motto:

A blog célja, hogy eligazítson a TEREMTÉS vagy EVOLÚCIÓ kérdésben, rámutatva arra, hogy miközben az egyetlen őssejtből való evolúciós leszármazás és fajátalakulás csupán egy társadalomra erőltetett tudományos hipotézis, addig a Biblia kijelentései a történelmi világpróféciák, az emberi jellemábrázolás és erkölcsi alapvető irányadó mértékek tekintetében abszolút pontosak, időtállóak és az emberiség jövőjére vonatkozóan megbízhatóan iránymutatóak. Részletesen foglalkozik a bibliai kereszténység alaptanításaival, eligazítást ad a tekintetben, hogy mik azok a téves tanítások, amelyek a különböző egyházakhoz kapcsolódnak és amik eltorzítják az Istentől sugalmazott Szentírás valódi mondanivalóját, aminek következtében a Krisztusban való hitgyakorlás által elnyerhető üdvösség útja az átlagember számára nehezen vagy szinte alig megismerhető.

2012. április 15., vasárnap

Krisztus feszülete

A feszület, és ami mögötte van


 Egy ember családi tragédiája

Erőszaktól hemzsegő világunkban sok sajnálatos dolog történik, némelyikünknek azonban az átlagnál is rosszabb sors adatik, amit nagyon nehéz feldolgozni. Egy ember családjában iszonyú dolgok történtek, az illető apját egy utcai tömegverekedés során mellkason szúrták, de mire orvosi segítséget kaphatott volna, meghalt. Ugyanebben a családban egy fiatal lány szerelmi bánatában öngyilkos lett. Felakasztotta magát. A lány fiútestvére pedig a családi tragédiák miatt sokkot kapott, leugrott a hatodik emeletről és szörnyethalt.

Ez az ember magára maradt a mérhetetlen fájdalmával és évekig nem tudott kilábalni lelki traumájából. Az emlékeitől nem kívánt, de nem is akart megszabadulni. Szerette volna, ha szerettei fényképei állandóan körülveszik, ezért lépéseket tett, hogy azokat kinagyobbítsa, illetve apró amuletteket készíttessen, amik rájuk emlékeztetik őt.

Elment egy fényképészhez, hogy csináljon neki egy nagyméretű képet, és azt aranyozott kerettel vonja körbe. Amikor a fényképész kérte, hogy adja oda azt a kicsi képet, amiről a nagy másolatot akarja, az illető ezt a képet adta oda neki:


A fényképész amikor meglátta a képet, teljesen elhűlt a látványtól, majd félrevonult a hátsó szobájába, miközben a feleségének odasúgta, hogy ez az ember valószínűleg nem beszámítható, vagy skizofrén, vagy pszichiátriai kezelésre szoruló, de semmiképpen sem normális. Pár perc gondolkodás után úgy döntött, hogy a kép elkészítését nem vállalja, mondván, egy mellkasba fúródott kés látványa nem a legjobb módja a szeretteinkre való emlékezésnek. Jobb ha inkább máshol kísérletezik.

Akkor ez az ember elment egy másik fényképészhez, és annak is odaadott egy kisméretű képet, hogy nagyítsa meg, és csináljon neki aranyozott keretet. Ezen a fényképen a magát bánatában felakasztó fiatal lány volt látható, mielőtt önkezével vetett volna az életének, hurokkal a nyakán. 


Amikor a fényképész meglátta a képet, szinte visszahőkölt a látványtól, és kijelentette, ilyen fényképet ő nem hajlandó kinagyítani, sem nem hajlandó keretbe helyezni, akármennyit is fizet érte az illető. Hanem azt tanácsolta neki, inkább menjen el pszichológushoz, és kezeltesse ki magát. A szeretteire pedig ne ilyen emlékképek segítségével emlékezzen, mivel hogy ez az elgondolás egyáltalán nem normális dolog, hogy a szeretteinkre a haláluk körülményeinek a felidézésével, sőt megörökítésével emlékezzünk. Hanem ápoljon szép emlékeket az elhunyt családtagjaikról. Mert – mint mondta -, ha egy ember, akit szeretünk, elesik az utcán és beveri a fejét a járdaszegélybe, aminek következtében meghal, akkor nyilván nem fogjuk a balesetről készült képet – amelyen látható a vértócsába ragadt feje az illetőnek – eltenni emlékbe, de nem csak hogy eltenni, hanem még kinagyítani és odahaza a falra kitenni.

Az illető azonban nem nyugodott bele az elutasításokba, hanem elment egy grafikus művészhez, hogy megrendeljen tőle egy képet, amely a lány fiútestvérét ábrázolja az emeletről való leugrás előtti pillanatban. Mivelhogy erről az esetről nem volt fotója, gondolta, elmondás alapján megrendeli. Nagyjából ilyen ábrázolásra gondolt:


Azonban a grafikusművész is elutasította, mondván, neki valószínűleg elment az esze, hogy ilyen képpel akar emlékezni a szerettére. Ugyanakkor rákérdezett, hogy esetleg olyan képet is készíttethetne, ahogy boldogan együtt van a család minden tagja. De az illető hajthatatlan maradt.

Akkor elhatározta, hogy készíttet egy nyakba akasztható miniatűr aranykést, mivelhogy az apját anno egy késszúrással ölték meg, hogy az a kés mindig az apjára emlékeztesse. Az ő fejében is mindig ott lapult az a régi emlékkép, amit úgy képzelt el, hogy az illető felemeli a kést, és belevágja apja mellkasába ilyenformán:



El is ment egy aranydíszeket készítő szakemberhez, amely ahogy meghallotta a kérését, hosszasan elkezdte csóválni a fejét. Rá is kérdezett, hogy nincs-e valami komoly pszichés problémája, ami orvosi kezelésre szorul. Ő még egy címet is tudna adni, mert van egy ismerőse, aki pont az ilyen krónikus esetekkel foglalkozik. De az illető kedvesen visszautasította az ajánlatot, mondván, ő jobban tudja, hogy neki mire van szüksége. Inkább keresett egy másik szakembert, aki fülre, ill. nadrágszíjra felakasztható fityegőket gyártott. Előadta a kérését, egy akasztott ember miniatűr képmását szeretné megrendelni, kb. ilyenformán elképzelve a dolgot:



Csakhogy itt is elutasították, mondván, ilyen horrorisztikus kívánságokkal menjen akárhová, ahol csak a pénzt nézik, és a nyers haszonszerzés vezérli őket, de híján vannak a legelemibb jóérzésnek is.

Végül az illető beletörődve a sorozatos elutasításokba, mégis felkeresett egy jól képzett szakembert, akinek a segítségével képes volt elszakadni azoktól a negatív emlékektől, amelyeket mindenáron meg akart testesíteni és látható-fogható formába önteni, hogy odahaza állandóan a szeme előtt és a keze ügyében legyenek. Megbékélt a gondolattal, hogy a megtörtént szerencsétlenségeken már nem tud változtatni, tehát sokkal inkább törekedett arra, hogy a szívében megőrizze az emléküket, és a szép pillanatokat, melyeket együtt töltöttek. Ahogy képes volt ezekkel a dolgokkal természetes módon szembenézni, úgy érezte, hogy már nincs is semmi jelentőségük ezeknek a negatív jellegű 'családi ereklyéknek', úgy hogy minden további nélkül meg tudott szabadulni tőlük.

Hogy tekintettek Jézusra?

Ha visszamegyünk a régebbi időkbe, azt találjuk, hogy a kereszténység első évszázadaiban még nem ilyen gyalázatos fakeresztre/kínkaróra felfeszített módon tekintettek Jézusra, mint manapság. Hanem a leggyakoribb, legszélesebb körben elterjedtebb képe ezekben az évszázadokban az volt, amely őt fiatal emberként ábrázolta mint pásztort, egy báránnyal a vállán. És Jó Pásztornak nevezték. Csak kb. a hatodik évszázadban kezdték Krisztust a kereszten függve holtan ábrázolni, azonban ez a megfeszítettről szóló ábrázolás az első keresztényeknél még nem volt megtalálható.

Egy forrásmű ezt mondja:

„A kereszt templomokban történő megjelenése több évszázadig tartott, de hogy mikor került rá először Krisztus szenvedő alakja, nem lehet tudni. Az írásos források az első évezredben viszont arról szólnak, hogy a hívek tiltakoznak, ha a Megváltót a kereszten látják. Arra is van adat, hogy az egyházatyák kezdeményezik a templomok szentélyeiben a keresztre feszítés vagy kereszten függés, vagyis a szenvedés megjelenítését.” (Kovács Albert: Kereszt; sulinet.hu)

Maga a Biblia, noha hűen beszámol Jézus megfeszítéséről, de arról már nem, hogy az apostolok Jézust megfeszített állapotában ábrázolták volna akár fafaragványon, vagy valamiféle nyakba akasztható bilétán vagy kereszten, olyanformán, ahogyan azt ma sok magát hívőnek valló személy teszi. Nyilván eszükbe sem jutott, hogy szeretett Mesterüket tehetetlenül kiszolgáltatottan, egy kivégzőeszközön ábrázolják vagy mutogassák, és ilyen felszólítást vagy ihletet a szent szellemtől nem is kaptak. Hanem azt hangsúlyozták, amit megvalósított Jézus halála, a megváltást. Pál írja:

„Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Korinthus 1:17-18, MBT. Ford.)

Nincs tehát semmiféle különleges indok arra, hogy ábrázolni kelljen Jézus Krisztust megfeszített állapotában, hanem akik ezt teszik, egy rosszul értelmezett ragaszkodás vagy szeretet kapcsán teszik, hasonlítva azokra, akik elvesztett szeretteiket haláluk borzalmas állapotában őrizték meg, egy egy tragikus esemény ilyenformán való felidézésével, ill. megörökítésével.



Hogy mennyire nem maga a kivégzőeszköz, illetve különösen nem a ráfeszített Jézus ábrázolása a döntő, jól illusztrája ezt a következő protestáns nyilatkozat:

A református gyülekezet nem a különböző művészi keresztábrázolások jelenlétében éli istentiszteleti életét, hanem annak a Jézus Krisztusnak a jelenléte vonzza, aki megjárta a keresztet, aki ott győzelmet vett, akinek a váltságművéről szól az evangéliumhirdetés, és aki közösségbe von bennünket a Szentlélek által önmagával az úrvacsorai közösségben. A kereszt Ura és „a keresztről szóló beszéd" (1Kor 1,18) fontosabb a számunkra, mint a kereszt formájú tárgy. … „Mi a kereszt egyháza, a kereszt népe vagyunk, de ezt a keresztet belsőleg kívánjuk hordozni, azért, hogy isteni erejét megőrizzük és ereje által magunk is megőriztessünk." „ (Fekete Károly, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora: Kereszt-kérdés, avagy reformátusságunk és a kereszt jelképe – reformatus.hu; utólagos kiemelés)

A megfeszített haláltusája

„A keresztre feszítés kivégzési módját a rómaiak a perzsáktól vették át, de jelentősen megváltoztatták, szinte tudományos gonddal tökéletesítették olyan módszerré, amely maximális fájdalom előidézését és a haláltusa időtartamának adagolhatóságát tette elérhetővé úgy, hogy közben ne következzék be eszméletvesztés, amely csillapíthatná a fájdalmat, vagy meggyorsítaná a halált. A klasszikus római írók, például Cicero és Seneca megegyeztek abban, hogy ez a kivégzések között a legszörnyűbb halálnem. Az aprólékos figyelemmel kigondolt és kikísérletezett módszerhez külön eszközöket gyártottak, amelyek rendelkezésre álltak a római megszálló egységeknél. 

A 15-20 centiméter hosszú, 8-9 milliméter széles, külön erre a célra készült szegeket a közhiedelemmel ellentétben nem a tenyéren ütötték át, mivel az nem tudta volna megtartani a test súlyát, mert szétszakadt volna, hanem pontosan a csukló közepénél, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba, a hüvelykujj dombja alatt. A kézgyökcsontok ezáltal kificamodtak és eltolódtak, de nem zúzódtak össze. A csontok elmozdulásával járó fájdalom a csuklótörés vagy -ficam fájdalma volt, ezen felül azonban a szög érintette vagy roncsolta a nervus medianus nevű ideget is.

Az ilyen idegsérülés a létező egyik leghevesebb fájdalommal, úgynevezett égő idegfájdalommal jár együtt. Dr. Zugibe elmondása szerint az ezen a ponton golyótól vagy repesztől megsebesült második világháborús sérülteknél még morfiummal sem lehetett a fájdalmat csillapítani, hanem sokszor csak a gerincoszlopon végzett műtéttel sikerült megszüntetni. Az először csak a sérülés helyén érzett fájdalom az ideg sérülésekor villámcsapásszerű, heves, égető, perzselő érzéssel végigfutva a karon egészen a gerincoszlopig hatol, annyira, hogy amikor az ilyen sebesültek sérülésére csak ráfújtak, vagy a szellő megérintette azt, magánkívül kiáltoztak a fájdalomtól. A lábfejek átszögezése is ugyanilyen hatással járt a talpidegek sérülése miatt. 

A nervus medianus ideg megfeszülésének vagy sérülésének másik eredménye Smalhout professzor szerint a hüvelykujj annyira erős görcse volt, hogy annak körme a tenyér közepébe fúródott, vagy pedig a hüvelykujj teljesen lebénult. 

Ezután a keresztet függőleges helyzetbe emelték, ami által az elítélt teljes testsúlya a három szögre nehezedett. Ez a fent leírt elviselhetetlen égő idegfájdalommal járt.

A halál azonban nem emiatt következett be, hiszen ezek kevés vérveszteséggel járó, nem halálos sebek voltak. A felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Ez erőteljes asztmás rohamhoz hasonló állapot, mivel ott is a kilégzés válik rendkívül nehézzé, emiatt kezd fuldokolni a beteg. 

Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél is fulladozás lép fel, miközben a súlyosan megterhelt mell-, váll- és karizmok begörcsölnek. Mivel oxigénhiány lép fel, az izmok anyagcseréje fokozódik, s emiatt nagy mennyiségű tejsav termelődik, amely végül az egész testben elsavasodási folyamathoz vezet (metabolicus acidosis).

A hétköznapi életben a tejsav felhalmozódását az izmokban mindenki ismeri: ez okozza az izomlázat. Ennek jóval hevesebb formája az a görcs, amely sportolók izmaiban lép fel, amikor túlterhelés miatt a teljes kimerültség állapotába kerülnek. A keresztre feszítettnél azonban a helyzet ennél is tovább romlik, mivel a kilégzés lehetetlensége miatt a test elsavasodása tovább fokozódik (respiratoricus acidosis). Emiatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe kerül az arra jellemző kínzó fájdalom kíséretében, miközben az áldozat annyira elkezd verejtékezni, hogy az izzadság patakokban ömlik a testéről. Erősen szédül, ajkai a fulladástól elkékülnek és megdagadnak, nyelve annyira megdagad, hogy a szájpadláshoz ragad, lába szintén megduzzad.

Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont a biológiai életösztön ellenállhatatlan késztetésétől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. A fulladás és az egész testben jelenlévő görcs valamelyest csökkent, a lábakban és kezekben jelentkező, de a gerincoszlopig ható égő idegfájdalom azonban nem tette lehetővé, hogy sokáig így maradjon. Így csak szenvedése hosszabbodik meg: újrakezdődik a fulladás és a görcs. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. Elfelejthetjük tehát a legtöbb evangélium-film mozdulatlan Megfeszítettjét is.

A keresztre feszítettek szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak, és így tovább. Minden mozdulat, levegővétel és még a legkisebb szellő érintése is borzalmas fájdalommal járt. Jézus esetében mindezt tovább fokozta korbácstól szétszaggatott hátának állandó érintkezése a kereszt durva fájával.

Néhány óra elteltével - Jézus déltől délután háromig élt a kereszten - az elítélt testéről patakokban ömlött a víz, és testhőmérséklete magas fokra emelkedett (hyperthermia), mondhatni erős láza lett. A vérveszteség, a szélsőséges izzadás, a szomjúság és a sérülések következtében keringési zavarok léptek fel. A vérnyomás erősen lezuhant, a vér elsavasodott, a szív elfáradt. Ilyenkor úgynevezett decompensatio cordis lép fel, folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív össze-vissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.” (Dr. Galántai Orsolya belgyógyász szakorvos, Ruff Tibor teológus: Keresztrefeszítés orvosi szemmel)

Ilyen borzalmas haláltusát idéz föl tehát a fára felfeszített Krisztus, amelyet a római katolikus egyház vezetősége és laikus híveik előszeretettel használnak úgy vallási mint magánéleti célokra, amely őket, úgymond Krisztus váltsághalálára emlékezteti, mintha arra nem lehetne emlékezni enélkül e kínzóeszköz naturalisztikus ábrázolása nélkül is.

Véleményük szerint a szimbólumoknál nem az számít, hogy mit jelenthet, hanem az, hogy mit jelent azok számára, akik szimbólumként tekintenek rá. Ebben a megközelítésben a keresztények keresztje nem egy kivégzőeszköz (alapvetőleg persze az, de nem ez a szimbólum mögötti eszmei érték), hanem annak a bibliai eseménynek a szimbóluma, amikor Jézus önmagát adta az emberiségért. Elfogadta a sorsát, hogy keresztre fogják feszíteni, és vállalta, de nem hagyta cserben az emberiséget. Erre való emlékezést szolgálja a kereszt, és ezért ez az alapja ma a keresztény vallásnak (legalábbis a katolikusnak).

Kérdés, hogy szimbólum mögötti eszmei érték megragadásához miért van szükség kivégzőeszközön ábrázolni Krisztust, mint ahogy miért volt szüksége annak a bevezetőben említett személynek arra, hogy szeretteit a haláluk borzalmas állapotában örökítse meg. És miért van szükség arra, hogy a templomaikat és lakásaikat telerakják ezekkel az ábrázolásokkal, annál is inkább, mivelhogy Jézus Krisztus már régen nincs ebben az állapotában, amelyben ők évszázadokon át megőrzik:



A katolikus eszmerendszer hogy hogy nem tud túllépni ezen a megközelítésen, hiszen Istennek a Fiában adott áldozata nem a kínzóeszközön való folyamatosan fenntartott lógatásban/kifeszítettségi állapotban valósul meg, hanem a halál bekövetkeztében, a makulátlanul tiszta élet feláldozásában. Hogy ez mennyi szenvedéssel járt, a kiszolgáltatottság milyen szintű állapotában valósult meg, ez nem arra való, hogy így kelljen propagálni, mint pl. Mel Gibson Passiójában is Jézus véresre verését hangsúlyozták ki, nem pedig a mögötte lévő üzenetet, amely így az a háttérbe szorult.

A katolikus egyház még mindig a szenvedés kihangsúlyozásánál tart, ott állapodott meg, hogy azt demonstrálja, még egy olyan pásztori bot használatával is, amelyhez egyébként sincs jogosultsága, mivel a római pápák nem Péter testvér trónján ülnek, hanem a saját maguk által gyártott aranytrónokon bíborban és bársonyban (lásd: Lehet-e Péter apostolnak utódot választani?), miközben meg kezükben a lemeztelenített, megalázott Krisztus mereven csüng alá tehetetlenül. A pompa és a szerény egyszerűség nem fér össze, csak ezt még nem nagyon vették észre, mivel a gazdagság és a hatalom elvonta a figyelmüket a Biblia valódi üzenetétől:





„Ez (a bűntől való szabadulás) most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” (2Timótheus 1:10, MBT. Ford.)

Az elmúlhatatlan élet és a kínzóeszközön való kifeszítettség állapota szemben áll egymással. Mint szeretteink drága emléke, és az ő halálukat megörökítő nyers ábrázatú fénykép, vagy durva, övön, fülön, netán nyakban rángatózó figura. Nem véletlenül nem akarták azt kinagyítani és bekeretezni, megformázni a bevezetőben említett józan gondolkodású szakemberek.

Krisztus győzedelmeskedett a halál felett, a nyomorúság és a beteggé tevő bánat felett, amely megkeseríti az ember életét, mindennapjait, kényszerűen esendő állapotát. Krisztus Isten erejéből él elenyészhetetlen magaslatokban és isteni közelségben, magasan széttárva tartva karjait, melyekkel hív bennünket magához, s melyekkel szeretetteljesen átölel, s melyekkel Isten kegyelméből letörli a könnyeket a szemünkről, az elmúlás és a gyász könnyeit, az emberi mulandóság ráncait.

Ezt a Krisztust kiváltsága hirdetni minden tiszta szívű, és bibliailag kiiskolázott kereszténynek, és nem a krisztusi feszület megőrzése, amely sokak számára ugyan rosszul értelmezett hűségnek a jele kíván lenni, mindazonáltal a szeretteinket nem a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség állapotában szeretnénk megőrizni, hanem azon állapotukban, amelyben szívünkben vannak, amelyben megőrződnek teljes életünkön, és az Istentől kirendelt örökkévalóságon át.



Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)








Nincsenek megjegyzések: