motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2011. február 14., hétfő

Az igaz imádat központi személye



Az igaz imádat központi személye

A Bibliai ABC úgy kezdődik, hogy egyedül a Jehova Isten imádjuk (vö. Jel 14:7) és Hozzá imádkozunk (vö. Mát 6:9; Csel 4:24-30), - a Jézus Krisztus által (vö. Ján 14:6; Eféz 2:18), mivelhogy az Isten elé járuláshoz a jelen üdvkorszakban (vö. Zsid 1:1) KÖZBENJÁRÓRA VAN SZÜKSÉG! Lásd:

Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is az Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,” (1Tim 2:5, Káldi ford.).

Amikor valaki a saját megfontolásából imádja Istenként a Fiút, akkor ki a közbenjáró a 'Fiú-Isten' és őközötte? Vagy talán egyáltalán nincs közbenjáró? Nem inkább egy isteni személy Jézus, de nem valóságos Isten, akit közbenjáró nélkül is meg lehetett közelíteni?!

Továbbá, Istenről azt olvassuk, hogy a teremtett dolgokból lehet felismerni hogy van, és aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy ő létezik. Tehát láthatatlan. (vö. Róma 1:20; Zsid 11:6; 1Tim 1:17)

És hogy van ez Jézus Krisztussal, aki mint – állítólag – valóságos Isten, azonos és egyenlő az Atyával? Aki Jézus elé járul, annak hinne kell hogy ő létezik? Miért kellett volna hinni, hogy ő létezik, amikor ott állt velük szemben és ezrek láthatták? Nem evidens, hogy amikor Pál Istenről beszélt, akkor nem Jézus Krisztusról beszélt?! (vö. 1Kor 8:6; Zsid 8:10; 10:7; 12:29; 13:15-16,20)

Tehát egyetlen és abszolút Isten és Úr van, mégpedig Jehova. Hogy pedig a zsidók Istene volt, mutatja, Jézus nem lehetett az, hiszen Jézus nem magával azonosította Izrael Istenét. (vö. Márk 12:29; Ján 8:42, 54-55; 16:27; 20:17)

De a romlatlan apostoli irányítású gyülekezet sem keverte össze az Urat (görögül: deszpotész), mint Istent – Akihez imádkoztak (vö. Csel 4:24, ugyanez: Jud 4; Jel 6:10; Luk 18:7), és az Urat (deszpotész), mint Krisztust (vö. 2Pét 2:1), - akire viszont hivatkoztak. (vö. Csel 4:30)

A deszpotész jelentése: „úr, tulajdonos; Istenre, ill. Jézusra vonatkozik.” (Kiss Jenő: görög-magyar újszövetségi szótár, 39. old.)

Az abszolút tulajdonos Jehova, minden az Övé (vö. Jób 41:11; Zsolt 50:12), hiszen az Ő akaratából van minden (vö. Jel 4:11), ugyanakkor Jézus megvásárolta (görögül: agoradzó) a vére által (vö. 1Kor 6:20; 7:23; 2Pét 2:1; Jel 5:9; 14:3-4) elsősorban a vele majdan közösen uralkodókat, vagyis Ábrahám szellemi magvát (vö. Gal 3:29), ugyanakkor mindazokat is, akik Ábrahám magvában áldást nyerhetnek, vagyis bármely nemzethez tartozókat. (vö. Csel 3:25; Róm 5:12-21)

Viszont az 1Kor 8:6-ban a görög küriosz (Úr) található, amely Krisztus egyik címe, amit Istentől kapott (vö. Fil 2:11). Tehát az Isten mint Úr, mennynek és földnek Ura (vö. Máté 11:25) ezt a címet senkitől nem kapta, hanem mint Teremtő és Tulajdonos, önmagában birtokolja ezt.

Az 1Kor 8:6 tehát azt mondja, hogy a sok kitalált isten és úr ellenére, nekünk egy Istenünk van, (Akiről Krisztus is bizonyságot tett), ez pedig az Atya (vö. Ján 6:27), és hozzáteszi, Akitől van a mindenség. Továbbá egy Urunk (küriosz), aki által van a mindenség.

Figyelemre méltó, hogy ihletés által Dávid is Úrnak nevezte őt, mondván:Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem.” (Mát 22:44)

A' Jehovának mondása az én Uramhoz, Ülly az én jobbomra; miglen tészem a' te ellenségidet sámolyává a' te lábaidnak.” (Zsolt 110:1, Komáromi Csipkés György fordítása, 1718)

Tehát nem csak a teremtés puszta ténye, és az abban betöltött szerep különbözteti meg Istent és Jézust, mintha máskülönben mindketten egy ugyanazon Teremtő Istenek és Urak lennének is – ahogy megpróbálja beállítani ezt a háromság-hit dogmája -, hanem elsőrendűen Isten egyedülálló és mindenek felett való szuverinitása az, amiben nem osztozik senkivel. (vö. 2Móz 15:11; Zsolt 86:8; 89:7; 95:3)

De nem is osztozhat, hiszen ha magából kibocsát egy fényt, és azt élővé teszi, és felruházza isteni hatalommal és isteni tulajdonságokkal, az mégsem lehet azonos Ővele, Aki senkinek nem a fénykibocsátása, hanem a fényt önmagában és öröktől fogva és mindörökké bírja.Oh Izráelnek pásztora,... a ki Kérubokon ülsz, jelenj meg fényeddel!” (Zsolt 80:2; 90:2, Károli ford.) Ezért rossz hasonlat azt mondani, hogy miként az embernek fia ember, úgy az Istennek Fia Isten.

Ebből kifolyólag Krisztust vele egy szintre helyezni és azonossá tenni egy misztikus szentháromság filozófiai okoskodásával nem más, mint nyílt szembehelyezkedés azzal, amit Isten a Bibliában Önmagáról kijelent.

Azután, hogy ezt még azzal is megtoldják, hogy az imádatba is beteszik az általuk valódinak kijelentett, de a valóságban mégis az eredetinek a tükrét, ezzel a bálványimádás vétségét is megütik, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az egyetlen és egyedüli Istenen kívül imádni nem lehet senkit és semmit! (vö. 2Móz 22:20; 34:14; 2Kir 17:35-41; Ján 4:21-24; Jel 14:7)

Az Istennek imádatot (proszküneó) adunk, ahogy ezt az angyal is utasításba adta János apostolnak (vö. Jel 19:10; 22:9), Jézus Krisztusnak viszont hódolatot (proszküneó) adunk, ahogy ez utasításba van adva az angyaloknak (vö. Zsidók 1:6), mivelhogy a proszküneó szó kettős jelentésű, úgy mint hódolat (vö. Mát 18:26; Jel 3:9), és úgy mint imádat. (vö. Máté 4:10; Jel 4:10)

Nem mi határozzuk meg tehát a saját értékítéletünk és nézőpontunk szerint, hogy kinek és miért adjuk az imádatot, hanem - Krisztus szavaival szólva - a Szentírás határozza meg azt számunkra, ugyanúgy, mint a hogy a zsidók számára is meghatározta, és nincs különbség.

Az Atyát imádják a teremtésért, a Fiút a megváltásért, és a Szent Lelket a megvilágosításért. Ez megengedhető lenne, sőt elvárható, ha erre kapnánk felszólítást. De az igaz imádatról Krisztus mást tanított.

És ha Krisztus szavaival szólva, az igazi imádók imádatának a központi személye a mennyei Atya, akkor az imádatot már a Krisztusnak nem adhatjuk, hanem csak annak, Akinek a Krisztus tanítása szerint is kell hogy adjuk:

Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni (proszküneó) az Atyát.

Ti azt imádjátok (proszküneó), akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered.

De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják (proszküneó) az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat (proszküneó) akar.

Az Isten lélek, ezért akik imádják (proszküneó), azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk (proszküneó).(János 4:21-24)

[Az eredeti görög szöveg nem lelket (pszükhé-t) mond, hanem szellemet (pneuma)!]

Jézus az Atya imádását mintegy átvezette az ÓSZ-ből az USZ-be, de az imádat központi személye ugyanaz maradt – az Atya! Akkor is az Atyát imádták, de most a hely és a mód megváltozik, a helyhez kötött imádatból, amit Jeruzsálemben és Garizim hegyén végeztek (a mózesi törvény által előírt szertartásos áldozati rendszer keretében, vagy kultusz szerűen) szellemben és igazságban való imádat lesz, amely már nincs helyhez kötve, de helyes szívállapothoz annál inkább.

Ez esetben Jézusra az imádat már nem vonatkozhat, hiszen nem ő az Atya, hanem Jehova Isten, és nem Jézus a Jehova Isten, hanem Jézus a Jehova Felkentje (vö. Csel 4:26; Zsolt 2:2; Ézsa 61:1); Urunk Krisztusa (vö. Jel 11:15); Istenünk Krisztusa (vö. Jel 12:10); aki Istené (vö. 1Kor 3:23)

Káldi Neovulgáta fordítása így adja vissza a gondolatot:az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának.”

Már az első olvasásra világosan érthető, hogy MAGÁNAK keresi az imádókat, és nem másvalakinek, és mivel ezt Jézus mondja, evidens, hogy nem azt mondja, hogy az Isten neki, vagy neki is (Jézusnak) keresné az imádókat.

[Itt a kulcsszó a MAGÁNAK. E mögött a görög αὐτόν - személyes névmás – szerepel, jelentése: téged magadat, temagadé, neked magadnak, őt magát, övé magáé, neki magának stb.]

Nézzünk pár példát arra vonatkozóan, hogy amikor ez a szó valakire alkalmazva van, akkor az csak reá vonatkozik, különösen a szó alkalmazásának szövegösszefüggése szerint:

És monda néki Jézus: Elmegyek és meggyógyítom őt.” (Máté 8:7, Károli ford.) Itt a kapernaumi százados szolgájáról van szó, és senki másról.

Attól fogva (Júdás) kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt.” (Mát 26:16, Káldi Neovulgáta ford.) Itt Jézus elárulásáról van szó, tehát az „őt” mögött Jézus van, senki más.

De az Isten feltámasztotta őt a halálból”. (Csel 13:30, MBT. ford.) Itt Jézus Krisztusról van szó, és senki másról. (Jézussal kapcsolatban lásd még: Máté 27:36 ; Ján 4:30; 11:3)

Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki.” (Máté 27:18, MBT. ford.) Itt a „neki” szó mögött Pilátus van, és senki más.

... a zsidók közül némelyek szemrehányást tettek neki”. (Csel 11:2). Itt Péterről van szó, és senki másról.

Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!” (Csel 21:36, Károli ford.) Itt viszont Pál apostolról van szó, és senki másról.

hanem minden nemzetben, a ki őt féli és igazságot cselekszik, az kedves előtte.” (Csel 10:35, Káldi ford.) Aki „Őt” féli, vagyis Istent, tehát az αὐτόν személyes névmás Istenre vonatkozik, és senki másra. (Lásd még Istennel kapcsolatban: Eféz 1:5; 1Pét 5:7)

[Egyébként olyan, mint 'krisztusfélelem' – nem létezik, hanem istenfélelem van, Krisztus is istenfélelemmel rendelkezett, ami ránk is kell hogy vonatkozzon (vö. Zsid 5:7; 12:28, MBT. ford.; 1Pét 1:17)]

De ugyanez a személyes névmás van a Ján 4:23-ban is: „az Atya ilyen imádókat keres magának.- ami világos bizonyíték arra nézve, hogy magának keresi az imádókat, és senki másnak!

De hogy még világosabban láthassuk Annak a személynek a kilétét, akivel a keresés kapcsolatos, most nézzük meg a „keres” szó szemszögéből a dolgot.

A Ján 4:23-ban a görög ζητει = keres szó van (szótári alakja: dzéteó). Ez a keresés szó több szituációban is előfordul. Nézzünk példákat:

Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.” (Luk 19:10) Vagyis Jézus az elveszetteket keresi, és nem az imádóit.

nem keresem a magam dicsőségét, hisz van, aki keresse és ítéletet mondjon.” (Ján 8:50)

Itt a keresés az Atyára vonatkozik, hisz Jézus a maga dicsőségét nem kereste, hanem az Atyáét. (vö. Ján 5:41; 7:18) Akire, mint ítélőre bízta magát Jézus, az az Isten. (vö. Ézsa 33:22; 1Pét 2:23)

Pál mondja a 2Tim 1:16-18-ban: Oneziforusz családja iránt legyen az Úr irgalmas, mert sokszor vendégül látott, és nem szégyellte bilincseimet, sőt Rómába érve szorgalmasan keresett, és meg is talált.

Adja meg neki az Úr, hogy azon a napon irgalomra találjon az Istennél. Hogy Efezusban mennyi szolgálatot tett nekem, te tudod legjobban.”

Itt Onezifóruszról van szó, aki szorgalmasan kereste Pál apostolt, és meg is találta. Hogy pedig Pál azt kérte, hogy az Úr (Jézus) adja meg neki (vagyis járjon közbe érte), hogy irgalomra leljen Istennél, világos hogy nem azonosította az Úr Jézust az Istennel, hanem az értünk Istennél közbenjáróval, aki egyedül Jézus Krisztus. (vö. 1Tim 2:5; 1Ján 2:1; Róm 8:34; Zsid 7:25)

Az istenkereséssel kapcsolatban olvashatjuk a következőket:

Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják -- bár nincs messze egyikünktől sem..” (Csel 17:26-27, Káldi Neovulgáta ford.)

Ez tehát egy felhívás, hogy KERESSÜK az Istent! Amikor azt mondja, hogy megtalálják „őt”, akkor emögött ugyanaz a személyes névmás van, mint a Ján 4:23-ban: „magának”, vagyis Istenről van szó, Akit keresnünk kell, s Aki ugyancsak keresi az Ő imádóit! Kölcsönös keresésről van tehát szó, és ebbe a keresésbe segít be nekünk Jézus Krisztus, hogy általa az Istenhez jussunk. (vö. 1Pét 3:18)

Az igaz, hogy voltak olyanok, akikről azt mondja Ézsaiás próféciája, hogy bár nem keresték az Istent, de mégis megtalálták, de ez Ábrahám szellemi magvára vonatkozik, azokra, akiket Isten elhívott a szellemi Izraelbe. (vö. Róm 10:20) - Lásd: Örökösök, akik az emberiség felemelésére hívatottak

Egyébként bárki, aki keresi az Istent, arról a következőket olvashatjuk:

Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.” (Zsid 11:6)

Itt a keresés szó mögött a görög ὲκζητοὖσιν szó van (szótári alakja: ekdzéteó), vagyis a keresőknek Ő (αὐτόν) lesz a megjutalmazója.

És itt találkozik a János 4:23-ben található Isten által történő imádók keresése azzal, hogy akik Istent keresik, meg is találhatják. Isten keres minket, mi pedig keressük Őt. És miért keresnénk, ha nem azért, hogy Őt imádjuk! A kölcsönös keresés tárgya, hogy az imádatunk a helyére kerüljön, és annak célját ne tévesszük el.

Az imádat köre ezzel bezárult. Nincs másnak helye, hogy ebbe az imádatba belekerüljön, hanem csak az Atyának. Jézus nem véletlenül mondta, hogy „Uradat, Istenedet imádd”, hiszen zsidó emberként ő is a Jehovát imádta („mi azt imádjuk, akit ismerünk” - Ján 4:22, Káldi ford.), - Akinek az imádatára való felszólítás az egész Szentíráson végigvonul. (vö. Mát 4:10; Ján 4:22; Jel 14:7; 5Móz 13:5; Zsolt 95:6; 96:9; Jer 7:2)

Ha pedig Krisztus lábnyomdokain haladunk – mint keresztények, akkor nekünk is Azt az Istent kell imádnunk, Akihez ő is az imádat részeként imával járult. (vö. 1Pét 2:21; Luk 3:21; 9:29; Ján 17:1)

Ebből kifolyólag Krisztusnak soha nem is adtak imádatot, hanem csupán hódolatot. (vö. Luk 24:52; Ján 9:38) Hiszen az apostolok zsidók voltak, és ismerték a törvény tanítását:

Csak az Urat (YHVH) imádjátok, s neki mutassatok be áldozatot, … „ne imádjatok idegen isteneket! Csak az Urat (YHVH) imádjátok, a ti Isteneket!” (2Kir 17:36-39; vö. 1Kró 16:29; Zsolt 29:2). Ezzel összhangban azokról, akik Jézus földi szolgálatának idejében éltek, azt olvassuk, hogy

felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják az Istent” (Ján 12:20; vö. 1Sám 1:3).

Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem Jézus imádata volt az ünnep középpontja, hanem Jehova Isten. 

De ugyanerre az imádatra buzdított Jézus is, amikor kijelentette: „Meg van írva: Uradat (YHVH), Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” (Máté 4:10; vö. 5Móz 6:13; 32:43)

Másrészt meg a ho theosz helyes imádatára való felhívás olvasható Krisztus más szavaiból is: vö. De hiábavalóan tisztelnek (szebomai) , mert tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok” (Márk 7:7). Itt a szebomai (jelentése: [Istenként] tisztel, imád) görög szó van, és ez a szó sem vonatkozik sehol Krisztusra, pláne nem Krisztus imádására. (Lásd még: Mát 15:9; Csel 13,43,50; 16:14; 17:4,17; 18:7,13; 19:27)

A. P. Gibbs: Isten imádata szertartás, kötelesség vagy előjog? című könyve írja: „Az USZ-ben két szó van, amelyet „imádat”-nak fordítanak, a proszküneo és a latreuo …mindkettőt az Atya és a Fiú imádásának értelmében használja a Szentírás.” (Evangéliumi kiadó, l94. old.)

A latreuo jelentése: a Györkösy-Kapitánffy-Tegyey ógörög magyar nagyszótár szerint „szolgál” (625. old.), és más (imádati) jelentést a szónak nem ad meg. Viszont ami Jézust illeti, vele a latreuó szó nincs kapcsolatba hozva sehol! (vö. Máté 4:10; Luk 1:74; 2:37; 4:8; Csel 7:7,42; 24:14; 26:7; 27:23; Róma 1:9,25; Fil 3:3; 2Tim 1:3; Zsid 8:5; 9:9,14; 10:2; 12:28; 13:10; Jel 7:15; 22:3. Ugyanígy a latreia (Istennek végzett szolgálat) Jézushoz nem kapcsolódik. (János 16:2; Róma 9:4; 12:1; Zsidók 9:1,6)

Az Isten és a Bárány a Jel 6:16-ban is meg van különböztetve, és hogy kinek szolgálnak, hát annak, Akinek látják az arcát, és Akinek a neve a homlokukon lesz, ami egyértelműen Istenre vonatkozik, és nem Jézusra. (vö. Jel 14:1; 22:4; Máté 5:8)

Bemerítő (Keresztelő) János sem azonosította az Jézust Istennel, hanem az Isten Bárányával:

Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Ján 1:29) De a zsidó néptömeg sem tartotta azonosnak Istennel, hiszen ezt olvashatjuk:

Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. „Ki ez?” - kérdezgették. -„Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből” - felelte a nép.” (Máté 21:10-11)

Nem tanították róla, hogy egy háromság része lenne! Lásd Fülöp bizonyságtételét Jézusról a komornyiknak. - Csel. 8:35. Vajon miért hagyta ki Fülöp ezt a jó lehetőséget, hiszen a háromság -hívők semmilyen lehetőséget nem hagynak ki, hanem a frissen megtérőknek rögtön hirdetik, hogy Jézus a háromság-Istennek a része (vagyis ahogy ők elképzelik).

Nikodémus, a zsidók főembere így azonosította Jézust:

Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (János 3:2)

Tehát nem őt tartották az Istennek, hanem azt, hogy ővele van az Isten, - ami egyáltalán nem ugyanazt jelenti! (Mint ahogy Jézus – nevének jelentése, és eljövendő égi kormányzata - által van velünk az Isten. (vö. Máté 1:23; Jel 21:3) Ezért amikor leborultak Jézus lábaihoz (proszkuneó), abszolút bizonyossággal tudhatjuk, hogy tisztában voltak vele, nem a mindenható Isten elé borulnak le, hogy benne Őt imádják, hanem tiszteletteljes hódolatból. (vö. Máté 28:9,17)

A tanítványai kinek látták és hitték őt? - Egyértelműen Isten Fiának, amely azonosítás ihletett azonosítás volt. (vö. Máté 16:16-17) Benne az Urat látták, és nem az Istent! (vö. Ján 20:25)

És hogy a lábát átkarolták (Károli: megragadták), - ez még nem jelent ószövetségi mintából vett imádatot, hiszen senki sem imádta úgy az Istent a zsidó nemzetben, hogy 'átkarolták volna a lábait'- ez teljesen evidens, mivelhogy az Isten tisztán szellemi Lény!

A Krisztus elé való leborulás (Márk 3:11; 5:33; 7:25; Lukács 5:8; 8:28,47) vajon azt igazolja, hogy ő valóságos Isten volt? Nem, hiszen ugyanez a leborulás (görögül: proszpipto) van a börtönőr részéről Pál és Silás előtt, akik nyilvánvalóan nem voltak Istenek! (Cselekedetek 16:29)

Viszont Jézus leborulva (görögül: pipto) imádkozott az Atyjához. (vö. Máté 26:39) Ugyanakkor a Jézus előtt való leborulás (hálaadás/köszönetképpen) a gyógyulásért (Lukács 17:16) még nem jelent feltétlenül imát – (vö. Róma 16:4); mint ahogy az éneklés sem. (vö. Jel 5:8-9) - Lásd: Imádkozzunk-e Jézus Krisztushoz?

A háromság-hívők ugyanakkor azt állítják, hogy Jézus gyakorlatilag az ő Istenüknek állította magát, sőt azt hirdette, hogy ő maga az Isten. Tehát nem csak egy egyszerű félreértésről van szó, hanem olyasmit adnak Jézus szájába, amit ő maga soha nem mondott! (vö. Mát 22:21; 15:18-20)
Jézus Krisztus azonban az IGAZ és ÉLŐ Istennek vallotta magát!... azt hirdette: „Én vagyok Isten”... Ha ő nem Isten, akkor semmi közünk hozzá.” (John Maisel: Isten-e Jézus? Közép-Európai Bibliaintézet (CEBI), 17., 19. old.)
Két véglet, két szélsőséges, eldeformált nézet: - az akkori zsidók szerint méltó a halálra, a mai háromság-hívők szerint meg méltó az imádatra. - Holott a Szentírás azt tanítja, méltó a tiszteletre és a dicsőítésre. (vö. Jel 5:12-13) De az imádatra csak Isten méltó egyedül! (vö. Jel 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4)
Helyesen állapította meg E. H. Fosdick amerikai teológus, hogy a világ kétféle módon akarta Jézust megsemmisíteni: először úgy, hogy ke­resztre feszítette; másodszor úgy, hogy imádni kezdte. Jézus viszont tanít­ványainak nem azt hagyta örökségül, hogy „imádjatok engem", hanem azt, hogy „jöjjetek utánam", „kövessetek engem" (Mt 4,19/a).” (Dr. Rezi Elek: „Uram taníts minket imádkozni!" - Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban)
Az hogy a Fiú (Jézus) Istennek van nevezve néhány helyen, az egy minőséget jelent a görög nyelvtan szerint, amely nem ugyanazt fejezi ki a HO HTEOSZ-szal, mint a THEOSZ-szal. Határozott névelővel megkülönböztetett azonosságot jelent, anélkül minőséget/tulajdonságot:
"Éppen ezért Jézusról lehet mondani, hogy hogy θεός, ami nem azonos a másik megjelöléssel: ó θεός. A "theosz" határozott névelő nélkül csak annyit jelent, isteni, isteni módon van." (dr. Vanyó László: Dogmatörténet, A BUDAPESTI RÓMAI KATOLIKUS HITTUDOMÁNYI AKADÉMIA KIADVÁNYA, Bp. 1977. 202. old. - idézet Sz.P-től)
Dr. Varga Zsigmond írja az Újszövetségi görög-magyar szótárának 638. oldalán: "egy sajátosan született lény, aki azonban jellegénél fogva isteni, ... egyetlen olyan isteni lény, aki nemzés-születés eredményeként létezik (eltérően ... az  Atyától.)" 
"a névelő néküli "theos" isteni lényeget jelent, míg a "theos" névelővel az isteni Személyre utal." (Dana és Mantley: A Manuel Grammar of the Greek Testament, - A görög ÚSZ kézi nyelvtana, 139. lap.) 
Nem véletlenül fordítja a János 1:1-et a Kecskeméthy-féle fordítás: „És isten volt az íge” (1931). 
Tehát a Jézus Istenségéről szóló igék (különösen Tamás érzelmi túlfűtöttségéből adódó kijelentése, amely eltér az összes többi ezzel kapcsolatos ihletett kijelentéstől - vö. Ján 20:28) nem keverendők össze azzal, amit a Biblia az egyedül igaz Istenről mond. 
Jézus szó szerint azt mondta:  "TŐLE vagyok" úú ií – (Ján 7:29). Soha nem állította, hogy ő lenne az Isten! (vö. Márk 10:17-18) 
Úgy volt ő az Isten-NÉL (prosz - Ján 1:1), ahogy a hegy-NÉL (prosz - a disznócsorda - Márk 5:11), és ahogy a tűz-NÉL (prosz - volt Péter - Márk 14:54). Ahogy Péter nem volt a tűz, ahogy a disznócsorda nem volt a hegy, ugyan úgy Jézus nem volt az Isten (HO THEOSZ)! 
(A prosz kötőszóval kapcsolatban írja Dr. Varga Zsigmond J: "Mellett; -nál, -nél... vkinél lenni Mt 13,56; Mk 6,3; 9,19; 14,49, Lk 9,41; Jn 1,1,; 1Thessz 3,4; 2Thes 2,5; 3,10; 1Jn 1,12;" (Újszövetségi görög-magyar szótár, 824. old.)  
Ebből kifolyólag a Krisztus imádása, és az Istennel való azonosítása a kinyilatkoztatás fényében egyértelműen céltévesztés! Ahogy az Evangéliumi Kiadó "KRISZTUS ISTENSÉGÉRŐL" című füzete mondja: 

Ha Krisztus nem Isten, akkor az Ő imádása bálványimádás lenne.” (6. old.)

Ilyen céltévesztés miatt lett Kornélius is helyreigazítva, amikor helytelen, valakit a személyében túlbecsülő indítékból borult le Péter előtt (vö. Csel 10:25-26), mint ahogy Páléknak is áldozni akart a Zeusz (Jupiter) templom papja, miután Lisztrában meggyógyítottak egy születésétől fogva sánta papot a Krisztus által elnyert csodatévő erővel. (vö. Csel 14:8-15)

Ők azt hitték, hogy Pál és Barnabás személyében az istenek jöttek le emberi alakban, mint ahogy a háromsághívők is tévesen azt hiszik és vallják, hogy Krisztus személyében az Isten jött le emberi alakban. Lásd:

Az Ő (Jézus Krisztus) megjelenésével öltött Isten első ízben konkrét, az emberek számára kézzelfogható formát.” (Benedikt Peters/Bruno Schwengeler: 100 kérdés a Bibliáról, Ethos KFT. Budapest, 1. kötet, 39. old.)
Azután ezeknek a lisztraiaknak meg lett mondva, hogy térjenek az élő Istenhez (vö. Csel 14:15), ugyanígy szükséges, hogy a Krisztus istenségét abszolutizálók is térjenek az élő Istenhez, és Őt imádják a Jézus Krisztus által, nem pedig az Atyát is, meg a Fiút is, meg a szent szellemet is egy emberek által kifaragott képű szentháromság-féle megközelítés által.

Pontosan ezzel összhangban lett helyreigazítva János apostol is. Amikor az angyal közvetítette neki a próféták Istenének (Jel 22:6) igaz szavait, akkor úgy esett az angyal lábai elé, hogy a kelleténél több értékelést mutatott ki a személye iránt, az általa hordozott üzenet hatására.

Azonban a közvetítők, akik csupán isteni fényhordozók, és nem önnön fényüket hordozzák, jogosan terelik a figyelmet a fény forrására, a Mindenható Istenre és Atyára, hogy egyedül Őt illeti a tiszteletteljes hódolatnak egy olyan foka, amely meghaladja a közvetítő személyének a státuszát. (vö. Jel 19:10; 22:8-9)

És ezzel természetes összhangban az angyalok nyilván nem imádták Krisztust (vö. Zsid 1:6), hanem hódoltak neki, mivelhogy ha Isten az angyalokat Jézus imádatára buzdítja, az angyalok meg nem Jézus imádatára buzdítanak, hanem Isten imádására (vö. Jel 19:10; 22:9), akkor az angyalok mást mondanak mint Isten, és akkor jókora ellentmondás lenne a Bibliában.

És hogy Jézus - ezzel ellentétben - nem igazította helyre az eléje boruló apostolokat, ennek egész egyszerűen az volt az oka, hogy az apostolok Jézus személyét nem értékelték túl az indítékaikban, nem gondolták, hogy benne magát az Istent tisztelhetik, akit nekik imádniuk indokolt. Ők tudták, hogy nem az Isten megtestesülése előtt borulnak le imádatra, hanem az Isten Fia előtt hódolatra, akit tisztelnek és szeretnek és nagyra értékelnek.

A szent füstölőszer, mint az imádat képe (vö. 2Móz 30:34-38) Isten elé megy jó illatú tömjénfüstként, a szentek imádságait tartalmazva. Ahogyan az Isten a fogadója a szentek imájának (vö. Jel 5:8; 8:3-4), ugyanígy van ez az imádattal is! (vö. Máté 4:10) A Báránynak dicsének szól csupán (vö. Jel 5:9; lásd: 1Sám 18:7), és áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom, de az imádat mégis egyedül az Istené!

Az igaz imádat tehát a Jézus Krisztus általi Atyaimádatban valósul meg, minden más imádat, amely nem ezt a módot követi, az szükségszerűen bálványimádás (idegen tűz füstölögtetése az oltáron, - vö. 3Móz 10:1-2), mivelhogy eltéveszti az imádat célszemélyét, a Legfelségesebb Istent. (Lásd: Három érv a szentháromsággal szemben)

Istené a földön minden pajzs, ő a legfölségesebb.” (Zsolt 47:10)

Mert te vagy, Uram (YHVH), a legfenségesebb az egész földön, magasan fölötte vagy minden istennek. „ (Zsolt 97:9, MBT. ford.).

[„A klasszikus példa arra, hogyan hatol be a hívő ember saját akarata Isten imádásába, Nádábnak és Ábihúnak, Áron főpap fiainak a bukása (3Móz 10,1-11) … ez a két férfi fogta azt a tüzet, amit ők maguk gyújtottak, belerakták a saját maguk által készített illatáldozattal együtt a szenesserpenyőjükbe és – Isten kifejezett tiltása ellenére – bemutatták azt az arany füstölögtető oltáron.

A saját akaratnak erre a megnyilvánulására Isten szigorú ítélettel válaszolt, hiszen ezt olvassuk: „Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt” (2. vers). Áron minden esetleges ellenvetését Isten csendre intette: „Erről a dologról beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közel állókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!” (3. vers).

Ezzel a büntetéssel Isten egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy az imádattal kapcsolatban nem létezhet saját akarat. Az imádásnak azokkal az utasításokkal összhangban kell végbemennie, amelyeket Ő adott Igéjében. A saját akarat „idegen tüzét” egyetlen pillanatig sem lehet eltűrni.

Ez arra int minket, hogy senki sem imádhatja Istent úgy, ahogy neki éppen tetszik, és nem hagyhatja figyelmen kívül Isten felismert, Igében kinyilvánított akaratát, nem várhatja el, hogy Isten az ilyen cselekedettel egyetértsen és ezt az imádatot elfogadja. A saját akarat egyáltalán nem illik Isten imádásához!” (Alfred P. Gibbs: Isten imádata szertartás, kötelesség vagy előjog? Evangéliumi Kiadó, 164. old.)]

A Krisztustól való kérés ugyanúgy nem jelenti az ő imádatát, vagy hogy ezért ő lenne az Isten (vö. Ján 14:14: „ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (MBT. ford.), - hiszen ha ez így lenne, akkor a Zebedeusék, és mindenki, aki kért Jézustól valamit, imádatot mutatott volna be neki, ami viszont természetesen nem igaz. (vö. Máté 20:20; 8:34, stb.)

István vértanúnak Jézushoz intézett kijelentése sem jelent imát, vagy imádatot, hiszen a görög epikaleó szó egyszerűen segítségül hívást jelent, amit Pál is alkalmazott a császárral kapcsolatban. (vö. Csel 7:59; 25:11-12,21; 26:32; 28:19) A Jézus nevének a segítségül hívása sem jelenti azt, hogy őt, mint az Úr Istent kellene segítségül hívni. (vö. Csel 4:24,30; 1Kor 1:2; 2Tim 2:22)

Hanem mint Úr Istent, a Jehova nevét kell segítségül hívni. (vö. Jóel 2:32; Sof 3:9; Csel 2:21; Róma 10:13)

12. Cikkely: Nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Azaz, egyedül az Atyát kell imádnunk mint a Mindenható Istent, Jézust pedig dicsőítenünk mint az Urat, a Messiást, a hatalmas Királyt, Isten Bárányát, aki meghalt és vérével megváltott minket, és királyokká és papokká tette az elhívottakat és választottakat.” (Newton 12 hitcikkelye Istenről és Krisztusról 1710-1720 körül; KEYNES MS 8, KING'S COLLEGE, CAMBRIDGE)

Krisztus, az Úr,” (Luk 2:11) tehát nem ugyanaz és nem azonos az Istennel, hanem az Úrnak Fölkentjével (vö. Luk 2:26), és nem az Úrral, a YHVH Istennel, Akinek ő a Fölkentje (Krisztusa).
Nem ugyanaz, mert a mindenható (vö. Jel 21:22), végtelen igazságosságú és irgalmú (vö. Dán 9:16,18), örökkévaló (vö. 5Móz 33:27), legfenségesebb Isten (vö. Zsolt 97:9, MBT. ford.) soha nem születik (vö. Ján 1:17); senkitől nem származik (vö. Mik 5:1); önmagában való életét senkitől nem kapta (vö. Ján 5:26); senki által nem él (vö. Ján 6:57); nem elsőszülöttje senkinek (vö. Kol 1:15); soha nem imádkozik (vö. Luk 6:12); soha nem ölt testet (vö. Ján 1:14); soha nem közbenjárója senkinek (vö. 1Tim 2:5); soha nem hal meg (vö. 5Móz 32:40); soha nem áldozta föl magát (vö. Zsid 7:27); soha nem kell feltámasztani (vö. 1Pét 1:21); soha nem képmása senkinek (vö. Kol 1:15); soha senki nem a feje (vö. 1Kor 11:3); soha senki nem az istene (vö. Eféz 1:17; Zsid 1:9); soha senkinek nem vettetik alá (vö. 1Kor 15:28); soha nem lett kisebbé téve az angyaloknál (vö. Zsid 2:8-9); soha senkinek az akarata alá nem alárendelt (vö. Dán 4:32; Luk 22:42); soha nem növekedik (vö. Ján 3:30); soha senkitől a hatalmát nem kapta (vö. Máté 28:18); soha senki nem küldte (vö. Csel 3:19-20); soha senki nem kente fel (vö. Ézsa 61:1; Csel 2:36); soha senki nem tanította (vö. Ézsa 40:13; Ján 8:28; Róm 11:34); soha senkihez nem lehet hasonlítani (vö. Ézsa 46:5,9; Fil 2,7); soha senkinek nem a testvére (vö. Ján 20:17; Zsid 2:11-12,17); soha nem voltak emberek vagy angyalok a társai (vö. Róm 8:17; Zsid 1:9); soha senki nem ültette a jobbjára (vö. Eféz 1:20); Ő egyedül szentséges önmaga által (vö. Jel 15:4); rosszal soha senki nem kísértette meg (vö. Jak 1:13; Zsid 4:15); soha senki nem üldözte (vö. Ján 15:20); soha nem imádhatott volna teremtményt (vö. Mát 4:9); és SOHA NEM OSZTOTTA MEG AZ IMÁDATOT SENKIVEL, még a Fiúval sem (vö. Ján 4:21-24; Jel 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4) – ebből kifolyólag soha nem nevezte magát háromságnak (vö. Ézsa 43:12; Mal 1:6), ami az ő egyedüli szuverinitásának (vö. Márk 13:20; Csel 1:7; Jel 4:11) a sérthetetlenségét illegitimizálja! Ezért nincs helye az igaz imádatban emberi kísérletnek, amely azt óhajtja kifejezni, amit Isten soha sehol nem fejezett ki!
A Bibliában sehol elő nem forduló „Szentháromság” kifejezés emberi kísérlet arra, hogy ezt az isteni titkot egy szóval fogalmazza meg.” (Werner Gitt: Gyakran feltett kérdések. Evangéliumi Kiadó, 22.old.).

...az Isten tiszteletét egyedül Isten maga határozza meg. Ennek megfelelően, az imádás bármiféle formája, melyet kifejezetten nem Ő írt elő, az Isten abszolút szuverenitásának és mindenhatóságának meggyalázása.” [Szécsi József: Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben - A tanulmány megjelent a Pannonhalmi Szemlében - 2007 (XV) 3/5–17.]
* * * * *
IMÁDAT/ISTENTISZTELET/ÁLDOZAT
Ha megnézzük a Bibliában az áldozatról szóló kijelentéseket, azt láthatjuk, hogy az áldozatot – az igaz imádat fő részét -, csakis a Biblia egyedül igaz Istenének, a mennyei Atyának adták. Olyant sehol nem olvashatunk, hogy Jézus Krisztusnak bárki is áldozatot mutatott volna be, mint a szentháromság-egy Isten 2. személyének. Ránk ugyanez kell hogy vonatkozzon.
Akkor arra a helyre, melyet kiválaszt az Úr, a ti Istenetek, hogy ott lakozzék az ő neve, oda vigyetek mindent, a mit én parancsolok néktek: egészen égőáldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket és kezeiteknek felemelt áldozatát, és minden megkülönböztetett fogadástokat, a melyeket fogadtok az Úrnak.” (5Mózes 12:11, Károli ford.)
Mert velük szövetséget kötött az ÚR, és ezt parancsolta nekik: Ne féljetek más isteneket, és ne imádjátok azokat, ne tiszteljétek őket, és ne áldozzatok nekik!

Az URat féljétek, őt imádjátok, és neki áldozzatok, mert ő hozott föl benneteket Egyiptomból nagy erővel és kinyújtott karral. 

Tartsátok meg a rendelkezéseket, az istentisztelet módját, a törvényt és a parancsolatot, amelyeket megíratott számotokra, és teljesítsétek azokat mindenkor; más isteneket pedig ne féljetek!” (2Királyok 17:35-37, MBT. Ford.)

Lásd, én meg templomot akarok építeni az én URam, Istenem neve tiszteletére, és azt neki szentelem, hogy jó illatú füstölőszerekkel tömjénezzenek neki, és a sorba rakott kenyerek állandóan ott legyenek előtte; és égőáldozatot mutassanak be reggel és este, minden szombaton és újholdkor, meg Istenünknek, az ÚRnak az ünnepein. Örök kötelessége lesz ez Izráelnek.” (2Krónika 2:3, MBT. ford.)

Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.” (Róma 12:1, kat. f.)

Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. (Eféz 5:1-2, kat. f.)

Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta.(Zsidók 7:27, kat. f.)

Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsidók 9:13-14, kat. f.)

Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek.” (Zsidók 13:15-16, Káldi Neovulgáta f.)

Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - Isten kiválasztott és megbecsült, és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.” (1Péter 2:4-5, kat. f.)

Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje - ezek a szentek imádságai... Jött egy másik angyal, megállt az oltár előtt, aranyfüstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt.

Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé. (Jel 5:8; 8:3-4, kat. f.)

Nem imádhatsz más istent: az Úr neve az, hogy féltékeny, igen féltékeny Isten,” (2Mózes 34:14, kat. f.)







Nincsenek megjegyzések: