az üdvösségüket.” (4. old.) 

Összevetés a Bibliával:

A Biblia szerint ez történt: Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, aki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek... Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1János 4:10, Zsidók 9:13-14)

Valóban említi a Biblia az örökkévaló Lelket (görögben szellem-et), a Krisztusnak a vérét, és hogy Istennek áldozta fel magát, de hogy ez egy háromszemélyű istenségen belül történt volna (egyazon szuverén Isten áldozta volna föl egyazon szuverén Isten társát, hiszen mindkettőjük örökkévalóságtól való létezése ezt hozná magával), ezt nem állítja a Biblia. Hanem azt, hogy a Fiát küldte el.

Az ÁLDOZATTAL kapcsolatban ha megvizsgáljuk a Biblia kijelentéseit, azt találjuk, hogy Krisztus maga mondta, hogy az áldozatot Istennek vigyék, és nem neki. Őeléje gyerekeket és betegeket vittek (vö. Máté 19:13;14:35), és soha nem áldozatot, mintha Istennek tartották volna. Szó sincs arról, hogy Izrael Istenének tartották volna, vagy ő akként lépett volna fel.

Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd (proszphere - odavisz, felajánl, bemutat [áldozatot]) fel a te ajándékodat.(Máté 5:23-24)

És ő megparancsolá neki, hogy azt senkinek se mondja el; hanem eredj el, [úgymond], mutasd meg magad a papnak, és vígy áldozatot (proszenegke) a te megtisztulásodért, amint Mózes parancsolta, bizonyságul őnékik.” (Lukács 5:14)

Áldozatot Krisztus követői csak Istennek mutattak be az imádat részeként, nem pedig Krisztusnak, mint Istennek (?) is, vagy a Szentléleknek, mint Istennek (?) is.

Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek.” (Zsidók 13:15-16, Káldi Neovulgáta f.)

Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - Isten kiválasztott és megbecsült, és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.” (1Péter 2:4-5, katolikus ford.)

Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.” (Róma 12:1, katolikus ford.)

Krisztus áldozata is az Isten, tehát az Atya felé irányult:

Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek.” (Efézus 5:1-2, katolikus ford.)

Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta. (Zsidók 7:27, katolikus ford.)

Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsidók 9:13-14, katolikus ford.)

Az áldozatnak ez az iránya, amely csak és kizárólag az Isten, az Atya (és sohasem Krisztus, a Fiú, vagy a Szentlélek) felé irányult és irányul – mutatja, hogy Ha Isten nem három személyben létezne, a megváltás is lehetetlen lenne. Az Atyát ugyanis csak a Jézusban emberré lett Fiú engesztelhette ki.” (Harmat Kiadó) – csak a mondat másik fele igaz, hiszen az áldozat iránya ezt mutatja, de a mondat első fele nem igaz, mert ha igaz volna, akkor az áldozatnak a három személy felé (kellett volna) kellene (vagy lehetséges volna) irányulnia a teljes egyenjogúság miatt, amit viszont teljes mértékben cáfol a Szentírás.

Nincsen tehát egyenlő jogú Istenek (egy Istenben három valóságos Istennek tartott személy) közötti társmegváltás, hanem van az EGYSZÜLÖTT FIÚ-ság általi megváltása az emberiségnek, és ha igaz volna a szentháromság-tan, akkor EGYSZÜLÖTT FIÚ-ság nem is létezhetne, hiszen egyszerre és egy időben nem létezhet öröktől fogva mindörökké létező Isten (Zsoltárok 90:2), Aki egyben azonos az Atya EGYSZÜLÖTTJÉ-vel is (vö. János 1:14), csak más személyben. Nem lehet azonos az az Isten, akinek Istene van (János 20:17), azzal, akinek nincsen Istene, mivel Ő az istenek Istene! (5Móz 10:17 MBT. ford.; Józsué 22:22; Zsoltárok 50:1)

Az „egyszülött” (monogenész = egyszülött, egyedüli gyermek) kifejezés a következő helyeken található a görög USZ-ben:

Mikor pedig a város kapujához közelített, íme egy halottat hoznak vala ki, egyetlen (monogenész) egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ő vele.” (Lukács 7:12)

Mert vala neki egy egyetlen (monogenész) leánya, mintegy tizenkét esztendős, és az halálán volt. Mikor pedig ő méne, a sokaság szorongatá őt.” (Lukács 8:42)

És íme egy a sokaság közül felkiálta, mondván: Mester, kérlek téged, tekints az én fiamra; mert nekem egyetlen (monogenész) egyem:” (Lukács 9:38)

És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének [monogenész] dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (János 1:14)

Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött (monogenész) Fiú (theosz = isten, WHNU), aki az Atya keblében van, az jelentette ki őt.” (János 1:18)

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött (monogenész) Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)

Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött [monogenész] Fiának nevében.” (János 3:18)

Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet (monogenész) vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte,” (Zsidók 11:17)

Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött (monogenész) Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa.” (1János 4:9)

Ha pedig a monogenész „egyedüli gyermek”-et jelent a mindennapi szóhasználat szerint (szülő és gyermeke kapcsolatában), akkor az „egyedüli Isten” sem jelent mást, mint szülő és gyermek viszonyt, szükségképpen korkülönbséget a szülő javára, és sosem azonos korúságot!

Hogy pedig Istennek nevezi a szöveg, de nem annak az Istennek, Akiről Júdás is szól, kettő viszont nincs, tehát a Fiúra vonatkozó istenség szükségképpen a Zsoltárok 82:6/János 10:34 kategóriájába esik. 

Az egyetlen Istennek, a mi Üdvözítőnknek, a mi Urunk, Jézus Krisztus által dicsőség, fenség, erő és teljhatalom minden világkorszak előtt és most és minden világkorszakba (aionba). Ámen.” ( 25. vers, Vida Sándor fordítása)

Ha igazak ez az állítások: 
 
Isten Szentháromság. Az Isten egységében három személy van, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem, akik egyidejűleg léteznek, egyenlőek és örökkévalóak. Az Atya nem a Fiú és a Fiú nem a Szent Szellem, mégis mindegyik igaz Isten. Az egy Isten – az Atya, a Fiú és a Szent szellem – a keresztényi élet és hit alapja... Jézus Krisztus, a Fiú teljesen Isten és teljesen ember.” (Közép Európai Teológiai Akadémia kézikönyv (1998-1999) – II. HITELVEK) 
 
Isten Fia a Szentháromság második személye, aki igazi, valós és örökkévaló módon Isten, az Atyával egylényegű és egyenlő... Ez a személy igaz Isten és igaz ember” (Westminsteri hitvallás, Károlyi Gáspár Teológiai és Missziós Intézet Alapítvány, 50. old.)
"Az egyetemes keresztény hit pedig ez: az egy Istent a háromságban, a háromságot pedig az egységben tiszteljük; s ne keverjük össze a személyeket, se a lényeget szét ne válasszuk. Más személy ugyanis az Atya, más a Fiú, más a Szentlélek: de egy az Atya, a Fiú és a Szentlélek istensége, egyenlő  a dicsőségük, egyformán örök a fenségük. Mert amiképpen a keresztény igazság arra késztet, hogy mindegyik személyt külön-külön Istennek s Úrnak valljuk, ugyanúgy az egyetemes keresztény hit nem engedi, hogy három Istenről vagy Úrról beszéljünk. Ebben a háromságban pedig nincs elsőbb és későbbi, nincs nagyobb és kisebb, hanem mind a három személy egyformán örökkévaló és egymással egyenlő: s ezért - ahogy előbb már mondtuk - a háromságot minden esetben az egységben, az egységet pedig a háromságban kell tisztelnünk." (Konkordia Könyv, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1957. 10, 12-13. old.)

- akkor gyakorlatilag Isten nem áldozhatta fel EGYSZÜLÖTT-jét, amit közvetlenül Ő maga keltett életre, mint szellem Fiát, hiszen az egyformán örökkévaló fenségű Istensége három személynek három EGYSZÜLÖTT lehetőségét is feltételezi, tehát ez esetben csak egy EGYSZÜLÖTT-nek kinevezett személyt áldozhatott fel Isten, aki a Fiú képében megjelent és önmagát feláldozta. Akkor viszont felvetődik a kérdés, hogy milyen alapon döntötték el, hogy a három teljes jogú szuverén Isten-személy közül ki jön le emberi alakban, mint EGYSZÜLÖTT a földre önmagát feláldozni?

De maradjunk inkább az igazságnál, annál, hogy Isten a saját EGYSZÜLÖTT Fiát áldozta fel az emberiségért (vö. János 3:16), az egyenlő és örökkévaló egy Istenben három személy-féle filozófia meg ezzel szembe menve kőkemény eretnekség és istengyalázás, hiszen megtagadja Istennek az emberiségért hozott semmihez sem hasonlítható áldozatát.

Ha nem volna a mennyei Atya és a Fia közötti kapcsolatnak emberi ésszel megközelíthető időléptéke, hogy egyik az idő folyamán származik a másiktól, akkor Krisztusnak a példázata az Atya és Fiú kapcsolatáról nem tükrözné hűen az ő kapcsolatát az Atyjával, és megint oda lyukadnánk ki, hogy a Biblia félrevezeti az embereket, amikor ilyen példázatokat használ. (vö. Máté 21:37; 22:2)

Hanem pontosan a háromságfilozófia dogmája vezeti félre az embereket, melyben kitalálták, hogy Krisztus ugyanolyan jogú Isten, mint az Atya, sőt még a Szentlélek is. Aztán hogy a három közül ki milyen szerepet oszt a másiknak és milyet végez el, azt megfilozófálják. Ha ütközik valami a dogmával, akkor azt addig finomítják, hogy a dogmát ne sértse. Hogy a Fiú a végén alárendeli magát az Istennek, hogy Isten legyen minden mindenben, azt is megfilozófálják, hogy egyenlő jogú szuverén Istenek (személyek) között mégis hogy lehetséges ez. (vö. 1Korinthus 15:28) Végső soron nem ők igazodnak a bibliai kinyilatkoztatáshoz, hanem a bibliai kinyilatkoztatást igazítják a dogmájukhoz, ami egy fondorlatos ördögi módszer, még ha az ellenkezőjének is állítják be.

A Harmat-Kiadó állítása tehát így igaz:

'Akik magukat keresztényeknek vallják, és azt állítják, hogy hisznek a Biblia Istenében, de elfogadják a háromságtant, valójában nem Isten EGYSZÜLÖTT Fiának megváltó művében látják az üdvösségüket.' Hanem egy egylényegű, egyenlő korú, és jogú áldozatra és imádatra méltó istenség szereposztása szerinti megváltásban.

Jézus saját állításai:
  • Megbocsátott minden bűnt. Mi csak az ellenünk elkövetett bűnöket bocsáthatjuk meg, de valaki másnak a mások ellen elkövetett bűneit nem. Ezt csak Isten teheti meg, mert minden ember elleni bűn Isten elleni vétek is. (1Móz 39,9; Lk 15:18 vö. 5,20-21, 24).
  • Elfogadta, hogy Istenként imádták, és azt állította, hogy ugyanaz a tisztelet illeti őt, mint az Atyát (Mt 14,33; 28:17-18; Jn 5,22-23, 9,38).
  • Azt állította, hogy Isten Fia. Erről a címről a zsidók azonnal tudták, hogy Istennel egyenlőnek tartja magát (Jn 5,17-18; 10,30-33; 19,7).”
(5. oldal.)

Összevetés a Bibliával:

Aki ismeri a háromság hitűek irodalmát, az tudja, hogy mennyire taktikusan kezelik Krisztus Istenségének kérdését. Ők talán rugalmasságnak gondolják, de a valóságban inkább taktika ez, amely azt a célt szolgálja, hogy Jézus Istenségét mindenképpen valóságosnak mutathassák be.

Összességében egyrészt azt állítják, hogy valóságos Isten volt, de ugyanakkor valóságos ember is volt, a maga korlátaival. Ebből kifolyólag, amikor többet tudott, mint az ember, akkor éppen Isten volt, amikor meg kevesebbet tudott Istennél, akkor meg éppen kiüresítette magát, és ember volt. És hogy mikor mi volt, azt nem a Biblia diktálja, hanem a dogma mondja meg.

Nos, a dogma szerint Isten volt, és erre felhoztak háromféle érvet (lásd feljebb), amely azt látszólagosan igazolja. Vannak idézetek viszont, amelyek éppen nem illenek bele a Krisztus valóságos Istenségébe, akkor azt azzal indokolják meg, hogy Isten volt bár, de kiüresítette magát és így korlátai lettek. Na persze, hogy miképpen lehetett Krisztus egyik pillanatban bűnmegbocsátó Isten, és a másik pillanatban tudásban és egyébben korlátozott Fiú, azt már nem firtatják.

Nem firtatják, mert Istenről a valóságban elképzelhetetlen, hogy egyszer mindenek feletti, korlátlan hatalmú és tudású, azután meg egyik pillanatról a másikra korlátai vannak, behatárolt a tudása és a jogköre. Hogy pedig Jézusról vannak ilyen feljegyzések, ezt valahogyan kezelni kell, de úgy, hogy a dogma hitelessége csorbát ne szenvedjen. Ezért szerepet adnak Krisztusnak, és éppen azt játszatják el vele, amire a dogma makulátlanságának látszat fenntartásához szükségeltetik.

A 6. oldalon kezdik el magyarázni a Jézusnak adott szerepeket, a következőképpen:

Helytelenül felhasznált igék annak tanítására, hogy Jézus alsóbbrendű az Atyánál:
  1. Jn 14,28 – Ha „az Atya nagyobb” Jézusnál, akkor hogy lehet Jézus Isten?
Válasz: A Fiú emberré lett, és földi, testi élete során önként osztozott természetünkből fakadó korlátainkban, hogy megmenthessen minket (vö. Fil 2,6-8). Miután azonban feltámadt a halálból, visszatért a dicsőségbe, amelyben az Atyával korábban osztozott (Jn 17,5), elküldte a Szentlelket, és felhatalmazta tanítványait arra, hogy még nagyobb dolgot tegyenek, mint ő, amíg testben élt (Jn 14,12,26-28; Apcsel 1,8; 2,23)"

Láthatjuk tehát, hogy az Atya nagyobbságát a Fiú emberi korlátaival magyarázzák, és nem azzal, hogy Isten mindig és minden tekintetben nagyobb a Fiúnál, és ezt azért magyarázzák így, hogy a Fiú valóságos Istenségét fenntarthassák.

Azt azonban már nem firtatják, miképpen lehetséges az, Jézus egyik pillanatban önmagát kiüresítő Isten, akinél, mint embernél nagyobb az Atya, a másik pillanatban meg felveszi a bűnmegbocsájtó Isten szerepét, és megbocsát minden bűnt, amit csak Isten tehet meg. És mivel több ilyen példát is lehet felhozni a Szentírásból, a dogma magyarázata őt egy olyan valakihez hasonlítja, aki halad az úton, a jobb lábával egyenesen lépked a talajon, a bal lábával meg minden második lépésével gödörbe lép. Egyenesen halad Jézus is, mert Isten, és gödörbe lép (korlátai vannak) mert ember. Vajon ilyen megbicsaklott természetű személy lett volna Jézus, ahogy a dogma beállítja? Semmi esetre sem!

A valóságban azok a jellemzők voltak valóságosak rá, amikben emberként nyilvánult meg, hiszen ember volt, ugyanakkor voltak természetfeletti képességei is, de nem mint valóságos Istennek, hanem mint olyan valakinek, akinek Istentől kapott hatalma volt, mégpedig olyan mértékben, amely mértékkel az Atya felruházta.

Nem valóságos (öröktől fogva önmagában létező) Isten volt tehát, hanem isteni természettel és isteni hatalommal felruházott személy, aki ugyanakkor mindvégig alatta maradt Isten korlátlan szuverinitásának.

Neki megbízatása volt egy munkára, amivel az Atya megbízta őt, és amit ő isteni segédlettel el is végzett. (vö. János 17:4) Lásd:

A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Lélekkel és hatalommal, ki széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak; mert az Isten vala ő vele.” (János 10:38)

Tehát a felkenetésének a mértéke szerint tudott megtenni dolgokat vagy volt ismerete, vagy éppen nem tudott megtenni dolgokat, és éppen nem volt ismerete. Nem az önkiüresítés tehát a magyarázat, hanem a felkenetésnek a mértéke, ami viszont nem változott egyik pillanatról a másikra.

Hogy fel volt kenve a bűnök megbocsátására, ezt kijelenti a Biblia. Azonban a dogmahitűeknek ez a magyarázat nem fekszik, hanem ők arra teszik a hangsúlyt, hogy amilyen bűnöket Krisztus megbocsájtott, azokat csak Isten bocsájthatja meg, és ilyen idézetet keresnek állításuk alátámasztására.

És valóban, a farizeusok így közelítették meg ezt a dolgot:

Az írástudók pedig és a farizeusok elkezdének tanakodni, mondván: Kicsoda ez, a ki ily káromlást szól? Ki bocsáthatja meg a bűnt, hanemha egyedül az Isten?” (Lukács 5:21)

Mivel a farizeusok ezt gondolták, és a háromság hitűeknek pontosan erre van szükségük Jézus valóságos Istenségének bizonyításához, hát ezt idézik. Röviden, Jézus bűnöket bocsájtott meg, amit csak Isten tehet, tehát Jézus Isten. A szűkszavú rövidlátás mintapéldája ez.

Máté 9:6-8 azonban többet mond erről:

Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani (ekkor monda a gutaütöttnek): Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza. És az felkelvén, haza méne. A sokaság pedig ezt látván, elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, hogy ilyen hatalmat adott az embereknek.”

Tehát a sokaság nem gondolta, hogy Jézus lenne az Isten, hanem azt gondolták, hogy Isten ekkora hatalmat adott az embereknek, vagyis Jézusnak, hogy bűnöket bocsáthat meg.

Káldi lábjegyzete Máté 9:8-hoz hozzáfűzi:

azaz: ily hatalmat adott egy embernek. Jézust a legtöbben csodatévő prófétának nézték.”

Vessünk egy pillantást az indítékokra: A farizeusok mindenáron bele akartak kötni Jézusba, hogy bűnt találjanak benne, és magukat igazolva lássák, hogy jogosan ítélik el. Ezért a bűnmegbocsátását az istenkáromlás kategóriájába sorolták, tudva azt, hogy a törvényben volt említés Isten megbocsátó hatalmáról. Hogy pedig Jézus bűnmegbocsátóként lépett fel, ezzel a tettével a zsidók szemében istenkáromlást követett el, hiszen olyant cselekedett, amely Isten hatáskörébe tartozik. És mivel a zsidók szerint Isten nem lehet ember (ezt még a mai zsidóság is így látja!), Jézus tképpen tettével istenkáromló lett a szemükben, mert szerintük a tette azt jelentette, hogy Istennek adja ki magát. Azzal pedig méltóvá teszi magát a halálra.

Más indítéka volt azonban a sokaságnak, akik józan mértékletességgel nem fogták rá Jézusra, hogy Istennek adja ki magát. Hanem úgy következtettek (mégpedig teljesen helyesen), hogy Isten ekkora nagy hatalmat adott az embernek, ti. hogy egyik ember a másiknak bűnbocsánatot ad gyógyítással egybekötve, vagyis hogy Jézusnak.

Káldi lábjegyzete is erre a következtetésre jut, tehát hogy Jézus az a személy, akinek az Isten ekkora hatalmat adott, és nem arra következtet, hogy Jézus a földre szállt Isten, mert ilyen hatalma csak Istennek lehet.

Viszont a háromság hívők azért idézik az írástudók és farizeusok nyilatkozatát csak (és a sokaságét nem), mert ők is oda akarnak kilyukadni, hogy Jézus bűnbocsátó hatalma a Jézus valóságos Istenségéből fakad, s nem mert a felkenetése idáig terjed ki. Ez a szelektáló bibliaidézés nyilván taszító minden tiszta szívű keresztény számára, de hogy kevés ilyen ember van, az bizonyítja, hogy a kereszténységben a legtöbben vallják a Krisztus Istenségét, de nem is csak vallják, hanem szerepet is adnak neki, vagyis hogy eljátszatják vele, hogy valóságos Istennek adta ki magát. Csak éppen nem nyíltan, hanem visszafogottan, finoman, tartózkodóan. Amiből természetesen semmi sem igaz.

Mert nem véletlenül mondta Jézus, hogy az Atya nagyobb nála, és nem csak mert ő emberként élt a földön (hiszen az a legnagyobb közhely azt állítani, hogy azért nagyobb az Isten, mert az ember csak egy ember), hanem mert a felkenetés mértéke az Atyánál van, s nem mert mint valóságos Istenek (2 személyben) megegyeztek egymás között, hogy ki milyen szerepet vállal és tölt be. Ezen pedig a feltámadása Krisztusnak nem sokat változtat, hiszen az alárendeltsége utána is megmarad, mert hogy neki a feje az Isten a feltámadása után is! (vö. 1Korinthus 11:3)

Egylényegűségükből és örökkévalóságukból pedig nem következik, hogy egyik személy a másiknak a feje lenne, ha ugyanolyan jogú és szuverinitású Istenek. Ha viszont a Fiú az Atya EGYSZÜLÖTT-je, akit az Atya bocsátott a létbe és az Atya kente fel bizonyos mértékű hatalommal, abból már fakad az, hogy Isten feje a Krisztusnak, mivel az Neki alárendeltje és nem ugyanolyan jogú istentársa, mint ahogy ezt a tévelygő dogma hívők lényegében terjesztik, mégpedig azzal, hogy öröktől fogva létezőnek mondják.

Hiszem, hogy Jézus Krisztus - az Atyától öröktől fogva született valóságos Isten és a Szűz Máriától született valóságos ember - az én URAM,” (Luther Márton Kiskátéja ).

Az Ige, aki a magasságbeli Atyától kimondhatatlanul, felfoghatatlanul, érthetetlenül és öröktől fogva születik, ugyanaz, aki idelenn, időben Szűz Máriától, az Isten Anyjától született.” (Atanáz (295-373) Az Isten-Ige megtestesüléséről)

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. És az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, ki az Atyától öröktől fogva született, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, ki egylényegű az Atyával, és aki által minden lett.” (Nicea-konstantinápolyi hitvallás [CREDO])

Ne bízd magad semmire, ne bizakodj senkiben, hanem csak az Úrban egyedül. Mert az Úr a mi erősségünk, - mindenünk! Dicsérjük is ezért hálás magasztalással. Csak Ő a mi énekünk. Benne bizonnyal üdvösségünk lesz. Ez az Úr pedig ki volna más, mint a Jézus Krisztus, aki valóságos Isten, az Atyától öröktől fogva született s valóságos ember is; Máriától az idő teljességében született?! Ő az, akit az ige erősségnek, hatalomnak, éneknek és szabadításnak magasztal.” (Magyar Keresztény Portál)

Az 'öröktől fogva született' kifejezés egyébként is egy logikai önellentmondás, ami önmagában értelmetlenséget hordoz:

"… az bizonyos, hogy Krisztus örökkévaló fiúságának tana összeférhetetlen a logikával, és egy önellentmondásos okfejtés. Az ÖRÖKKÉVALÓSÁG az, aminek nincs kezdete, s nem lehet időhöz kötni: a Fiú pedig előfeltételezi az időt, a nemzést és az atyát; az idő megelőz minden ilyen nemzést: ily módon nincs értelmi kapcsolat a két kifejezés között, Fiú és örökkévalóság, ez abszolúte lehetetlenség, mivel ezek a kifejezések lényegükben különböző és egymásnak ellentmondó elgondolásokat foglalnak magukban." (Adam Clarke Commentary)
Az öröktől fogva született fiú éppannyira értelmetlen kifejezés, mint emezek: ma született, öröktől fogva lévő lány; mától fogva kezdet nélküli; jövőre emlékező feledékeny; lehetséges lehetetlenségek; saját magát átugró magasugró; fehér bőrű néger; fekete színű fehér ló (legfeljebb zebra lehet, de az nem ló); lobogó hajú kopasz; makulátlan jellemű bűnöző, ordítozó néma Levente; tájat fürkésző világtalan; analfabéta regényíró; szorgalmasan evező lusta; cigánykereket hányó béna; sötétben hallgatózó süket; súlytalanságban zuhanó kilométerkő; téglából épült betonfal, tűzforró jégkocka; élő halott; 70 éves csecsemő; stb... Ugyanígy lehet öröktől fogva születni is, meg halhatatlanként is halottá lenni. Teljesen nonszensz.
Hogy a Szentírás öröknek is nevezi a Fiút (pl. Mikeás 5:1, Károli ford.), nos máshol a „tűz és kénkő”-vel való kínoztatást mondja 'öröknek' (vö. Jelenések 20:10; Márk 9:44, 46, 48, Ézsaiás 66:24) és az szó szerint mégsem az, hanem az ítéletet, az Istentől való kitaszítottság folyamatos állapotát jelenti. (A héber ohlam és a görög aion szavak önmagukban, amiket pl. Károli öröknek fordít, a valóságban meghatározatlan időt jelentenek, hosszú idő (aminek a vége el van rejtve, ismeretlen), adott esetben véget is érhetnek. Az ősi Ároni papságról is ki volt jelentve, hogy örök (vö. 2Mózes 29:9), Krisztus váltsághalála és közbenjárói papsága mégis hatályon kívülivé tette azt. (vö. Zsidók 7. rész)

Isten öröktől fogva mindörökké létezik, és nincs származása, ellenben Krisztusnak meg van, az Atyától származik, akinek az egyszülöttje, az Atya meg nem egyszülöttje senkinek! („Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba.” (Mikeás. 5:1, (MBT. ford.) Dr. Varga Zsigmond írja az Újszövetségi görög-magyar szótárának 638. oldalán: „egy sajátosan született lény, aki jellegénél fogva isteni,; egyetlen olyan isteni lény, aki nemzés-születés eredményeként létezik (eltérően az Atyától).”

Ha pedig Jézusnak ezt a kijelentését értelmezik az ő örökkévalóságát bizonyítandónak: „Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (János 8:58), akkor jusson eszébe minden háromság hívőnek, hogy a csipkebokorban megjelenő „Vagyok” (2Mózes 3:14), ha vele azonosítják, az nem szó szerint az Isten volt, a Jehova, hanem annak képviselője: „És negyven esztendő elteltével megjelenék néki a Sínai hegy pusztájában az Úrnak angyala csipkebokornak tüzes lángjában.” (Apcsel 7:30) Az angyalok meg teremtmények és nincsenek öröktől fogva!

Következő fejtegetése a Harmat Kiadónak ezt magyarázva:

Helytelenül felhasznált igék annak tanítására, hogy Jézus alsóbbrendű az Atyánál:
  1. 1Kor 14,28 – Ha Jézus Isten, miért „veti magát alá” az Atyának?
Válasz: A Fiúnak a megváltás történetében betöltött alárendelt szerepe nem jelent alacsonyabbrendűséget. Egy időre önként és alázattal alávetette magát az Atya akaratának, engedelmessége a köztük lévő összhangról szól (Fil 2,8; Jn 5,19). Mint mindenekelőtt és örökké létező Fiú azonban teljesen egyenlő volt és maradt az Atyával.” (6. oldal)

Ez a szöveg nem csupán szemtelenül fennhéjázó, hanem durva hamisítás is egyben, amely teljesen hamis fényben tünteti fel Istent ugyan úgy, mint Krisztust. Kijelenti ugyanis, hogy Krisztusnak az alárendeltsége az Atyához viszonyítva egy szerep csupán, amely – teljes egyenlősége folytán – nem csak arra terjed ki, hogy mint Fiú, hogyan rendeli magát alá az Atyának, hanem arra is, hogy maga a Fiúság is egy szerep csupán, amit engedelmessége folytán vett magára.

Azt mondja, hogy önként és alázattal vállalta és töltötte be az alárendelt szerepet, csak éppen nem mondja ki nyíltan, a Fiúi szerepet, hogy a látszatát megtartsa annak, mintha Isten tényleg az EGYSZÜLÖTT Fiát áldozta volna. Pedig a vele teljesen egyenlő örökké létező 2. személyét, gyakorlatilag saját magát áldozta Krisztus képében, aki csak a szerepe szerint Fiú, és a neve szerint Fiú, de EGYSZÜLÖTT-je nem lehet, mert akkor valóságosan meg kell hogy szülje, valóságosan kell hogy a létbe bocsássa, amit pedig a dogma elutasít és kizár.

A teljes egyenlőség és az örökkévalóság ugyanis kizárja a valóságos EGYSZÜLÖTT-séget, hanem csupán egy szereposztás szerint engedi meg az egyszülöttséget meg az alárendeltséget eljátszani, a háromsághit pedig pontosan azt állítja: „A Fiúnak a megváltás történetében betöltött alárendelt szerepe” van, az „örökké létező Fiú azonban teljesen egyenlő volt és maradt az Atyával”, - kövképpen az egyenlőség a valóság, az alárendeltség csupán egy szerep, végeredményben Isten nem a valóságos EGYSZÜLÖTT-jét áldozta az emberiségért, hanem egy vele egyenlő szuverinitással bíró Istent, Aki nem más, mint saját maga egy másik személyben.

A háromságfilozófia tehát oda lyukad ki, hogy a János 3:16 a valóságban nem igaz, hanem csupán szerepjátszás történik a Fiú részéről, amely mögött nem valóságos EGYSZÜLÖTT Fiúság áll, hanem csupán engedelmes szerepjátszás, amely az egy időre szóló alárendeltségben nyilvánul meg.

Nem csak félelmetes ez a tanítás, de rettenetes is, hiszen Istentől elveszi a legnagyobb ajándékát, és a szeretetét egy szerep eljátszására szűkíti, amit a vele egyenrangú örök Krisztus engedelmességből magára vállalt.

Innen már csak egy lépés továbbgördíteni a tévtanítás szekerét és a filozófálás szálát tovább szőni:

3. Mk 13,32 – Ha Jézus Isten, hogy nem tudta a visszatérésének az idejét?

Válasz: A Fiú teljesen emberré vált, annak minden korlátjával együtt, ezért még tanulnia is kellett (Lk 2,52), de a szó több értelmében is „mindent” tudott (Jn 4,25; 16,30; 21,17). Ha a visszatérés idejét még itt a földön nem tudta, annak bizonyára az volt az oka, hogy az Atya nem mondta meg neki – ez azonban nem Jézus istenemberi lényéről szól (Jn 1,1,14).” (6. oldal)

Először is annyit tudott Jézus, amennyire a felkenetéséből tellett, de az állítólagos egyenlősége odáig nem terjedt ki, hogy „az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett” (Apcsel 1:7), a saját hatalmában is kezelni tudott volna. Továbbá azt sem tudta garantálni, hogy ki üljön maga mellett a Királyságában, mert hogy ezt is az Atya a maga hatalmába helyezte. (vö. Máté 20:23) ha pedig az Atyának voltak a saját hatalmában fenntartott részek, amikhez a Fiú nem fért hozzá (vö. Márk 13:20), akkor a köztük kijelentett egyenlőség csak egy erőltetett állítás, és ezalatt mást kell érteni.

Egyenlőek céljaikban, jellemükben, akaratukban, mivel Isten Fia mindenben engedelmes az Atya irányában. Mindezek tehát az engedelmessége gyümölcsei, nem pedig a valóságos Istenségéből és örökkévalóságából fakadnak, mert hiszen akkor az engedelmessége is csupán egy szívesség volna, egy szerepjátszás, semmi több.

Harmat Kiadó felhozza még, hogy Jézus „Azt állította, hogy Isten Fia”, amely „címről a zsidók azonnal tudták, hogy Istennel egyenlőnek tartja magát. (Jn 5,17-18, 10,30-33; 19,7).”

Na de azt már nem teszi hozzá, hogy ezt az őt rágalmazó zsidók értették így, hiszen Jézus sosem állította, hogy egyenlő lenne az Istennel! Ő magát következetesen Isten Fiának mondta, továbbá hogy Izrael vezetőit is isteneknek mondották a törvényben, mégsem tartották őket olyanoknak, akik magukat Istennel egyenlőnek tartják. (vö. Zsoltárok 82:6)

Harmat Kiadó szerint Jézus „Elfogadta, hogy Istenként imádták, és azt állította, hogy ugyanaz a tisztelet illeti őt, mint az Atyát. (Mt 14,33; 28,17-18; Jn 5,22-23; 9-38).”

A tisztelet és az imádat nem ugyanazt jelenti (azért is van rá külön görög kifejezés az USZ-ben), és Jézus tisztelete még az Atya tiszteletének szintjén sem jelent imádatot. Viszont az imádattal kapcsolatban tisztában kell lenni azzal, hogy a Jézus előtti leborulás, vagy a vele kapcsolatos leborulás sem jelent feltétlen imádatot. Ugyanis azt, hogy imádták Jézust, már a magyar fordítás adja így vissza, de a proszküneó az eredeti szövegben hódolatot is jelent (vö. Jelenések 3:9), innentől kezdve a fordító felelőssége, hogy imádatot vagy hódolatot ír.

Jézus félreérthetetlenül megmondta az őt megkísértő Ördögnek, hogy „meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Máté 4:10; vö. 5Mózes 6:13) – Az pedig már korábban kiderült, hogy a „te Istened” az sosem őt jelentette, hanem az Ő Atyját, Jehovát. (Az imádatról lásd: Az igaz imádat központi személye című tanulmányt.)

Indítékok keresése:

vannak-e a trinitarizmusnak olyan elemei, amelyek kulcsfontosságúak az üdvösség szempontjából? Igen. Krisztus istensége például központi eleme a megváltás tanának. Ha Jézus nem lenne Isten, halálával nem fizethette volna ki örökre a bűn büntetését. Egyedül Isten örök – nem volt kezdete, és nem lesz vége. Minden más teremtmény véges, az angyalokat is beleértve, vagyis Isten egy bizonyos időpontban teremtette őket. Csak egy örökkévaló Személy szerezhetett az egész örökkévalóságra szóló engesztelést az emberiség bűneiért. Ha Jézus nem lenne Isten, nem lehetne ő a Megváltó, a Messiás és Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (János 1:29). Ha valaki nem a Bibliával egyező módon gondolkozik Jézus isteni természetéről, akkor a megváltással kapcsolatban is téves következtetésekre jut. Minden olyan „keresztyén” kultusz, amely tagadja Krisztus valóságos Isten voltát, azt is tanítja, hogy Krisztus halála mellett jó cselekedeteinkre is szükség van ahhoz, hogy üdvözüljünk.” (Mit jelent a trinitarizmus? Biblikus-e a Szentháromságba vetett hit? - gotquestions)

Láthatjuk, hogy a háromság-hit két véglet közé szorítja be a megváltás lehetőségét, vagy örök Isten a megváltó, vagy szükségesek a jó cselekedetek a megváltáshoz. Mindkét véglet mesterségesen kinagyított és hamis beállítású.

A helyes és bibliai megoldás az, hogy Istennek az egyszülött Fia által van a megváltás, a szó szerinti „örök” szó aláássa a Fiú Fiúságát és Isten Fiában adott szeretetét. Az örök Fiúság és a Fiúság ténye ugyanis kizárja egymást, különben ha szó szerinti a Fiú öröksége, akkor a Fiúsága csupán egy szerep felvétele és eljátszása, semmi több. Kb. így: ”...az egyik isteni Lény elfogadta és felvette az Atya szerepét, egy másik a Fiú szerepét.” (Adventist Review, 1996. október 31., 12. old.)

Ez ássa alá igazán a megváltást és az Isten irántunk a Fiában kinyilvánított szeretetét.

Vajon nem visszataszító gondolat Istennek és Krisztusnak színésszé alacsonyítása? Ábrahám áldozata felülmúlta volna Istenét, aki valódi Fiát áldozta volna fel, míg Isten nem? Valódi módon mutatja be a háromság-hit Isten szeretetét, amelyet Fiában ajánl nekünk, ha a Fia valójában csak a megváltás miatt lett azzá kinevezés által, de a valóságban nem? Jól gondolja meg mindenki, hogy mit vall erről, mert ez minden keresztény hitének és Istenhez való helyes viszonyának alapjait érinti.

Folyt. köv.
 

Nincsenek megjegyzések: